Afganisztán Baghlan tartományában, még 2007. november 6-án elkövetett öngyilkos merényletben gyermekek is meghaltak és még többen megsérültek. Akkor az MH Tartományi Újjáépítési Csoport gyorssegélyként gyógyszereket, takarókat adományozott Pol-e Khumri kórházának, ahová a sebesültek többségét szállították. E merénylet mélyen megérintette az MH PRT katonáit és már akkor megfogalmazódott: szervezzünk egy gondtalan és vidám gyermeknapot azoknak a kicsiknek, akik részesei voltak e borzalomnak.

A szervezésben segítségünkre volt Baghlan tartomány Oktatási Hivatala, amely összegyűjtötte a sérültek neveit és tolmácsolta az MH PRT meghívását. Több mint két hónapot kellett várnunk, hogy a kis diákok felépüljenek sérüléseikből. Még így is láthattuk az életre szóló „nyomot” némelyikük arcán, amelyet a robbanás okozott. Egyikük, például a 10 éves Walid, akinek a szemébe fúródott egy repeszdarab, Hamid Karzai afgán elnök személyes közbenjárására került Indiába egy klinikára, ahol műtétek sorozata mentette meg a szeme világát.

A látogatást megelőzően a kontingens PSYOPS-részlege által működtetett „Hangművelet” rádión keresztül gyűjtést szerveztünk a gyerekek számára. Napokon keresztül érkeztek az adományok, volt aki pénzt adott, amiből édességet és gyümölcsöt vásároltunk, volt aki üdítővel, vagy otthonról hozott apróbb ajándékokkal járult hozzá a rendezvény sikeréhez.

A program lebonyolításáért Nádas Gábor zászlós, CIMIC-beosztott tiszthelyettes volt a felelős. Elmondta: volt egy alapgondolat, amihez százával jöttek az ötletek, megmozgatta az emberek fantáziáját, és amiből aztán kialakult a végső program. Jó érzés volt látni, hogy milyen örömmel és lelkesedéssel dolgozik mindenki.

Mikor végre eljött a nagy nap a 60 fős, 5–14 éves gyerekhad és négy kísérőjük két busszal érkezett a Camp Pannoniába. A kis vendégek először megszeppenten, néztek körbe a számukra berendezett sátorban és csak többszöri unszolásra voltak hajlandóak édességet, gyümölcsöt venni vagy az üdítőből, teából inni. A táborlakók közül sokan besegítettek a „kínálgatásba”, a nyelvi különbözőségek ellenére megértettük egymást és nemsokára hangos kacagások hallatszottak mindenfelől. Vetítettünk nekik rajzfilmet, de megmutathatták tehetségüket a számukra rendezett rajzversenyen is. Mi is újra gyereknek érezhettük magunkat, ők pedig elfelejtették erre a pár óra azokat a borzalmakat, amelyet gyermekként kellett megélniük. A közösen eltöltött néhány óra nagyon gyorsan elrepült és elváláskor az összekészített csomagokkal – amelyekben volt gyerekruha, takaró, játék, iskolafüzet, toll, kulcstartó, zsírkréta, színes ceruza és rajztábla – ragyogó szemmel és mosollyal az arcukon indultak el a buszokhoz. A gyerekzsivaj nélkül csendesebb lett a tábor, de a sok közös fénykép örök emlékéül szolgál majd e boldog napnak.