Szokatlan, szinte bizarr látvány tárul a szemünk elé, amikor korán reggel belépünk a Napraforgó Művészeti Óvoda egyik termébe. Tucatnyi csillogó szemű gyerek áll körbe egy egyenruhás hölgyet – egészen pontosan egy katonanőt. A szőke fiatal lány, Tirpák Gabriella törzsőrmester néhány napja érkezett haza tíznapos szabadságra Afganisztánból, ahol első misszióját teljesíti. De hogy miért is szakított időt rövidke szabadsága alatt óvodalátogatásra, azt ő maga mondja el.

- A CIMIC, azaz a civil-katonai együttműködés keretében szolgálok Afganisztánban, Pol-e-Khomriban. Elsősorban nőkkel és gyerekekkel foglalkozom, így többször is jártam a helyi óvodában – magyarázza Gabi. – Egyszerűen elképesztő, amit ott láttam. A gyerekekkel senki sem foglalkozik, széken ücsörögve telik a napjuk, nem mozognak, nem játszanak – egyszóval rettenetesen egyhangú és ingerszegény az életük. Van néhány játék az óvodában, kisautók, babák, de nem nyúlhatnak hozzájuk, úgy tárolják őket, mintha múzeumi darabok lennének. Lehangoló, elkeserítő látvány. Elkezdtem gondolkodni, hogyan lehetne segíteni, egy kicsikét jobbá tenni az életüket. A párom nővére pedig ennek az óvodának az igazgatója, így kézenfekvő volt, hogy hozzá fordulok – hangsúlyozza a szőke lány.
– Amit nagyon jól tettél! – veszi át a szót mosolyogva Somodiné Kiss Terézia, az óvoda igazgatója. – Amikor Gabi elmondta nekem, mit tapasztalt Afganisztánban, egy percig sem gondolkodtam. Az ide járó gyerekek szüleihez fordultam, és szerencsére pozitív volt a fogadtatás – mindenki segíteni akart. Szinte azonnal elindult a gyűjtőakció, és végül két hatalmas kosár játék jött össze. És nemcsak a szülők vették ki a részüket a feladatból, volt olyan kisfiú, aki saját maga hozott otthonról játékokat, mondván: ezeket az afgán gyerekeknek küldöm! – meséli büszkén az igazgatónő, miközben Gabi nagy köteg papírt vesz elő. A gyerekeket képtelenség „lefejteni róla” – nem mindennapi élmény a „katona néni” jelenléte.
- Látjátok? – mutatja Gabi a papírköteget. – Az afgán ovisok is gondoltak rátok. Rajzoltak nektek, cserébe a rengeteg ajándékért. Ők semmi mást nem tudnak adni.
A gyerekek elcsendesednek Gabi szavai hallatán. Még csak ötévesek, de valahogy mégis érzik: nincs jól ez így.
- Tudjátok, hol van Afganisztán? – fordulok feléjük. – Neeem! – vágják rá kórusban.
- És akkor miért külditek ezt a rengeteg ajándékot az afgán ovisoknak?
Újra elcsendesednek, majd egy két-tétova gyerekhang mégis megszólal.
- Mert szegények...- mondják bizonytalanul, a többiek pedig némán bólogatnak.