Volt egyszer egy világégés, amikor még nem tudták, hogy azt rövidesen követni fogja egy másik, ezért elnevezték elsőnek. A 20 milliónyi halott közel fele volt katona, a hadisebesültek száma további 20 millióra tehető. Óriási mennyiségű anyagi javak mentek veszendőbe, az emberi tragédiák száma végtelenbe mutat. Mindez mintegy 90 évvel ezelőtt visszavonhatatlanul nyomta rá bélyegét Európa mai arculatára. A magyar családoknak szinte mindegyikét érintette e tragédia.

Az idő múlásával azonban mára a sebek hegedni látszanak, s talán a feledés homálya túlzottan is magáénak tekintette történelmünk e nehéz korszakát.
A béke mára gyakorta elcsépelt fogalommá lett vagy éppen életünk természetesnek tartott részévé vált. Pedig a környező világunk példái arra intenek bennünket, hogy a béke olyan kincs, amit csak akkor tudunk igazán becsülni, ha már nem rendelkezünk vele. Ezeken túlmenően egy kultúrált népnek morális kötelessége is gondoskodni a háborúban elhalt elődeiről. A magyar háborús emlékhelyek zöme – már ami a halottak számával mérhető – kívül esnek a mai határainkon. Voltak olyan évtizedek, amikor a közönséges polgárnak szándéka esetén sem állt módjában meglátogatni ük vagy dédapjának nyugvóhelyét. E temetők, szobrok, kápolnák állapota különféle színvonalú, de mivel az idő megtette a maga dolgát, jórészt rászorulnak a felújításra. A pénzügyi források elégtelenek e célokra, és mindenképpen fontos volna a közvélemény számára, ha mennél többünkben tudatosulna, hogy e külhoni kegyeleti helyeink ápolása terén a magyar jelenlétet feltétlenül fokozni szükséges. Nemzeti tudatunkat sértő állapot, ha hajdani honvédeink sírjai gondozását másokra hagyjuk. Ezzel együtt a már – gyakorta civil szervezetek által – elvégzett munkákat az eddiginél láthatóbbá kellene tenni a közvélemény számára. Jó lenne, ha külföldi útjaikon mind többen állnának meg egy rövid időre (vagy tennének egy kis kitérőt) eme emlékhelyeket legalább egy főhajtás erejéig felkeresendőn.
A Krajczáros Alapítvány évek óta részese az ilyen programoknak. A soltvadkertiek segítségével helyeztek el emléktáblát, majd cserélték újakra Ukancban egy monarchiabeli temető korhadó fejfáit. Most egy fotókiállítással mutatkoztak be a Művelődési Házban. A tárlat – a háború befejezésének a 90. évfordulója okán – jól illeszkedett a ház igazgatója által március 16-ára szervezett esthez, melyen korabeli katonanóták szólaltak meg. Sikerrel lépett fel a fehérvári „Nőszirom” kórus is. Kisiskolások egy rövid színjátékkal elevenítették fel, hogy a behívó parancs érkezése, a búcsúzás, majd szerencsés esetben a frontról hazatérés mit jelentett egy-egy család számára. Szívszorongató volt, amikor a helybéliek, néhai bakáink leszármazottai közül néhányan elsárgult levelekből olvastak fel sorokat. Vadkerten a hajdani 38-as („Mollináry”) K.U.K. gyalogezred volt a bevonulási körzet okán a férfiak sorsa. Közülük sokan sosem tértek vissza Isonzó, Doberdó poklából. Emléküket a városka főterén álló emlékmű őrzi. Káposzta Lajos igazgató és édesapja, aki 40 évig töltötte be az evangélikus lelkészi tisztet – hajdani felmenőikre is gondoltak, amikor – felidézték az akkori gyülekezet vezetője által rögzített feljegyzéseket a háborúba mentekről és további sorsukról. A hősök nem halnak meg, ha emlékük megmarad a szívünkben. Vadkerten sokat tettek mostanság ennek érdekében…

Köszönet érte nékik és partnereiknek, példájukat ajánljuk másoknak is.