Az Afrikai kontinens keleti partján, az egyenlítő mentén található Kenyát több antropológus is az emberiség bölcsőjének tartja. A kivülállók az országot eddig a kontinens legstabilabb „demokratikus” államaként illetve biztonságos turistaparadicsomként ismerték, de erre rácáfoltak a legutóbbi választások után (2007. december 27.) kirobbant etnikai harcok. Az összetűzések eredményeként eddig több mint 1000 ember veszítette el az életét, további 300 000 pedig kénytelen volt elmenekülni az otthonából a fegyveres bandák garázdálkodásai miatt.

Az ország legnagyobb pénzügyi támogatói nyíltan figyelmeztették a kormányzatot és az ellenzéki ODM (Orange Democratic Movement) párt vezetőit is, amennyiben nem ülnek le a tárgyalóasztalhoz és tovább folytatódnak az erőszakos cselekmények, befagyasztják az ország számára nyújtott pénzügyi támogatásokat. Több biztonságpolitikai elemző szerint az éveken keresztül mesterségesen elfojtott, kezeletlen nemzetiségi-törzsi ellentétek robbantak ki. Azt azonban senki sem érti hogyan eszkalálódhatot ennyire a helyzet és hogyan lehetne a már-már polgárháborús helyzetet megoldani. Cikkünk ezt a témát kívánja körbejárni.
A Kenyában található Rift-Völgyben a paleontológusok több olyan bizonyítékot találtak, hogy a völgy már az emberiség korai szakaszában is lakott volt. Itt találták meg az egyik legkorábbi előember maradványait is. Az elmúlt évszázadokban az ország területén egymással párhuzamosan több népcsoport és kultúra is megtelepedett. Ennek a sokféle etnikumnak köszönhetően létrejött egy fantasztikus, vibráló kultúra, amely azonban az egyik forrása is a most kialakult konfliktusnak. Azt hogy ezt megérthessük, vissza kell mennünk az időben addig, amikor is az addig brit uralom alatt lévő ország megnyerte a függetlenségét.

Az újonnan létrehozott állam első vezetője, az a Jomo Kenyatta volt, aki a brittek ellen küzdő és a fehérek ellen partizánháborút indított mau-mau csoportok vezetőjeként ismert meg a világ. Kenyatta 1963-tól egészen 1978-ig vezette az országot. Az utódja, Daniel Arap Moi pedig további 24 éven keresztül tartotta kezében a hatalmat, az országban egyedüli politikai pártként működő KANU (Kenya African National Union) hatékony támogatásával.

 Azonban a „szocialista” stílusú kormányzás ellen, már a nyolcvanas évek végén több kisebb-nagyobb törzs, akár erőszak alkalmazásával is, tiltakozott. Ez és a nemzetközi közösség által gyakorolt politikai nyomás oda vezetett, hogy az 1990-es évek elejére az ország elnöke engedélyezte a több pártrendszer bevezetését. Ekkor lépett ki a korábban pénzügyminiszterként, majd alelnökként is tevékenykedő, elismert gazdasági szakpolitikus Mwai Kibaki is a KANU pártból, majd megalapította a Demokrata Pártot. Azonban még további tíz évnek kellett eltelnie, hogy a 2002 évi parlament választásokon Kibaki és az általa vezetett ellenzéki pártok koalíciója (National Rainbow Coalition) elsöprő győzelmével véget vessen az állampárt közel 40 évig tartó egyeduralmának.
Habár az új elnök, Kibaki azt igérte a frissen megnyert választások után, hogy felszámolja a volt kormánypárt holdudvarához kötődő korrupciót és rendbe teszi az ország gazdasági életét, ez nem teljesült. Sőt, az ország pénzügyi támogatói szerint csak 2002 és 2005 között 1 milliárd USD tűnt el kézen-közön az országba küldött pénzügyi támogatásokból, amit az elnökhöz közelálló személyek és más kormányhivatalnokok tettek zsebre.

Az ország számára szintén komoly kihívást jelent a magas munkanélküliség, az egyre növekvő bűnözés és a szegénység. A legtöbb kenyai olyan szegény, hogy napi 1 dollárt sem keres meg, az elmúlt évek aszályos időszakai pedig a mezőgazdaságból élők életét nehezítik meg, ami szintén több millió embert jelent. Mindeközben Kenya Afrika legstabilabb politikai berendezkedésű államaként a szomáliai és a szudáni béketárgyalások egyik fő előmozdítója és közvetítője volt. A jól jövedelmező turistaipar valamilyen szinten stabil körülményeket biztosított sokak számára, még akkor is ha az 1998-as Nairobi-i illetve a 2002-es Mombasa-i bombamerényletek visszariasztották egy időre a turistákat. A hullámvölgyből kikerült turizmus hozta a legtöbb valutát az ország gazdaságának, megelőzve még a méltán világhírű teaipart is. Amikor Kibaki átvette a hatalmat a gazdaság éves növekedése 0,6% volt, ami 2006-ban már elérte a 6,1 %-t. Ez azonban nem hozott a tömegek életében számottevő változást és a köznapi emberek egyre elkeseredettebbek és egyre szegényebbek lettek, amiért Kibaki elnököt és a körülötte tömörülő kikuju törzsbeli rokonait hibáztatták.

 Az első komoly jelzést az elnök és az általa kinevezett „új” politikai elit, akkor kapta amikor az ország lakosságának jelentős része 2005-ben nem szavazta meg, a Kibaki által beterjesztett új alkotmányt. Habár az elnök szerint az alkotmánytervezet az egyszerű emberek érdekeit képviselte, azonban a bírálói és emberjogi aktivisták szerint túlontúl sok hatalom összpontosult volna a mindenkori elnök kezében, amely már a demokratikus normákat is felűlírhatta volna. Éppen ezért amikor a régi elnök megnyerte a vitatott tisztaságú decemberi választásokat, az országon azonnal végigsöpört a nyugtalanság hulláma. Az ellenzéki jelölt, Raila Odinga, aki versenytársa volt az elnöki posztért folyó harcban, visszautasította Kibaki győzelmét és azzal vádolta a kormányt, hogy meghamisította a választási eredményeket. Az országban tartozkodó nemzetközi megfigyelők szintén kétségüket fejezték ki a szavazás tisztaságával kapcsolatban. Ezekután az ellenzéki pártok és a luók – akik a kikujuk hagyományos ellenfelei – kormány elleni tüntetéseket szerveztek, amelyek végül erőszakba torkollottak.

Habár a kormány a rendőrséget és a katonaságot felhatalmazta a fegyverhasználatra is a rend fenntartása érdekében, azok képtelenek voltak hatékonyan tevékenykedni (testületek is megosztottak mind politikai, mind pedig etnikai szempontból). Az ország szinte teljesen lángba borult, a külföldi államok pedig felszólították a turistáikat, hogy azonnal hagyják el Kenyát. Emiatt az ország egyébként is stagnáló gazdasága lejtmenetbe került és ez a környező országok (Uganda és Ruanda) gazdaságát is negatívan érintette. Emiatt a Kelet-Afrikai Közösség (East African Community) államai (Uganda, Tanzánia, Ruanda és Burundi) azt is számításba vették, hogy békefenntartókat küldenének Kenyába, stabilizálni az országot. Habár Kibaki és Odinga leültek tárgyalni, az álláspontjuk továbbra sem közeledett egymáshoz. Kibaki felajánlotta, hogy hozzanak létre egy nemzeti egységkormányt úgy, hogy az elnök Ő maradna, a miniszterelnöki poziciót Odinga kapná meg, a miniszteri tárcákat pedig arányosan megosztanák. Odinga és az ellenzék azonban Kibaki és a „Kikuju Klán” teljes kivonulását követeli a hatalomból.

 Amennyiben a Luo származású Odinga lehetne az elnök, akkor a hatalmi elit valószínűleg kicserélődne és sokkal nagyobb teret kapnának a most hatalmon lévő kikuju elit által marginalizált kisebbségek vezetői. Persze az sem zárható ki hogy a luok nem kívánnák megosztani a frissen megszerzett hatalmukat más törzsekkel, azonban nincs akkora súlyuk, hogy a többi nemzetiség ellenében egyedül irányíthassák az országot, azaz mindenképpen meg kellene hogy egyezzen a két legnagyobb nemzetiség, a kikuju és a luo. Azt azonban a történelem már többször is bebizonyította, hogy az ésszerűséget gyakran felűlírják az érzelmek, politikai vagy éppen gazdasági érdekek. Hogy mi állhat a megegyezés útjában? Véleményem szerint elsősorban a föld birtoklásának kérdése és csak másodlagosan jelentkezik az etnikai illetve a politikai hovatartozás.

Ha jól megfigyeljük a kenyai térképet akkor láthatjuk, hogy az országot egy földrajzi törésvonal osztja meg, a Rift-Völgy, amely egyben az ország politikai és etnikai megosztottságának is a központja. A híradásokat nézve, látható hogy a völgyben található városokban, Nakuruban és Naivashában robbantak ki az első véres összecsapások a kormánypárt és az ellenzék hívei között, miután kiderült hogy Kibaki csak minimális többséggel nyert (232 000 szavazattal) az ellenzéki Odingával szemben. Habár az összecsapások okaként a politikai erők szembenállását és a kormány által elkövetett választási csalásokat említik, az erőszak kirobbanásának valós oka inkább a szegény közösségek földéhsége, amely ez esetben törzsi illetve etnikai hovatartozáson keresztül érvényesült. A következő térképen látható az országban élő etnikai csoportok megoszlása és elhelyezkedése.



Még a nagyobb méretű mezőgazdasági termelés meghonosodása előtt a Rift-Völgy termőföldjeit a Maszáj és Kalenij törzsek birtokolták, akik a földet csak korlátozottan művelték, mivel főként pásztor életmódot folytattak. Miután a XIX. században a brittek elfoglalták Kenyát, a maszáj pásztorokat az új telepesek elűzték a termékeny földjeikről, majd művelés alá vonták azokat. Így a völgy hűvösebb és termékenyebb részei annak a területnek váltak a szerves részévé, amelyet a helyiek csak a fehérek földjének (White Highland) neveztek. Amikor Kenya függetlenné vált, a feketék elüldözték a fehérbőrű gazdálkodókat, azonban a helyükre nem a föld korábbi tulajdonosai tértek vissza, hanem az új ország politikájában vezető szerepre szert tett kikujuk tömegei. Így a kikujuk nemcsak a politikai hatalmat szerezték meg, hanem a megművelhető földek (ebben az esetben a gazdasági hatalmat is) jelentős részét, amelyhez a többi etnikum csak korlátozottan, vagy egyáltalán nem jutott hozzá.
Jelenleg a kikujuk a legnagyobb létszámú, gazdaságilag és politikailag a legdominánsabb etnikum Kenyában. A brittek elleni lázadás megszervezésében, a függetlenség kivívásában, és az új ország létrehozásában is elévülhetetlen érdemeket szereztek, a mau-mau gerrillák jelentős része pedig szintén ebből a törzsből került ki. Így természetesnek tűnhet, hogy ezzel előjogokat vívtak ki maguknak, amelyekről azonban nem kívánnak lemondani harc nélkül. Éppen ezért a kikujuk a kitört zavargásokban egyszerrre voltak a harcok kirobbantói és áldozatai is egyben.

 Az ellenzék egyik rendszerint visszatérő vádja, hogy a választásokat most elveszítő kormány, egyértelműen a kikujuk befolyása alatt tevékenykedett és leginkább az ő érdekeiket képviselte a többi etnikummal szemben. Így a mostani politikai viták hátterében megjelenik a többi etnikum számára előnytelenül megoldott földkérdés is. Persze a mostani belpolitikai viszályt nem lehet csak nemzetiségi ellentétekre (pl. kikuju és lou ellentétek) leegyszerűsíteni. Túlságosan is egyszerű azt állítani, hogy mindenért a kikujuk felelősek, akik az ország politikai és gazdasági életét uralják, másokat pedig kizárnak a hatalom gyakorlásából.

Ez persze így nem igaz, hiszen a maszáj közösség vezető rétege és más etnikumok vezetői is birtokolnak földeket a Rift-Völgyben. A valós problémát azonban az jelenti, hogy az ország lakossága igen gyorsan és nagy számban növekszik, így nincs elegendő megművelhető föld mindenki számára. Márpedig az itteni emberek a termőföld birtoklásában illetve a föld tulajdonjogának megszerzésében látják a túlélésük zálogát.

Éppen ezért az összes politikus – etnikai hovatartozásától függetlenül – felelős a most kialakult helyzetért, ugyanis már az 1992/93-ban, az 1997-ben és a 2001/2002-ben megtartott választásokkor is erőszakos cselekmények robbantak ki a földkérdés miatt. Azonban a politikai elit mindig a szőnyeg alá söpörte a kérdést, megoldását elodázta és még csak tárgyalni sem volt hajlandó róla. Az, hogy most az erőszak jobban kiterjedt, egyrészt annak köszönhető, hogy már régóta húzódik a probléma, másrészt pedig a nemzetközi sajtó segítségével nagyobb publicitást kaptak az események. Egy biztos, ha most egyezségre is jut az elnök és az ellenzék a hatalom megosztásában, de nem rendezik az évtizedek óta megoldatlan földkérdést, akkor a következő választáskor még véresebb összecsapások tanúi lehetünk.