Egy éven belül már negyedik alkalommal ült a tárgyalóasztalhoz Marokkó és a nyugat-szaharai őslakosokat képviselő Polisario Front, hogy egy mindenki számára elfogadható megállapodást hozzanak létre Nyugat-Szahara kérdésével kapcsolatosan.

A tárgyalások első fordulóját 2007. január 7-én és 8-án tartották New York, Manhasset nevű külvárosában. A Nyugat-Szaharával szomszédos másik két ország, Algéria és Mauritánia szintén részt vettek a megbeszéléseken, mint a konfliktusban érintett felek. A két ország részt vett a nyitó és záró üléseken és a tárgyalások alatt külön egyeztetéseket tartottak, a külvilág teljes kizárásával. A második és a harmadik fordulója a tárgyalásoknak 2007. június 18. és 19.-én illetve augusztus 11.-én az ENSZ főtitkár, különleges megbízottja, Peter van Walsum jelenlétében zajlott le. Azóta ismét találkoztak az egymással már évtizedek óta szembenálló felek, de olyan megegyezés, amely mindenki számára vállalható lenne, egyelőre nem született.
A tárgyalások alatt a résztvevők arra koncentráltak, hogy az ENSZ Biztonsági Tanács által elfogadott 1754. számú (2007. április 30.) és 1783 számú határozatokban (2007. október 31.) megfogalmazottaknak megfelelően járjanak el. Az ENSZ BT ugyanis arra kérte fel a konfliktusban érdekelt feleket, hogy külön feltételek és megkötések nélkül üljenek tárgyalóasztalhoz és próbáljanak megegyezni, egy tartós és kölcsönösen elfogadható politikai megoldást találni, amellyel végre lezárhatnák a már 33 éve zajló fegyveres konfliktust. Sajnos ez nem volt elegendő ahhoz, hogy megegyezés születhessen. A tárgyalások harmadik fordulója után amikor, Walsum felolvasta a záróközleményt, világossá vált az addig bizakodó politikusok és emberjogi szervezetek vezetői előtt is az a jelentős véleménykülönbség, amelyet a Marokkó által katonai erővel megszállt Nyugat-Szahara jövőjével kapcsolatban képviselnek a szembenálló felek. A marokkói kormány úgy gondolja, hogy a Nyugat-Szahara fölötti korlátlan uralmát (felségjogát) ismerjék el az őslakosok és a mind azok az országok, akik eddig a Polisariót ismerték el eddig az őslakosok törvényes képviselőjének. Azonban a Polisario Front ragaszkodik hozzá, hogy a terület végső státuszáról egy népszavazás során döntsenek az őslakosok. A szavazás során arról szavazhatnának az emberek, hogy Marokkón belül maradnának egy autonóm „tartományként” vagy pedig létrehoznák a saját független államukat, ahonnan a marokkói csapatoknak azonnal ki kellene vonulnia.
A nyugat-szaharai válság az 1970-es évek elején, a dekolonizációs időszakban kezdődött, amikor Spanyolország arra kényszerült, hogy bejelentse a csapatainak a kivonását, az általa korábban gyarmatosított „Spanyol-Szaharából”. A Spanyol kormányzat ígéretet tett az őslakosokat képviselő politikai szervezetek (a PUNS és a Polisario Front) és a törzsek képviselőinek, hogy kivonulásuk után Nyugat-Szahara kikiálthatja a függetlenséget. Azonban amikor a spanyol csapatok elhagyták a korábbi gyarmatot (1976. februárja) a két szomszédos ország, a Marokkói Királyság és Mauritánia katonai erővel elfoglalták, majd pedig egymás között felosztották azt.
Korábban mind Marokkó és Mauritánia is igényt nyújtott be nyugat-szaharai területekre, mivel szerintük azok még a spanyol megszállás előtt az ő országaik részét képezték. Azonban ezeket az igényeket– megalapozatlanságuk miatt – a Hágai Nemzetközi Bíróság jogtalannak ítélte, majd elutasította, így a két ország katonai eszközökkel érvényesítette „jogos” igényét. Néhány úgy gondolják, Mauritánia csak azért szövetkezett a marokkóiakkal Nyugat-Szahara megszállására és felosztására, hogy megóvja a saját területeit, mivel azok egy részére korábban a Marokkói Királyság szintén igényt jelentett be (A „Nagy Marokkó” álom). Azáltal, hogy Nyugat-Szahara jelentős részét – a mauritániaiak segítségével - megkapták a marokkóiak, földéhségük csillapodott, így már nem tartottak igényt a távoli mauritániai területekre.
Három évvel azelőtt, hogy a spanyolok kivonultak volna Nyugat-Szaharából, az őslakosok létrehozták a Frente Popular para la liberaciόn de Saguia el - Hamra y Río de Oro(közismertebb nevén a Polisario Front) nevű helyi ellenállási mozgalmat, amelynek a tagjai a spanyol gyarmati rendszer képviselői ellen fegyveres harcot indítottak. A „gazdátlanná vált területet” elfoglaló két szomszédos ország szintén megörökölte ezt az ellenállási mozgalmat, amelynek tagjai folytatták a gerillaháborújukat az új megszállók ellen. A gyorsan kiszélesedő fegyveres konfliktusba rövidesen bekapcsolódott a Nyugat-Szaharával határos harmadik ország, Algéria is. Egyes várakozásokkal ellentétben az algériaiak nem vettek részt a terület felosztásában, hanem a Polisario Front mellé álltak és a szaharávi felkelőknek évtizedeken keresztül komoly anyagi támogatást (fegyvert, felszerelést, kiképzési lehetőséget, katonai bázisokat, stb.) nyújtottak. Emellett a marokkói és a mauritániai katonák elől elmenekülő szaharáviakat is befogadták, számukra Tindouf város mellett alakítottak ki menekülttáborokat. A táborokban közel 130-140 000 menekült él a mai napig is.
1979-ben, közel három éves harc után a gazdasági és belpolitikai válsággal küszködő Mauritánia kivonta a katonai egységeit Nyugat-Szaharából, majd békét kötött az őslakosokat képviselő, 1976-ban kikiáltott Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság (SADR) képviselőivel. Habár Marokkót szintén megviselte az ellene folytatott elhúzódó gerillaháború, képes volt az általa megszállt területeket (ez Nyugat-Szahara területének kétharmadát jelenti, ugyanis a marokkóiak kezén vannak a foszfátbányák, a halászati területek, a kőolaj-földgáz lelőhelyek, az őslakosok pedig csak egy „kietlen” sivatagot tudhatnak a magukénak) „pacifikálni” és azokat Marokkó elidegeníthetetlen részeként elfogadtatni a világ nagy részével. Jelentős előnyt biztosít a megszállók részére, hogy az ENSZ BT két állandó tagjának, Franciaországnak és az Amerikai Egyesült Államoknak (Marokkó az USA legrégebbi és legmegbízhatóbb szövetségese az arab világban) a támogatását bírják. Ennek ellenére az őslakosokat képviselő Polisario Front továbbra is eltökélten küzd a nemzeti önrendelkezésért és a saját független államukért, mivel úgy gondolják ezt a jogukat az összes nemzetközi fórumon, elismerik.
Egy, az ENSZ főtitkárának 2007. április 11-én elküldött dokumentumban, Marokkó autonóm státuszt kínált fel Nyugat-Szahara számára, úgy hogy a marokkói szuverenitás elve nem sérülne. Ebben a javaslatban – amely jelentősen eltér az eddigi tárgyalások folyamán megfogalmazottaktól - Marokkó azt javasolja, hogy maximum autonómiát kaphassanak az őslakosok, ezért cserében pedig mondjanak le az önrendelkezési jogukról. Marokkó szempontjából a nyugat-szaharaiaknak adott korlátozott autonóm státusz növelné a régió államainak a területi stabilitását. Ugyan egy népszavazás lehetőségét nem zárják ki, de ezt csak egy kérdésre korlátoznák, elfogadják-e az őslakosok az autonómiát a már 32 éve tartó konfliktus végső megoldásaként vagy pedig nem.
Csak egy nappal azelőtt, mielőtt Marokkó kinyilvánította az új álláspontját, a Polisario Front is beterjesztette a maga javaslatát, amelyben kijelenti, hogy a konfliktus megoldása csak úgy képzelhető el, ha egy népszavazást tartanak, ahol a szaharáviak választhatnak a nemzeti önrendelkezés és a saját államuk létrehozatala, illetve a Marokkói Királyságba való beolvadásról és a korlátozott autonómia között. Azt hogy a két szembenálló fél mennyit fog engedni majd a követeléseiből, még egy képzett jövendőmondó sem tudná megmondani, azonban ha meg akarnak egyezni, kölcsönösen engedményeket kell tenniük. Figyelembe véve a válság eddigi történelmét és a két szembenálló fél által képviselt álláspontot, van arra reális eshetőség, hogy képesek legyenek megegyezni. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha mind a két oldal reális célt tűz ki maga elé, elkészítenek egy önmagukkal szemben is „kritikus” helyzetelemzést, majd félreteszik az egymással szembeni kölcsönös ellenérzésüket és megpróbálnak egy közös kiutat találni a jelenlegi helyzetből.

Nyugat Szahara rövid története kronológikus sorrendben:

Dátum	Esemény
Ie. 1000	A berber törzsek bevándorlása Nyugat-Szaharába, Sanhaja törzsszövetség
Iu. 1110	Almoravida Birodalom legnagyobb kiterjedése, Nyugat-Szahara a birodalom része
1436	Jaime Ferrer elhajózik Boujdournál, majd őt további portugál, holland, angol és spanyol felfedezők követik.
1480	VI. Sixtus pápa döntése alapján a spanyolok ellenőrzése alá kerülnek a nyugat-szaharai partok (Toledói Szerződés)
XV-XVI század	A spanyolok rabszolgavadász expedíciói (cabagadas) a nyugat-szaharai partokon, kereskedő állomások és erődítmények építése.
1884	A Spanyol Kereskedelmi Társaság (Compania Comercial Hispano-Africana) létrehozása a későbbi afrikai gyarmatosítás elősegítése érdekében.
1884	Berlini Konferencia, ahol az európai nagyhatalmak ismételten felosztják egymás között az afrikai kontinenst.
1884. November	A spanyolok elfoglalják Villa Cisneros (a mai Dakhla) városát
1884. December	Egy a spanyol király által szentesített okirat foglalkozik az új afrikai gyarmatok alapításának tervével, amelyet a kormány is támogat.
1886	A spanyolok elfoglalják Nyugat-Szahara partmenti területeit, a helyi törzsek vezetői aláírják a spanyolok fennhatóságát elismerő megállapodást (Lyili Szerződés)
1900. június 27.	Az első spanyol-francia határszerződés ratifikálása, amelyben megállapítják Nyugat-Szahara mai határait. A szerződést 1904-ben, majd pedig 1912-ben módosítják.
1898 - 1934	A szaharávi törzsek felkelései a spanyol és a francia gyarmati hadseregek ellen. Ma El-Ajnin sejk, majd pedig El-Hiba és Mohammed Laghdaf vezetésével.
1934	Nyugat-Szahara teljes meghódítása a spanyolok által, a terület új neve „Spanyol-Szahara”
1960. December 14.	Az ENSZ elfogadja az 1514. sz. határozatot, a „Gyarmati Deklarációt” amely a gyarmatrendszer felszámolásához vezetett. A spanyolok kijelentik hogy Nyugat-Szahara Spanyolország tengerentúli tartománya.
1966. Június	Marokkó és Mauritánia is támogatta az ENSZ tárgyalásokon Nyugat-Szahara lakóinak függetlenséghez és önrendelkezéshez való jogát.
1966. október-november	Az Afrikai Egység Szervezete (OAU) elfogadja az első határozatot Nyugat-Szaharával kapcsolatban, amelyben az önrendelkezést támogatja.
1973. Május 10.	A Polisario Front megalapítása.
1974. július 16.	Hasszán marokkói uralkodó nemzetközi diplomáciai offenzívát indít a Nyugat-Szaharával kapcsolatos marokkói igények elismertetésére.
1974. Augusztus 20.	A marokkói uralkodó kijelenti, hogy nem ismeri el a szaharai területek önrendelkezési jogát, ha pedig az őslakosok kikiáltják a függetlenséget, háború megindításával fenyegette meg őket.
1975. Május 12-19.	ENSZ vizsgálóbizottság látogatja meg a területet, jelentésükben egyértelművé tették, hogy a helyiek függetlenséget akarnak és elutasítják a marokkói fennhatóságot.
1975. Október 31.	A marokkói hadsereg egységei behatolnak Nyugat-Szahara északi területeire, majd harcot kezdenek a Polisario fegyveresekkel szemben.
1975. November 6.	A marokkói király által szervezett „Zöld Menet” (El-Masszirah) 350,000 résztvevője átlépi a nyugat-szaharai határt.
1975 vége	Az első szaharávi menekültek megérkeznek az algériai menekülttáborokba.
1975. December 11-20.	A marokkói és mauritániai csapatok elfoglalják a fontosabb városokat Nyugat-Szaharában.
1976. Február 26.	A spanyolok hivatalosan is kivonulnak Nyugat-Szaharából, a Spanyol-Szahara megszűnik.
1976. Február 27.	A Polisario Front képviselői kikiáltják a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot (SADR)
1976. Április 14.	Marokkó és Mauritánia felosztja egymás között Nyugat-Szaharát.
1976 nyara	A Polisario gerillaháborút kezd a mauritániaiak ellen.
1978. július 12.	Tűzszünet létrejötte Mauritánia és a Polisario Front fegyveresei között
1979. Augusztus 5.	Békekötés Mauritánia és a Polisario között (Algíri Szerződés), a mauritániai katonák elhagyják Nyugat-Szahara területét. Marokkó ezután megszállja az elhagyott területek nagyobb részét.
1981	Marokkó elkezdi a „Berm” nevű erődítményrendszer kiépítését, amellyel a szaharávi gerillák betörései ellen kíván védekezni.
1982. Február 25.	Az Afrikai Egység Szervezete teljes jogú tagként elismeri a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot
1984. November 12.	Az Afrikai Egység Szervezete elfogadja az AHG104. számú határozatot, a szaharávi nép önrendelkezéséről. Ennek hatására Marokkó kilép a szervezetből.
1988	Marokkó és a Polisario elfogadják az ENSZ által javasolt béke-megállapodást.
1991	Érvénybe lép a tűzszüneti megállapodás, amelyet a Világszervezet megfigyelői ellenőriznek.
1991 - 92	Marokkó több ezer új telepest küld Nyugat-Szaharába, akiknek azonos jogot követel az ENSZ által felügyelt népszavazás esetén.
1994	Az ENSZ munkatársai elkezdik a népszavazásra jogosultak nyilvántartásba vételét, a folyamatot a marokkóiak bojkottálják.
1996	Az ENSZ munkáját mind a marokkóiak, mind a Polisario bojkottálják.
1999	Elkészül a szavazásra jogosultak nevét tartalmazó első lista, amiben 86,000 fő szerepelt.
2001	A szavazást a 12. alkalommal halasztják el.