Amikor délben – s helyi idő szerint a világban mindenütt akkor – megszólal a harang (van rádió, amely szignálként használja e harangzúgást), az nemcsak a pontos időt jelzi, hanem arra a világszerte ismert tényre emlékeztet, amely 550 évvel ezelőtt Nándorfehérvárnál következett be. A hazánkat és a keresztény világot védő magyar katonaság, s elsősorban a Magyar Királyság területén toborzott keresztes sereg Hunyadi János, Kapisztrán János fővezérletével – Szilágyi Mihály várkapitány közreműködésével – az összesen mintegy negyvenezer főt soraiban tudó magyar haderő nemcsak kiállta a július 4. és 22. között lezajlott várostromot (pedig ahhoz II. Mohamed szultán 78/80 ezer fős reguláris és ugyanennyi irreguláris katonával, 600 ágyúval és 200 hadihajóval rendelkezett), hanem meg is futamította a török haderőt.

Az esemény világraszóló diadallá azon tény révén vált, hogy nemcsak sikerült megvédeni a keresztény világot, hanem egy ideig (majdnem 70 évig) sikerült a török terjeszkedést lefékezni, határ menti csatározás szintjére leszorítani. Igaz, ebben addigra a magyaroknak már 86 évnyi tapasztalatuk volt. Az Oszmán Birodalom ugyanis Magyarországra először 1371-ben és ezt követően 1376-ban jelentett veszélyt, de akkor I. Lajos (Nagy Lajosként is ismert) magyar király csapatai móresre tanították (szétverték) a betolakodó török haderőt. Az előrébb szereplő majdnem kilenc évtized során sok nagy összecsapás történt a két fél között – nikápolyi csata (1396), várnai csata (1444), s az azt megelőző években lebonyolított balkáni téli hadjárat, rigómezei csata (Koszovo Polje, 1448) –, de európai fontosságúvá, jelentőségűvé azáltal vált a nándorfehérvári győzelmünk, hogy e helység – benne a vár – egy szerződés révén 1426-ban került magyar kézre, s attól fogva ez volt Magyarország déli kapuja. E kapu (amely ma Belgrád, az ókorban Taurunus sinus, Zay Ferenc felső-magyarországi generálisnál – ő írta meg 1521. évi ostromát és török kézre kerülését – Lándorfejirvár, de a bizánci időszakban Görögfejirvár a neve) stratégiai jelentőségével régóta tisztában volt a Porta: szárazföldi és vízi kereskedelmi útvonali csomópont volt; hadászati jelentőségét pedig az adta, hogy az erősségben levő katonaság (hadiszerszám és élelem is) a várkapitány irányítása alatt levő más erősségekre támaszkodva képes volt kivédeni (ez történt az 1440-ben és 1456-ban bekövetkezett ostromakor is), de képes volt prevenciós célzattal csapást mérni a török területen levő szultáni csapatokra is. (Érdekessége okán jegyzem meg, az 1514-es keresztes háború – amely a parasztháborúvá alakult – vezetője, Dózsa György »Székely György néven is ismert« az e háborút megelőző években Nándorfehérvárott szolgált huszárkapitányként, s innen került országos jelentőségű beosztásba.)
Olyan volt tehát királyságunk eme déli kapuja a szultánok szemében, mint a köröm alá szaladt szilánk, ezért törekedtek annak elfoglalására. E szultánok közül is kitűnt II. Mohamed (a Hódító), aki fiatal korától a világhódító Nagy Sándort tekintette példaképének, s úgy vélte, azzal tudja a nyomdokait követni, ha elfoglalja a Bizánci Birodalom egész területét – amit Konstantinápoly 1453-ban történt bevételével) mert már csak ez a megerődített főváros maradt meg az egykori Keletrómai Birodalomból) be is fejezett. A további terjeszkedés útjában azonban akadályt jelentenek a perzsák (keleten), továbbá a nyugati hatalmak, valamint a Velencei Köztársaság és a Magyar Királyság. S a Hódító ezt – a szárazföldi előretörését akadályozó – erősséget szándékozta vagy elfoglalni, vagy megsemmisíteni.
E szándék kivitelezésének a kezdetéről és a következményekről abból a július 24-ei keltezésű – már a győzelem tényét is tartalmazó – levélből értesülünk, amelyet Hunyadi János küldött Gara László nádorhoz: „… megérkezett a török császár hatalmas erejével és nem kevés ágyújával, hogy megostromolja Nándorfehérvár várát. Hogy milyen sereggel és mennyi ágyúval érkezett, azt ember szeme még nem látta és ésszel sem képzelheti. Annyira elpusztította a várat ágyúlövésekkel, hogy a várat nem várnak, hanem mezőnek kell neveznünk, mivel a vár fala földig le lett rombolva…” Ez indokolta – ahogy a levelet tartalmazó Saecula Hungariae 1438– 1526 (összeállította Kubinyi András, 1985) kötetben olvasható is –, hogy Hunyadi csapata és a keresztesek zöme (Szilágyi Mihály várkapitány sürgetésére) bevonuljanak július 14-én a Dunát elzáró 200 hajóból álló török hajóhad megsemmisítése után a várba. Ha ez a két – hadászatilag – fontos mozzanat (a dunai török flotta megsemmisítése és az erősítésnek a várba való bejutása) nem történik meg, a vár bizonyosan elesik. S e két mozzanat nélkül nem érkezett volna el a magyarok győzelme sem.
A fentebb megnevezett levélben Hunyadi azt is tudatta, hogy a szerdán (ez július 22) egész nap és a csütörtök délig tartó általános török roham visszaverése, majd a várból történt délutáni-esti kitörés eredményeként a török császár „minden ágyúját és hadi eszközét elnyertük”. Ennek során a szultán súlyos sérülést szenvedett: egy magyar vitéz kopjával hasba szúrta, a szultán viszont utolsó erejével lecsapta kardjával annak a fejét, után úgy elgyengült, hogy azt hitték, meg is hal. E sérülés volt az a végső lökés – hiszen az ágyúkat és a hadi eszközöket nem tudták a magyaroktól visszaszerezni –, amelynek a hatására a török haderő az éjjel és péntek hajnalban (ez július 24) mintegy 40 ezer fős veszteség – Rövid magyar krónika című művében régebbi krónikák adatait felhasználva a XVII. században alkotó nemes Petthő Gergely szintén ennyire tette a török emberveszteséget – elszenvedésével elmenekült nemcsak az ostrom- és csatatérről, hanem a hadszíntérről is.

Mivel a nándorfehérvári diadalról sok mindent tud a tisztelt olvasó – hőseiről könyv, festmény, költemény stb. tudósít bennünket, emlékezőket, s közülük Darvas Józsefnek A törökvevő című kötetére irányítom rá a figyelmet, amely először az 1938. évi könyvnapra jelent meg. A mű a katonát mint eleven, cselekvő, önfeláldozó embert törekszik bemutatni. S a fókuszban nemcsak Hunyadi János hadvezér, más hadi vagy seregvezér áll – Szilágyi Mihály, Kanizsai László, Korogi János, Rozgonyi Rajnald, Kapisztrán János –, hanem maguk a vitézek (mindegy, hogy katonák, várvédők, keresztesek vagy a várvédelemben részt vett polgári egyének voltak egyébként) is ott vannak.
Aki olvasta Darvas könyvét, emlékezhet rá, aki pedig még nem jutott el odáig, itt és most emlékeztetem arra: akkori katonáink (tágabb értelemben a hadviselésben ilyen-olyan módon, minőségben részt vett személyek) a gyilkos, megerőltető ostrom – amelyet több sikeres kitörés tarkított – körülményei közepette nem azon morfondíroztak, lehet-e, szabad-e vért ontani, sőt a legdrágábbat – az életet – feláldozni a haza szabadságáért, hanem tették a dolgukat, s küzdöttek, mint jó hazafikként, honleányokként illik. S ha tudatában voltak is annak – de harcban ki nem számol ilyen eshetőséggel? –, az ostrom közülük bár soknak okozza a végét (az erőfölény, egyúttal a nyers erő a töröké volt; a finesz, a helytállás, a harci szellem – ami az erkölcsi fölényt teremti meg – azonban nem), de tudták azt is, meghozandó áldozatuk (-hősi haláluk) nem lesz hiábavaló. S habár csak Dugovics Titusz tette – a várfalra lófarkas zászlót kitűzni akaró török vitézt nem bírván levágni vagy letaszítani, belekapaszkodva a mélybe rántotta, s így meghiúsította, hogy új lendületet kapjon az ostrom – vált jelképpé, de abban benne van az ott küzdöttek mindegyikének a hazafisága, helytállása, önfeláldozása is.
Így azoké is, akik július 14-én a Duna szélességében – parttól partig – felsorakoztatott s láncokkal és kötelekkel egymáshoz erősített, katonákkal jól megrakott török hajósort gályáikkal (nassaui típusú, naszádnak nevezett hajókkal) áttörték, s ha a támadó keresztesek a kaszáikkal nem tudták a törököket a vízbe taszigálni (Hunyadi közben a vele levő katonákkal a hajóhídon pusztította a pogányt), magukat feláldozva a vízbe rántották őket. De azok is ott vannak a jelképben, akik a várba szorulva a védősereg ellátásáról vagy a védmű megrongált részeinek a kijavításáról gondoskodva haltak meg. S végül beletartoznak a jelképbe azok is (keresztesek és katonák vegyesen), akik nemcsak kitörtek a várból, hanem elfoglalták, sőt a törökök ellen fordították a Szávára lejtő dombok oldalában települt török ágyútelepet, közben pedig visszaverték a telep visszavételéért folyó meg-megújuló rohamot, amelyet maga a szultán vezetett (itt és ekkor sebesült meg).

Az eddigiek mellett végezetül nézzük meg, mi is volt az, amely miatt 1456-ban eleink vállalták az egyenlőtlen küzdelmet. (Az ostromot bemutató – a HM HIM szervezete – kiállítás és konferencia révén megszerezhető információkon túl.) I. Mátyás magyar király – a törökverő hős fia – szavait egy 1471-ben rögzített levél így adja vissza: „… nem kívánjuk a háborút, de ha reánk kényszerítik, nem utasíthatjuk vissza; ezt nemzetünk becsülete… követeli meg.” A hősi tettek, amelyekre most, 550 múltán emlékezünk, létrejöttének-születésének okáról pedig Janus Pannonius 1464-ben ezt írta (habár a gondolata évszázadok óta a magyar közgondolkodás eleme volt)… „… Minden férfi dicső, nem múló hírnevet óhajt (Így lesz a seb könnyű, kedves a hősi halál…” (Részletek a Saecula…-ból). S azért nagy az akkor elért diadal, mert nagy volt maga a tett!