2007. márciustól a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem (ZMNE) kinevezett rektora prof. dr. Szabó János nyugállományú ezredes, mivel – a prof. dr. Szabó Miklós nyugállományú altábornagy, az MTA levelezõ tagja rektori mandátuma lejártával – a rektori feladatok ellátására kiírt pályázaton ellenvélemény nélkül nyert. Túlzás nélkül mondhatni: elõélete egyenesen predesztinálja õt e magas tisztség betöltésére. 1975-ben avatták tisztté a Killián György Repülõ Mûszaki Fõiskolán, ott is teljesített szolgálatot 1983. december 31-ig, kezdetben szakaszparancsnokként és oktatóként, majd a társadalomtudomány tanáraként. 1984. január elsejétõl a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Szociológia tanszékének tanára, majd 1998-tól tanszékvezetõje. 1991–1993 között a Stratégiai Védelmi Kutató Intézet vezetõ kutatójaként dolgozott, majd kinevezték a ZMKA parancsnokának társadalomtudományi helyettesévé, az intézmény egyetemmé alakulásával pedig rektorhelyettessé. 1998-at követõen három éven át a Honvédelmi Minisztérium humán intézményrendszert felügyelõ helyettes államtitkára, majd a Stratégiai Védelmi Kutató Hivatal fõigazgatója. Ez utóbbi beosztása – a szervezet felszámolása miatt – 2003-ban megszûnt, attól fogva a ZMNE Hadtudományi Doktori Iskoláját vezeti. Prof. dr. Szabó János tudományos munkásságának ismertetése terjedelmi korlátok miatt nem lehetséges, elég annyi, hogy diplomázást követõen 1987-ben szerzett szociológus kandidátusi fokozatot az Eötvös Loránd Tudományegyetemen A leventeintézmény mint szellemi környezet címû dolgozatával. MTA doktori titulusát pedig azzal érdemelte ki, hogy A katonatársadalmak a 90-es évek küszöbén címû Magyar Tudományos Akadémia (MTA) hadtudományi disszertációját 1993-ban megvédte. Mind itthon, mind külföldön végzett tudományos-közéleti és tudományszervezõi, kutatói és oktatói teljesítményének elismeréséül 1994-ben az MTA Mestertanár címmel tüntették ki, 1996-ban Szentgyörgyi Albert-díjat, 2001-ben pedig Zrínyi Emlékgyûrût kapott. 2000-ben az Orosz Tudományos Akadémia ezüstéremmel ismerte el a tevékenységét, itthon pedig az mutatta a tudományos életben való markáns jelenlétét, hogy 2003-ban elsõ ízben jelölték MTA levelezõ tagságra.

Új Honvédségi Szemle (ÚHSZ): Ha tíz pályázó között gyõz, az se lepett volna meg, viszont tudni lehet, hogy ön volt az egyetlen pályázó. Két eset lehetséges, vagy mindenki tudta, hogy önnel szemben nincs esélye, ezért nem is indult, a másik: senki nem kívánkozik a ZMNE rektori székébe a mai körülmények között. Ön szerint mi az igazság?

Szabó János (Sz. J.): Mások helyett és mások nevében nem nyilatkozhatok, csak azt tudom, hogy én miért pályáztam. Elõször is szeretném elmondani, hogy nem úgymond megélhetési rektor akarok lenni, mivel jövedelmem mai státusomban és mai elfoglaltságommal is vonzónak ítélhetõ. Lehet mondani, bejáratott és társadalmilag elismert a státusom, mint a Hadtudományi Doktori Iskola igazgatója vígan tevékenykedhetnék az emberi kor végsõ határáig oly módon, hogy maradna idõm tudományos munkásságom kiteljesítésére. Miért nyújtottam be mégis pályázatot a rektori beosztás elnyerésének igényével? A magyarázat mindenekelõtt a körülöttem zajló történésekben lelhetõ fel. Úgy vélem, az egyetem helyzete napjainkban olyan, hogy az intézmény jövõjében is gondolkodó polgárai már nem érhetik be azzal, hogy a saját kis tennivalójukat teszik meg nap mint nap, hanem annál sokkal többre kell vállalkozniuk. Az utóbbi idõben oly mértékben elszaporodtak az intézmény fennállását, fenntarthatóságát, a megkezdett folyamatok folytathatóságát megkérdõjelezõ mozzanatok, hogy nyilvánvalóvá vált, nemcsak gondolkodni vagyunk kötelesek, hanem cselekedni is. Az teljességgel véletlen, hogy éppen ezzel egy idõben vált esedékessé a rektori pályázat kiírása, mivel elõdöm ciklusa letelt, a törvény szerint õ újólag már nem nevezhetõ ki ismét.

ÚHSZ: Miért pont ön lett az utódja?

Sz. J.: Más nem pályázott, meg aztán, mint eddigi munkásságom ismeretében ön is megállapította, jelentkezésem a rektori státusra nem teljesen indokolatlan. Én végigkísértem a katonai felsõoktatás fejlõdését, mi több, annak tevõleges és szorgos munkása voltam és vagyok. A katonai felsõoktatásért érzett felelõsséget nem tanultam, hanem azt szinte a génjeim által meghatározottan érzem. A változások során, kiváltképpen akkor, amikor akadémiából egyetemmé nemesedtünk, számos kérdéssel kellett szembenéznünk oly módon, hogy meg is kellett keresnünk rájuk a választ. Például: felmerült bennünk a kérdés: kell-e nekünk egyáltalán egyetem? Kérdéses volt az is, hogy vonjuk-e ki a Honvéd Vezérkar felügyelete alól a tisztképzést. Helyettes államtitkárként vezetõ szerepet játszottam a humán irányító intézményrendszer kiépítésében, aminek ugyan már miniszteriális szintû képviselete nincs, de maga az intézmény szakszerûsége – úgy vélem – példaképül állítható más hasonló intézmények elé. Most azt gondolom, mégpedig megfellebbezhetetlenül, hogy a környezetünkben lezajló változások, tennivalók felismerésére és teljesítésére kötelezik egyetemünket, mert ha semmit nem teszünk, akkor egy idõ múlva már nem is lesz intézmény sem, ahol tehetnénk bármit is. Mármost mi, egyetemi polgárok, akik a katonai felsõoktatásban gondolkodunk, abban tervezzük a jövõt, keretet vagyunk kénytelenek fabrikálni: a fejlõdést, a korszerûsítést meghatározó intézményi kereteket. S mint hasonló alkalmakkor mindig, ott tartunk, hogy a szóban forgó keret megtervezésének és felvázolásának céljával ki kell magunk közül jelölnünk egy felelõst, mondhatni egy „bûnbakot”, akinek rektor a megnevezése. Ez a „bûnbak” most én leszek.

ÚHSZ: Honnan indulnak, vagyis miképpen fest ma a ZMNE?

Sz. J.: Jelenleg nem arról van szó, hogy a katonai akadémiát át kell szerveznünk egyetemmé, mivel az már régen megtörtént, nem is akármilyen fokon. Itt az mutat- kozik feladatnak, hogy a szinte kizárólag központi irányítást és központi költségvetést engedélyezõ szisztémát felváltsuk egy sokkal inkább önjáró, önigazgató, a piacra érzékenyebb struktúrával. Ha megengedi, a megértés kedvéért röviden utalnék bizonyos körülményekre, amik feltétlenül figyelembe veendõk terveink kimunkálásakor. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk óta egyre fontosabb, hogy oktatáspolitikánk a hazai munkaerõ versenyképességének növelését célozza, párhuzamosan az információs társadalom kiépítésének segítésével. A munkaerõ versenyképességének növelése érdekében lett jelentõssé, mi több, megkerülhetetlenné az úgymond élethoszszig tartó tanulás (long-life learning) fogalma és követelménye, valamint az elektronikus tanulás (e-Learning) feltételeinek kimunkálása, bõvítése. Más oldalról nézve pedig az is adott, hogy a magyar felsõoktatás beágyazódott az úgynevezett bolognai folyamatba. Ez utóbbinak köszönhetõen felsõfokú képzésünk, tehát a korábbi duális képzési struktúrát felváltó lineáris képzési szisztéma egymásra épülõ ciklusokból áll. Az elsõ képzési ciklus (az alapképzés) általában 3 éves, kivételesen indokolt esetben valamennyivel hosszabb. Ilyen lehet, például, mint késõbb részletezem, a katonai felsõoktatás szerkezete is. Az ily módon megvalósuló alapképzésben talán az a legfontosabb, hogy a gyakorlati képzésre fordít igen nagy gondot, ezzel növelve a friss diplomások elhelyezkedési esélyeit. A második képzési ciklus az alapképzésre épülõ, általában kétéves képzés, az úgynevezett mesterképzés. Ezt a harmadik képzési ciklus követi, amely tudományos doktori fokozat megszerzésére készít fel három év tanulás árán. E hármas képzés mellett kiegészítõ, továbbképzõ, specializáló programok is léteznek, melyek a diszciplináris ismeretek megújítását, a szak-, valamint szakirányú ismeretek megszerzését, bõvítését célozzák.

ÚHSZ: Elnézést, amiért közbevágok, de ez világos, ily módon épül fel a katonai felsõoktatás is, nem is épülhet fel másként, mivel általában a hazai felsõoktatás szerves része. De…

Sz. J.: Megbocsásson, nekem is közbe kell vágnom, mert most jutunk el a lényeghez. Tudniillik 1996 óta, amikor is egyetemmé nemesedtünk, mi történt? Az történt, hogy az egyetemi struktúrákat folyamatosan igazítottuk a rendre redukálódó haderõhöz, valamint (természetesen) a nemzetközi és a hazai egyetemi szisztémákhoz. Több lépcsõben csökkentettük a létszámunkat, állományunk 2000-ben közel 1300 fõ volt, ma pedig még 760-an se vagyunk. Oktatóink lényegesen több órában oktatnak, mint megelõzõleg, viszont az úgynevezett összóratartási kötelezettség még 55 ezer óra sincs, kevesebb mint fele a 2000-ben meglévõnek. A hadsereg létszámának mérséklõdése miatt jelentõsen csökkent a beiskolázottak száma. 2000-ben csaknem 2200 hallgatónk volt, ez évben 550. Ám jelenleg nem csupán újabb létszámcsökkentés és egyéb redukció vár ránk, hanem ami most következik elkerülhetetlenül, az nem más, mint: a szûkülõ kapacitások felhasználásának és a menedzsmentnek, vagyis magának az intézménynek és felépítményének olyan átalakítása, amelyben az egyetem megkapja önigazgatási kapacitásait is.

ÚHSZ: Óvatosan fogalmazok: azt hiszem, nem teljesen értem, amit mond.

Sz. J.: A megértéshez elõbb számba kell vennünk, hogy miben vagyunk erõsek és miben vagyunk gyengék, és meg kell határoznunk, hogy mik a lehetõségeink s azon belül milyen célokat tûzünk ki magunk elé. Ezt megtettük, tehát tisztában vagyunk a helyzettel. Részletes ismertetésre nem vállalkozhatok, elég annyit tudni összefoglaló- an, hogy egyetemünk fölöttébb erõs az adminisztrációban, vezetése és tevékenysége általában jól átlátható, a struktúrán belüli erõvonalak jól kirajzolódnak, viszont az elvárhatónál – és fõleg a kívánatosnál – jóval szerényebb a nemzetközi és a hazai tudományos életben való szerepvállalásunk. Tehát a tartalommal van tennivalónk. Teszünk is, mert az magától nem gyarapodik, nem nemesedik. Ami e tekintetben mindennél elõbb kijelentendõ: a szóban forgó tartalmat felülrõl és kívülrõl nem lehet szilárddá építeni, hanem csak belülrõl és alulról. Más szavakkal: az egyetemi munka megújuló tartalmát közösen állítjuk majd össze mi, a ZMNE állománya.

ÚHSZ: Engedje meg, hogy mindenekelõtt tamáskodjak! Biztosak lehetünk-e abban, hogy az ön által az elõbb említett hallgatói létszámot oktató-nevelõ ZMNE egy szinten említendõ, egyáltalán egy szinten említhetõ a több ezer hallgatót nemzetközileg is ismert és elismert ELTE-vel vagy a Corvinussal (Közgazdaságtudományi Egyetem), hogy ne is említsük a többieket?

Sz. J.: A ZMNE profilját hiba lenne leszûkíteni a nappali tagozatos tisztképzésre, bár az tevékenységünkben csakugyan meghatározó. Alaprendeltetésünkön kívül egyetemünk biztosítja a magyar haderõ tiszti állományának elõmeneteli képzését, katonai szakmai továbbképzését, katonai szaknyelvi és informatikai felkészítését. Kétés többoldalú nemzetközi megállapodások alapján vállaljuk külországbeli tisztek posztgraduális képzését is. Összefoglalóan tehát azt mondhatom: a ZMNE képes a hadseregbe való belépéstõl az abból való kilépésig terjedõ idõszak minden tervezhetõ karrierlépcsõfokára felkészíteni a tisztet. Ezek mellett jelentõs kapacitással teljesítünk NATO-, EU- és PfP-felajánlásokat katonai szaknyelvi és egyéb katonai szakmai tanfolyamok lebonyolításával. Továbbá meg kell említenem, hogy önköltséges képzést is folytatunk, mégpedig elég jelentõs kiterjedtségben. Mindent figyelembe véve évente összesen nagyjából 4 ezer hallgató képzéséhez és továbbképzéséhez járulunk hozzá kapacitásaink hasznosításával. A jövõben ennél kisebb hallgatói létszámmal számolhatunk, mivel a tervek szerinti 20 ezer fõs haderõ kevesebb továbbképzendõ hallgatót kínál. Ennek ellenére a védelmi szféra nem teheti meg, hogy ne képzett vezetõkkel lássa el a feladatát, a nélkülözhetetlen (és katonai tekintetben csakugyan sajátosan képzett) vezetõk pedig máshonnan nem kerülhetnek ki, csak a mi egyetemünkrõl. Minket pedig semmi nem ment fel ama kötelességünk alól, hogy a kor szintjének megfelelõ tudással bíró tiszteket bocsássunk ki.

ÚHSZ: Lehet, hogy tévedek, ám ellentmondást vélek felfedezni az érveiben, amikor is a hazai és a nemzetközi tudományos életben való tevékenységük szerény mivoltát nehezményezi. Ugyanis alaprendeltetésük a nappali tagozatos tisztképzés, más megközelítésben: 18–22 éves hallgatóikat katonaszerepre kell szocializálniuk, mégpedig minden lehetséges módon és minden elképzelhetõ erõvel. Tehát célszerû, mi több, kívánatos, hogy katonaegyetemként mûködjenek, ahol kifejezetten hangsúlyos a „parancsvégrehajtás- ellenõrzés” szentségének sulykolása, nem kevésbé a parancs bírálatának erõs tiltása. A polgári egyetemeken viszont éppen ellenkezõleg, arra biztatják a hallgatót, hogy mindenben kételkedjen, mindent vizsgáljon meg, mielõtt állást foglal és így tovább. Nem gondolja, hogy ha ennek is, meg annak is meg kívánnak felelni az oktatás során, akkor skizofrén helyzetbe kerülnek egyrészt önök, de hallgatóik is?

Sz. J.: Szerintem nem fenyeget minket ilyen veszély. Megmagyarázom, miért nem. Évekkel ezelõtt belekezdtem egy tanulmányba, amelyben azt vizsgálom, hogy a különbözõ történelmi korokban milyen magatartású és tudású katona volt a jó katona; általában véve a katonával szemben milyen követelményeket támasztottak az adott kor hadseregeinek alkalmazói. Nos, koroktól, térségektõl, társadalmi-gazdasági berendezkedésektõl, de még fegyvernemektõl függõen is rendre adódnak különbségek, eltérések. Két alapjellem mutatkozik állandónak. Az egyik a görög mondavilágból ismert Odüsszeusz, Ithaka királya, aki a trójai háborúban (vitézsége mellett) fõleg és elsõsorban eszességével tûnt ki. Az õ ötlete volt – példának okáért – a trójai faló is, amelynek segítségével a görögöknek sikerült végre megnyerniük az amúgy már közel tíz esztendeje tartó háborút. A másik állandónak mutatkozó jellem pedig Akhilleusz, az igazi deli vitéz, aki legjobb barátjának, Patroklosznak az eleste után bosszút állt a trójaiakon oly módon, hogy megölte a vezérüket, Hektort. Ez a talpig kemény katona szemberöhögte a halált, hiszen éppen a korai halállal járó örök hírnevet választotta a hosszú, ámde dicstelen élet helyett.

ÚHSZ: Azt kívánja mondani, hogy szemben a korábbiakkal ez idõ tájt és fõleg a jövõben, a tudásra alapozott társadalom tudásra alapozott hadseregének tudásra alapozott hadviselésében inkább Odüsszeuszokra és nem annyira Akhilleuszokra van szükség?

Sz. J.: Egy szóval azt válaszolhatnám, hogy: is-is, ámde annyira nem egyszerû a helyzet, hogy a kérdés egy szóval megválaszolható lenne. Egyetemünkön olyan embereket képezünk, akiknek alkalomadtán döntési jogkörük van élet s halál kérdésében, hiszen õk adhatnak parancsot például támadásra, ami óhatatlanul veszteségekkel, emberveszteségekkel is jár. Ezt a jogot nem kaphatja meg akárki, hanem csak olyan ember, aki a kor szintjén a szóban forgó vonatkozásban a lehetõ legszínvonalasabb, a lehetõ legalaposabb képzést kapta, aki felkészült arra, hogy adandó alkalommal a lehetõ legjobban döntsön. Rólunk, az egyetem oktatóiról senki nem veszi le azt a felelõsséget, amit annak okán kell éreznünk, hogy mi képezzük az alkalomadtán élet és halál fölött döntési jogkörrel bíró tiszteket, bárhol is kell döntést hozniuk, tehát nemcsak itthon, hanem bárhol hadmûveleti területen, napjainkban akár Afganisztánban is. Mármost annak idején a görög mitológia bizonyos értelemben eleve szembeállította egymással Odüszszeuszt és Akhilleuszt, noha nem ellenségek voltak, hanem éppen ellenkezõleg, bajtársak. Vagyis már a görög mitológia azt állítja, hogy mind a két típusú katonára szükség van, a mi korunk pedig egyenesen azt követeli a tiszttõl, hogy egyszerre bírjon odysseusi és akhilleuszi tulajdonságokkal is, és minden alkalommal azt a jellemvonását engedje magán eluralkodni, amelyre éppen szükség van a kapott feladat végrehajtásához.

ÚHSZ: Tehát: ki a jó katona?

Sz. J.: Az a jó katona, aki az adott korban fellelhetõ kapacitásokat a lehetõ leghatékonyabban képes felhasználni, mozgósítani amellett, hogy a rábízott katonákat a lehetõ legteljesebb erõfeszítésre ösztönzi, készteti. Mindezt lehetõleg úgy éri el, hogy a kapacitások kihasználása és a katonák erõfeszítése gyõzelmet hoz, ráadásul a lehetõ legcsekélyebb ember- és technikai veszteség árán. Ezekben az idõkben a „Kard ki kard!” típusú hevességben bízó, a bátorságot a génjeiben hordozó tiszt kevéssé kívánatos a tudományos eszközöket jól ismerõ és azokat jól hasznosító, a humánerõforrást alkotó módon irányító tiszthez képest, noha elképzelhetõ olyan helyzet, amikor a jellemének az utóbbi összetevõit alkalmazó tisztnek elõtérbe kell helyeznie „Kard ki kard!” típusú bátorságát, éppen a minél kisebb veszteséggel elérendõ gyõzelem érdekében. Biztos, hogy az ipar tudásintenzív lett, a társadalmat tudástársadalommá kí- vánjuk képezni, mindezek okán a hadviselés se lehet másmilyen, hanem csak tudásalapú. Tudásalapú hadviselés pedig nem folytatható képzetlen emberekkel, ezért nincs mit tenni, a szóban forgó vonatkozásban biztosítani kell a minõséget. Tervezzük is, hogy minõségbiztosítási rendszert munkálunk ki. Célja annak folytonosan való elérése, hogy az egyetem piaci stratégiái és részstratégiái (humánstratégia, képzési-kutatási stratégia stb.) a végrehajtás során minõségi jegyeiket maximalizálják. Nem nulláról indulunk, a csírái már megvannak, de erõfeszítéseinket növelnünk kell, mert most még az állomány passzívan tekint rá, a többség csak többletnyûgnek tekinti. A már létezõ struktúrát mihamarabb meg kell töltenünk tartalommal.

ÚHSZ: Korábban úgy nyilatkozott, hogy az alapképzés, tehát a ZMNE-n a nappali tisztképzés a bolognai folyamat elvárásainak és a hadsereg igényeinek megfelelõen gyakorlatias lesz, miközben azt állítja, hogy a hadviselés ez idõ tájt már tudásalapú, amihez nem akármilyen szinten képzett emberek kellenek. Most akkor a gyakorlat a fontos, vagy a tudás?

Sz. J.: A gyakorlati tudás. Az egyetem átalakításának egyik fõ motívuma a gyakorlati képzés elõtérbe helyezése. Az a cél, hogy a frissen diplomázott tiszt képes legyen szinte hibátlannak minõsíthetõ munkára már akkor, amikor még meg se száradt a tinta a diplomáján. Ez csak úgy lehetséges, ha számottevõ gyakorlati munkán vesz részt még hallgatóként, ahol begyakorolt, elmélyített magában minden elemet, amire szüksége van a jó munkához. Lényeges változás lesz, hogy az eddigi három hónap helyett egy teljes szemesztert, vagyis fél évet adunk az alapkiképzésre, amelynek során olyan katonai jártasságra is szert tesz a tisztjelölt, ami túlmutat a szokásos fegyverfoghatóságon. Ebben a hat hónapban a katonai szocializáció elemeit fölerõsítjük az eddigiekhez képest, különbözõ foglalkozásokon keresztül. Ez vadonatúj megoldás, s majd az elméleti tanulmányok végén csatlakozik a képzéshez ismét egy teljes szemeszter idõtartamú gyakorlati munka. Az utolsó félévben három irányban kapnak muníciót a tisztjelöltek. Igen alaposan és aprólékosan megismerkednek az elsõ beosztásuk magas szintû ellátásához szükséges gyakorlati ismeretekkel; felkészülnek missziós tevékenységre oly fokon, hogy a diplomakiosztó ünnepség után egy perccel már akár indulhatnak is békekikényszerítõ feladat végrehajtására hadmûveleti területen; valamint felkészülnek úgymond a karrierkritériumoknak való megfelelésre, tehát fizikai állóképességükkel nem lehet baj, el kell érniük, hogy rutinból adjanak ki különféle parancsokat s nem utolsósorban képesek legyenek törzsmunkát vezetni elfogadható színvonalon.

ÚHSZ: Tehát a ZMNE az alapképzés során nem három, hanem négy évet kér a hallgatótól.

Sz. J.: Igen, 8 szemeszterû lesz a ZMNE nappali tisztképzése azért, hogy a bolognai folyamatnak megfelelõen, számottevõ gyakorlattal rendelkezõ szakemberek legyenek a friss diplomások, mivel a gyakorlott szakemberek felelnek meg a munkaerõpiac igényeinek. Nekünk az egyes számú, a legfontosabb megrendelõnk a honvédség, következésképpen a Honvéd Vezérkar és a honvédség parancsnoki kara elképzeléseinek megfelelõ fiatal tiszteket kell kibocsátanunk. Ugyanakkor nemcsak hazai elképzelések léteznek tisztképzésünkkel szemben, hanem NATO- és EU-elvárások is, azoknak is meg kell felelnünk.

ÚHSZ: Vélhetõleg ez utóbbival áll összefüggésben a mostanában divatosnak tetszõ kifejezés, a NATO-transzformáció. Mit jelent ez igazából?

Sz. J.: Átalakulást jelent ez a kifejezés, a NATO szerkezeti és tartalmi átalakulását. Bõvülése óta a NATO egyik legnagyobb gondja az, hogy az amerikai technikai és harci potenciálhoz képest valami egészen katasztrofális mértékben elmaradott. Európa lényegesen kevesebbet költ haderõre, katonai képességek megszerzésére, mint az Amerikai Egyesült Államok. Ha jól emlékszem, ez már a vagy fél tucat éve megrendezett isztambuli NATO-konferencián is markánsan kitûnt. Rádöbbentek a résztvevõk egyre s másra. Például: az amerikai haderõnek körülbelül az egyharmada vethetõ be bármilyen expedíciós feladat végrehajtására rövid idõn belül, az európai haderõnek viszont csak töredéke. Az európai országok hadseregeinek fegyverzete jóval korszerûtlenebb az amerikai fegyverzethez képest. Mindezek miatt azóta is meg nem szûnõen hangoztatott követelmény, hogy az európai haderõk képességei gyarapodjanak, technikájuk korszerûsödjék, szervezettségük erõsödjék, irányításuk egyre inkább tudományos szintû háttérre alapozódjék, s mindenekelõtt számottevõen nõjön a katonai alegységek és egységek mobilitása, évrõl évre váljanak mind alkalmasabbakká hadmûveleti területen való feladat végrehajtására.

ÚHSZ: Gondolom, tapintatból nem említette, hogy a magyar haderõ legalább annyira korszerûtlen a német és/vagy a francia haderõhöz képest, mint az európai haderõ általában az amerikaihoz képest.

Sz. J.: Nem elég csak kiadni parancsokat és csak megfogalmazni elvárásokat. Ha azt akarjuk, hogy egy kontingens bevethetõ legyen missziókban, akkor arra fel kell készíteni, mégpedig aprólékos tervek szerint. A feladat mögé kell tenni a pontos költségvetést, mert annak híján csak elképzelés marad a terv. Tudni kell pontosan, hogy mibe kerül a személyi állomány magas szintû kiképzése és ellátása korszerû harci technikával, hadi ruházattal és így tovább. Úgy vélem, ez elõl kitérni nem lehet, legalábbis hosszú idõn át semmiképpen, Magyarországnak sem. Megjegyzem, nem is akar kitérni senki se a feladat végrehajtása elõl, hazánk se. Elsõsorban is azt kell rögzítenünk, hogy milyen szerepet vállalunk, vállalásunk teljesítéséhez pedig mire van szükségünk. Megfellebbezhetetlenül biztos, hogy alapos tudás nélkül semmire se megyünk, annak megszerzése és alkalmazása egyetemi szintû tanulmányok nélkül nem lehetséges. Csak magas szintû tudás révén képzelhetõ el mindazoknak a katonai képességeknek az általánossá tétele az európai haderõkben, hazánkban is, amik az amerikai egységekben már léteznek, s amik nélkül a szóban forgó szféra nem felelhet meg korunk kihívásainak. A szóban forgó képességek általánossá tétele jelenti a NATO-transzformációt.

ÚHSZ: Ezek szerint úgy véli, hogy mindegyik európai ország haderejének képesnek kell lennie arra, amire az amerikai haderõ képes, és e cél magyarországi elérésének érdekében kell alakítani a ZMNE struktúráját és tevékenységét?

Sz. J.: Nem várható el, hogy a magyar, de akár a német haderõ olyan képességekkel bírjon, mint az amerikai.Viszont az elvárható, hogy minden ország hadserege bírjon egy-több olyan képességgel, amelyre vagy amelyekre múlhatatlanul szükség van missziós tevékenységek során, s ez odavezessen, hogy földrészünk katonai erõi összességükben az amerikai haderõhöz hasonlatos képességekkel és harci technikával bírnak. Azon lehet vitatkozni, hogy az egyes nemzetek haderõi mit vállaljanak, de azt képtelenség elvárni, hogy egy-egy nemzet hadereje ne bírjon úgyszólván semmilyen említésre méltó képességgel se. Tudniillik vitathatatlan, hogy számos képességre elengedhetetlenül szükség van, a NATO ma már nem vonulhat vissza távoli térségek- bõl sem, s ha a szervezet nem vonulhat vissza, akkor nem vonulhat vissza egy tagja, példának okáért Magyarország sem.

ÚHSZ: Az elhangzottak azt jelentik, hogy a ZMNE-rõl kibocsátott tisztnek meg kell felelnie a tiszttel szemben támasztott NATO-elvárásoknak, mégpedig a lehetõ legteljesebben, tehát csakugyan oly módon, hogy friss diplomájával máról holnapra betölthet századparancsnoki státust valamelyik honi dandárnál, de indulhat Afganisztánba szolgálattételre, vagy beosztást kaphat akár egy missziós tevékenységre felkészülõ francia alegység beosztott tisztjeként is. Ez egyelõre csak álom, nem igaz?

Sz. J.: Az a célunk, hogy ne álom legyen. Ám ma még az, de semmi szín alatt ne becsüljük le a jelenlegi helyzetet. A tõlünk kibocsátott tisztek zöme komoly elismeréseket kap mind honi, mind missziós munkája során. A dicséretekkel hazatérõkre pedig ugyan mi panaszunk lehetne? Ugyanakkor ne titkoljuk el, hogy a szolgálatban ígéretes tehetségnek mutatkozók nagyobb részben nem az egyetemi képzésnek, hanem önnön szorgalmuknak, nagyon sok esetben bizony egyéni erõfeszítéseiknek köszönhetõen tûnnek ki az úgynevezett átlagból.

ÚHSZ: Ezt úgy értsem, hogy a ZMNE-rõl kikerülõ friss diplomás pusztán az egyetemen vizsgakényszer alatt elsajátítottak révén nem tûnne ki a tömegbõl?

Sz. J.: Lehet ezt mondani, pontosabban ismerjük el azt, hogy az egyetemen tanultak szükséges, de nem feltétlenül elégséges tudásnak bizonyulnak ez idõ tájt. Végzés után az ambiciózus fiatal tisztek befektetnek, vagyis egyéni szorgalomból, saját szabadidejük terhére továbbképzik magukat a célból, hogy missziós szolgálatra alkalmasnak találtassanak mihamarabb, mivel a missziós tevékenység egyrészrõl divatos, másrészrõl tekintélyt ad, harmadrészt anyagilag is fölöttébb kedvezõ, noha kétségtelenül kockázatos. Egyetemünknek el kell érnie, hogy a friss diplomások ne egyéni ambícióik, hanem eleve itt megszerzett képzettségük okán legyenek alkalmasak dicséretes szolgálattételre bárhol a világon. A mai helyzet mindenesetre biztató, fõleg a korábbiakhoz képest. Csak példaként említem meg, ma már nem kap diplomát a ZMNE-n senki magas szintû nyelvvizsga hiányában. A végzõsök alapos ismeretanyaggal rendelkeznek idegen hadseregekbõl, meglehetõs jártasságot mutatnak a nemzetközi vezetési rendszerekben, sorolhatnám még a biztató jeleket, ám nem vitatható az sem, hogy a ma még frissen felavatottak közül nem mindenki alkalmas igazán magas színvonalú munkára, hanem csak a szorgalmasabbja. Egyetemünk feladata, hogy minden végzõsünk alkalmas legyen.

ÚHSZ: Gondolom, ehhez nem kell más, csak szigorú vizsgáztatás. Aki kiesik a rostán, az kiesik. Muszáj mindenkinek diplomáznia a ZMNE-en, akit felvettek?

Sz. J.: Nem muszáj, de a szigorú vizsgáztatás nem elég a cél eléréséhez, tudniillik ma sem könnyen kap tetszetõs érdemjegyet a vizsgázó, ráadásul az egyetem csak azt követelheti, aminek az elsajátítása érdekében minden feltételt biztosított. Jelenleg pedig még hiányoznak bizonyos intézmények a szervezetünkbõl. Létrehozásuk, kialakításuk bizony nem megy egyik napról a másikra, mivel, hogy úgy mondjam, fölöttébb körültekintõen kell eljárnunk. Legnagyobb megrendelõnk, a Magyar Honvédség semmiképpen nem fogadja el az olyan lépéseket, amelyek túl drágák, amelyek hoszszú távon nem takarékosak, hanem ellenkezõleg, költségesek. Megjegyzem, amit mondok, az nem csupán a ZMNE-re érvényes, hanem a teljes honvédségre, de én most maradnék az egyetemnél, itt is rengeteg a tennivaló.

ÚHSZ: Mi az, amihez múlhatatlanul hozzá kell látni már a közeljövõben?

Sz. J.: Az egyetem eleve több campusból állt össze, Szentendrébõl, Szolnokból, az Üllõi úti campusból, Ócsából, a Zách utcából és a Hungária körúti campusból, ám egyre inkább aszalódott, mígnem ma már az a hivatalos álláspont, hogy álljon egy campusból, jelesen a Hungária körúti létesítménybõl, ugyanis bizonyos fejlesztésekkel, átalakításokkal ez az egy campus elégséges az elõzõekben vázolt teendõk teljesítéséhez. Az Üllõi úti campus (az egykori Bolyai János Katonai Mûszaki Fõiskola) feltehetõen áttelepül a Hungária körútra, ha nem is néhány nap alatt, de azért záros határidõn belül, ahogy megteremtjük annak a feltételeit. A feladat nem kicsi. Kollégiumi férõhelyek, kiképzõhelyek, oktatási kabinetek stb. áttelepítésére kell vállalkoznunk, s tudjuk, az ilyesmi igen költséges és idõigényes. De kerül, amibe kerül és tart, amíg tart, mindenképpen sort kell keríteni rá. Elképzelhetõ, sõt szerintem kívánatos, hogy gazdálkodhassunk a közvetlen környezetünkben lévõ ingatlanokkal, legalább némelyikükkel.

ÚHSZ: Említette, hogy manapság már eleve az élethosszig való tanulással kell számolnia mindenkinek, aki szeretne elõrejutni a ranglétrán, a presztízsrangsorban, de legalábbis nem akar lemaradni. Ez azt jelenti, hogy minden tiszt minden évben kétszer- háromszor két-három hetet kénytelen lesz majd az egyetemen tartózkodni, vagy legalábbis ennyi idõn át ingázni, továbbképzés céljával?

Sz. J.: Kétségtelen, a friss diplomás tiszt sok feladat teljesítésére vállalkozhat, mert telik a tudásából, ám ha fejlõdni szeretne, ha lépést akar tartani az informatikai és általában a technikai haladással, vagyis rendre magas színvonalon akar teljesíteni, akkor nem lustálkodhat, folyamatosan tanulnia kell. Ez így van a polgári életben, de így van a honvédségen belül is. Ez idõ alatt a továbbképzendõ tiszt többnyire kiválik a munkából rövidebb-hosszabb idõn át, a továbbképzés teljes idõtartama alatt csak a tanulásra koncentrál. Nem ez a baj, bár erre se mindig lenne szükség, hanem az igazi baj az, hogy a továbbképzés idején általában csak hétvégeken látja a családját, nem a saját otthonában tartózkodik, hanem valamiféle vendégszobát, kollégiumi férõhelyet foglal, ami költséges, ráadásul nem is mindig, sõt csak fölöttébb ritkán, ha elkerülhetetlenül szükséges. Úgy vélem, a megoldást majd a távoktatásban találjuk meg.

ÚHSZ: Miért majd? Számos polgári egyetem csábít és szerez hallgatókat azzal, hogy távoktatást hirdet, a ZMNE miért nem?

Sz. J.: A távoktatás se nulláról indulna nálunk, ha tényleg indulna, a doktori iskolán a minap rendeztünk mûhelyvitát a témában. Vörös Miklós alezredes távoktatásról szóló, igen nagy alapossággal összeállított disszertációját vitattuk meg, ámbár nem kétséges, a távoktatás általában a honvédségen belül a legkevésbé sem létezik, mondhatni, szinte egyáltalán nem létezik. Határozottan kijelentem, a ZMNE oktatói képesek a távoktatás számára megfelelõ tananyagot összeállítani, vagyis nem a személyi feltételek hiánya okolható azért, hogy nem élünk a távoktatással, mint hasznosítható (és sok más helyen már hasznosuló) módszerrel.

ÚHSZ: Hanem mi a baj?

Sz. J.: Mindenesetre tudni kell, hogy a távoktatási tematikához ellenszolgáltatás nélkül bárki hozzájuthat, például az interneten keresztül, ha nem oldjuk meg a piacosítását, noha a létrehozása számottevõ beruházást igényel. De még csak nem is ez a baj igazán, hanem az, hogy ez idõ tájt nem léteznek azok az intézmények, amelyek szin- te fillérre pontosan kiszámítanák, hogy a honvédségen belül is sokkal, de nagyon sokkal olcsóbb a távoktatással, mint a hagyományos tanfolyami rendszerben megszerezni az ismeretet. Pedig a távoktatás elõnyei szinte magától értetõdõek, szinte egybõl beláthatók. A távoktatásban továbbtanuló elsõsorban is nem esik ki a munkából, mert vagy teljes vagy részmunkaidõben, de dolgozik. Ez elõnyös a munkáltatónak, mert nem kell mást alkalmaznia még idõlegesen sem, de elõnyös a munkavállalónak is, mert nem esik ki az intézmény szokásos rendjébõl, nem esik ki az intézményi folyamatokból. A távoktatás továbbá nem igényel elõadótermeket, kollégiumi férõhelyeket, hanem csak internet-hozzáférési pontokat, amelyek kiépítése napjainkban semmiképpen nem jelenthet sem a honvédség, sem a honvédség egyes munkatársainak gondot.

ÚHSZ: Amit mond, az elsõ hallásra is világos. De kimondatlanul benne van az is: a katonai vezetõk nem látják be az ilyen egyértelmû igazságokat sem.

Sz. J.: Szó nincs errõl, a katonai vezetõk pontosan tudják, hogy mi az igazság, csakhogy, ellentétben a polgári szférával, a parancsnoknak (de bármilyen beosztásban tevékenykedõ katonai vezetõnek) lényegében nem is áll módjában a humánerõforrással való gazdálkodás. Egy iparvállalat vezetõje fillérre pontosan kiszámíthatja és ki is számítja, hogy mibe kerül neki egy nagy tapasztalatokkal bíró mûvezetõ, és mennyibe egy targoncavezetõ alkalmazása, vagy kiképzése, betanítása. Az egységparancsnok pedig nem tudja kiszámítani, hogy mennyibe kerül neki egy minden tekintetben kiváló századparancsnok, hogy úgy mondjam, elõállítása. Nemcsak hogy nem tudja kiszámítani ezt, de nem is érdekli, mert számára az nem fontos információ.

ÚHSZ: Tehát akkor igazából nem az egyes emberekben, nem a katonai vezetõkben, hanem magában a struktúrában, annak mûködtetési szabályrendszerében van a baj?

Sz. J.: Ami a lényeget illeti: ez a jó megfogalmazás. Jelenleg a katonai vezetõnek voltaképpen szinte a legteljesebben közömbös, hogy megszabadul-e több hétre vagy akár egy teljes évre is a beosztottjától, miközben az illetõ kapja a fizetését annak ellenére, hogy senki nem számíthat rá a munkában. Ugyanis ebben az idõben – mint az elõbb már utaltam rá – a honvédségen belül nem tûnik ki megszámlálhatóan az, hogy a humánerõforrás fejlesztése, magyarán szólva a tudás pénzt ér. Amint kiszámítható lesz, abban a percben majd ki is számolja a katonai vezetõ, hogy neki, pontosabban az általa irányított szervezetnek mi az elõnyösebb, a távoktatás vagy a hagyományos tanfolyami beiskolázás. A katonai vezetõk elkezdik majd követelni a ZMNE-tõl, hogy ajánlja fel a képzéseit távoktatásban, a ZMNE ki is munkálja a módszer piacosítását, vállalja annak érdekében az anyagi ráfordítást, megéri neki, mert lesz az általa megvalósítandó távoktatásra, nyersebben szólva lesz a beruházására fizetõképes kereslet. Mindezt fejlesztéspolitikai rendezõelvvé fogalmazva nem kevesebbrõl van szó, mint arról, hogy az egyetem nemcsak felelõse, de kiszolgáltatottja is annak a szektornak, amelyben feladatokat vállal, hiszen annak elemeivel valamilyen szinten egymásra utalt rendszert alkot, s a rendszer elemei nem távolodhatnak el egymástól lényeges mértékben anélkül, hogy annak ne kellene valahol megfizetnünk az árát. Tehát az együttmûködés nemcsak lehetõség, de igazodási elv is. Az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elv érvényesül itt végsõ leegyszerûsítésben.

MÓNUS MIKLÓS