Afganisztánban az utóbbi idõben a biztonsági helyzet romlása tapasztalható. Ma már nem lehet csupán az újjászervezõdõ tálibok visszatérésérõl beszélni, hanem a vallási szélsõségesek különbözõ csoportjairól, a drogkartellek, nemzetközi bûnözõi szindikátusok és a különbözõ okokból elégedetlen lakosság igen változatos és egyre szélesedõ rétegeirõl, amelyek harca gerillaháborúból népfelkeléssé terebélyesedik, s nyomukban visszasettenkedtek az újjászervezõdõ tálibok is. Afganisztán kritikus ponton van, ahonnan ismét káoszba süllyedhet. Ennek számos külsõ és belsõ oka van. A külsõ okok nagy része is, akárcsak a belsõk, a terrorizmus elleni háború visszásságaiból, valamint a bonni folyamat ellentmondásaiból erednek.

A bonni konferencián nem vettek részt az országban szignifikáns támogatottságú, megfelelõ politikai tapasztalattal és szakértelemmel rendelkezõ erõk, a baloldali rezsimek képviselõi, sem a tálibok, csak négy kis dzsihádi csoport, három jelentéktelen emigráns szervezet, valamint a tálibok által már az ország területének alig 5%-ára visszaszorított Északi Szövetség.
Ami a külsõ okokat illeti, a nemzetközi terrorizmus elleni háború ötödik évfordulóján egyre szembeötlõbbek ennek a háborúnak a paradoxonai. A NATO csak 2006. szeptemberben három miniszteri szintû értekezletet tartott speciálisan avégett, hogy az afganisztáni csapatnövelés mellett lobbizzon. Augusztusban Bush elnök átadta a Tartós Szabadság hadmûvelet irányítását is a NATO-nak – s ezáltal már régen nem lehet békefenntartásról beszélni. A védelmi miniszterek szeptember 29-i ülésén megállapodtak, hogy október 5-én a NATO átveszi a koalíciós erõk hadmûveletei felett a parancsnokságot. Az összes Afganisztánban tevékenykedõ nemzetközi erõ ISAF-mandátum alá került, annak a 8000 amerikai katonánk a kivételével, akik különleges terrorista célpontokat kutatnak fel légi támogatással. Ez a transzfer, amelyet eredetileg az év végére terveztek, az erõk rugalmasabb elhelyezését teszi lehetõvé.
Amióta a NATO 2006. október 5-én átvette a déli parancsnokságot s mûveleti hatásköre kiterjed az ország egészére, az afganisztáni misszió átalakult a mintegy hétezer fõs, fõleg a viszonylag nyugodt északon járõrözõ békefenntartó erõbõl egy 30 000 fõs, heves harcokba bocsátkozó haderõvé. Afganisztán az atlanti szövetség történelme legnagyobb katonai mûveletének színtere lett, s a NATO történelme során a legnagyobb és legöldöklõbb szárazföldi háborúba keveredett.
Még 2006 tavaszán jelentette be Washington, hogy 25 000 katonát kivon Irakból, s mintegy négyezret Afganisztánból. Ám a hadsereg a hat hónappal ezelõtti 19 000-rõl már 22 000-re emelte csapatai létszámát. A független elemzõk sötétebb képet festettek az egyre erõsebb tálib offenzíváról, amely 2005-ben legalább 2500 afgán és 180 amerikai és NATO-katona életét követelte. Az idei halálozási arány, amely 2001 óta a legmagasabb, ezt messze meghaladja. A halálozási ráta a 18 500 létszámú NATO-erõnél átlagban hetente öt fõ, ami nagyjából azonos az 1980-as évek szovjet veszteségeivel. Valóban, az egykori szovjet parancsnokok, akik elszenvedték Moszkva katasztrofális vereségét, azt jósolták a The Sunday Telegraph szeptember 24-i számában közzétett kommentárjaikban, hogy a NATO-erõk végül elmenekülni kényszerülnek Afganisztánból.
Politikailag egyre helytállóbb az összehasonlítás, katonai tekintetben pedig igen szembeötlõ a különbség. Akkor 130 ezres szovjet hadsereg végzett mûveleteket egy azonos erõt képviselõ, teljesen feltöltött és korszerûen felszerelt afgán hadsereggel, amelynek tisztikara elit szovjet katonai akadémiákon nyert kiképzést, légierõvel, páncélozott csapatszállító jármûvekkel és tüzérséggel rendelkezett, s egy mûködõ, politikailag motivált, erõs kabuli kormány elõnyeit élvezte, de ez sem volt elegendõ az afgán ellenállással szemben.
Ezzel szemben ma mindössze alig húszezer amerikai katona tartózkodik Afganisztánban, és durván ugyanannyi NATO-kontingens, amely mintegy 5400 brit, 2500 kanadai és 2300 holland katonát jelent. Elvileg ehhez járul a 42 000 fõs afgán hadsereg, amely rosszul kiképzett, fegyelmezetlen és magas a dezertálások aránya.


BÉKEFENNTARTÁS HELYETT HÁBORÚ

Azokra a nehézségekre reagálva, amelyekkel az ISAF erõi szembesülnek, a NATO fõtitkára felszólította a tagországokat, hogy adjanak további 2500 katonát, támadó és szállító helikoptereket. Ám a hónap nagyköveti, külügyminiszteri és védelmi miniszteri tanácskozásain egyik nyugat-európai ország sem ajánlott fel többet, Lengyelországot nyomás alatt hagyták, hogy februárra valóban elküldje a megígért további ezer katonát. Jones tábornok 2500 katonát kért a tagállamoktól. Ám a legjelentõsebb NATO-tagok – Törökország, Franciaország, Németország, Spanyolország és Olaszország – értésére adták, hogy nem adnak többet. Ráadásul az is kérdéses, hogy a 2500 további katona jelentõs pluszt jelent-e olyan nagyméretû és nehéz terepviszonyokkal rendelkezõ ország esetén, mint Afganisztán.
A Bush-adminisztráció a NATO egyesített erõk fõparancsnokául elsõ ízben nevezett ki James Jones személyében négycsillagos tábornokot, s jelenlegi bagdadi nagykövetét, az afgán születésû Zalmay Khalilzadot vissza szándékozik irányítani Kabulba, korábbi állomáshelyére. Khalilzad különösen alkalmasnak tûnik arra, hogy közvetítésével minél több pragmatikus tálib erõt sikerüljön bevonni a kormányzásba. Az amerikai szenátus republikánus többségének vezetõje, Bill Frist 2001. szeptember 11-e óta elsõ ízben azt ajánlotta szeptember utolsó hétvégéjén Dél-Afganisztánban, hogy a tálibokat be kell vonni az afgán kormányba, ezáltal elismerve a csatatéren elszenvedett vereségeket.
James Jones amerikai tengerészgyalogos tábornok, a NATO legfelsõbb mûveleti parancsnoka ugyancsak beismerni kényszerült, hogy a szövetség nem számított a tálibok drámaian keményedõ ellenállására és nem számolt az egyre eszkalálódó népfelkeléssel. A NATO erõi békefenntartás helyett totális háború közepette találták magukat. A Dél- Afganisztánba vezényelt NATO-kontingens számára új szabályzatot vezettek be.
Dél-Afganisztánban a brit parancsnokok hozzájárultak az ellentmondásos Hydrarakéták alkalmazásához, amelyek célzása nem precíziós, nagy távolságban szóródik szét a lakott területeken. A parancsnokok légicsapásokat is elhatároztak vélt tálib formációk ellen, megelõzõ csapásokat és hajtóvadászatot végezve. Sõt, az egyik brit parancsnok beismerte a média elõtt, hogy a harc intenzitása és keménysége naponta sokkal nagyobb, mint Irakban.
A jeles brit katona-politikus, Sir Ciril Townsend írta a Londonban megjelenõ, arab nyelvû Al-Hayat újságban szeptember végén, hogy a helyzet reális felmérése szerint legalább 10 000 további, magasan képzett, jól felszerelt katonára és légi támogatásra lenne szükség a tálibok és az al-Kaida visszaszorítására az ország déli részén. David Richards vezérõrnagy, az afganisztáni NATO-erõk fõparancsnoka és korábbi brit vezérkarifõnök-helyettes figyelmeztetett: „Fel kell ismernünk, hogy itt egykönynyen vereséget szenvedhetünk.”
2006. szeptember 10-én Condoleezza Rice, az Egyesült Államok külügyminisztere a Fox TV-nek adott nyilatkozatában közölte, hogy Washingtont meglepte a tálib milícia ereje, „sokkal szervezettebben és jobb harci képességekkel tértek vissza annál, mint amire számítottunk”. Két nappal késõbb Ed Butlen dandártábornok, a brit erõk parancsnoka tudatta, hogy az ISAF-erõk és a tálibok közötti harcok az elmúlt hetekben „rendkívül intenzívek voltak”, és „a harcok intenzitása nagyobb, mint Irakban”. A brit védelmi miniszter szeptember 19-én kijelentette, hogy „a tálibok ellenálló képessége a súlyos veszteségekkel szemben meglepetés, ami jobban leköti erõinket, mint számítottunk rá, és elvonja a rekonstrukciótól”. „Ha nem tudjuk meggyõzni õket, hogy tegyék le a fegyvert, harcolnunk kell, és nagy a veszélye, hogy a haláluk motivál másokat a harcolókhoz csatlakozásra.”
Az ENSZ fõtitkára hasonlóan nyilatkozott, amikor szeptember 21-én elõterjesztette beszámolóját a Biztonsági Tanácsnak, az afganisztáni biztonsági helyzet hirtelen és drámai romlásáról beszélve, kijelentve, hogy az erõszak mostani hulláma vízválasztó, és sohasem volt 2001, a tálibok bukása óta az afganisztáni átalakulás ilyen veszélyben. Az ország egyharmadát a felkelés erõszakhulláma öntötte el. Délen, délkeleten és keleten nem várható a helyzet javulása és nem zárható ki a további romlás. Noha a harcokban zömében afgánok vesznek részt az országhatárokon belül, ám a felkelés vezetõi „erõsen támaszkodnak határon kívüli harcosokra, többen közülük afgánok a határ menti menekülttáborokból és radikális pakisztáni szemináriumokból”. Dialógusra szólított fel az összes fél között, hangsúlyozva, hogy külön kell választani a harcosok tömegét a felkelés vezetõitõl. Míg megállapította, hogy „a tálibok és más kormányellenes erõk folytatólagosan semmibe veszik az emberi élet értékét”, figyelmeztetett, hogy „az afgán biztonsági erõk és nemzetközi partnereik se használják ürügyül a biztonsági helyzetet az emberi jogok elnyomására” .
Az ISAF-erõk szeptember elején nagy offenzívát indítottak a tálib harcosok kifüstölésére Kandahártól 30 kilométerre nyugatra Pandzsváí és Zsáre Dast járásokból, ahol úgy nézett ki, hogy várhatóan hónapokig le lesznek kötve. Ezzel szemben szeptember 16-án váratlanul bejelentették, hogy a mûvelet sikeresen befejezõdött. Azt is közölték, hogy a járások annyi kárt szenvedtek, hogy külön meg kell tervezni újjáépítésüket. E hadmûveletek következtében júliusban 80-90 000-ren menekültek el otthonaikból.


POLITIKAI CÉLKITÛZÉSEK

Washingtonnak és a NATO-nak három politikai célkitûzésnek kell prioritást adnia: fel kell számolniuk a tálibok és az al-Kaida pakisztáni hátországát, radikálisan növelni kell a nemzetközi gazdasági segítséget, valamint nyomást kell gyakorolni Karzaíra, hogy keményebben lépjen fel kormánya korrupt és kártékony elemeivel szemben.
A terrorizmus elleni háború megoldatlan ellentmondásai továbbra is kétségessé teszik, hogy a nemzetközi erõk képesek-e megbirkózni az eszkalálódó új háborúval. Ezek a következõk: Mindenekelõtt Afganisztánt a Bush-adminisztráció olyan laboratóriumnak tekintette, ahol Washington kikísérletezheti a megelõzõ csapás katonai doktrínáját, az egyöntetû akarat koalícióját, unilateralizmust stb. – olyan doktrínákat, amelyeket Irak soron következõ inváziójának politikai aláfestése megkövetelt. Washington úgy mérte fel, hogy egy rövid katonai jelenlét Afganisztánban elég lesz ahhoz – egy kliens rezsim beiktatásával – Kabulban, hogy az Egyesült Államok képes legyen eltávolítani más regionális hatalmakat az afgán sakktábláról, és globális stratégiája érvényesítésével átrendezze a térség geopolitikáját, s katonai jelenlétre tegyen szert Közép-Ázsiában. Az amerikai katonai jelenlét következésképpen kikövezte az utat, hogy NATO-bázisokat teremtsenek a térségben.
Washingtonnak nem sikerült sem pastun hatalmi bázist konszolidálni Karzaí számára, sem ellentéteket szítania a tálibok soraiban. Ellenkezõleg, ezek a mesterkedések a pastunok széles körû elidegenítéséhez vezettek. Az Északi Szövetség marginalizálására irányuló amerikai erõfeszítések és a Karzaí-kormányban a pastunok képviseletének kibõvítése nem hozta meg a kívánt eredményt, vagyis nem tudta ellensúlyozni a pastunok elidegenedését. Ellenben latens elégedetlenséget teremtett az Északi Szövetség vezetõi körében, amely már felszínre tört.
Karzaí képtelennek bizonyult rá, hogy tekintélyt vívjon ki és kiterjessze hatalmát. Ráadásul a látható súlyos napi függõség az amerikaiaktól megmutatta a kabuli hatalmi struktúra teljes hatástalanságát. Ehhez járult a nepotizmus, a törzsi kötõdések és korrupció afgán betegsége, mindez rossz kormányzáshoz vezetett. Az afgán közvélemény élesen az erõtlen központi kormány ellen fordult, amelyet a fõvárosban külföldi erõk õriznek. A rossz biztonság – béke híján – megerõsítette a legtöbb afgánt abban, hogy feladja a reményt Karzaí elnökben. A körülményeknek ezen kombinációja segítette a tálibok visszatérésének folyamatát.
Anélkül, hogy széleskörûen bevontak volna minden afgán politikai erõt a rendezési folyamatba, s anélkül, hogy nyomást gyakoroltak volna a rivális afgán felekre, hogy béketárgyalásokat folytassanak, a gyõzedelmes amerikaiak átadták a hatalmat ugyanazoknak az iszlamistáknak és milíciaparancsnokoknak, akik amerikai érdeke- kért harcoltak annak idején a szovjetek ellen. Majd a Bush-adminisztráció választásokat rendezett ugyanezek számára, és az elõre cinkelt eredményt demokráciának kiáltotta ki. Az ISAF-ot, amely fõleg európai erõkbõl áll, és kezdetben száma nem érte el a 4500-at, gyorsan elhelyeztette csakis a fõvárosban, biztonság szigetét teremtve Kabulban, míg háborítatlanul hagyta a hadurakat országszerte vadászni bin Ladenre vagy akár lepaktálni vele.
Más szóval, az államhatalom legitimációjának alapvetõ kérdése megoldatlan maradt Afganisztánban. Minimum, hogy az eltelt öt évben intraafgán dialógusnak kellett volna történnie, bevonva a tálibokat is, akár ENSZ-felügyelettel, akár párhuzamosan.


A NEMZETÉPÍTÉS NEGLIGÁLÁSA

A nemzetépítés háttérben maradt. Sem Washington, sem a nemzetközi közösség korántsem volt hajlandó megközelítõleg sem annyi pénzügyi forrást fordítani az afganisztáni újjáépítésre, mint akár Kelet-Timorra vagy Bosznia-Hercegovinára. Míg Koszovóban egy békefenntartó ötven lakosra jut, addig Afganisztánban 120 000 fõre. Ám az afgán probléma merõben más, mint Jugoszlávia szétesése. Afganisztán ismét a mûködésképtelenség határán van, ám egyik nemzetiség sem él összefüggõ tömbben a Hindukustól északra, ezért kisebb etnikai államokra fragmentálódása nem lehetséges.
Keleten és délen – az ország felén – a tálibok sohasem szûntek meg harcolni, és az iraki felkeléstõl új taktikákat elsajátítva többet küzdenek, mint valaha. Az afgánok zöme általános amnesztiára, nemzeti megbékélésre vágyik, és a haduraknál és nyugati emigránsoknál sokkal szélesebb kormányzás híve. Hamid Karzaí hiába kérte meg az amerikaiakat, hogy ne gyilkoljanak ártatlan afgánokat, a Bush-kormányzat harcot hirdet az utolsó tálibig. Valós céljait ugyanis csak a terrorizmus elleni harc jusztifikálja. Ami a belsõ dinamikákat illeti, a kormányhatalom eróziója, a közbizalom megroppanása, a politikai pártok és régi szakemberek mellõzése, a nemzetközi bûnözõi szindikátusok, drogkartellek beépülése a hatalomba, ahol a dzsihádi erõk és a régi szakemberek huzavonája megbénítja az állam mûködését, a korrupció, a segélyek és a rekonstrukció teljes kudarca nem csak azt eredményezte.


A REKONSTRUKCIÓ BÛVÉSZMUTATVÁNYA

A Bush-adminisztráció felemás béke- és hamis demokráciaküldetése ellenére Afganisztán abban az esetben lehetett volna sikeres, és még az lehet, ha újjáépítik a lebombázott országot. A tálibok megdöntését követõen az afgánok tele voltak reménnyel, és dolgozni akartak. Az újjáépítés kézzelfogható elõnyei révén – munkalehetõség, lakás, iskola, egészségügyi szolgáltatás – a kormány támogatóivá lehettek volna, és mindez a demokrácia illúzióját valóságosabbá tette volna. De nem történt újjáépítés. Amikor a NATO-erõk a déli tartományokba vonultak ezen a nyáron békefenntartásra és folytatni az újjáépítést, azt tapasztalták, hogy nem történt semmiféle újjáépítés és nincs béke.
Mivel a Kabulon kívüli biztonsági mûveletekhez nincs elég katona, vidéken segélyszervezetek munkatársai vesztették életüket, afgánok, külföldiek egyaránt, és az NGO-k visszavonultak Kabulba, vagy elhagyták az országot. Azok a biztonsági magáncégek, amelyek a terepen maradnak, a segélyek jelentõs hányadát eltérítik biztonsági kiadásokra, és a segélypénzek, akárcsak Irakban, olyan mûveletekre folynak el, amelyek a védelmi költségvetésbe tartoznak. Az USAID 418%-kal drágábban dolgozik, részben a biztonsági problémáknak köszönhetõen. Béke nélkül nincs biztonság, biztonság nélkül nincs fejlesztés. A fejlesztési segélyeknek azonban csak mintegy 40%-a valós.


A NARKÓÁLLAM ÉS A BUKOTT ÁLLAM

A kábítószer-kereskedelem és a korrupció szorosan összefügg, megbénítva az állam mûködését. E diszfunkciós zavarok, illetve az a tény, hogy a kormány hatalma nem terjed ki a távoli vidékekre, vagyis a jól szervezett és tiszta központi hatalom hiánya a narkoállam révén a bukott állam szindrómájának kialakulásához vezet.
A drogkartellek jelen vannak a hatalmi struktúrákon belül is. Míg korábban a tálib rezsim volt az egyetlen olyan hatalmi szervezet, amelynek 1999-ben Afganisztánban majdnem teljesen sikerült kiirtania a kábítószer-termelést, ma már igen fontos körülmény, hogy a tálibok a drogjövedelmekbõl finanszírozzák háborújukat. Ezért a narkoállam szindrómának nem a kábítószer-kereskedelemmel összefonódott, velejéig korrupt és szakértelem híján lévõ, szakadék szélére sodródó Karzaí-adminisztráció, hanem a tálibok az igazi haszonélvezõi.
Mindezeknek egyenes következménye, hogy a kábítószer-termelést nemcsak nem sikerült visszaszorítani, de a 2006-os évben további drámai növekedését tapasztalhattuk. 2006-ban a korábbi esztendõhöz képest az ópiumtermelés 59%-kal nõtt. Az ópiumkereskedelem Afganisztánban összefonódik az ismét virágzó embercsempészettel. 1
2006-ban az ópiumtermelés elérte a legmagasabb szintet, 165 000 hektár megmûvelt területtel a 2005-ös 104 000 hektárhoz képest. Ez 59%-os növekedést mutat. Afganisztán adja a világ termelésének 92%-át, ami 6629 tonnával 1990 óta a tetõpontot jelenti. A drámai növekedés elsõsorban Helmand tartományból származik, ahol a 2005-ös 26 500 hektárról 2006-ra 69 324 hektárra nõtt, s így 162%-os növekedést tanúsított. Ezáltal Helmand adja az összes ópiummákkal bevetett terület 42%-át. Helmand, Kandahár, Uruzgan, Farah és Daikundi tartományokban összefüggõ területen található a mákültetvények 65%-a.
A legnagyobb ópiumtermelõ tartományok: Helmand (42%), Badakhsán (8%), Kandahár (8%), Uruzgan (6%), Farah (5%), Balkh (4%) és Daikundi (4%). Az ópiumkereskedelem gazdaságkapu-értéke 755 millió dollár, a GDP 11%-át képviseli. Az ópium gazdaságkapu-értéke megkülönböztetendõ a kábítószer-gazdaság teljes értékétõl, beleértve a csempészettõl. Utóbbit 2005-ben 2,7 milliárd dollárra becsülték. A bukott államiság felé a narkoállamiságon keresztül vezetõ út legfontosabb eleme, miszerint a rossz biztonsági helyzet és az ópiumtermesztés között igen magas a korreláció.


A TÁLIBOK VISSZATÉRÉSE

A fenti külsõ és belsõ okoknak köszönhetõen az újjászervezõdõ tálibok nemcsak viszszatérhettek Afganisztánba, de jelentõs átalakuláson mentek keresztül.
A tálibok olyan, a sikeres iraki tapasztalatokból tanulva népfelkeléssé szélesedõ gerillaháborút folytatnak 2006 tavaszán-nyarán, hogy Kabulban a tálibok visszatérésérõl beszélnek. A felkelés átlépte kezdeti szakaszát és taktikai, döntõ idõszakába jutott.
Afganisztánban tradicionálisan minden felkelés akkor válik erõssé, amikor az ellenállás eléri a keleti területeket, különösen a stratégiai fontosságú Dzsalálábádot. A tálibok vezetõ helyettese, Dzsaláluddín Haqqání jelenleg a keleti zónában, feltehetõen Dzsalálábádban tartózkodik.
A népfelkelés felé irányuló elsõ lépés 2006-ban az észak-vazirisztáni iszlám állam kikiáltása volt. Ez a helyi fragmentált csoportokat egységes tálib parancsnokság alá hozta, és a tálibok tavaszi offenzívájának kiindulópontjául szolgált.
Noha a felkelés hagyományosan pakisztáni támogatottságú, új motívum, miszerint a felkelés támogatásának új áramlata Iránból érkezik. Az iráni szervek különösen aktívak Helmand térségében. Ennek tudható be a rekord kábítószer-termelés és a délnyugaton a felkelés eszkalációja.
A tálibok egyezményt kötöttek az északi hadurakkal is. Másfél évvel ezelõtt felvették a kapcsolatot az északi parancsnokokkal, és számos északi csoport ugyancsak kapcsolatba lépett a tálib erõkkel. Az Anszár U-Iszlám kiképzésében iraki tapasztalatokat szerzett Haqjár mollah nyerte a megbízást, hogy fûzze szorosabbra a kapcsolatot az Északi Szövetséggel. Elsõ tanácskozásukat már megtartották Észak-Afganisztánban. Országszerte kisebb-nagyobb szervezetek hálózatát hozták létre. Az al-Kaida és a tálibok együttmûködése ismét szorosabb. A korábban helyi mozgalom ma már kapcsolatban áll az iraki és a világ más tájainak ellenállási szervezeteivel. Júnusz Khálisz fiával és Hekmatjár erõivel koordinált stratégiai keretein belül harcolnak együtt.
A tálibok, majd nyomukban az al-Kaida is visszatértek az országba.
Az állam erodálódása, illetve az ellenállás népfelkelés jellege emlékeztet a Nadzsibullah-rezsim végnapjaira. Ez az ellenállás azonban más, mint a szovjetek elleni dzsihád volt. Annak vezetõi külföldre menekültek és külsõ segítséggel szervezték meg a belsõ ellenállást. Ez esetben azonban a népfelkelés korábban elkezdõdött az országon belül, és azt követte külföldön a vezetõi struktúra kialakulása.
A tálibok, az idei nyári offenzívájuk sikerén felbuzdulva, megvetették a jövõ évi iszlám intifáda alapjait Afganisztánban nemzeti felkelés, valamint ellenállásuk nemzetközivé válása formájában. Gerillatámadásokat és nagyobb támadásokat egyaránt terveznek a városok ellen.


TÁRSADALMI TÁMOGATOTTSÁGUK OKAI

A tálibok népfelkeléssé eszkalálódó gerillaháborújában az elégedetlenek változatosan széles skálája vesz részt. Az össznépi elégedetlenséget kiváltó fõbb tényezõk a következõk:

1. A dzsihádi elemek a Karzaí-kormány külsõ és belsõ ellenzékét egyaránt alkotják. A kiszorítástól félõ hadurak destruktívan õrzik pozícióikat, hozzá nem értésükkel vagy szándékos obstrukcióval bénítva meg az állam mûködését.
2. A dzsihádi elemek, drogkartellek és nemzetközi bûnözõszindikátusok összefonódása nemcsak a hatalmi struktúrákon belül, de a gerillaháború népfelkeléssé szélesedésének szítója és finanszírozója gyanánt is.
3. A rekonstrukció teljes kudarca. A bonni folyamatba csak négy dzsihádi csoportot vontak be, ám Nadzsibullh-rezsim szakembereit nem, akik még mindig a közigazgatás és a védelmi erõk gerincét alkotják.
4. Az állami funkciók erodálódása, a mindent átható korrupció ellenében a tálibok tiszta kezû közigazgatást szolgáltatnak a kormány kezébõl kiesõ területeken. A gyatra állami funkciókat pedig tovább bénítják. Sohasem látott méretet öltöttek az öngyilkos merényletek, az útszéli bombák. Fõ céljuk a nemzetközi közösség távozásra késztetése, a közigazgatási, fõleg az oktatási infrastruktúra lerombolása.

Afganisztán legnagyobb problémája az erõs intézmények hiánya. E tény, összefonódva az elharapózó korrupcióval, valamint az állam egyre inkább narkoállam jellege a felkelés kezére játszó társadalmi elégedetlenség további szítója.


A TÁLIBOK SZERVEZETÉNEK VÁLTOZÁSAI

A tálibok vezetési és szervezeti struktúrája egyaránt nagy átalakuláson ment keresztül: a tálibok tízfõs vezetõi tanáccsal rendelkeznek. Ezen belül a belsõ tanácsot Omár molla, Dádullah molla, Dzsaláluddín Haqqání egykori dzsihádi parancsnok, a khoszti mészáros, majd a tálib kormány törzsi és határügyi minisztere, valamint Gul Mohamed Dzsangví molla alkotják.
Szervezetük és harci cselekményeik egyre koordináltabbak. Ezek már nem a deobandi madraszák tanulóiból verbuvált, szedett-vedett, alacsony harci kapacitású gerillacsapat, s már nem a közép-ázsiai olajkutak olcsó elõõrsei. Az afganisztáni tálibok jól kiképzettek, erõsen motiváltak, s ami a legfontosabb, széles népi támogatással rendelkeznek.
Koordinátoraik és kiképzõik Kvetta térségében találhatók. Júliusban Beludzsisztánban a pakisztáni hatóságok kétszáz afgánt tartóztattak le azzal a gyanúval, hogy tálibok. Míg 2001 decemberében, afganisztáni kiûzetésüket követõen úgy becsülték, hogy mintegy 6-800 tálib maradt, ma már 6000 és több tízezer közé becsülik harcosaik számát, szerintünk a 12 000-res szám áll a valósághoz a legközelebb.
Ma már a tálibok soraiban is találhatók idegen harcosok, csecsenek, arabok, pakisztániak, bangladesiek és közép-ázsiaiak. Ezeket pakisztáni madraszákban képzik ki. Brit-pakisztániak is beléptek közéjük, hogy Dél-Afganisztánban harcoljanak a britek ellen. Nincsenek tálib parancsnokság alatt, külön irányítással és logisztikával rendelkeznek, többek között Zábul tartományban. A tálibok is szereznek külföldi tapasztalatokat, Irakban részt vettek az Anszár Ul-Iszlám kiképzésében, ahova Iránból találták meg az utat. Afganisztán Nímróz és Helmand tartományában is uszítanak iráni ügynökök. Az al-Kaida afganisztáni útjai szintén újra átjárhatóak. 2
Független mudzsahid csoportok tevékenykednek, mint Reza Baccsa Helmandban, vagy a Zábul és Helmand tartományok határán hadmûveleteket végzõ, eredetileg farahi Obaidullah molla. A tálib vezetés aggódik a független parancsnokok gombamód szaporodása miatt, ezek nem a tálib vezetéstõl, hanem esetleg más országokból kapják az utasításokat. Ezek az új parancsnokok külön mozgalmat hozhatnak létre, esetleg beolvadnak a tálibokba.
A tálib rezsim megdöntését követõen Pakisztánban több „jó”, „együttmûködõ” tálib szervezetet hoztak létre. Pesávarban pusztán megélhetési menekült alacsonyabb szintû papokból szervezték meg Dzsamí’át Ul Khuddám Ul-Qurán (A Korán Szolgái Társasága) szervezetét. A Dzsausul Muszlimínt (Muzulmánok Hadseregét) is azért hozták létre, hogy megtörje Omár molla erõskezû irányítását. Ez a szervezet kiterjedt hálózatot épített ki Afganisztánban. A beludzsisztáni Kvettában is megszervezték a „jó tálibok” csoportját, amelynek táborai Csaman-Szpin Boldak térségében találhatók. Abdul Razzaq molla, volt tálib igazságügyminiszter vezetésével volt tálib vezetõk e csoportja elsõ ízben tárgyal az amerikaiakkal.


ÚJ HARCI MÓDSZEREK

Új taktikájuk a helyi lakosságot bevonni a harcukba. Az egyes helységeket, sõt járásokat elfoglalják, majd visszaadják, ismét elfoglalják, egyre hosszabb idõre, míg egyszer csak nemcsak éjjel, de nappal is õk lesznek az urak. Tesztelik a kormány hatékonyságát és a NATO türelmét, s a végén õk szolgáltatnak közigazgatást. Jól felszereltek, hatékony harci kapacitással, gyors, hatékony kommunikációs rendszerrel rendelkeznek.
Az ópiumkereskedelemnek köszönhetõen a tálib vezetés prosperál és napi 5–9 dollárt tud fizetni harcosainak, amikor egy afgán köztisztviselõ fizetése 40–60 dollár havonta. Új, szofisztikált fegyverekkel és technikákkal rendelkeznek, már a repülõk ellen is vannak fegyvereik a drogpénznek köszönhetõen. Kitûnõ kapcsolatokat építettek ki a nemzetközi fekete fegyverkereskedelemmel. Új harci módszerek: az aszimmetrikus és gerilla-hadviselés mellett már kemény csatákba is bocsátkoznak az amerikai és NATO-csapatokkal, és nem mindig õk a vesztesek.


A TÁLIBOK IRAKIZÁCIÓJA

Az iraki konfliktus a dzsihádisták számára cause celebre lett. Ez a fajta, az afgán harci kultúrától idegen, névtelen és arctalan erõszak azt a benyomást kelti, hogy Irak kétezer kilométerre keletebbre költözött és meggyökeresedett Afganisztánban öt évvel a tálib rezsim megdöntését követõen. „Afganisztán irakizálódásának vagyunk tanúi” – nyilatkozta a Washington Postnak a szeptember 24-i számában Richard Haass, a befolyásos Council of Foreign Relations elnöke.
Ma már afganisztáni tálibok is videóra veszik támadásaikat és felteszik õket az internetre. Jellemzõ a terrortámadások iraki jellege, azon belül is új motívum az öngyilkos merényletek számának és volumenének drámai növekedése, a távirányításos bombák használata, az emberrablások, túszejtések, lefejezések. Új elem a középületek bejáratánál végrehajtott nagyszámú civil áldozattal járó merényletek. Célpontjaik a kormányintézmények (köztük az iskolák), kormánytisztviselõk, afgán biztonsági erõk, a nemzetközi erõk és segélyszervezetek.


TERRORCSELEKMÉNYEK

A terrorista merényletek célja az amerikaiak által vezetett nemzetépítõ folyamathoz kapcsolódó személyek, kormánytisztviselõk, a nemzetközi erõk és az újjáépítési folyamatokban részt vevõ személyek elleni támadások. Új, nyugtalanító jelenség, hogy egyre nagyobb számban válnak áldozatul civilek kormányhivatalok bejáratánál. Háromszázan haltak meg merénylet, ebbõl 230-an öngyilkos merényletek következtében szeptember végéig.
Úgy tûnik, hogy a tálib mozgalmon belül is ellentétek merültek fel az öngyilkos merényletek megítélésével kapcsolatosan. Vannak, akik csak a nemzetközi erõkkel vívott fegyveres összecsapást tartják a harc etikus formájának, és morálisan elítélik az öngyilkosságot (amit az iszlám vallás tilt) és aggasztja õket az ártatlan civil áldozatok magas száma. Az öngyilkos merénylõk külföldi önkéntesek.
2006-ban 300-an haltak meg terrorcselekmény következtében, ebbõl 230-an öngyilkos merénylõk áldozatai voltak. Új motívum az öngyilkos merényletek megjelenése, amely nem honos az afgán kultúrában. Végrehajtói ma is többnyire külföldiek. 2005-ben már tapasztalható volt ezen típusú merényletek emelkedése, ám 2006-ban sohasem tapasztalt mértéket értek el.
Az afganisztáni öngyilkos merényletek elsõdleges kibocsátója Észak- és Dél- Vazirisztán. Az öngyilkos merényletek afganisztáni 2006. szeptemberi csúcsának oka, hogy már szinte lehetetlen Pakisztánba visszavonulniuk. A vallási szélsõségesség és a több évtizedes háború, írástudatlanság, mérhetetlen nyomorúság, munkanélküliség, kilátástalanság által teremtett jelenség, egyetlen életcél.
Az öngyilkos merényletek a tálib arzenál részévé váltak, akárcsak a távirányítású merényletek – a halálozási ráta drasztikus növekedését okozva. Míg 2005-ben mindössze tizenegy öngyilkos merényletet követtek el, 2006. szeptember 30-ig 67, október 7-ig 78-at, október 23-ig már 90-et. 2006. október 7-ig 142 afgán civil, az afgán biztonsági erõk negyven tagja és tizenhárom NATO-katona esett áldozatul, október 23-ra számuk már meghaladta a kétszázat. Dádullah molla tálib vezetõ szerint 500 öngyilkos merénylõt vetettek be Afganisztánban. A szeptember 30-i borzalmas merényletet követõen, amely nyomán az afgán fõvároson úrrá lett a rettegés, és ezrek nem mertek kimenni az utcára, tíz öngyilkosjelöltet a NATO, tizenhetet pedig az afgán biztonságiak tartóztattak le. Október 20-án a paktiai Barmalban pakisztáni, csecsen, török és jemeni harcosokat fogtak el, akik bevallották, hogy pakisztáni madraszákban toborozták õket azzal, hogy Afganisztán hitetlen, ismét brit megszállás alatt van. Szaifullah molla, tálib vezetõ irányította õket Miránsáhból az afganisztáni Barmalba.
Október 13-án immár másodszor robbantotta fel magát öngyilkos merénylõ Kabulban, ugyancsak a Belügyminisztérium bejáratánál, egy rendõröket szállító busznál, melynek következtében tizenegyen megsebesültek.
Szeptember 30-án hivatalosan 12-en, nem hivatalosan 30-an meghaltak, amikor egy öngyilkos merénylõ felrobbantotta a testére erõsített robbanószerkezetet a Belügyminisztérium forgalmas bejárata elõtt reggel nyolc órakor Kabulban, amikor a dolgozók munkába érkeztek. Az áldozatok között sok volt az iskolás gyerek, akik éppen tanításra igyekezve átkeltek az úttesten, és boltosok is.
Szeptember 26-án huszonhatan meghaltak, tizenheten megsebesültek, amikor egy öngyilkos merénylõ felrobbantotta a testére erõsített robbanószert Lakargahban, a helmandi kormányzóság elõtt.
Szeptember 25-én öngyilkos merénylõ a Helmand tartománybeli Girisk városban motorkerékpárjával belehajtott egy piaci tömegbe, melynek következtében tizennyolcan életüket vesztették.
Szeptember 20-án 18-an meghaltak, 17-en megsebesültek, amikor egy öngyilkos merénylõ robbanószert robbantott egy motorkerékpáron, miután megtagadták, hogy bemenjen a kandahári Nas járáskormányzóság épületébe.
Szeptember 18-án Heratban motorkerékpáros merénylõ robbantott a mecsetbe hajtva, ahol ima folyt. Tizenhárman életüket vesztették, tizennyolcan megsebesültek. Szeptember 10-én Gardez városban a kormányzóság fõbejáratánál teherautós merénylõ hajtott a paktiai kormányzó, Hakim Tanaival a kapun kihajtó konvojába, megölve testõreivel és több családtagjával együtt. A merénylet tizenkét áldozatot követelt, köztük a kormányzó autójában ülõ családtagokét és testõrökét.
Szeptember 11-én Khosztban az elõzõ napon meggyilkolt paktiai kormányzó, Hakim Tanaival temetésén saját testére rögzített bombát robbantott egy öngyilkos merénylõ öt ember életét kioltva.


A NEMZETKÖZI ERÕK ELLENI TÁMADÁSOK

Október 19-én Aszadabad városában a Kunar tartománybeli amerikai PRT afgán munkásait az ünnepekre hazaszállító buszt távirányításos bomba robbantotta fel, melynek következtében nyolc munkás életét vesztette.
Október 18-án Laskargah városban a Helmand tartománykormányzóságnál gyalogos öngyilkos merénylõ rávetette magát brit erõk ISAF-konvojára, felrobbantva magát. Két gyermek és a merénylõ életét vesztette, hét afgán civil és három brit katona megsebesült.
Október 18-án Khoszt várostól délre, déli tizenkét órakor öngyilkos merénylõ testére erõsített robbanószerrel rávetette magát egy határõröket szállító buszra, megölve egy határõrt és megsebesítve ötöt.
Október 17-én egy önkéntes Kandahár város központjában, kanadai ISAF-konvojnál robbantotta fel magát.
Szeptember 22-én Kandahár városban bomba robbantott fel a PRT-bázisról munkásokat szállító buszt. Tizenkilenc munkás meghalt, 30 megsebesült.
Szeptember 18-án négy kanadai ISAF-katona életét vesztette, huszonnégyen megsebesültek, amikor Zsáre Dast térségben Kandahártól nyugatra kerékpáros öngyilkos merénylõ közéjük hajtott. A katonák édességet és iskolaszereket osztottak gyerekeknek.
Szeptember 14-én Kabulban egy távirányítású bomba egy híd alatt egy ISAFkonvojt robbantott fel. Egy olasz katona és egy afgán gyermek meghalt.
Szeptember 7-én Kabulban az amerikai nagykövetségre vezetõ térnél a 2-es és 3-as microrayon fõutcáján a 108-as blokk elõtt öngyilkos merénylõ autójával belehajtva felrobbantott egy amerikaiakat szállító Humvee jármûvet és a biztosító kocsit. Ez hivatalosan tizenhat halottat és huszonhét sebesültet követelt. Késõbb az áldozatok száma a duplájára emelkedett.
Szeptember 4-én Kabulban öngyilkos autós merénylõ egy ISAF-konvojba hajtott a dzsalálábádi úton, Uthkhelnél. Egy brit katona és négy afgán életét vesztette.


SEGÉLYSZERVEZETEK ELLENI MERÉNYLETEK

Egyre gyakoribbak a külföldi NGO-k és afgán segítõik elleni merényletek. Kedvelt célpontok az indiai projektek, különösen a Délnyugat-Afganisztánban dolgozó útépítõk. Török cégek ellen is gyakran követnek el támadásokat. Szeptemberben túszul ejtettek, majd szabadon engedtek egy török mérnököt.
Gyakori, hogy az afgán segítõket meggyilkolják, újabban az Irakban szokásos módon lefejezik. A tálibok nevében különbözõ bûnözõi csoportok is gyilkolnak külföldieket, ilyennek tekinthetõ szeptemberben Mazár-i Sarif térségében egy német újságíró, majd nem sokkal késõbb Baghán tartományban két német újságíró meggyilkolása. Október 12-én Gabriele Torsello olasz fotóriporter elrablása a kandahári tartományban egy buszról politikai követelés ellenében történt. Elõször az Olaszországban menedéket nyert, halálra ítélt afgán konvertita, Abdurrahmán kiadatását követelték szabadon bocsátásáért cserébe, majd a mintegy 1800 fõs olasz ISAF–NATOkontingens kivonását követelték az országból.
Száfie Ahmadzsán a nõügyi minisztérium kandahár tartományi képviselõje meggyilkolását követõen a segélyszervezetek kivonultak Dél-Afganisztánból.
A nemzetközi segélyszervezetek elleni harc is új repertoárral gyarapodott. Ma már szerves részét alkotják az országban korábban ismeretlen emberrablások és lefejezések.


ISKOLÁK ELLENI TÁMADÁSOK

2006 óta rohamosan nõnek az iskolák elleni támadások, fõleg az ország déli és délkeleti részén, de már országszerte és a fõvárosban is. Az UNDSS jelentése szerint az iskolák elleni atrocitások száma 2006 szeptemberében 751 volt a 2005-ös 459-hez képest. 3 Az incidensek természete merõben változott, egyre több az öngyilkos merénylõ, az IED-ek, emberrablások és közvetlen tûzharc a kormányellenes elemek és a kormányerõk között. Változatlanul sok a gyújtogatás és folytatódik a tanárok meggyilkolása, újabb lefejezése, valamint a lánytanulók elrettentése. A kormányellenes erõk egyre inkább folyamatos ellenõrzést gyakorolnak bizonyos járások felett, és új szö- vetségek alakultak a kormányellenes erõk különbözõ szektorai között. A négy déli tartomány, Helmand, Kandahár, Uruzgán és Zábul 748 iskolájából már 380-ban nem folyik oktatás, ennek következtében 2800 pedagógus és iskolai dolgozó nem folytathatja munkáját.

KATONA MAGDA

Jegyzetek:

1 The Times of India Sept. 03. 2006.
2 Erre kitûnõ példa a líbiai Omár Al-Farúq esete, aki 2005. június 11-én szökött meg az afganisztáni bagrámi amerikai börtönbõl és 2006. szeptember 25-én a dél-iraki Baszrában a brit csapatokkal vívott (The Rise of Jihadistan. Newsweek Oct. 03. 2006) harcban esett el. 3 2006. szeptember 15-én az Afgán Oktatási Minisztérium és az UNICEF által Kabulban „Merényletek iskolák ellen – stratégiai támadások az afganisztáni oktatási infrastruktúra ellen” címen megrendezett konferencia sajtótájékoztatója (UNICEF Alarmed as Attacks on Afghan Schools Rise).


IRODALOM

A Taliban Tragedy of Emezzlement and Comfort. Strategy Page.com Oct 06, 2006.
Ahmed Rashid: Daily Telegraph Oct. 06, 2006.
Az Afgán Parlament Védelmi Bizottságának 2006. szeptember 30-i jelentése. Vitaanyag. Beterjesztõ: Núrul Haq Ulomí, a bizottság elnöke.
Barker, Kim: Afghanistan Success Story Loses Luster. Sept. 04, 2006.
Bhadrakumar, M. K.: Why NATO Cannot Win Asia Times Sept. 29, 2006.
Bhutto, Benazir: The Price of Dictatorship The Guardia, Aug. 30, 2006.
Gardesh, Hafizullah: If the UN Takes Measures on Iran, its Neighbour Afghanistan will be Undermined Economically and could be Drawn into a New Conflict.
Istitute for War and Peace, AAR No. 230, Sept. 28. 2006.
Hindustan Times, Sept. 14, 2006.
Jones Jonathan: Afghanistan at the Edge of Slippy Slope? The Argus (California, USA) Oct. 02, 2006.
Katona Magda: Az erõszak új hulláma Afganisztánban. Új Honvédségi Szemle, 2006/2.
Kiani, Khaleq: Dawn (Pakistan) Aug. 23, 2006.
Moreau, Ron–Yousefzai, Sam–Hirsch, Michael: The Rise of Jihadistan. Newsweek, Oct. 02. 2006.
Norton-Taylor, Richard: Taliban not beyond all Violence in Afghanistan Says NATO s Chief. The Guardian, Sept. 15. 2006.
Ozievitz, Estanislao: Afghan War Winnable, but at high Cost. Globe and Mail (Canada) Sept. 04. 2006.
Rodhe, David: The Afghanistan Triangle. The New York Times, Oct. 01. 2006.
Royle, Trevor: Taking on the Taliban Means Reckonning with the Tribal Codes of Honour and Opium Trade. Sunday Herald (UK) Oct. 01. 2006.
Shaheen Sehbai: Pakistan names Orakzai as Contact Person. Pak-Afghan Jirga. The News International (Pakistan) Saturday, October 21. 2006.
Shahzad, Syed Saleem: The Knife at Pakistan’s Throat. Asia Times, Sept. 02. 2006.
Shahzad, Syed Saleem: In Search of the Taliban’s Missing Link. Asia Times, Sept. 16. 2006.
Shahzad, Syed Saleem: The Diminished Dissidents of War. Asia Times Sept. 27. 2006.
Shahzad, Syed Saleem: Pakistan Reaches into Afganistan. Oct. 03. 2006.
Shahzad, Syed Saleem: Taliban lay plans for Islamic Intifada. Asia Times Oct. 06. 2006.
Shahzad, Syed Saleem: Taliban put Pakistan on Notice. Asia Times, Oct. 07. 2006.
The Nation (Pakistan) Sept. 04. 2006.
The Nation (Pakistan) Sept. 30. 2006.
The Situation is out of Control in Balochistan. The News International (Pakistan) Sept. 02. 2006.
The Sunday Times (UK) Oct. 01. 2006.
The Times of India Sept. 03. 2006.
The War the World Forgot. The Independent (UK) Sept. 03. 2006.
UNICEF Alarmed as Attacks on Afghan Schools Rise. Kabul, Sept. 15. 2006.
UNODC Afghanistan Opium Survey 2006.
Washington Post, Sept. 13. 2006.