Urbán Aladár vezetésével került sor 2007. május 8-án a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum dísztermében A Batthyány-kormány hadügyi politikája címû tudományos tanácskozásra. A rendezvény szorosan illeszkedik azoknak a bicentenáriumi rendezvényeknek a láncolatába, amelyek a mártír miniszterelnök életútjának, politikusi teljesítményének felidézésével Batthyány Lajosnak, a hazafinak kívánnak méltó emléket állítani. A konferencia – már csak a tárgyából adódóan is – alkalmat kínált arra, hogy gazdagodjanak, más tekintetben árnyaltabbá váljanak a téma iránt érdeklõdõknek az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról szóló ismeretei.

A különbözõ témákban elhangzott referátumoknak érdekes keretet adott Ács Tibor Batthyány Lajos katonaéletérõl és annak politikai pályájára gyakorolt hatásáról szóló megnyitó, valamint Pelyach István a Batthyány-kultusz kérdését boncolgató záróelõadása.
A mindössze 42 évet élt Batthyány Lajosról – hála a bicentenáriumi rendezvényeknek – sokat és egyre többet tudhatunk meg. Kevésbé ismert azonban az a közeg – amint erre Ács Tibor hívta fel a jelenlévõk figyelmét –, amelyben öt évig tartó katonai szolgálatát töltötte. Az például, hogy ebben az idõben kadétként a jövendõbeli tisztek az ezredeknél nevelõdtek; hogy Batthyány egykori alakulatai: a Páduában állomásozó, pesti kiegészítésû 32. gyalogezred, majd késõbb a 9. huszárezred zömében magyar származású tisztikarainak – a magas kaució és egyéb korlátozások miatt – zömében nõtlen tagjai általában 4-6 nyelvet beszéltek, s katonai pályafutásukat megelõzõen szinte valamennyien diákok voltak.
Jóllehet, Batthyány Lajost az utókor a magyar honvédsereg megteremtõjeként tartja számon, kevesen tudják, hogy reformkori politikusként a hadseregbõl 1831-ben való kilépése és 1848 között hadügyi kérdésekkel szinte egyáltalán nem foglalkozott – tudhattuk meg Molnár Andrásnak a reformkori polgári õrhadakról szóló elõadásából. Ez idõ tájt a szabad királyi városok mintegy harmadában (például Szegeden, Pécsen, Pesten stb.) mûködtek ilyen, alapvetõen rendvédelmi célokat szolgáló szervezetek. Érdekessége e hadak történetének – amelyek 1848. március 15. után a nemzetõrség bázisát alkották –, hogy azokban az országgyûlési reformellenzék már az 1830- as években a majdani nemzeti õrsereg csíráit vélte felfedezni. Eközben fejlesztésüket a korabeli konzervatívok ellenezték, a liberálisok viszont – azok nemzeti jellegének hangsúlyozása mellett – a polgárõri szolgálat kötelezõvé tételét szorgalmazták.
Hajagos József elõadásában arra hívta fel a jelenlévõk figyelmét, hogy a nemzetõrség létrehozásáról rendelkezõ 1848. évi 22. törvénycikk a felelõs magyar minisztériumra (tehát a kormányra) hárította a szervezés feladatát és terheit. Batthyány La- jos miniszterelnök e törvény alapján rendelte el 1848 áprilisában a 20 és 50 év közötti életkorú, bizonyos meghatározott nagyságrendû vagyonnal rendelkezõ férfiak körébõl a nemzetõr alakulatok felállítását minden településen. Miközben a szervezést sok helyütt ellenszenv övezte, sok önkéntes jelentkezett, akik viszont többnyire nem feleltek meg a különbözõ elõírásoknak.
1848. május 19-én már önkéntes honvédseregrõl szóltak a korabeli hírek, amely a Magyarországon állomásozó császári-királyi alakulatok betagolásából és az önkéntesekbõl (valamint a késõbb elrendelt újoncozásból) építkezett. (Megjegyzendõ, hogy az újoncozásra vonatkozó, Batthyány Lajos által kiadott miniszterelnöki rendelkezést az uralkodó nem szentesítette. Talán éppen ezért ítélték halálra.) A haderõ önkéntes eleme zömében az önkéntes nemzetõrségbõl és a hadseregbe a késõbbiek folyamán betagozódó szabadcsapatokból jött létre. De vajon részét képezte-e a haderõnek a hadszíntéri szolgálatra alkalmatlan nemzetõrség – tette fel a kérdést Kedves Gyula –, amelynek addigi rendszerét az akkor még pénzügyminiszter Kossuth Lajos is pénzpocsékolásnak minõsítette 1848. július 19-én. Tény, hogy sokan követelték: a megajánlott 200 000 újonc ne nemzetõr, hanem a honvédsereg katonája legyen. Ennek nyomán 1848 õszén megkezdõdött és a téli hónapokban felgyorsult az önkéntes nemzetõr- alakulatok honvéd zászlóaljakká történõ átszervezése, aminek érdekében négy nagy kiképzõközpontot (Pápa, Vác, Szolnok, Arad) mûködtetett a korabeli hadügyi kormányzat.
A honvédsereg tervezett tíz honvédzászlóalja állománytábla szerinti 760 fõs tiszti beosztásának feltöltésére kb. 400 folyamodvány (mai fogalmaink szerint: áthelyezési kérelem) érkezett a hadügyminisztériumba. A honvéd zászlóaljak létrehozása elõlépési lehetõséget kínált a császári-királyi hadseregben szolgáló tisztek számára, akiket (köztük sok nem magyar ajkút) fõként egzisztenciális okok, az alakulatuknál kínálkozó szerény karrierlehetõségek ösztönöztek a váltásra. A Batthyány-adminisztráció végül mintegy 300 jól felkészült tisztet választott ki igen szerencsés kézzel a pályázók közül, akik aztán végig kitartottak a forradalom ügye mellett – tudhattuk meg Bona Gábortól, a téma kutatójától.
A szabadságharc ügyéhez mindvégig hûséges tisztek egyike: Sztankó Soma forradalom alatti tevékenységét mutatta be Solymosi József. A magyar származású, de német anyanyelvû Sztankó – mint oly sokan mások is – véletlenül került a katonai pályára, hogy aztán jószerint élete végéig kitartson amellett. Igazán végigjárta a ranglétrát: volt közlegény, kadét, császári-királyi tiszt, majd a szabadságharc idején fõhadnagyként Batthyány titkára. A forradalom után jogfosztott elítélt, szabadulását követõen középiskolai tanár, majd 1867 után, nyugállományba vonulásáig a honvédség tisztje. A szabadságküzdelem idején fontos szerep hárult rá a haderõ fegyverzetellátásában, a magyarországi fegyvergyártás megszervezésében, amiért a megtorlás idején a császári hadbíróság 12 év fogságra ítélte.
Hermann Róbert arról gyõzte meg hallgatóságát, hogy látszólag egyszerû kérdések (ti. ki volt a fõvezér a szabadságharc idején; vajon rebelliónak tekinthetõ-e az uralkodó által szentesített kormánnyal szembeni, katonai erõvel történõ fellépés) megválaszolása 1848–49-ben nem is volt olyan magától értetõdõ. A fõvezérség ebben az idõszakban ugyanis legalább 3 beosztást is jelenthetett: az egész haderõ elsõ számú vezetõjét, valamelyik fõsereg vezérét; egy-egy hadszíntér vagy hadtestnél nagyobb kötelék parancsnokát. Másfelõl: a katonai és a polgári igazgatási ranglétrán az uralkodó jóvoltából egyaránt igen gyorsan elõrehaladó, horvát származású Jellasics ezredes (1848 õszén már altábornagy) a horvátok nevében területi követeléseket (Muraköz) fogalmazott meg Magyarországgal szemben; a magyar kormánnyal folytatott tárgyalásokon nem horvát, hanem birodalmi követelésekkel (ti. az önálló magyar hadügy, külügy és pénzügy feladása) állt elõ; a határõr-alakulatok, illetõleg önkéntesek élén támadólag lépett fel a magyar kormánnyal szemben. Batthyány a horvátokkal kibontakozó vitában általában a békés megoldás híve volt, de Pákozdnál már nem térhetett ki a horvát támadással szembeni fegyveres ellenállás miniszterelnöki elrendelése elõl. A szeptember 29-ei magyar gyõzelemre válaszképpen kiadott október 3-ai császári manifesztum törvénytelennek minõsítette a magyar kormány további mûködését és elõírta az országgyûlés feloszlatását. Ennek nyomán pedig felgyorsult a politika, a politikusok és a katonák polarizálódása: a magyar csapatok a határig üldözték a horvátokat, majd azt átlépve, Schwechatnál vereséget szenvedtek; az addigi fõparancsnokok közül Ottinger Ferenc vezérõrnagy átállt a császáriakhoz, Móga János altábornagy pedig lemondott. Mindezek után kapott felhatalmazást Görgei Artúr november 1-jén a magyar hadak feletti parancsnokság átvételére.
Csikány Tamás mondandójában abból a clausewitzi felismerésbõl indult ki, miszerint a háború (a magyar hadtörténelemben is) a politika folytatása, a katona pedig a politika eszköze, amivel a politika sokszor vissza is élt. Erre ellenpélda Batthyány politikusi tevékenysége, aki 1848. szeptember 12-én kapta meg a Jellasics-féle csapatok határátlépésérõl szóló jelentést. A támadással megváltozott az ország helyzete: immáron elkerülhetetlenné vált a honvédõ háború. E helyzetben az elsõdleges feladat a kormány cselekvõképességének megõrzése, a fõváros védelmének biztosítása, ütõképes, a kormányhoz hûséges véderõ kiállítása, miközben a Magyarországon állomásozó, formálisan a magyar minisztériumnak alárendelt császári-királyi hadak megbízhatatlanok, a nemzetõrség pedig nem ütõképes erõ. E feladatok megszervezése hárult a fiatal miniszterelnökre, aki politikusként képesnek bizonyult felnõni azokhoz.
Kovács István referátumában Batthyány és a Magyarországon élõ, erejüket, katonai tudásukat a forradalom ügyének felajánló lengyel emigránsok kapcsolatait idézte fel, amelynek eredményeképpen született meg a legendás lengyel légió.
A záróreferátumot A Batthyány-kultusz kérdése címmel Pejach István tartotta. Azt a bonyolult kérdést járta körbe, hogy mire is van szükség egy politikus emléke körüli kultusz kialakuláshoz. A nép jó emlékezete? Netán az aktuális politikai kurzusok önigazoló elõdkeresése? Esetleg mindkettõ? Nos, Batthyány Lajos személye, politikusi mûvének emlékezete egyik feltételezett kritériumnak sem felelt meg, így a szabadságharc emlékét a különbözõ késõbbi politikai kurzusok más-más személyekhez kötötték: a kiegyezés után Deák Ferenchez, a két világháború között a reformer Széchenyihez, a népi demokrácia idején a plebejus jegyeket is mutató Kossuth Lajoshoz. A miniszterelnökként a nemzet élén állva a békés megoldásokat, a kompromisszumokat keresõ, a törvényeket betartani igyekvõ, végül koncepciós per áldozatául esett Batthyány Lajos – úgy tûnik – eddig nem nyerte el közös emlékezetünkben az õt méltán megilletõ helyet.

BERTALAN GYÖRGY