Az élet idõnként kegyetlenül mellbe vágja az embert. Engem tavaly, 2006 õszén. Zsebesi László nyugállományú ezredes bajtársam, barátom, szeptember 29-én volt nyolcvanéves. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság kis ünnepség keretében köszöntötte a jeles napon. Zsebesi ezredes a korábban megyei polgári védelmi parancsnokságként mûködõ szervezetnek több mint két évtizeden át vezetõje volt. A megemlékezés szervezõi többek között engem is felkértek, hogy köszöntsem a Magyar Polgári Védelmi Szövetség nevében, amelynek bajtársam tiszteletbeli megyei elnöke volt. Örömmel vállaltam.

„Zsebit” akkor már ötvennyolc éve ismertem. Mint régebben mondtuk, „együtt húztuk föl a csizmát”. Egyszerre, 1949-ben avattak minket tisztté a Honvéd Kossuth Akadémián. Katonaéletünk sokszor összehozott bennünket, elõször 1950-ben Szegeden, majd a hatvanas évek közepétõl a polgári védelemnél. Zsebesi László maga volt a kirobbanó élet, a megtestesült cselekvõkészség és tenni akarás. Nem csoda, hogy derült égbõl villámcsapásként ért, amikor alig négy hét múlva értesítettek: meghalt, mondjak búcsúbeszédet. Senki nem tudta, még a testvérei sem, hogy akkor már évek óta magában hordta a halálos kórt. Egyedül harcolt, nem mutatva ki az életét kínzó fájdalmakat.
Eddig eljutva, joggal teheti fel a kérdést a tisztelt olvasó, mi keresnivalója van egy katonai szaklapban egy nekrológnak? Azonnal leszögezem: nem egy konkrét esetet kívánok elemezni, hanem az alkotó, soha sem csüggedõ embertípus erejét, életének mozgatórugóit kísérlem megláttatni. Bemutatni, hogy az alkotó ember nem „..hitvány gyönge báb, / Mit kény és kedv szerint lök / A sors idébb-odább”. Az ember szabad akarattal rendelkezõ személyiség. Olvassuk tovább Petõfi: Ha férfi vagy, légy férfi címû versét: „Félénk eb a sors, csak csahol, / A bátraktól szalad, / Kik szembe szállnak vele… / Azért ne hagyd magad”.
Fentebb említett kollégám, Zsebesi László teljes életet élt. Nem sodortatta magát sorssal, mondván, ahogy lesz, úgy lesz. Képes volt lehetõségeit tudatosan kihasználva tervezni, szervezni, okosan irányítani életét. Hosszú életútjának tapasztalatai – úgy vélem – mindnyájunkat érintenek. Ez adta kezembe a tollat.v A katonatiszti, tiszthelyettesi élet összetett és bonyolult. Szinte minden percét szabályzatokban megfogalmazottak szerint kell élni. Külsõ szemlélõnek, aki csak a felületet, a csillogást, vagy a sötét foltokat látja, úgy tûnhet: a világ legegyszerûbb és legkönnyebb foglalkozása. Mûvelõjének látszólag nem is kell gondolkozni, hiszen megmondják a szabályzatok, a kapott parancsok, hogy mit és hogyan cselekedjen. Még a felelõsséget sem kell vállalni, hiszen „elõírás szerint”, vagy „parancsra” csebel lekedett, hajtotta végre a kapott feladatokat. Való igaz, így is, óvatosan sodortatva az árral, végig lehet járni életünk útját. Sõt, az évek múlásával, elõre is lehet jutni a szamárlétrán. Ki lehet kerülni az akadályokat, a problémákat. Meghúzódni a sorok között addig, amíg el nem jönnek a nyugállomány évei. Pontosabban fogalmazva (miként az ilyen beállítottságú emberek elképzelik): a nyugalom, a tétlenség esztendõi. Milyen jó, hogy akkor kelhetek fel, amikor akarok! Nincs percre beosztott, kötött napirend. Senkitõl nem kapok parancsokat (és így tovább). És ott van a rengeteg szabadidõ, az édes semmittevés!
Nem is kevés hasonló felfogású, életvitelû katonával találkoztam az elmúlt évtizedekben. És láttam, hogy sokaknak eleinte tetszett is így élni. De nem sokáig. Mert közben kiszakadtak a korábbi zárt kötelékbõl. Lemaradtak, leszakadtak és megkeseredtek! Az élet könyörtelenül elszáguldott mellettük.
Tudomásul kell venni, hogy az ember egyetlen dolgot nem pótolhat sohasem: a tétlenül elmulasztott idõt. Az élet során gyakran kényszerülünk arra, hogy számvetést készítsünk arról, mit is tettünk eddig, mit alkottunk, vagy éppen mit mulasztottunk el megtenni. Sokan vannak, akik még ilyenkor sem önmagukat hibáztatják. Vakon keresik az okokat, a magyarázatot életük kudarcáért. A körülményeket, a környezetet, a vezetõket, a politikát, a társadalmat okolják, idõhiányra, túlterheltségre hivatkoznak, csakhogy önmagukat mentsék. („Nem tehettem mást, mert…”)
Az élet nem Duna-korzó, ahol kényelmesen végig lehet sétálni, hanem folyamatos felkészülés, küzdelem, helytállás. Szilárd akaratot követel ahhoz, hogy talpon tudjunk maradni. „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” – írta Pál apostol az élet lényegét.*
Nem vagyok vallásos, mégis úgy gondolom, Pál apostolnál pontosabban kevesen fogalmazták meg ily tömören és lényegre törõen az élet lényegét: harc és verseny(futás). Értsük e szavakat akár eredeti értelmükben, akár áttételesen, a döntõ: felelõsek vagyunk önmagunkért, mindazért, amit tettünk, és amit tenni elmulasztottunk. Nekünk kell megtalálni helyünket a nap alatt. Senki sem fog helyettünk harcolni, versenyezni. Aki lemarad, csak önmagát okolhatja. Különösen azokra vonatkozik mindez, akik felnõttsorba lépve nem egy bármikor fölcserélhetõ foglalkozást, hanem egész embert kívánó, egész életre szóló hivatást választottak. Mint – többek között – a pap (vagy lelkész), a katona, az orvos és ezt esküjükkel pecsételték meg. Aki e hivatásokat valóban komolyan fogja fel, soha sem tud belõle kilépni. Még ha nyugállományba helyezik, vagy létszámfölöslegként felmondanak neki, lelke mélyén akkor is katona marad és a szerint él.
A honvédség 1939-ben kiadott harcászati szabályzata minden parancsnoki beosztásban lévõ tiszttel szembeni elvárásként határozza meg, hogy „… a parancsnok kimagasló szellemi, erkölcsi és fizikai tulajdonságokkal rendelkezzék. Tudása világos elvekben nyilvánuljon meg és még válságos pillanatokban is találja meg a helyes utat. A parancsnok legyen szilárd jellemû… Jellemezze az önállóság. … Csak erõs akarattal és szilárd jellemmel lesz képes arra, hogy nehéz helyzetekben is õ irányítsa az eseményeket és ne azok sodorják magukkal õt. Cselekedeteiért vállalja… a felelõsséget. Határozott cselekvés jellemezze. A tétlenség szégyenteljes.”
Zsebesi László szép, hosszú és valóban teljes életet élt. Minden este talált rá idõt, hogy napjainak eseményeit, tanulságait leírja. Lakása íróasztalán szép rendben sorakoztak teleírt naplói (remélem, egyszer talán az utókor is felfedezi). Gondolatait, vágyait, érzéseit gyakran versekké formázta. „Rosszra senkit sem ösztökéltem, / csak a jóra, arra kértem, / tettem amit tenni kellett, / bármennyi is volt a bérem” – írta egyik versében.
Így is élte végig nyolcvan esztendejét.
Az ember cselekvõ lény. A hosszú és kiegyensúlyozott élethez az is hozzátartozik, hogy minden percét tudatosan és okosan használjuk fel. A nyugállomány nem azt jelenti, hogy szakítani kell végképp az „aktív szolgálattal” és eldobni, abbahagyni mindent, amit addig csináltunk. Hanem éppen az ellenkezõjét: tovább folytatni a „harcot és futást”, csak más, oldottabb körülményeknek megfelelõen.
Mint katonák, a haza védelmére esküdtünk föl. A hazát pedig nem csak fegyverrel a kézben lehet és kell védeni. Ez az utolsó lehetõség. A honvédelem területe hatalmas kiterjedésû. Mindenki megtalálja benne a képességeinek, elképzeléseinek megfelelõ megmûvelésre váró „földecskét”, csak valóban akarni kell tenni, akarni dolgozni érte valamit. Bármit is hoz a sors, egy percig sem szabad leállni. Tenni, alkotni kell!
Szétnézve látom, hogy örvendetesen sokan voltak és vannak, akik egy napra sem álltak le a nyugállományba vonuláskor. Az új helyzetnek, a nyakukba szakadt idõnek megfelelõen átrendezték soraikat, életüket. Az átállásnak csupán egyik oldala azonban az, hogy tudásukra, tapasztalataikra ma is nagy szükség van – mint olyan sokan mondják nap mint nap.
Ha nagyon pontosan kívánok fogalmazni, az elõbbi mondatot úgy kellett volna leírnom, hogy „tudásukra, tapasztalataikra ma is nagy szükség lenne”. Többek között azért, hogy ne kelljen mindent újra és újra felfedezni a ma szolgáló fiatal generációnak. Úgy tûnik azonban, hogy ez a jogos elvárás ma még csupán vágyálom. Nem véletlenül idéztem az elõbbi sorokban egy közel hét évtizedes szabályzatból, de idézhettem volna a késõbbiekbõl is. Úgy gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy a leírtak minden sora ma is élõ! Sõt, a jövõben is élni fog. Ugyanakkor azt is tapasztaltam, hogy a régi és hasznos, a mai helyzetre is kiválóan alkalmas gondolatokra szinte senki sem kíváncsi. Hatalmas erõfeszítéssel és rengeteg idõ és költség elfecsérelésével mindent újra fel akarnak fedezni. Közben nem veszik észre, hogy a legújabb, a mostani viszonyoknak megfelelõnek tartott elméletek, elgondolások többsége nem több, mint a régi új köntösbe való öltöztetése és fényesre szidolozása. Meggyõzõdésem, hogy ez elõbb-utóbb egyfajta csõlátást fog eredményezni.
A tudás nem Pallasz Athéné agyából pattan ki, hanem sok ezer éves tapasztalatokra épül. Egy kiváló XIX. századi francia filozófus, történész és irodalomtörténész, Hippolyte Taine írta, hogy az irodalom gerincét valójában csak 15-16 téma alkotja és azokat a görögök már megírták (azóta pedig a fejlõdésnek, a kornak megfelelõen variálják).
Ahhoz, hogy egy alkotást teljes mélységben megértsünk, elemezni kell a körülményeken kívül az elõdöket, az alkotásra ható megelõzõ alkotásokat is. Hogy ez mennyire így van, elég a kétoldalú átkarolás és bekerítés elvének fejlõdésére gondolni a Kr. e. 216. évi cannaei csatától az 1871. évi Sedanon át Sztálingrádig átívelõ tabel pasztalatok tükrében. De hivatkozhatnék arra is, hogy 1944-ben a Kárpátok elõterébe érkezõ szovjet csapatok vezetése milyen nagy figyelmet fordított az orosz csapatok 1914–15. évi téli támadásai kudarcainak tapasztalatai elemzésére. Tekintsük át a katonai szakfolyóiratok utolsó másfél-két évtizedben megjelent tanulmányait! Azonnal szembetûnik, hogy az idõsebb generáció aktív tagjai ezt a múlt és a jelen között kétségtelenül meglévõ, tapintható ûrt miként igyekeznek kitölteni. Megértetni a fiatalabb katonatisztekkel, olvasókkal, hogy a mai hadtudomány végsõ soron egy több ezer éves alapokra épülõ, folyamatos fejlõdés eredménye. Teljes mélységû megértéséhez, megismeréséhez nélkülözhetetlen tisztában lenni az alapokkal és a felépítmény egyes alkotóelemeivel is. Ahhoz, hogy integrálni tudjunk, ismerni kell a számtani alapmûveleteket.
Zsebesi ezredes és a többi nyugállományú és alkotó idõs bajtársam élettapasztalatának – véleményem szerint – „a ne hagyj abba semmi valóban lényegest” mellett második nagy területe: életvitelük rendje. E rendet három alapvetõ elv határozta meg: legyen az embernek jól meghatározott, megfogható életcélja, jellemezze életét a tervszerûség, végezetül: építsen fel magának egy pontos napirendet, ehhez igazítva életének folyamatát. „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.”
Még fiatal koromban egy jó barátom elvitt az akkor már a nyolcadik évtizedét taposó kiváló hadtörténészhez, Markó Árpádhoz. Sok mindenrõl beszélgetve megkérdeztük terveirõl. Nagy hirtelen legalább 20–25 évre való témát vázolt fel elõttünk, amikkel még dolgozni fog. Akkor értettem meg, hogy az emberi élet motorja az alkotókedv, értelme pedig az alkotás. Ha a kedv kialszik, akkor elõbb-utóbb az élet is akadozni fog, majd kihuny. Alkotni pedig csak tervszerûen, rendezett körülmények között lehet.
Sokszor válaszoltak úgy kérésemre, amikor valakit arra kértem, hogy kapcsolódjon be szövetségünk munkájába: „nincs idõm”. Ezt tartom a legsutább és legátlátszóbb válasznak. Meggyõzõdésem, az embernek arra van ideje, amit valóban fontosnak tart. És ha valóban semmire sincs ideje, az vagy annak köszönhetõ, hogy rosszul szervezte életét, vagy sehogyan sem. Csak sodródik, mint egy báb, ahelyett, hogy maga irányítaná a sorsát.

PATAKY IVÁN

* Timótheusokhoz írt II. levél, 4. 7.