Elnézést kérek az angol címért, de ezt a velõs meghatározást egy amerikai website egyik topicjából kölcsönöztem (magyarul egy katonai témákkal foglalkozó amerikai honlap egyik fejezetébõl), s nehéz lenne hasonló tömörséggel magyarra fordítani. Mondanivalójának lényege, hogy a világ mind több magát modernnek tartó hadserege tér át az ún. „digitális” terepszín-mintázattal ellátott egyenruhák viselésére harctéri egyenruhaként (magyar terminológia szerint: hadi-gyakorló egyenruha). Míg a múlt század végén a terepszínkutatók szinte kihalásra ítélt dinoszauruszként jellemezték a terepszínmintázatokat, mondván, a XXI. század hadszínterein a személyi rejtésnek többé nem lesz jelentõsége, illetve másik alternatívaként kilátásba helyezték a „kaméleonruhák” (a környezet színét felvevõ, változó vagy változtatható színû, mintázatú felülettel ellátott ruhákra gondoltak) elterjedését, egyszóval a hagyományos textilipari módszerekkel elõállított terepszínû egyenruhákat elavultnak kiáltották ki, most – egy szûk évtized múltán – azt láthatjuk, hogy a terepszínmintázatok sosem látott népszerûségnek örvendenek, a hadseregek alig gyõzik rendszeresíteni az újabb és újabb variációkat. Ebben a „terepszínreneszánszban” óriási szerep jutott a digitális terepszíneknek, mint a terepszínmintázatok új generációjának. Ezek kialakulását egy korábbi cikkemben igyekeztem összefoglalni, így inkább most az azóta eltelt idõ történéseit tekinteném át.

Mint ahogyan az várható volt, a kezdeti „divatteremtõ” lépések után (elsõként a Kanadai Hadsereg, azután az Egyesült Államok Tengerészgyalogsága, majd – elsõsorban az iraki háború tapasztalatai alapján az Egyesült Államok Hadserege is „digitális” terepszínû egyenruhát vezetett be) egyre több hadsereg illetékes vezetõi ismerték fel, hogy nekik is „digitális” terepszínû egyenruhára van szükségük. Két éve még érdekes újdonságnak számított, hogy Jordánia is „digitális” terepszínt választott, s maga II. Abdullah király is figyelemmel kísérte az új egyenruha rendszeresítését. Elsõként a Biztonsági Erõk (JSF – Jordanian Security Forces) kapták meg a Hyperstealth Biotechnology Corporation által kifejlesztett „városi” digitális terepszínmintázatot, majd ugyanennek sivatagi és általános változatát a hadsereg (Jordan Armed Forces) is használatba vette. A korabeli újságcikkek lelkendezve szóltak a „KA2” névre keresztelt terepszínminta elõnyös tulajdonságairól, kiemelték, hogy kitûnõen ötvözi a „makro” és „mikro” terepszínminták elõnyeit, ezáltal jobb rejtést biztosít.
Az Egyesült Államok tengerészgyalogságának nyugalmazott alezredese, aki az elsõk között láthatta a KA2-t, a valaha látott legjobb terepszínnek nevezte, egy volt zöldsapkás pedig úgy nyilatkozott, hogy a KA2 nem csak „jól néz ki”, hanem valóban hatásos mintázat is. S ezzel el is érkeztünk a kérdéskör egyik alapkövéhez, vajon valójában annyival jobb-e a digitális terepszínmintázat a hagyományosnál, mint ezt hívei hirdetik, vagy csak a globalizált fogyasztói társadalom egy újabb „õrületével” állunk szemközt? Az igazság valószínûleg a két véglet között található (mint általában mindig), hiszen a digitális terepszínmintázat alapelvének kifejlesztését évtizedes, komoly kutatómunka elõzte meg, ugyanakkor lehetetlen nem felfigyelni egyes olyan jelenségekre, melyek kifejezetten a divatvilág jelenségei közé vezetnek. Összehasonlító vizsgálatok szerint a „digitális” terepszínmintázatok felismerési (személy észrevételezése a terepen) és azonosítási (az észrevétel utáni megbízható azonosítás, magyarul az az idõ, ami alatt a megfigyelõ biztosan azonosítani tudja a célt, felismeri, hogy fegyveres, barát, ellenség stb.) ideje is jóval kedvezõbb, mint a hagyományos terepszíneké. A kutatók szerint a számítógéppel tervezett „mikro”-mintázat nagyságrendekkel kedvezõbb tulajdonságokkal bír, mint a „hagyományos” terepszín-minták (akárcsak egy mosóporreklámot hallanánk, nem igaz?), sõt a „digitális” mintázat „makro” méretben is alkalmazható, vagyis alkalmas jármûvek és nagyobb méretû technikai eszközök álcázására is.
A „divatjelenség” pedig ott kezdõdött, amikor az Egyesült Államok Tengerészgyalogsága az általa kifejlesztett digitális terepszín-mintázatba (MARPAT) beépítette a tengerészgyalogság logóját (földgömbön ülõ sas, alatta USMC betûk). A hivatalos indoklás ugyan arról szólt, hogy a logó egyben a szabadalom védjegye is –, magyarul a polgári célokra gyártott MARPAT-utánzatokon a tengerészgyalogos logót nem volt szabad feltüntetni, természetesen ez a távol-keleti utánzókat egy cseppet sem zavarta, a Kínában gyártott tengerészgyalogos egyenruha utánzatain megtalálható a tengerészgyalogos logó utánzata is –, valójában az ötlet jobban hasonlít a márkanevek megjelenítésére a sport- és divatruházatokon, vagyis sokkal inkább divat, mint praktikus elem.
A „digitális” egyenruhák terjedésével azután a logómegjelenítés divatja is terjedt, a tervezõk nem akartak lemaradni a trendtõl. Így a már említett jordán KA2 mintázatba is beleépítették Jordánia térképét, az iraki biztonsági rendõrségnél nemrég bevezetett városi terepszín minta pedig egy iraki zászlót formázó logót tartalmaz. Az ötlet egyébként nem új keletû és részben civil divattervezõktõl származik, egy angol divatcég például olyan terepszínû ruházatot hozott forgalomba, ahol a mintázat foltjai Nagy-Britannia szigeteinek kontúrjaiból állt öszsze. Hasonló elven tervezett ruházatot viseltek az iraki Baath-párt aktivistái is a Szaddám-rezsim idején. Innentõl az egész talán egy kicsit komolytalannak tûnhet, de tudomásul kell vennünk, hogy a fogyasztói társadalom szokásai ma már annyira meghatározzák egész életvitelünket, hogy a „civil világtól” valaha kasztszerûen elkülönülõ katonaság, melynek sajátságos öltözete (az egyenruha) éppen ezt az elkülönülést is hivatva volt kifejezni, nos, ma már ez a kaszt sem vonhatja ki magát a fogyasztói társadalom törvényszerûségei alól, s egy új egyenruha kifejlesztésénél – még ha elvileg kizárólag a praktikus alkalmazás követelményeinek figyelembevétele vezeti is a tervezõket – a divatdizájnerek majdnem akkora szerepet kapnak, mint a katonai kutatómérnökök. Minek tulajdoníthatjuk egyébként azt a folyamatot, hogy az Egyesült Államok Fegyveres Erõinél a MARPAT bevezetése után a hadsereg egy másik digitális egyenruhát akart (ACU, melyrõl késõbb még szólok), erre föl természetesen a légierõnek, sõt a haditengerészetnek is hirtelen szüksége lett saját digitális terepszínmintázatra, vagyis a korábban használt kétféle (általános és sivatagi – az angolszász terminológia szerint általában a következõ fõbb terepszínmintázatokat különböztetik meg: woodland = erdei, desert = sivatagi, urban = városi, snow = téli, a „woodland” „erdei” értelmû fordítása helyett azonban én az „általános” terepszín kifejezést alkalmazom, minthogy a hadseregek ruhatárában ez az alapvetõ, általános rendeltetésû hadi-gyakorló ruházat, s ettõl eltérõ, különleges rendeltetésû a sivatagi, téli stb. terpszínminta) mintázat helyett hirtelen vagy ötféle jelenhet meg egy potenciális hadszíntéren.
Ez sem logisztikai, sem barát/ellenség felismerési célból nem tekinthetõ ideálisnak, mégis ebbe az irányba halad nemcsak az Egyesült Államok, hanem más országok hadereje is. Irakban vagy éppen Afganisztánban, hogy csak a világ két aktuális „forró pontját” említsük, egyébként is tömegével tûnnek fel a különbözõ terepszínek, egyrészt az ott állomásozó külföldi csapatok katonáin (több ország, köztük hazánk is éppen ezekkel a missziókkal kapcsolatosan fejlesztette ki saját sivatagi terepszínmintáit), másrészt a szövetségesek által felállított afgán vagy iraki fegyveres erõk tagjain. Az iraki különleges rendõrség már említett új városi digitális terepszínû egyenruhájának alkalmazására az egyik indok éppen az volt, hogy a terroristák ne tudják magukat a fegyveres erõk tagjainak kiadni, mint tették ezt több emberrablás és terrormerénylet esetén, hiszen éppen a használatban lévõ többféle egyenruha miatt igen nehéz eldönteni valakirõl, hogy hivatásos fegyveres, vagy csak álcázott terrorista. Az új terepszín természetesen nem jelent biztos megoldást, dõreség azt hinni, hogy a távol-keleti textiliparnak különösebb problémát jelentene percek alatt „lekoppintani” az aktuális mintát, arról nem is beszélve, hogy valószínûleg az eredeti is ott készül. (A textilipar súlypontjának Távol-Keletre helyezõdése nem új keletû kérdés, de a globalizációs folyamatoknak köszönhetõen egyre felgyorsul.

Ma már nem egy fejlett állam hadserege a Távol-Keleten – elsõsorban Kínában – gyártatja egyenruháit, vállalva ezzel egy esetleges konfliktushelyzetben azt a veszélyt, hogy nem juthat hadserege részére egyenruha-utánpótláshoz. Az üzleti érdek mindenekfelett, s a profit olyan jelentõs, hogy még ezt a biztonsági kockázatot is érdemes vállalni. Jóllehet Magyarország még nem tart itt, de nem titok, hogy önerõbõl mi sem lennénk ké- pesek felruházni hadseregünket, hiszen a terepszínmintázatot szlovéniai gyárakban nyomják a magyar (?) alapanyagra. Nos tehát, azt eldönteni, hogy a „digitális” terepszínû egyenruhák mennyire fedeznek valós igényeket és mennyire egy nemzetközi divatjelenség részei, nehéz lenne eldönteni, de talán nem is érdemes. A világ jelenlegi „haladásával” (már amennyiben a globalizációt haladásnak tekintjük) szembeszállni éppen lehet, csak nem érdemes. Szél ellen ugye, nem célszerû…
A kulcsot ismét egy internetes hozzászóló adja a kezünkbe, aki a következõkben reagált egy másik internetfelhasználó az irányú észrevételére, miszerint a német terepszín-mintát („Flecktarnmuster”) nem szükséges lecserélni, mert annyira „cool” (nehezen fordítható angol kifejezés, kb. annyit tesz, mint „menõ”, de összetettebb és jóval árnyaltabb jelentéstartalmú, nem véletlen, hogy a magyar nyelvben is meghonosodik, pár év múlva a „kúl” szó valószínûleg már nemcsak ifjúsági rétegmûsorokban hangzik el, hanem a közbeszéd szerves részévé válik), mire a hozzászóló így válaszolt: „Ha nem cserélik le, úgy tûnik majd, hogy lemaradtak, és a hadseregük nem egy »kúl« és modern haderõ. Nem adok nekik két évet és lecserélik, ha a franciák is ezt csinálják, és talán a britek is lecserélik a DPM-et (Disruptive Pattern Material, az angol általános terepszínminta közkeletû elnevezése), ami talán az egyik legjobb terepszínminta és egyáltalán nem kellene leváltani, akkor a németeknek is ezt kell tenniük.” A hozzászóló alighanem jól látja a probléma gyökerét, a valós modernizációs igények mellett a „kúlság” imidzsének (milyen csodásan magyaros kifejezés…) fenntartása is a hadseregek egyik fontos törekvése. Persze, ez sem új a Nap alatt, egyenruhadivatok mindig is voltak, a világ hadseregei öltözködésének története másból sem áll, mint egyenruhadivatok föl- és letûnésébõl, most éppen a „digitális” terepszínen a sor.

A „digitális” terepszínek sorában különösen érdekes mérföldkõ az Egyesült Államok Hadseregében 2003-ban bevezetett ACU (Army Combat Uniform), mely elõször óriási vitát kavart, mostanra azonban már a katonai modernizáció egyik „védjegyévé” vált, jóllehet kifejlesztésének alapelveit még ma is sokan vitatják. Mirõl is van szó? A többi „digitális” terepszínmintá- zattal ellentétben (lásd a késõbbi felsorolást) az ACU-ból nincs külön általános és sivatagi változat, sõt egész színvilága szürkés-drappos árnyalatokból tevõdik össze (tkp. egy drappos alapszínre nyomott háromféle szürke árnyalatú „pixel” minta alkotja), a hagyományos, megszokott zöld és barna színárnyalatok hiányoznak, illetve az éjjellátó-készülékek megtévesztésére szolgáló fekete szín is. Ellenzõi szerint éppen ezért általános körülmények között (értsd az északi félteke vegetációját) nem is rejt megfelelõen, az ACU-pártiak viszont azt mondják, hogy mindezzel együtt valamennyire rejt mindenféle környezetben, és az, hogy egy katonának csak egyféle egyenruhát kell biztosítani, megéri a valamivel gyengébb rejtési hatásfokot. Persze nem is annyira az egyenruháról van szó, hanem a teljes „katonai csomagról”, vagyis az egyenruhához tartozó kiegészítõ felszerelésekrõl, hiszen hiába kap egy katona akárhányféle terepszínû egyenruhát, ha a harctéren felvett málhafelszerelésének, védõmellényének és védõsisakjának – melyek testfelületének jelentõs részét beborítják – színezése, mintázata nem alkalmazkodik a ruházatához, az azonban, hogy egy katonát 2-3 féle teljes felszereléssel lássanak el, logisztikailag megoldhatatlan még a „leggazdagabb” hadseregek számára is.

Egyvalami kétségtelen, az ACU éppannyira tipikusan „gyarmati” egyenruha, mint XX. század eleji elõdje, a „kekiszín”, melyet Indiában kezdtek alkalmazni a britek a XIX. század második felében és azután két (majdnem három) világháború folyamán szerepelt a világ hadseregeinek ruhatárában. Az ACU-t a közel-keleti hadszíntér körülményeire optimalizálták, s nem egy esetleges észak-amerikai területvédelmi háborúra, ez utóbbi az amerikai stratégák tervei között nyilvánvalóan nem szerepel.
2007-re tehát Kanada (általános és sivatagi CADPAT) és az Egyesült Államok (általános és sivatagi MARPAT, ACU, légierõ digitális és haditengerészet digitális) mellett már Jordánia (mindjárt négyféle KA2 változattal – városi, általános, sivatagi, tengerészeti), Irak (városi változat a rendõrség számára), Kolumbia (általános és sivatagi változat), Olaszország (általános és sivatagi változat), Finnország (általános, sivatagi és téli változat), Kína (négyféle különbözõ változat, ebbõl kettõ a hadseregnek, egy az ejtõernyõsöknek és egy a különleges rendõrségnek), Litvánia, Észtország, Indoné- zia, a Fülöp-szigetek, végül Ciprus és Bosznia-Hercegovina (igaz, ez utóbbiak nem saját mintázattal, hanem az amerikai MARPAT adoptálásával) is csatlakozott a „digitális” terepszínhasználókhoz, és sejthetõ, hogy ez a lista a következõ években csak bõvülni fog.
Természetesen adódik a kérdés, vajon a Magyar Honvédségnek lesz-e „digitális” terepszínû egyenruhája? A kérdés összetett, hiszen láthattuk, modernizáció, divat, logisztika és persze elsõsorban a szükséges anyagi fedezet megléte fonódik össze egy új egyenruha bevezetésénél. Hogyan is állunk mi magyarok ebben a tekintetben? Azt tudjuk, hogy a honvédség költségvetése évrõl évre kevesebb, tehát pénz nincs. Ugyanakkor – informálisan legalábbis tudni lehet – hogy az illetékes szakemberek elkészítették a magyar „digitális” terepmintázatot, vagyis egy új egyenruha bevezetésének elvi akadályai nincsenek, s minthogy a jelenlegi hadi-gyakorló ruházat már amúgy is megérett a leváltásra (sem alapanyaga, sem szabása nem felel meg a modern követelményeknek – hiába, a felgyorsult XXI. században egy egyenruhadizájn sem tart 30 évig, mint tette ezt a „jó öreg” 65M zöld gyakorló…), kézenfekvõ lenne egyben a jelenlegi négyszínnyomású terepszín-mintázatot modernebb, „digitális” változattal lecserélni.
Minthogy egy egyenruhaváltás amúgy sem egyik napról a másikra zajlik (ezt még olyan „gazdag” hadseregek, mint az Egyesült Államok Hadserege sem engedhetik meg maguknak, az ACU-t elsõsorban az Irakban szolgálatot teljesítõ katonák kapják meg), tulajdonképpen nem kellene mást tenni, mint a 90M egyenruha további megrendelésének beszüntetését és a továbbiakban egy új típusú egyenruha megrendelését.

Gyakorlatilag csak a festõhengereket kellene kicserélni, illetve a szabóprogramokat kellene átállítani, azután a régi egyenruhák természetes elhasználódásának mérvében kerülhetnének használatba az újak. Egy olyan kis létszámú haderõ, mint a Magyar Honvédség esetében, ez még csak komoly logisztikai problémát sem jelentene, és jelentõs többletköltségrõl sem beszélhetünk. Minden adott tehát ahhoz, hogy mi is csatlakozzunk a „digitális divathoz”, tulajdonképpen csak elhatározás kérdése az egész. S hogy mi haszna lehetne egy ilyen váltásnak? Elsõsorban az, hogy a magyar katona végre korszerû egyenruhát (esetleg hozzá illõ személyi felszerelési rendszert is) kaphatna, ami praktikus oldalról is javítaná teljesítményét, illetve önbizalmának növekedéséhez is hozzájárulna, ami egyáltalán nem olyan mellékes dolog, mint azt elsõ hallásra hihetnénk. Külszolgálatot teljesítõ katonáink képességeit a világ számos táján ismerték és ismerik el. Jó lenne, ha az egyenruháról, de még inkább a személyi felszerelésrõl is ugyanígy nyilatkoznának.

BACZONI TAMÁS