Napok óta Németh András orvos-író Tétova esztendő című könyvét olvasom. Ez a visszaemlékezés második kiadása. Az elsőt a Magvető Kiadó jelentette meg 1988-ban, második kiadása 1996-ban jelent meg az Agora Print Kft. gondozásában, Szegeden. Nekem most került a kezembe, a kiadó jóvoltából. Jó könyv és érdekes olvasmány, ahogyan minden könyv jó, ha a második világháború vérzivatarába viszi el az olvasót. Ráadásul én is átéltem – sokkal szerencsésebb körülmények között – ezt a rettenetes korszakot. Minden írói élmény más és más!

Azért olvasom lassan, mert sok a kö zös találkozási pont életünk azonos szakában. Németh is szegedi, ő 1944. október 8-án indult el Szeged városából a közelgő – akkor még a Vörös Hadseregként számon tartott – szovjet csapatok elől, ahogyan én is! Csakhogy én, az utolsó menekülő vonattal távozó vasutas segédtiszti hallgatók társaságában alig túl tizenhetedik évemen, ő pedig egy lovaskocsi utasaként, másodévet végzett orvos-egyetemistaként, mert nem tudta, hogy ezen a vasárnapon este 6 órakor indult el az utolsó menekülő vonat a szegedi Nagyállomásról.
E könyv nagyszerű olvasmány, talán nem csak annak a lassan kihaló nemzedéknek, amely az akkori fiatalokban, a ma időseiben él! A megismerés vágya sok mai fiatalban és középkorúban is él, hogy milyen volt, milyen lehetett az a széthulló világ, amely megért a pusztulásra. E könyv azt meséli el, hogy miként látta a világot az ifjú egyetemista, mit raktározott el a jövőnek, hogyan írta meg élményeit Szegedtől Foksánig, és onnan haza, az újszegedi házig, az édes otthonig, édesanyja ölelő karjáig, miközben egy óriási vargabetűt rajzolt fel eszmélete térképére.
Orvos lett! Ám nemcsak jó orvosként, de igen jó íróként tartja számon az utókor Németh Andrást. Betegei holta után is dicsérhetik, hiszen nem akárki volt: 1999 októberében halt meg, még megérte a sikert, könyve megjelenését. A Délmagyarországban így búcsúztatta el az írótárs Horváth Dezső:
„Vasárnap jött a hír: elvégeztetett. Levágta a kajla kaszás. Németh Bandi, aki másodéves egyetemistaként már kórházparancsnok lett, az urológus, az első hazai művese egyik kitalálója, az első hazai veseátültetés végrehajtója annyi jót tett, sajnos, tudjuk, nem kerülhette el büntetését. Hogy mert első lenni, amikor arra a székesfővárosiak hivatottak egyedül? Hogy mer első lenni, amikor ’56 nyomja a vállát? Pótcselekvésnek mondta a filmezést, és pótcselekvés lett az irodalom gyalogútján való járkálása is... Most már áradozhat róla mindenki, akit gyógyított. Minden gát leomlott. Úgy lépett át az örökkévalóságba, talán észre sem vette.”
Igen, úgy marad meg a halhatatlanságnak, hogy élete utolsó szakaszában egyre-másra jelentek meg könyvei. A Tétova esztendő kétszer is. Majd A nap szembenéz a holddal és A kopott nyaklánc című novelláskötetei kísérték a sikerkönyvét. Halála után jelent meg Mostohafiak – emberi történetek – címmel utolsó könyve.

Minden könyv akkor hat, amikor kézbe veszi az olvasó. A Té tova esztendő katonaélmények sokasága a második világháborúból. Ezért alkalmat ad a múlttal való szembenézésre. A könyv egy-egy fejezete többet mond el akárhány száraz hadijelentésnél. Ez az önéletírás a múlt fénybe emelése. Íme, ilyen volt a kor! És benne mi: magyarok, oroszok, németek, orvosok és sebesültek, meggyalázottak és meggyilkoltak, kibombázott földönfutók, apácák és esztergomi papok, szerelmes lányok és éhes szüzek, vagyis a világ sokszínűsége.
A történet ott kezdődik, amikor a front közel ért Szegedhez, és már Makónál dörögnek az ágyúk. A visszaemlékező író, akkor még csak másodévet végzett orvostanhallgató, vissza szeretne menni Pestre, a Pázmány Kollégiumba, ahol egész nyáron lakott egy gyorstalpaló orvossegédképzésen. De mégis felmerült benne, hogy talán sosem látja viszont Újszegedet, a Tisza-part füzeseit, játékos gyerekkora színterét.
Akkor merült fel benne, hogy a németek elveszthetik a háborút. Elvergődött Szatymazig, ahol egy katonai teherautóra lendíti szerencséje, amin egy ezredes menekül holmijaival a Dunántúlra, ahová – értesülése szerint – áttelepült az 5-ös helyőrségi kórház is. Itt kezdődik háborús odüsszeája, amely végül Kaposváron át Esztergomba viszi. A keresett kórházat a Ferenc-rendiek Szent Antal Gimnáziumában találja meg. Itt a véletlen összehozza az újszegedi kenderfonógyár teljes futballcsapatával, az UTC sportolóival, akik a kórházban bújtak el, hogy ne kerüljenek ki a frontra.
Mikor az iskola tornatermében keresi a helyét, felismerik s így köszöntik:
– A szentségit, gyerökök, ez a Némöt Bandi, az újszögedi... – és máris ölelgették, etették és itatták.
A Tétova esztendő története épp azt a véletlen tétovaságot írja, amely össze-vissza dobálta a fiatalokat, a menekülő magyarokat. Persze itt sem azokat találta, akiket keresett, mert az orvostanhallgatókat Halléba telepítették ki. Ekkor a jövő orvosa őrvezető még, majd tizedes. És csakhamar kórházparancsnok, mert bár mindenki menekül, őt itt tartja a kötelesség.
Így ír erről:
„Nekiláttunk, hajnalig dolgoztunk. A teherautó özön nem akart megállni! Német sebesülteket hoztak, megjelentek az első magyar ejtőernyős sebesültek, a kormányzói testőrség tagjai (akik szembeszálltak a németekkel a Várban október 15-én, és úgy kaptak kegyelmet, hogy »önként« beléptek a Szent László hadosztályba).
Így szakadt rájuk a kórház gondja:
2. számú napiparancs:
A csomagokat és a kórház tulajdonát képező ingóságokat még a mai nap folyamán menetkész állapotba kell helyezni! Holnap reggel 9-kor indulás. Előtte mindenki vegye fel az egész napra szóló hideg élelmet. A sebesültek ellátására kirendelem Németh András karpaszományos tizedest, orvostanhallgatót, az Esztergomban visszamaradó 5. helyőrségi kórház részlegének parancsnokaként és beosztottját, Kovács István karpaszományos honvédet, orvostanhallgatót, Faragó László tábori lelkész, főhadnagy urat pedig az adminisztráció vezetésével bízom meg. A kórház pecsétjének használati jogával élhet...
Esztergom, 1944. december 23. Dr. Laborczi alezredes”.
Még orosz sebesülteket is ápoltak. Majd hirtelen felbomlott a front, megérkeztek a vörös csapatok, újabb feladatok, mindent és minden helyzetet át kellett vészelni, és ők – a még nem orvosok – itt lettek orvosok! Jó lenne sokat idézni a könyvből, mert tele van hihetetlen helyzetek sokaságával. Közben a front ingadozása folytán visszajöttek a nyilasok, és ők orosz sebesülteket rejtegettek. Ez volt – az akkor sok embert megérintő – nagy kaland veszélyes túlélése. Minden nap, minden hét, minden hónap rettegésben múlt el. És az alig húszéves fiatalok viselték minden helyzet ódiumát, műtöttek, mert rákényszerültek, menekültek, amikor parancs jött, és a végén átjutottak a magyar határon.
Ennek a könyvnek a történetét a háború írta. Még egyes fejezetei is elmesélhetetlenek. Ki lehetne emelni belőle egy-két sztorit, az átélt veszedelmes helyzetek közül, de lehetetlen.
Mire közel lett a háború vége, a kórház az ausztriai Liezenbe települt, az Enns folyó túlsó oldalára, ahol már az amerikai zóna kezdődött. Mert inkább amerikai fogságba jutnak, mint oroszba. A város határában hatalmas gyűjtőtábor, 60-70 ezer emberrel. Itt szabadon közlekedhettek. Mehettek, ahová akartak.
Civil ruhába öltöztünk – írja –, és nem tudtunk magunkkal mit kezdeni.
Csakhogy a honvágy másként határozott.
Egy teherautó, teli benzines tankkal, csak rájuk várt. És győzött a honvágy!
Hazavágyódtak. Németh András is felült sokadmagával az autóra. Dokumentumnak elég volt egy üveg pálinka. Ezt nyomták az őr kezébe, a határon, az útlevél helyett. Eljutottak Bruck an der Murba. Az oroszok megvizsgálták csomagjaikat. És hirtelen azon vették észre magukat, hogy foglyok lettek.
Ez volt megírva a sors könyvében.
Valójában eddig is tele volt eseménynyel a visszaemlékezés, de mostantól a torkot szorító félelem uralkodik el az olvasón. Szorít a könyv hőseinek, szereplőinek. Mi lesz a sorsuk? Hova viszik őket? Elgyalogoltak száz kilométert Bad Fischauig, három nap alatt, majd itt maradtak augusztus elejéig. Vonatra rakták őket, s indulás az ismeretlenbe.
És milyen a véletlen?
Az út Budapest–Nagykőrösön át a szülővárosáig vezetett. Hamarosan jöttek a félegyházi tanyák. És az olvasó Németh Andrással együtt éli át a hazahozó út örömét és fájdalmát. Hol áll meg a vonat? Szegeden? De jó lenne megszökni és úgy elbújni, hogy soha, senki ne találja meg! Már elmaradnak a szatymazi őszibarackfák. Már itt a legendás Vadvízország, a szegedi Fehér-tó világa, majd a szegedi Belvárosi-temető, az útkereszteződésnél. Látják a kéttornyú szegedi Fogadalmi templomot. A két tornya hiába hívja őket. Kiabálnak a szabadkai úti sorompónál várakozó nyolc-tíz kerékpárosnak. Egy előre elkészített kartonpapírra írt levélkét dobáltak ki, címekkel ellátva...
– Kérem, vigyék el a leveleket szüleimnek – folytattam a kiabálást az ablakon át a várakozóknak. – Apám a Petőfi Sándor sugárúton lakik, édesanyám Újszegeden.
És itt lép a történetbe egy mongolképű szovjet katona. Ő még Ausztriában meglőtte az egyik szökni készülő bajtársukat. Mint utóbb kiderült, ezt a fiatal katonát azóta gyötörte a lelkifurdalás. Ő a menekülő lábára célzott, de mivel épp akkor bújt le a szökni készülő, a fején találta el. A fiatal harcos annyira szívére vette a történteket, hogy attól kezdve minden módon segítette a sebesültet és társait. Szegeden is ő volt az, aki a parancs ellenére a vonathoz engedte Németh András édesanyját, és fél órán át beszélgethettek két méternyi közelből. A kapott csomagot – benne néhány darab rántott csirkét és két kiló nyári körtét – a szűk baráti kör hamar felfalta. Még az apja is kijött hozzá, vasutas egyenruhát öltve, noha nem volt vasutas. És mindezt a kis mongol katona vigyázó felügyelete mellett tehette meg.
Az útirány: Temesvár–Bukarest–Foksani.
És ettől kezdve felforrósodik a történet.
Mi lesz holnap? Holnapután? Hiszen ez a román kisváros a kor nagy elosztóállomása. Innen indultak szerte a Szovjetunió fogolytáboraiba a hadifoglyok.

Az itt szerzett élmények jelentik a Tétova esztendő csúcspontját.
Ám az írót hazasegítette a sors, a véletlen, az Isten! Neki a sors könyvében az volt megírva, hogy Foksaniban is kórházban dolgozzon, segítse társait a gyógyulásban, vigyázzon rájuk.
És 1945 nyarán váratlanul agitátor érkezett a táborba. A magyar foglyok ezres csoportokban hallgatták a kör középen álló civil férfit. – Emberek! Polgártársak! Magyarországon októberben lesz az első szabad választás! A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjainak a jelöltjeire kell leadni a szavazatot. Az én pártom a Magyar Kommunista Párt. A programunk legfontosabbjaiból megemlítem: már felosztottuk a nagybirtokokat a szegényparasztok között, hazavisszük a foglyokat, benneteket! Ki szavaz a Magyar Kommunista Pártra?
Mindenki felemelte a kezét.
De azért a foglyokban munkált a félelem. Így vall erről az író:
„Utolsó éjszaka a fogságban? Hihetetlen. Vegyes érzelmekkel feküdtünk le. Titokban attól féltünk, ha elindul a vonat, Szibériában kötünk ki. Kora hajnalban megkaptuk a levesünket, a kenyeret és a vízadagot... Az állomáshoz érve kerestük a vonatunkat. Egy külső vágányon állt a szerelvény, nyitott vagonokkal.
– Az ablakokon nincs tüskésdrót! – kiáltott fel valaki.
Az állomás felől egy orosz tiszt és egy polgári ruhás férfi közeledett. A civil hangosan, magyarul beszélt.
– Álljanak úgy, hogy mindenki hallja, hogy mit mond az őrnagy elvtárs.
– Madzarok! – kezdte a szovjet tiszt, és tolmács fordította. – A mai naptól kezdve szabadok vagytok! Sztálin elvtárs úgy döntött, hogy hazaenged benneteket. Válasszatok egy új, demokratikus kormányt, és építsétek újjá országotokat...”
Fegyvertelen őrség kísért minket.
A vagonok nem voltak bezárva. Az öszszetartó szegediek a tetőre szálltak. Ott akarták szívni a szabadság friss levegőjét. Békéscsabán táviratot adott föl szüleinek.
Hárman várták. Édesanyja, nevelőapja és édesapja.
Anyja azt kérdezte:
– Megtanultál-e oroszul?
– Csak káromkodni! – felelte! – Meg egy mongol katonától két szót: Vojna plahaja...
– És ez mit jelent?
– A háború rossz!

*

Takács Tibor