A csecsen felkelők megítélésében a fő dilemma: az Orosz Föderációtól való elszakadásukért, valamint saját szuverenitásukért küzdő és e cél érdekében fegyvert is ragadó csoportok – szabadságharcosok, vagy véres akcióikkal és több tucat emberáldozatot követelő robbantásaikkal – terroristák. Több vélemény alakult ki ezt illetően. Egyesek szerint még mielőtt megváltozott volna a csecsen fegyveresek harcmodora – azaz mielőtt áttértek volna a gerilla-hadviselésre és a robbantásos akciókra –, addig szabadságharcosoknak lehetett őket tekinteni, akik akár életüket is feláldozva az anyaország elnyomásával szemben küzdenek népük önállóságáért. Az e vélemény mellett érvelők szerint ez a kép 2004-ben, a beszláni tragédia során megváltozott. Az elkövetők már nem mint szabadságharcosok álltak a közvélemény előtt, hanem mint olyan férfiak és nők, akik gyermekgyilkosságokat is szemrebbenés nélkül képesek elkövetni. Ezeket az embereket már fanatikus iszlám hívőként sem lehet meghatározni, mivel a Korán minden sorának ellentmond a gyermekekkel szembeni erőszak, ebből kifolyólag az iszlám világ többségében el is ítéli az ilyen akciókat.

Ezzel szemben vannak olyan kutatók, akik épp az ellenkezőjét állítják. A cse csenek az ő szemükben, mint szabadságharcosok, csakis függetlenedési harcot vívnak az elnyomó, „állami terrorizmust” gyakorló Oroszországgal szemben. Megint mások szerint már nem lehet elválasztani a szabadságharcost és a terroristát egymástól. Köszönhető ez annak, hogy sokan nem is kívánnak különbséget tenni az önállósodási törekvés és a terrorakció között. A terrorakciók végső eszközként való használatára csakis az elnyomó hatalomnak köszönhetően kerülhet sor, a „terrorizmus nem magától jön létre”. Mivel az állam csak erőszakkal képes válaszolni mindenfajta függetlenedési törekvésre, így az elnyomottak a békés eszközöket félretéve kénytelenek ugyanúgy drasztikusan fellépni. Mindez pedig olyan ördögi kör, amely nem vezethet máshova, csak a terrorizmushoz.


„Fekete özvegyek”

A kérdés az, lehet-e őket vérbeli terroristának nevezni, vagy maguk is a terror áldozatai? Egy bizonyos Julia Juszik orosz újságírónő kezdte el kutatni, hogyan válik egy hétköznapi csecsen háziasszony fanatikus öngyilkos merénylővé. Kutatásai során megállapította, hogy a „fekete özvegyeket”, akiknek egy része valójában nem is özvegy, két csoportra lehet osztani. Az egyik ilyen csoportba tartoznak a 17–25 év közötti fiatal nők, akik többségében nem is férjezettek. Jellemző rájuk, hogy olyan család ban nőttek fel, ahol az apa fanatikus iszlám hívővé vált és maga is terrorista.
Amennyiben a családfő életét veszíti, a fiai feláldozzák lánytestvérüket a dicsőség érdekében, beszervezik őket egy terrorista csoportba. Ezeknek a nőknek nincsen szavuk, nincs egyéni véleményük, nincs álláspontjuk, nem akarnak meghalni, de őket senki sem kérdezi.
A másik csoportot azok a 30–40 év közötti asszonyok alkotják, akik a fegyveres összecsapások során elvesztették férjüket, vagy akár gyermekeiket is. Ezeket az özvegyeket a terroristák állításai szerint – könnyen be lehet szervezni, hogy bosszút álljanak családtagjaik elvesztéséért. Általában valamely segélyszervezet – bár így már nem lehet annak tekinteni – felkeresi az illető asszonyt, élelmet és gyógyszereket ad neki, majd folyamatosan buzdítja a bosszúállásra. Amennyiben sikeres az agitálás, az illető nőket elszakítják környezetüktől, és megkezdődik a valódi „kiképzés”.
Mindkét csoportba tartozó nők esetén a felkészítés nem áll másból, mint kábítószerek adagolásából és nemi erőszakból. Ezeket az asszonyokat megalázzák és bántalmazzák, míg – Ludányi András hasonlatával élve – „zombikká” nem válnak. Elérkezve a végcélhoz, végül megszületnek a sahidok, az öngyilkos merénylők. Ezek után okkal állíthatjuk, hogy ezek az asszonyok csak eszközei a terrorizmusnak? Julia Juszik szerint a terrorista akciók nagy részében nem maguk a sahidok robbantják fel a testükre erősített robbanóanyagot, hanem távirányítás segítségével a közelben tartózkodó terroristák aktiválják a gyújtószerkezetet. Ezt azonban kevesen tudják, így az akciók végrehajtását a csecsen nőknek tulajdonítják. Az írónő szerint az özvegyek olyannyira tárgyai a terrorizmusnak, hogy még a fegyverek használatát sem tanítják meg nekik. Ezt megcáfolva tudomásom szerint a „fekete özvegyekről” napvilágot látott képek mindegyikén ezek a nők fegyverrel a kezükben egytől-egyig ugyanabban a pózban láthatóak, ez pedig nem arra utal, hogy ne tudnának bánni a lőfegyverrel. Ők is ugyanúgy képesek fegyverrel kioltani egy ember életét – akár gyermekét is –, mint a férfi terroristák.
Az orosz írónő véleményével szemben mások úgy vélik, egy-egy merénylet során a hadiözvegyek önmagukat robbantják fel, csak úgymond biztosítékként – ha netán meggondolná magát az illető – távirányítással is lehet detonálni a testükön lévő gyújtószerkezetet. Nem mentségükre szól, hogy ezek az asszonyok ugyanolyan elszántak és kegyetlenek, mint férfi társaik, nem egy akció során (ld.: Dubrovka utcai színház) hangoztatták a túszok előtt: „meghalni jöttünk ide, de ti is velünk jöttök Allahhoz”.


Merényletek végrehajtása

A 2001. szeptember 11-e utáni merényletek tárgyalása során láthattuk, milyen eszközöket és módszereket alkalmaznak a terroristák egy-egy akció elkövetésekor. Kiemelve két jelentősebb méretű eseményt, elsőként a Dubrovka színház, valamint – majdnem két évvel később – a beszláni iskola elfoglalását, megállapítható, hogy mindkét esetben szinte ugyanolyan előkészítéssel és módszerrel kezdték meg a terroristák az akciót. Mindkét helyszínre a korábbi felújítások során a csecsen szakadároknak – akik munkásként működtek közre – sikerült bejuttatniuk a több láda lőszert és a pokolgépeket az épületbe. Az események után a szemtanúk sorra számoltak be arról, hogy a terroristák, mintha csak otthon lennének, elzárt helyekről fegyvereket és robbanószereket hoztak elő, amiket feltehetőleg már korábban, az előbb említett módon raktároztak el a megszállt épületben. Mint azt már a „fekete özvegyek” című részben tárgyaltuk, az öngyilkos merényletek végrehajtásáról a szakértőknek nem egyezik meg az álláspontjuk. Van, aki úgy véli, ezek a „terrorizmus eszközeinek” nevezett nők nem önmagukat robbantják fel, hanem egy távirányító segítségével a közelben tartózkodó szakadárok aktiválják az illető testére felszerelt gyújtószerkezetet, amint az „élő bomba” elérkezett a megfelelő helyre, hogy megfelelő számú ártatlan ember életét kioltsa.
Ezzel szemben mások azt állítják, hogy az özvegyek fanatikussága oly nagy, hogy önmaguk felrobbantására bármikor képesek, ezzel bosszulva meg szeretteik elvesztését. Ilyen módszert alkalmaztak a Krilja rock-fesztiválon, valamint a legutóbbi metrórobbantásnál is. Vannak olyan esetek, amikor nincs szükség öngyilkos jelöltre, hanem egy korábban elhelyezett bomba aktiválásával érik el a kívánt célt. Általában ezt akkor alkalmazzák, ha egy bizonyos személyt akarnak likvidálni (Ahmad-Hadzsi Kadirov meggyilkolása Groznij Dinamo stadionjában). Gyakori módszer szintén egy-egy ember eltüntetéséhez a kocsijukba már korábban elhelyezett pokolgépek használata, de az is megesik, hogy közvetlenül akkor dobják a gépkocsi alá a bombát, amikor tulajdonosa beszáll abba.
Az ilyen módszerek még számtalan formáját lehetne felhozni példaként, azonban ezzel még nincs vége, hiszen a közeljövőben további új terrorista merényleti módszerek kialakulására lehet számítani, amit feltehetőleg sajnálatosan egy-egy konkrét merénylet formájában fogunk majd megismerni.


A beszlani tragédia után

A Vlagyimir Putyin által meghirdetett csecsenizáció a vége felé közeledett vagy legalábbis lelassulni látszott, miután 2004 májusában egy merénylet során meggyilkolták Ahmad-Hadzsi Kadirovot (a 2003-as választások előtt ideiglenes, azt követően pedig tényleges elnököt). Moszkva azonban nem bízva a véletlenre az utódlás kérdését, ismét gondoskodott az előre lejátszott választások megtartásáról 2004. augusztus 29-én, mely során visszaléptetve a lehetséges ellenfeleket (köztük a legesélyesebb Abdul Khalim Szajdullajevet, a csecsen saria bíróság vezetőjét) a Kreml kegyeltjét, Alu Alhanov belügyminisztert nevezte ki elnöknek. Ezzel Putyin újfent a korábbi csecsenpolitika folytatását helyezte kilátásba. Az viszont még kérdéses, hogyan oldják meg a hatalommegosztást, hiszen Csecsenföldön az igazi hatalom a kormány miniszterelnök-helyettese, Ramzan Kadirov (a májusban meggyilkolt Ahmad Kadirov fia) kezében van, akinek több ezres milícia élén a közbiztonság szavatolása a feladata, és aki csupán életkora miatt (nem érte el a harmincéves korhatárt) nem indulhatott az elnökválasztáson. Ebben az esetben úgy tűnik, hogy a Kadirov-család tartja ezután is kezében Csecsenföld irányítását. A függetlenségpárti csecsen erők továbbra is kitartottak korábbi álláspontjuk mellett, és nem ismerték el az orosz rendezésű színjáték keretében megválasztott új elnököt. Maga Aszlan Maszhadov pedig az elején figyelmeztette az orosz hatóságokat, hogy Alu Alhanov sem fogja másként végezni, mint elődje.
Éppen ezért nem meglepő, hogy sokan összefüggést vélnek látni az augusztus 29-i elnökválasztás, valamint az augusztus 31-i két légi katasztrófa és a szeptember 1-jei beszlani túszdráma között. Mi sem tűnik valószínűbbnek, mint az, hogy a csecsen terroristák ezzel a merényletsorozattal igyekeztek megbosszulni Moszkva helytelen csecsenföldi politikáját.
Putyin elnök több nappal a beszlani események után, csak szeptember 4-én állt a nyilvánosság elé. Az orosz vezetést – helyi és nemzetközi szinten egyaránt – a késlekedés mellett dezinformációval is vádolták. Putyin beszédében hangsúlyozta: hogy „alábecsültük a terrorveszélyt, gyengének mutatkoztunk, és a gyengét eltapossák”, ezért még erősebb összefogásra van szükség a globális terrorizmussal szemben.
Amíg az orosz államfő az antiterrorista összefogás továbberősítését emelte ki, sokan (pl.: az Európai Unió soros elnöke, Ben Bot) csak támadták az orosz hatalmat, miszerint csakis őket és döntéseiket lehet okolni a beszláni tragédiáért. Konkrét vádként hangzott el az is, hogy az orosz kommandósok a sokáig tartó tétlenkedésük helyett több ember életét menthették volna meg. Ismételten előtérbe kerültek olyan vélemények, melyek továbbra is úgy vélik, Moszkvának tárgyalnia kellene a függetlenedni vágyó csecsenek megbízott képviselőivel, de mindenekelőtt ki kellene vonni az orosz erőket az észak-kaukázusi térségből. A beszláni túszdráma pedig rávilágított arra, hogy még inkább sürgetni kell a békés megoldást a felek között.
Putyin válaszolva a vádakra tudatta a nyugati országokkal, hogy „senkinek sincs morális alapja Moszkvától azt követelni, üljön tárgyalóasztalhoz a csecsen terroristákkal”.
Az európai nagyhatalmak vezetői közül egyedül Gerhard Schröder foglalt konkrétan állást, aki Putyinhoz hasonlóan jobbnak látja, ha Csecsenföld Oroszországhoz csatoltan létezik tovább, azonban a konfliktusokat csakis békés, politikai úton szabad megoldani. A német kormányfő viszont elismeri, hogy pillanatnyilag nincs kivel tárgyalnia az orosz vezetésnek, mivel terroristákkal tilos egyezkedni.
2004 végén az oroszországi reformok tükrözték Putyin távlati elképzeléseit a csecsenprobléma megoldását illetően. Már korábbról ismert receptként a végrehajtó szervek és a titkosszolgálatok erősítésével, valamint a hatalom további központosításával akarta megakadályozni az Orosz Föderáció destabilizálására irányuló törekvéseket. Az orosz elnök ennek érdekében szükségesnek tartotta a választási rendszer gyökeres módosítását, mégpedig a közvetlen választások helyett az államfő által javasolt és a törvényhozás által elfogadott jelölteket szándékozott Oroszország 89 régiójának élére ültetni. Putyin azzal igyekezett magyarázni szándékát, hogy a különböző tagországokban fennáll a veszélye egy-egy ellenséges erő hatalomra kerülésének. Éppen ezért szükségesnek látta, hogy a vezetők kiválasztását egy erős központi hatalom döntéséhez kössék.
Sok orosz politikus, közöttük Mihail Gorbacsov, egykori szovjet elnök bírálta Putyin döntéseit, mondván, reformjavaslata eltávolodást jelent a demokráciától, amivel megakadályozza, hogy az állampolgárok maguk mondjanak véleményt vezetőjükről. Bár Borisz Jelcin nem fogalmazott ilyen nyíltan, de ő maga is reményét fejezte ki az iránt, hogy ezek az intézkedések összeegyeztethetők lesznek majd a demokrácia alapelveivel.
A liberális párt, a Jabloko vezetője szerint a Putyin által kilátásba helyezett intézkedések egyike sem fogja megváltoztatni Oroszország jelenlegi helyzetét, amit egyre inkább a korrupció, a független parlament hiánya, a politikával kritikusan foglalkozó média eltűnése jellemez. Amennyiben pedig a reformok megvalósulnak, a regionális vezetők teljesen alárendelt szerepet játszva sosem mernek majd vitába szállni a különböző politikai kérdések megvitatása során a központi hatalommal.
Putyinnak ezúttal nem sikerült megnyernie a közvélemény támogatását sem. A felmérések alapján, míg sokan nem értették, mi köze van ennek a javaslatnak a terrorizmusellenes küzdelemhez, addig a megkérdezettek fele határozottan ellenezte Putyin választási reformját, és továbbra is a közvetlen – egyéni választókerületi – választásokban látta a helyzet megoldását, mivel nem tartották jó ötletnek, hogy az állampolgároktól elvegyék a lehetőséget, hogy maguk jutassák hatalomra a jövő vezetőit.
2005 márciusában egy nem várt fordulat változást hozott az orosz hatalom csecsenpolitikájában. Miután az orosz csapatok egy különleges hadművelet során egyik csecsenföldi kistelepülésen meggyilkolták Aszlan Maszhadovot, a csecsen szakadárok vezérét, kettős érzés alakult ki a nemzetközi politikában. Oroszország győzelemként könyvelte el, hogy megszabadult attól a személytől, akinek nevéhez – Samil Baszajevvel együtt – számos terrorista cselekmény köthető, és akit a nyugati hatalmak – ellentétben az orosz véleménnyel – megfelelő tárgyalópartnernek tartottak Moszkva számára. Ebből következően a nyugati országok, szemben Oroszországgal, úgy vélték, „Maszhadov halálával elszállt az utolsó esélye is az észak-kaukázusi válság békés rendezésének”. A mérsékeltnek számító vezető meggyilkolásával ugyanis megnőtt a lehetősége a radikális szeparatisták térnyerésének és a konfliktus további kiterjedésének.
Annyi bizonyos, Oroszország számára nem éppen a legmegfelelőbb személy került az egykori csecsen elnök helyére. Ugyanis Aszlan Maszhadov utóda az az Abdul Khalim Szajdullajev lett, aki a csecsen saria bíróság elnökeként indult a 2004 augusztusában megtartott csecsenföldi választásokon, ahol az oroszbarát Alhanov lett a befutó. Most azonban, mint a független Csecsenföld új elnöke, ígéretet tett a dzsihád folytatására és mint végső cél, egy iszlám állam megteremtésére.
Több forrás szerint egyébként nem Szajdullajev Maszhadov igazi utóda, sőt mi több, maga Maszhadov mögött is állt egy ember, aki feltehetőleg minden szeparatista megmozdulás mozgatója, ez pedig Samil Baszajev. Másrészről az egykori csecsen elnök eltávolítása nemcsak Oroszország számára jelentett megnyugvást. A függetlenségpártiak, akiket zavart Maszhadov kompromisszumkészsége Moszkvával egy, az Orosz Föderációhoz tartozó, de azon belül valamelyest önálló Csecsenföld létrehozásában, ugyancsak örültek a volt vezető halálának.


Összegzés helyett

Az 1990-es évekre visszavezethető csecsen konfliktus a posztszovjet Oroszország egyik szimbólumává vált. Számos tényező közül ez csak egy, ami meghatározza a föderáció jelenét és jövőjét, mégis szükséges ezzel a kérdéssel többet foglalkozni. A Szovjetunió felbomlását követően a csecsenkérdés hosszú távon egyik legkomolyabb politikai problémává vált, amely egyaránt érinti az ország bel- és külpolitikáját.
Az elmúlt 15 évben történt események és különösen a sorozatos terrorista merényletek mind az észak-kaukázusi köztársaságban, mind pedig az orosz állam területén azt sugallják, hogy Csecsenföld a közeljövőben meghatározó szerepet játszhat az Orosz Föderáción belüli többnemzetiségi kapcsolatok kialakításában. A konfliktus mihamarabbi megoldása a föderáció szuverenitásának és területi integritásának a biztosítása, valamint a terrorista akciókkal szembeni védekezés mellett több szempontból fontos.
Amennyiben a csecsen függetlenség megvalósul, olyan helyzet alakulhat ki, amelyben más tagköztársaságok is hivatkozhatnának az önállósodás jogára. Fennáll a veszély, hogy a csecsenföldi konfliktus kiterjed a környező országokra (mint Dagesztánra és Ingusföldre), reményt keltve bennük az elszakadásra. Ennek lehetőségét bizonyítja, hogy jelenleg nem lehet csak a csecsenek háborújáról beszélni. Az utóbbi terrorista akciókban ugyanis a csecseneken kívül az ingusok és más észak-kaukázusi népek képviselői is részt vettek. Következésképpen jól érzékelhető, hogy a térségbeli nemzetek többsége szintén fokozódó ellenszenvvel viseltet Oroszország iránt. Ez pedig tovább csökkenti nemcsak az Orosz Föderáció, hanem Oroszország stabilitását is.
Az orosz hatalomnak a biztonságpolitikai szempont mellett a gazdasági lehetőségeket is mérlegelnie kell. A kaukázusi kőolaj- és földgázlelőhelyek, valamint az ásványi kincsek feletti orosz ellenőrzés befolyásolja Oroszország gazdasági fejlődését és a politikai hatalom stabilitását. Éppen ezért a térségen áthaladó gáz- és olajvezetékek szeparatistákkal szembeni védelme fontos feladatot jelent a térségben tartózkodó katonai erőknek. Oroszországban egy modern és demokratikus állam kiépítése van folyamatban, és ennek érdekében megoldást kell találnia a csecsenproblémára. A jelenlegi helyzetben, úgy tűnik, amíg nincs béke és stabilitás a Kaukázusban, Oroszország nem lesz demokratikus ország, és nem tudja tiszteletben tartani az emberi jogokat és a polgári szabadságot.
Az orosz politikai elit gyengeségét mutatja, hogy nem képes megoldást találni a konfliktus rendezésére. Ez azt bizonyítja, nincs tiszta és határozott elképzelése az Orosz Föderáció megfelelő működéséről. Egy világos és körülhatárolható csecsenföldi politika hiányában nehéz stabil jövőről és kiegyensúlyozott fejlődésről beszélni. A csecsenprobléma megoldatlansága pedig kihatással van Moszkva egész kaukázusi problémájára. Bár a Kreml igyekszik újabb és újabb szigorításokkal fellépni a helyzet normalizálása érdekében, szinte nyilvánvaló, hogy ezek a reformok nem képesek véget vetni a konfliktusnak. Ebben közrejátszik az a tény is, hogy Putyin csecsenpolitikájának alapja: kirekeszteni bizonyos csoportokat – gondolva itt a függetlenségpártiakra – a párbeszéd lehetőségéből. A békés tárgyalásokat sürgető oroszországi liberális pártok meggyengülése így összefüggésben áll azzal, hogy az állampolgárok többsége szintén elutasítja a tárgyalást mint megoldást a csecsen szakadárokkal való megbékélésben. Ugyancsak elvesztették a közvélemény támogatását a korábban népszerű emberi jogi szervek is, miután látványosan védelmükbe vették a csecsen lakosság jogait.
Úgy tűnik, a közeljövőben továbbra is a térség társadalmi és politikai instabilitásával, valamint az iszlám szeparatisták újabb terrorista akcióival kell szembenézni. Folyamatosan lesznek olyan nem várt események, amelyeket a csecsen konfliktus gerjeszt. A köztársaságban működő szakadár erők fenyegetést jelentenek Oroszország belső biztonságára nézve. Az eddigi terrorista akciók jól tükrözik a radikális szeparatisták felkészültségét és szervezettségét. Egy-egy merényletet – legyen az ezer kilométer távolságra, vagy a föderáció több pontján, több egymást követő napon – hajszálmű pontossággal képesek végrehajtani. Bár az orosz fegyveres erők több, befolyással rendelkező terroristát megöltek már, képtelenek a legnagyobb szabású merényletek megszervezését magára vállaló Samil Baszajev nyomára bukkanni.
Bár papíron működik a csecsen állam, ám a valóságban más a helyzet. A köztársaság a mai napig különleges övezetnek számít. Polgárai nem szolgálnak sorkötelesként az orosz hadseregben, és a köztársaság nem fizet be adókat a közös költségvetésbe. Csecsenföldön gyakran hiányoznak az alapvető emberi élethez szükséges feltételek (munkanélküliség van, az oktatás, az egészségügyi ellátás hiányt szenved), nyomasztó fölényben vannak a nők, mivel a férfiak jelentős része meghalt a harcokban, vagy csatlakozott a hegyekbe menekülő szakadárokhoz.
Az orosz hatóságok igyekeznek eltorzítani és megszűrni a csecsenföldi információkat, mégis nyilvánvaló, hogy a térségben manapság is mindennaposak a fegyveres összecsapások. Továbbra is mintegy 50-60 ezer orosz katona igyekszik fenntartani a látszatrendet. A tisztogatási akciók mellett az orosz vezetés a csecsenizációt is folytatja, melynek keretében biztosítja Oroszországhoz lojális személyek közhatalmi pozícióba kerülését a köztársaságban. A helyzetet az is rontja, hogy az elmúlt tíz évben, amióta Borisz Jelcin korábbi orosz elnök elindította az első hadműveletet, felnőtt egy olyan csecsen nemzedék, amely nem tudja milyen békében, emberhez méltó körülmények között élni. A mindennapi életben hozzászoktak a problémák fegyveres megoldásához, minden családra jellemzőek a jelentős emberi veszteségek, és eluralkodott a munkanélküliség. Ennek következtében ők készek beállni a szeparatisták sorába.
Következésképpen a csecsen téma feltehetőleg a továbbiakban is foglalkoztatni fogja a nemzetközi és hazai politikai elemzőket, akiknek keresni szükséges a megoldás útjait. Javaslatokat lehet kidolgozni a politikai részmegoldásokra. Célszerű összehasonlítani a hasonló jellegű konfliktusok megoldásának módjait a Csecsenföldön kialakult helyzettel.
Az orosz hatalmi vezetésnek hosszú távon számolnia kell a csecsenproblémával, és figyelemmel kell kísérnie az e témával foglalkozó kutatási eredményeket, amelyek segítséget nyújthatnak egyes kérdések megoldásában.

Kecskés Tímea