A kétkötetes mû (a ZMNE kiadványa, 652 p.) szerzõje dr. Oroszi Antal nyá. ezredes, a hadtudomány kandidátusa, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem múzeumának vezetõje. Orosz Antal már korábban is felhívta magára a figyelmet. S nemcsak a szakmabeliek (katonák, tágabban véve a hadtudománnyal foglalkozók), hanem a történészek érdeklõdését is felkeltette azzal, hogy kutatta, sõt a köztudatba visszahozta a vezérkari tisztképzés magyar vonatkozású epizódjait.

Habár a szerzõ az ETI történetének csak tíz évét vizsgálja mûvében – mégpedig az akkori magyar tisztképzés helyzetét, szervezetét, állományát, a korszerûsítési elképzeléseket és az átszervezések tartalmát, irányultságát –, mégis elmondható, hogy munkája úttörõ jelentõségû. A korábbi sokféle magyar katonaiskolát 1957-tõl magába olvasztó utódszervezet, az ETI történetének mozaikdarabjait élvezhetõ „képpé” összefoglaló mû még nem jelent meg.
Különösen hitelessé teszi a mûvet, hogy maga a szerzõ is tanult a vizsgált tisztképzõ intézményben: 1960-ban avatták hadnaggyá.
Igen népes azok tábora – számításom szerint mintegy 2800 fõ –, akik az ETI-n (és a hozzá kapcsolt tanfolyamokon) végeztek. Néhány bajtárs a magasabb beosztásba kerültek közül: Annus Antal, Árvai Zoltán, Bíró Béla, Bíró József, Bracsok István, Borsits László, Botz László, Deák János, Gáspár Ferenc, Gyaraki Károly, Gyuricza Béla, Janza Károly, Kelemen József, Kéri György, Kovács Imre, Kovács János, Liszkay Csaba, Lõrincz Kálmán, Scharrer János, Szabó Miklós, Szathmári Miklós, Szombathelyi Ferenc. Õk dandártábornoktól vezérezredesig terjedõ rendfokozatban magasabbegységeket, seregtesteket vagy a Magyar Honvédséget, illetve az MH valamely központi szervét irányították, Szabó Miklós pedig nemcsak egyetemi rektor, hanem akadémikus is lett.
De a katonaélet és a hadtudomány számos reprezentánsa neve is citálható: dr. Habil. Héjja István nyá. ezredes, egyetemi docens, Tanárky-díjas hadtudós, Hunyadi Imre és Mag Pál nyá. ezredesek, volt katonai attasék, Südi Bertalan t. hadnagy, volt országgyûlési képviselõ, Eszes Máté nyá. ezredes, író, újságíró, Kovács Nándor nyá. ezredes, fõszerkesztõ, Mónus Miklós nyá. alezredes, újságíró. De pályája végén újságíró lett e recenzió készítõje is.
A szerzõ különben számos rövid inter- jút készített az ETI-n végzettekkel, amelyekben okulásra, továbbgondolásra szolgáló sok-sok gondolat, tapasztalat örökítõdött, õrzõdött meg az utódok számára. S ezeknek a személyes élményeknek „gyöngysorba” fûzésével Oroszi enyhítette a felhasznált hatalmas okirathalom (parancs, parancskivonat, utasítás, állománytábla stb.) monotóniáját. Ebben kezére játszott az a tény, hogy majd negyven év után õ volt az elsõ, aki a vonatkozó dokumentumokról letörölte a rájuk ülepedett „port”.
Az ETI-n – mint a mûben olvashatjuk – 1957. szeptember hatodikán volt az elsõ tisztavatás. S hogy milyen szellemiségû volt ezen új katonai tanintézetben a képzés, azt jól jelzi a felavatott fiatal tisztek nevében beszédet tartott Morschauser Miklós kiválóan végzett hadnagy következõ megállapítása: „Vizsgáztunk a nép iránti szeretetbõl, vizsgáztunk… a hazaszeretet magasztos eszméjébõl … tudjuk, hogy felelõsségteljes, nehéz feladat végrehajtására indulunk harcba, érezzük, hogy tõlünk sokat várnak. Ígérjük, hogy meg fogunk felelni ennek a bizalomnak.” Az elõrébb megnevezett személyek bizonyítják, hogy az avatottak nagyon is megfeleltek a haza szolgálatában elõttük állott követelményeknek.
S nehogy úgy tûnjön, csak a válaszbeszédben – mintegy spontán módon – kapott helyet a hazaszeretet, mint követelmény, ide iktatom az ETI részére az 1958/59-es tanévre vonatkozó 0059. sz. honvédelmi miniszteri parancs következõ részét: „Nevelje a növendékeket… hazaszeretetre.” Mivel az ETI feladata volt a honvédség tiszti állománya utánpótlásának a biztosítása, a miniszteri parancsok 1957-tõl kezdõdõen természetesen elõírták a katonai tanintézet alaprendeltetésének megfelelõ további feladatokat is: „Tegye gyakorlatiassá a kiképzést és neveljen olyan új tiszteket, akik alegységeik személyi állományát a szolgálatra, a katonai tevékenység folytatására meg tudják tanítani, azokat harcban jól tudják vezetni…” (1957. április 19-i HM-parancs)
A részletek további ismertetése helyett – mert az érdemes olvasó végigböngészve a mûvet, birtokába kerül az õt érdeklõ tényeknek – inkább a mû egésze megítélésére térek ki.
Meggyõzõdésem, ha semmi más szépvagy szakirodalmi munkát nem is készített volna a szerzõ (noha van útikönyv terjedelmû útleírása a magyar vezérkari tisztképzés múltját feldolgozó kötetén kívül is), ezen alkotásával akkor is végérvényesen beírta magát a magyar szakírók – szûkebben a magyar hadtudományi szerzõk – táborába.
Mûvében úgy tárta elénk az ETI történetét, hogy az nemcsak az események részeseire, hanem az utókor – az egykori hallgatók s végzettek utáni nemzedékek – gondolkodására is jótékony hatást gyakorol. Közben pedig e kétkötetes mû megkerülhetetlen õsforrás a magyar katonai oktatás kutatója számára. A szerzõ célja nem a vonatkozó források közzététele volt csupán, hanem úgy kiadni, megjelentetni a kordokumentumokat, hogy azok részint bemutassák, érzékeltessék a tárgyalt idõszak és katonai szervezet miliõjét, részint pedig ismereteket nyújtson a Magyar Honvédség történetének feldolgozóin túl a magyar történetírás számára is.
Mivel nemcsak kortársa, hanem küzdõtársa – szép és félezer éves múltra visszatekintõ magyar szóval: bajtársa –, sok esemény részese, szemtanúja, sok adatának ismerõje, birtokosa is vagyok, joggal rögzítem, hogy az általa tárgyalt idõszakról valós helyzetértékelést adott.

VARGA MIHÁLY