CSÕBE HÚZ EGY ÚJSÁGÍRÓ

December végén váratlan vendég jelentkezett telefonon.
– Horváth Ferenc vagyok. Emlékszel még rám? A Határõrség címû lapnál találkoztunk vagy két esztendeje. Jelenleg a gyõri Kisalföld szerkesztõségét erõsítem, és kulturális interjúkat készítek. Fogadnál? Szívesen meghallgatnám õszinte véleményed a világról. Jöhetek? Nem sokáig zavarlak, megígérem.

Elõször örültem, hogy valaki kíváncsi rám. De örökké aggódó feleségem óvott ettõl a találkozástól.
– Volt már valaha nálunk?
– Nem!
– Akkor most mit akar?
Beszélgetni.
– Ne légy naiv. Beszélgetni, most, télvíz idején? Hol beszélgetsz vele? Itt, ahol lépni sem tudunk egymástól?
– Beülünk az utcai szobába.
– Ahová te is csak télikabátban ülsz be? Ugyan már! Ebbõl baj lesz. Te bárkit beengedsz a lakásba? És mit adunk neki? Semmi sincs itthon. És ávós volt, nem azt mondtad?
– De csak zöld ávós! Határõr!
– Nem emlékszel, hogy miért rúgtak ki a Rádiótól? Mert beperelted mûsorod szuperlektorát, azt a... Sándor õrnagy elvtársat. De te be akartad hajtani rajta a kifizetetlen vershonoráriumodat!
– Ami járt, az járt!
– Ha nem erõsködsz, még most is rádiós lehetnél...
– Ne károgj – intettem le feleségemet, pedig igaza volt.
– Akkor legalább azt ígérd meg, hogy nem oroszlánoskodsz! Hallgass. Ne hagyd magad provokálni. Mit gondolsz, miért jön most ide, ha még sosem volt nálunk?
– Majd meglátjuk. Te nem vagy kíváncsi mások véleményére?
– És te éppen egy ávós véleményére vagy kíváncsi? Az a barátkozó szíved visz majd egyszer a sírba! Legalább ránk gondolj... Ha idejön, elküldöm. Majd kitalálok valamit.
Csakugyan bolond voltam. Nem mértem föl a helyzetet.
A megbeszélt idõben csöngetett. Forró teával kínáltuk, majd átvonultunk eszkimó- földre, ahol regényemet írtam.
Elsõsorban a közelmúlt eseményeirõl beszélgettünk. Hogyan látta õ, hogyan én?
Õszintén nyilvánítottam véleményt. Fel sem merült bennem, hogy bármi következmé- nye lehet annak, ami itt elhangzik. Elmeséltem, hogyan éltem át október huszonharmadikától a világot. Milyen rémületet keltett, mikor november negyedikén házunk teteje elrepült egy légiaknától. Hogyan hordtuk Sasa bácsival meg Tibike fiammal a Déli pályaudvartól a cserepet, hogy a mesterek új tetõt rakjanak fölénk. Beszéltem arról is, mit írok éppen! És persze felolvastam a Forradalmi napló verseit... Majd a többit is!
Hallgatott, jegyzetelt, elköszönt. Kedvesen, barátságosan.
Nagy marha voltam. Nem tartottam be „A jobb félni, mint megijedni” mondást.
Néhány napig cidriztem. Szidtam magam. De még nem tartok ott. A bizonytalanul járó posta borítékot hozott. Benne a Kisalföld január 12-i száma, az interjúval:
Meglepett, hogy megírta. Még jobban, hogy elküldte. Igaz, nem volt mellette levél, egy köszönöm sem, de én – naivságom jeleként – örültem az interjúnak.


A KÖLTÕ REGÉNYEKET ÍR...

A budapesti költõ hideg szobában, írógép mellett ült magafeledten, amikor betoppantam hozzá. Nem tudnék számot adni, hogyan történt, miképpen kezdõdött, de három percig sem ültem nála, máris nyakig merültünk a politizálásban. No, de mirõl is beszélhet ma két ember a találkozásnál, ha nem a politikáról?
Igaz, nem ezért kerestem fel. Jelenlegi irodalmi munkásságáról, terveirõl kívántam érdeklõdni. És... És a politikával kezdõdött.
Beszélgettünk. Vitáztunk. Véleményt cseréltünk. Néha higgadt érveket sorakoztattunk, máskor szenvedélyes hittel bizonygattunk a magunk álláspontja javára. Egyetértettünk és ellentmondtunk egymásnak. Kölcsönösen elismertünk tényeket és hevülten cáfoltunk álláspontokat. Õszintén beszéltünk. Kertelés nélkül, bátran mondtunk kritikát, ítéletet egymás nézetére. Úgy vélem, nem illett ránk annak a bizonyos románcnak a kezdete: „Ne mondd: igen, de azt se: nem / Légy közönyös, mint rendesen, / S kerek választ sohasem adva / Kétség leplét borítsd szavakra.”
Nem. Hiszem, hogy ez nem illett ránk. Becsületesen vívtuk a szócsatát. Az igazságról beszéltünk, a nép igazságáról, a politika nagy és kicsiny, alapvetõ és részletkérdései fényében. Lám, mennyi bonyolult ellentmondás bujkál emberek és emberek között. Mennyi lelki gond, hit és hitetlenség, remény és kétkedés, logikával vitatkozó logikátlanság, objektív valósággal mérkõzõ fennkölt óhaj tehet homályossá egy egyébként élesen látó szemet, sebessé egy melegen érzõ szívet.
A nép igazsága csak az lehet, ami egybeesik a nép igazi érdekeivel. S csak az találhatja meg a nép igazságát, aki az eszével is a nép oldalán áll. Hiszem, hogy Takács Tibor, a költõ éppúgy mint én, az újságíró ezen az oldalon áll. S mégis több kérdésben más úton láttuk a nép megvalósulandó igazságát. Állandóan éreztem, még akkor is, mikor egyetértettünk, hogy valamiként más szemmel, más talajon állva látjuk ezt az utat. Mint ahogy bizonnyal – a nép igazságát kívánva, akarva – más talajon álltunk a viharzó események napjaiban is, ellenére egyes közös óhajainknak. Talán ösztönös osztályszempontok játéka lenne ez? Nem hinném, hiszen a költõ apja villanyszerelõ, az enyém pedig asztalossegéd!... Úgy gondolom, némi világnézetbeli különbség inkább ennek az oka. Vagy talán hitt és vallott világnézetben való szilárdság kérdése ez. Mert úgy láttam, éreztem, hogy a költõ õszinte és rossz szándéktól mentes hite mellett hajlamos elfeledkezni arról, hogy a sebzett lelkû ember néha szembekerül saját igazságával, saját érdekeivel. S ebben az objektív valóságban az óhajok megvalósulásának helyes útját csak a leghaladóbb világnézet, a dialektikus materializmus alapján lehet megtalálni... Íme, máris elcsapongtam. Irodalmi interjú mellett politikai filozofálás. Elnézést a költõtõl, elnézést az olvasótól...
Takács Tibor költõt, mint az elején említettem, írógép mellett, munka közben találtam. Talán verseket írt? Oh, nem. „Nem a líra idõszaka ez” – mondta. Regényt írt. Október 23-a óta immár a másodikat. Egy 280 oldalas könyvet már befejezett. Címe: Kalózkincs az Antillákon. Ifjúsági kalandregény, amely 1676-ban játszódik, természetesen magyar hõsökkel. A második regény egy magyar festõmûvész és egy bájos román leány szerelmét mutatja be. A történet a csodaszép Gyilkos-tó környékén játszódik s a költõ romániai élményeinek, benyomásainak állít emléket.
Talán nem vétek a költõ ellen, ha két dolgot megemlítek. Az egyik: Ha nem is a líra idõszaka ez, azért a költõ korábban, úgy novemberben még írt verseket. Kettõt olvastam is. Szépek voltak, de egy-két gondolat ugyancsak nem tükrözte a nép igazságát. E véleményemet meg is mondtam. A másik: A költõ szomorú azért, mert még nincsenek irodalmi lapok, ahová más társaival együtt dolgozhatna, hiszen sokan anyagi gondokkal is küszködnek!
– Látod – mondtam a feleségemnek –, ilyen egyenes gerinccel kell nyilatkozni egy volt ávós elõtt.


KELEMEN KRISTÓF MEGIJESZT

– Te ennyire naiv vagy? Honnan veszed, hogy a szerinted volt ávós, ma nem az? Csak nem gondolod, hogy köpönyeget vált?
Ezen el kellett gondolkodnom.
De annak örültem, hogy nem hallgatott el semmit Horváth J. Ferenc. Azért írom így a nevét, mert késõbb ezt használta, mint a Tévé-híradó fõszerkesztõ-helyettese. Tisztes újságíró munkát tett asztalra, nem adott semmit a számba, elmondta, hogy sok dologban ellenkezik a véleményünk.
Hülye módon, írom ennyi év után, büszke voltam magamra.
Az interjú mellett bekeretezve állt a közlésre elkért versem.


HATÁRERDÕ

Ez is erdõ, – az is erdõ,
tölgyes-fenyves mind a kettõ,
de ez hazámnak darabja,
ici-pici erdõ sarka.

Ez az erdõ: Magyarország!
Beszéljetek szép magos fák.
Szép magas fák, hazám nyelvén,
hull a nyári, hûs eres fény

Az meg ottan – osztrák erdõ,
szép is, hûs is, szélbelengõ,
mégis nekem ez a szebb itt,
susogása jobban tetszik.

Ez a föld Jurisich földje,
ez a szín Paál László zöldje,
ez a hazám, itt még értik
Juhász Gyula szép igéit.

Ez is erdõ – az is erdõ,
ez is, az is álmot rejtõ,
mégis itt élünk halálig,
utolsó szívdobbanásig!

Ez a hazám, ez a földem,
felhõ-madár száll fölöttem,
száll, repül otthoni tájra,
idehallik a zúgása.

Tízszer ilyen szép magas fák,
száz ekkora erdõs dombhát
nem ér annyit, mint a szellõ
beszédétõl hangos erdõ!

Madár röppen a határon,
hadd repüljön könnyû szárnyon,
te meg határ menti fenyves
hajolj ide a szívemhez...

*

Nem sokkal késõbb – január második felében – felkeresett régi, szegedi barátom, Kelemen Kristóf szobrász. Párttag 56 elõtt és után. Származása, sorsa, felemelkedése az uralkodó osztályhoz sodorta. Sose vitáztunk politikáról. Tizenhét évvel késõbb nászuram lett. Szerettük egymást.
Dicsekedve mutattam Kristinek a forradalom kezdete óta írt verseimet. Erre nem volt ellenvetése, bár szeretett verset mondani a XIX. század színészeinek modorában, kicsit öblögetõs stílusban.
De mikor elolvasta az interjút, felkiáltott.
– Még nem jöttek érted?
– Kik?
– Az ávósok!
– Miért jöttek volna?
– Jaj istenem, ennyire naiv vagy? Hiszen ez kész feljelentés. Íme, egy magyar író, aki elvtelen eszméket vall. Ezt a lapot senkinek meg ne mutasd. Tépd el, égesd el. És ne büszkélkedj vele! De a vers szép. Mikor írtad?
Elmeséltem.
A vers születése egyúttal a kor lenyomata is.
1955 augusztusában Szebelkó Imre, a Határõr címû lap fõszerkesztõje arra kért, hogy írjak verset a lapjába. Elmondta négyszemközt, hogy azért bíz meg ezzel, mert fülébe jutott, hogy milyen gaz módon köttetett útilaput talpamra Sándor õrnagy, mikor kirúgatott a Rádióból 1954. szeptember 18-án. Egyenlíteni akart, a maga módján, mert szerinte nem lehetett volna ilyen gyalázatos módon elküldeni a Kossuth rádiótól.
– Egy ifjú hadnagyot adok melléd. Járjátok be a nyugati határt kedvetek szerint, s ha valami megihlet, várom a verset.
Olyan volt ez a megbízatás, mint egy játék.
Elhatároztam, hogy lehetetlenné tett, anyagilag megnyomorított íróként megírom Ketrec-Magyarországot! Legfeljebb nem kell! De ha verset írok, az olyan lesz, amire büszke lehetek. A kõszegi hegyekben meggyötört kiskatonákkal találkoztunk. Sorozottak voltak, nem volt más választásuk. Mi Kõszeg-Hétforrás közelében egy szép, árnyas helyen hevertünk Attilával. Õ is mûvészlélek volt. Rajongott a muzsikáért.
Kóstolgattuk egymást.
Vajon mi lakik a másikban?
Én, a kirúgott rádiós, nem voltam elég megbízható neki. Évtizedekkel késõbb, baráti borozgatás közben mesélte, hogy kibiztosított pisztollyal járt mellettem.
„Mondtam magamban, ha ez a pali egyetlen félreérthetõ mozdulatot tesz, lelövöm! Isten bizony, tartottam tõled. Ki lehettél, ez járt a fejemben....” Emlékezett Attila, aki azóta is a barátom!
A verset az Irodalmi Újság közölte 1955 augusztusában. A versrovatot vezetõ Cseres Tibor megjegyezte: „Tibor, jó verset írtál.”
– Csakugyan jó ez a vers – mondta Kristi barátom –, akkor engedd meg, hogy felolvassam!
Hagytam.
Én lettem a megfélemlített költõ.
Noha oroszlánlelkem csak egy napra engedélyez búsulást, bizony napokig törtem a fejem, hogy hova rejtsem verseimet?
Igen, mi legyen a Forradalmi verses naplómmal? Ekkor az íróasztal mögött álló, belül üreges mellszobromra esett tekintetem, amit Kristóf barátom készített még 1951- ben. Mindenütt kereshetnek verseket a házkutatók, de a költõ fejében soha! Ugyan, ki lenne az a megveszekedett nyomozó, aki egy szobor fejében verseket keres? Összecsavartam a papírlapokat s a fejemben rejtettem el! Ezt olvasva talán hihetetlen, de igyekeztem elfelejtkezni róla. Az évtizedek kimosták belõlem az elrejtés helyét, mert a versekre nem volt szükség. Kinek mutattam volna? Kit akartam volna meggyõzni – az ún. szocializmus élhetõ világában – a kezdetek másságáról? Ki hitte volna még 1985-ben, amikor életrajzom két kötetét gépbe írtam, hogy ez a világ elmúlik néhány év múlva? Ilyet csak remélni lehetett. Hogy ma ki mit hisz errõl, más lapra tartozik.
Mint már írtam, 1956 után megtanultam elbújni a történelemben. Régtõl nem akartam már költõ lenni. A társadalmi regényekhez nem vonzódtam. Utazni, látni, élni akartam, tárgyakat gyûjteni, és csak a magam örömére verseket írni! S közben bejárni múltunk iszonyatos, gyászos és rettenetesen világát történelmi ihletésû regényeimben. Nem találtam örömöt a véres jelenetekben, irtóztam a harcok leírásától. Ennek ellenére a történelem megunhatatlan társam lett, csakúgy a várak, a történelem színpadai!
De 1955 nyarán is, és 1957 januárjában is örültem a Határerdõ címû versem közlésének, amit nyilván célzatosan tett az interjú után Horváth Ferenc. Ez az egyetlen olyan versem abból a korból, amely ma, annyi év után is olvasható és vállalható.
Új év után otthon voltam szüleimnél. Írtak, hogy vigyem haza a családnak szánt kóstolót.
Anyám ijedten fogadott.
– Kisfiam, hogy csúfíthattad el magad ennyire?
A pinceélet leszoktatott a borotválkozásról. Szakállt növesztettem. Furcsa szakállam nõtt, mert barna hajamhoz képest meglepõ volt a vörösbe játszó szõrzetem. Csakugyan csúf voltam. De mint sok mindent, legalább ezt is kipróbáltam. Igen ám, de a városban egyre több szakállas férfi járt, akik fennen hirdették: Addig nem vágják le a szakállukat, amíg ki nem mennek az oroszok!
Ez késõbb sok bonyodalmat okozott.


NYOMOZNAK UTÁNAM?

Néhány nap múlva a feleségemet elfogta a házmesterné, és a fülébe súgta.
– Nyomoznak a férje után... Azt kérdezgetik: mit csinált a forradalom alatt? Megvéd tem az igazsággal. Hogy ki sem tette lábát a házból. Végig itthon volt. De képzelje, úgy érdeklõdtek, hogy lakik-e a házban egy szakállas író?
Akkor már nem volt szakállam.
– De én megmondtam ezeknek – mondta jelentõségteljesen –, ne itt kutakodjanak.
Arra gondoltam, hogy Gyõrbõl nyomoznak utánam. De kiderült, a szél máshonnan fújt.
Tavasszal – nagy késéssel – megjelent Rákos Sándor verseskötete A tûz udvarában címmel.
Sanyi felhívott.
– Megtisztelnél, ha írnál a kötetemrõl. Most indul egy új lap, az Irodalmi Újság helyett, Élet és Irodalom néven, már vicc is van róla, hallottad?
– Mi a vicc benne?
– A neve. Mert se élet, se irodalom nem lesz benne, ezért csak az ÉS igaz belõle.
Szóval írhatnál az ÉS-be, kedved szerint, akár három flekket is.
Megírtam. Ez lesz az elsõ megjelenés és elsõ honoráriumom 1956 októberétõl.
Megkaptam a kötetet. Megírtam a recenziót.
Sanyi kérésére bevittem a szerkesztõségbe. Vártam, vártuk a megjelenést.
Sehol semmi!
Na, ettõl a frász jött rám. Elõbb Kelemen Kristi jóslatára gondoltam, de néhány hét eltelte után Rákosnak megsúgták, ki a vádaskodó.
Felmentem hozzá.
– Tibi, van grafikus ismerõsöd? – érdeklõdte.
– Ha a nevét is mondod.
– Szlovák György!
– Hogyne, nagyon kedves és szeretetre méltó ember. Miért kérdezed?
– Mert õ jelentett fel!
Nem akartam elhinni!
Szlovák Gyuri, a nálam 14 évvel idõsebb grafikus? A Magyar Nemzet rendszeresen közölte a színházi kritikák melletti, egyhasábos, modern szemléletû grafikáit. Már nem tudom, hol ismerkedtünk meg, azt hiszem, valamelyik szerkesztõségben, várakozás közben és azóta lelki társamnak hittem ezt a kicsit darabos férfit. Vaszary János, Csók István és Glatz Oszkár volt növendékének három esztendeje volt kiállítása a Fényes Adolf teremben. Bármilyen nevetséges, de a legtöbbször a Nemzeti Színház elõtti villamosmegállóban találkoztunk, miközben szerelvényre várakoztunk. Néhány villamost elengedtünk nagy beszélgetéseink közben. Egy kicsit büszke voltam az õ sikereire is. Általában egyet gondoltunk a világ dolgairól. De hogy miért vádolt meg? Miért akart befeketíteni? Sose beszéltünk politikáról.
Sanyi már mondta is.
– Minden stimmelt, azt mondta, hogy ellenforradalmár vagy! És a szakálladat addig nem vágatod le, amíg ki nem mennek az oroszok!
– Ezt csakugyan mondtam, de már levágtam, mert csúnya volt. Különben is, édesanyám arra kért: „Kisfiam, vágd le ezt a ronda vörös szakállt, mert nem tudlak megcsókolni.” Látod, levágtam. Egyébként a szakáll nem büntethetõ kategória. Szakáll nélkül jobb recenziót írok a kötetedrõl? Sanyi, persze ezt neked mondom, kérlek, azt hiszem, az a legjobb, ha más ír a verseidrõl.
Jó két hét múlva újra hívott Sándor.
– Jön az írásod, majd valamikor. De a neved helyett csak a monogramoddal.
Így jelent meg a recenzióm, jó sokára, 1957. június 7-én.
Ettõl kezdve átnéztem Szlovák Györgyön.
Lassan változott a világ. Sok mindentõl elment a kedvem. Csalódtam az emberekben.
A világban. A SZOT abbahagyta az ösztöndíjfizetést. Már nem jártam a Sörgyárba.
Lassan nem jártam sehová. Egyetlen ember karolt föl: Teknõs Péter.
Pétert a Rádióban ismertem meg 1950-ben, ahol egy osztályon belül dolgoztunk.
Mûsorszerkesztõ volt. Vékony, vidám természetû, de tragikus életû ember. Két kisgyermekét temette el. Nem barátok, haverok voltunk. Õ is rég elkerült a Rádióból, a Külügyminisztérium sajtóosztályán dolgozott.
Péter is ott volt a MÚOSZ klubjában, amikor elmeséltem 56-os romániai élményeimet.
1957 januárjában a Magyar Hírek szerkesztõjeként arra kért, hogy írjak neki arról, amirõl akarok.
– Írj a tengerrõl. Erdélyi városokról. Bármirõl és bárkirõl. Te ismered a külföldön élõk lelkivilágát. Mindenbõl aranyat tudsz csinálni. És garantáltan politikamentes a Magyar Hírek.
Ez a kor volt, amikor az írók éheztek. Lapok nem voltak, illetve olyanok voltak, amiket a jobb érzésûek elkerültek. Régi barátaim fogdában, börtönben, vagy lakásukban rostokoltak.
Teknõs Péternek – nemcsak a kor adta kényszer miatt – munkatársa lettem. Az írásaimat szerette és dicsérte.
Az írók játszottak egymással.
Eleinte sokan elbújtak a világ elõl. Sündisznóállásba vonultak. A tüskéiket meregették és árgus szemmel figyelték, ki melyik lapnak adja el magát? Hiszen minden megjelenésben benne volt az új rendszerrel való lepaktálás. Tehát vigyáztak, nehogy elárulják magukat. Néhányan álnevet használtak…
Úgy is mondhatom, hogy hülyítették egymást.
Mégpedig azzal, amit el akartak hallgatni a társaik elõl. Nevezetesen, hogy ki hova ír? Mert írni kellett. Pénzt keresni még inkább! De milyen lapok jelentek meg?
Melyik nem volt az új rendszer kiszolgálója?
– Ó, én csak a Nõk Lapjának írok! – mondta az egyik.
– Én a Magyar Híreknek – mondtam, ha engem kérdeztek.
A lapokon belül is disztingváltak.
– A szerelmes vers nem jelent árulást!
– A színházi kritika sem.
– A recenzió sem.
– A mûfordítás pláne.
Ki voltunk szolgáltatva. Kis megtakarításunk elfogyott. Szégyelltem, hogy a feleségem kevéske fizetésére és anyósom nyugdíjára vagyunk utalva. A szabadúszók – ez volt a státusuk az állástalan íróknak – benne voltak a slamasztikában.
Közeledett a születésnapom.
A harmincadik. Ez már igazi férfikor. A nyár heves volt. Forróbb mint tavaly.
Mi minden történt egy év alatt? Elvesztek illúzióim. Már tudtam mi a sós, mi a keserû, mi az édes és mi a fájdalom. Azt is, hogy honnan jövök és mi van mögöttem.
Csak azt nem tudtam, hogy mi van elõttem. Hová lett tavalyi fogadkozásom az idei utazásról?
Bizony, elveszett. Utazás? Világok látása? Csak a madaraknak jutott. Itt álltam kifosztottan és megalázva! Le kell zárnom életem elsõ három évtizedét. De mivel lehetne méltón lezárni?


A SORSOM JÓRA VÁLIK

Ajándékot szerettem volna vinni édesanyám 57. születésnapjára. Én július 29-én, édesanyám augusztus 2-án, édesapám augusztus 4-én született. Hárman egy bokorban. Mi voltunk a néha veszekedõ, néha marakodó, de egymást mindig szeretõ oroszlánok!
Persze otthon nekem volt a legrosszabb dolgom.
A két nagy oroszlán örökké nevelte a kisoroszlánt. Ha belém martak, csupa szeretetbõl tették, vagy még inkább örök aggódásból.
Anyám szerette az álmaimat, de csak a kisfiúkori álmaimat. A késõbbieket már nem! Örökké a nõktõl féltett, óvott, szinte beteges féltékenységgel.
Sokszor arról beszélgettünk, hogy egyszer elviszem külföldre. Svájcot szerette volna látni. A nagy hegyeket. A schaffhauseni vízesést. Mert a shaffhauzeni óra világmárka volt, és ezt az egy várost ismerte hallomásból. Megígértem!
Már itt volt a kertek alatt Románia nemzeti ünnepe: augusztus 23. Újra nehéz volt az élet. Sári teljesen meggyógyulva dolgozott a Danuviában, én meg szégyenkeztem.
Gondoltam egy merészet, s bevittem a Népszabadsághoz a Tûzkígyók Bukarest egén címû útirajzomat romániai élményeim világából. És két román versfordítást, mert az útirajz és a versfordítás csak bocsánatos bûnnek számított az egymást figyelõ írók szemében.
A Nõk Lapja a Gyilkos tói alkony c. versemet közölte.
Az életembe megint beleszólt a Véletlen, a Sors, az Isten.
A sorrend megváltoztatható.
De mintha ez a három egy személy lenne.
Tavaly ilyenkor abban a hitben éltem, hogy a következõ évben Csehszlovákiába utazunk. A véletlen újra segített. Ha utazni nem is lehetett, de filmet nézni igen. Az akkor még ritkaságszámba menõ diafilmvetítés nekem szenzáció volt.
Így kerültem el augusztus utolsó hetében diafilmvetítésre a Jókai utca elején lévõ kultúrotthonba.
A bejáratnál összetalálkoztam az ott várakozó Szentiványi Kálmán íróval, akivel 1949–50 között katonák lettünk Devecseri Gábor felhívására.
Megszólítottam.
– Vársz valakire?
– Csiborkám – üt a vállamra –, csak nem hozzám igyekszel?
– Te is diavetítésre jössz? – kérdezek vissza és mutatom a falon lévõ, kézzel írt plakátot, hogy a Jókai Mûvelõdési Házban ma délután fél ötkor színes diákat vetítenek Ausztriáról.
– Te ide jöttél?
– Igen.
– Tudod ki küldött?
Nézek rá, miféle bolondságot beszél ez a tréfálkozó kedvû írótársam, akivel 56 nyarán, az erdélyi utam elõtt találkoztam utoljára a Déli pályaudvarnál. Akkor lelkes volt, feldobott.
A Sors a tenyerébe vette.
Egyszerre két könyve jelent meg hat év böjtölés után a Szépirodalmi Kiadónál:
a Molnárleány és a Tûztorony címû regénye. Néztem rá, csodálkozva, de kellõ tisztelettel, ahogy egy oroszlán néz a bikára.
Kálmán költõként kezdte, regényíró lett belõle.
Hat év volt köztünk.
– Mit csinálsz? Milyen lapnál vagy? Van állásod?
– Nincs!
– Akkor az Isten küldött ide, Csiborkám! Egy szakszervezeti zsugát szerkesztek ebben a házban – mutatott föl a bejárat melletti táblára, amirõl ezt olvastam:
MEDOSZ, Mezõgazdasági és Erdészeti Dolgozók Szakszervezete –, és megbízható, írni tudó munkatársat keresek! Gyere, állj be hozzám, kapsz kétezer stekszet, úri helyed lesz. Nos, belépsz a lapomhoz?
Ha nem utazom el egy esztendeje Romániába, ha nem ébred fel bennem az utazás vágya, ha nem jövök el diákat nézni a Jókai utcába, nem találkozom Kálmán képében a szerencsével.
– Mikor jöjjek be hozzád? – lelkesedtem.
– Ma péntek van, hétfõn gyere be, azonnal kiutalok neked ötszáz forint útielõleget, elmégy néhány napra Borsod megyébe, írsz egy-két riportot, és jó honorárium üti a markodat. Az õszi elnökségi ülésen elõvezetem a felvételedet. Biztos befutó vagy, a szavamat adom!
Otthon Sári nyitott ajtót.
– Jó hírt hozol?
– Mibõl gondolod?
– Sugárzik a szemedbõl. Szép volt a filmvetítés?
– Gyönyörû volt, de még szebb, hogy állásom lesz kétezerért, a MEDOSZ szakszervezeti lapjánál, a Földmívelõnél. A véletlen összehozott Szentiványi Kálmánnal, aki éppen egy facér újságírót keres, na, mit szólsz hozzá? – dicsekedtem.
– Már nagyon ránk fér egy kis jólét – sírta örömében.
Véget ért az 1954. szeptember 18-tól tartó kálváriám. De minden így volt megírva a sors könyvében. Mert sorsunk a csillagokban van, és az én szerencsecsillagom most ível fel a magasba.
Már csak azt teszem hozzá, a Móra Ferenc Könyvkiadóvá átváltozott Ifjúsági Könyvkiadótól levél érkezett, amelyben Rákai István arról értesít: az 1956 tavaszán benyújtott regényemet kiadásra elfogadták, s ahogy pénze lesz a kiadónak, szerzõdést kötünk.
Az én sorsom már rendezõdött.
És az ország sorsa?

(Vége)

TAKÁCS TIBOR