Dr. Gosztonyi Péter történész Bernbõl

1954 õszén a Rádióban, az épp esedékes elbocsátások után, feltûnt néhány új szerkesztõ az ifjúsági osztályon, köztük egy nagyon kedves arcú, 45 éves hölgy. Akkor még a Néphadsereg Híradóját szerkesztettem.

– Ki az új munkatárs? – érdeklõdtem Hackl Jolán szerkesztõnél, aki szintén szegedi, mint én. – Süt szemébõl a szomorúság.
– Beleznay Istvánné, jöjjön, bemutatom – kedveskedett Jolika –, a férje vezérõrnagy volt, de 1950-ben kivégezték. Emlékszik a nevére, Tibor?
Más világ jött el a Nagy Imre-kormány idején. Akkoriban szabadult az elítéltek egyik-másik csoportja. Az özvegy munkát kaphatott a Rádióban. Kicsinyke, a belsõ udvarra nézõ szobácskában dolgozott.
Jolika bemutatott, majd hamarosan, egy másik mûsor kapcsán, újra bekopogtattam hozzá.
– Mit szerkeszt? – kérdezte.
– Az egyik mûsorom a Néphadsereg Híradója.
– Hát ezt hogyan hagyta a nyakába varrni? – érdeklõdött.
– Katona voltam, alhadnagy lettem, persze csak tartalékos, tudja, én 1949-ben önként jelentkeztem katonának... – és meséltem elõbb a katonáskodásom történetét, majd azt, hogy ezt a mûsort elõdömtõl örököltem.
– Hol volt katona?
– Piliscsaba, északi tábor, önálló harckocsi-zászlóalj! A parancsnokom: Pallavicini- Pálinkás Antal...
– Ó, maga a kedves Tónival volt együtt katona? – rebbent Beleznayné keze. – Hiszen akkor közelrõl ismerte?
– Igen.
– Akkor talán azt is tudja, hogy szegény férjem segédtisztje volt?
Persze, hogy tudtam, hiszen azért is kerestem e kedves hölgy barátságát, mert szerettem volna többet tudni volt parancsnokomról.
– Igen.
Azért adtam egyhangú válaszokat, hogy õ mondjon valamit.
– Tóninak szerencséje volt... – emlékezett. – Tóni nagyon kedves fiú. Tud forogni ma is az emberek között. Ez a szerencséje. Tudja, hogy Farkas Mihály kedvence volt akkoriban? A rossz nyelvek szerint Farkas Mihály nem engedte õt bántani. Megvédte. Kellett neki egy kirakati bábu. Nahát, ez lett Tóniból. Olyan jól hangzott: „A mi õrgrófunk...” Csak így hívta Farkas. Tudja ugye, hogy a Szovjetunióban is átvészelte 1917-et néhány gróf? Ugye, nem kell példa rá? Tud maga helyettem is akárhányat. És Tóni snájdig fiú, vagy nem így ismeri? Beszélgettek? Kicsit zárkózott, de tartása volt és van. Nehezen nyílik meg, de gondolom, magát becsülte. Egy író a zászlóaljnál?
Azért ez nagy dolog lehetett! Habár azt hiszem, nem volt nagy irodalombarát.
Megtörölte az arcát. Könnyes volt a szeme.
– Jaj, most azt ne higgye, hogy keserû vagyok, mert a férjem is beleesett a szórásba...
Ne haragudjon, hogy ilyen szavakat használok, de én is átveszem a szlenget.
Az én Pistámnak nem volt szerencséje. Elég volt a vád és jött a kivégzés. Tóni szerencsés volt. Mindig szerencsés. Õ megúszta, Pistát meg... – sírta el magát, zsebkendõt keresett, a szemét törülgette. – Ne haragudjon, most sem bírom ki sírás nélkül. De ugye, változnak az idõk? Járok én még felemelt fejjel az utcán?!
Hallgattam. Mit mondhattam volna?
– Tóni ma is fel-felszalad hozzám. Hoz valami apróságot, kezet csókol, kedves fiú. Evickél. Lavíroz. Na, milyen szavakat tudok? Vagyis él ebben a nehéz korban, ahogyan tud. Még sokra viheti. De látja, Pista tábornok volt, és mi lett a vége? Ha kisebb beosztásban van, megússza a koncepciós pereket. Vagy legalább nem hal meg. És mennyivel jobb egy élõ katona, mint egy hõsi halott! Magával olyan jó beszélni. Bejött a szobámba, azt mondta: Pálinkás Antal, és nekem beszélnem kellett róla.
Milyen jó lett volna Beleznay Istvánnéval találkozni valamikor 1956 után. Ó, nem azért, hogy számot vessünk a történelem, a sors forgandóságával, hanem, hogy belássuk: egy-egy ember sorstragédiája fölött a végzet határoz. Én, aki többé-kevésbé hiszek a csillagokban, az asztrológia játékaiban, azt is mondhatnám: sorsunk megvan írva a csillagokban.
Valóban? És akkor mi mit teszünk hozzá?

Dr. Gosztonyi Péter történész, a berni Stiftung Schwezerische Osteuropa Bibliothek magyar vezetõje – évekig tartó levelezésünk alatt, akkor titkosnak minõsülû iratok másolatát küldte el nekem, tekintettel arra, hogy amint írta: „...nagy érdeklõdéssel olvastam Aranytányér címû könyved – arról az idõrõl, amikor én is katona voltam: az alhadnagyi rendfokozatért küzdöttem, ha nem is ugyanazokban a táborokban, de kb. ugyanazokat az eseményeket éltem át. Fiatalok voltunk, a megpróbáltatások ellenére szép hónapok voltak azok! Könyved múlt héten Basel és Bern között, illetve Bern és Basel között vonaton, egy ültõmben olvastam el s gratulálok hozzá. Hogy a mai fiatalok megértik-e – ez már más kérdés.
Említed könyvedben Pálinkás õrnagyot. 56-os levéltári gyûjteményembõl kikerestem a legértékesebb írást Pálinkásról. Édesanyja írta nekem 1963-ban. Természetesen ezt – a többi Pálinkás-emlékkel – közölni kívánom. A papír türelmes – (és mint történész) tudom, hogy a történelmet nem évtizedekben mérik. Így most csak neked küldök ebbõl másolatot, saját olvasásra, hogy megtudd belõle Pálinkás Antal szomorú és tragikus végét.
Remélem, soraimat megkapod. Ismeretlenül is „erõt, egészséget” kívánok, Gosztonyi Péter.
Bern, 1985. december 3.”
Ezzel kezdõdött levelezésünk és barátságunk.
Az egyik – éppen húsz éve írott – levelében két könyvem (Halló, Tartsay lakás?
1985, és az ugyanabban az évben megjelent Aranytányér c. önéletírásom) – olvasása után így emlékezik a maga katonai élményeire.
„Engem mindkét könyved igen megfogott, hiszen élményeid egy részét én is átéltem. Mint 1931-es születésû, Budapest 1944/45-ös ostromát nem messze tõled, az Andrássy út 62.-ben – a Hûség Háza és a késõbbi ÁVH-székház – mellett éltem át. Ugye, jól emlékszem, 1945. január 16-án jöttek be ebbe a körzetbe az oroszok. Ott voltam február elején az Oktogonon, amikor a két keretlegényt (Szívóst és Rotyistot) nyilvánosan akasztották!
Örülök, hogy Pallavicini-Pálinkás Antal dolgában egyetértünk. Én õt személyesen ismertem. Nekem nem csak Maléter Pállal volt dolgom, a régi Mária Teréziában, hiszen ott csináltam vele végig az égdörgést. Elõzõen is találkoztam már vele: az õ partizánéletéhez gyûjtöttem anyagot, ti. 55/56-ban már dolgoztam a Néphadseregnek, a Szabadságnak, a Mûvelt Népnek mint »külsõ« munkatárs. Maléter Pálról idekint is sokat írtam – de van ennek már több évtizede is. Nagyszerû ember volt – hasonló Pálinkás Antalhoz.
Most gyûjtöm az anyagot a Tábornokok peréhez. Ezért kellett volna Beleznayné címe. Illynéval (meghalt) s másokkal kapcsolatban voltam. Kardos, a »magvetõs« is sokat tudott volna ezekrõl az idõkrõl mondani – s most titkait magával vitte a sírba. Látod, ez dühít engem: még élnek azok, akik egykoron pozitíve vagy negatíve vonatkozásban »történelmet « csináltak Magyarországon. Mivel senki nem kérdezi õket, többnyire sértõdött és sértett személyek, úgy fognak »elmenni«, hogy ismereteiket magukkal viszik a sírba. Én itt 1958 óta kikérdeztem mindenkit, akit elérhettem – magyarokat, németeket, svájciakat – és tovább gyûjtöm az anyagokat. Fõ témám – errõl az ÉS is hírt adott – a második világháború kora, ezen belül is hazánk sorsa. Ha Isten segít, még ez év õszén Rómában jelenik meg: 500–550 oldalon. Most dolgozom a befejezõ részen, s már látom az »alagút végét«, vagyis azt az oldalt, amelynek a végén odarakhatom a Pontot.
Nem könnyû magyarul írni idegenben. Lassan 30 esztendeje, hogy Svájcban élek. Idegen nyelvû közeg még soha nem tett jót az anyanyelvnek.
Ha a Tûzesõ címû regényedhez (ezt írtam akkor a Halló, Tartsay lakás? folytatásaként, de máig sem jelent meg, a Kossuth akkor visszakozott a kiadástól) bármiben is segítésedre lehetek, írj! Karinthy a Budapesti õsz c. munkájában is – jórészt az én szövegemet hozta: például az Országház elõtt való eseményeknél...
Szívesen segítek, ha tudok. A Halló, Tartsay lakás? címû könyved nagy siker idekint a magyar olvasók között, állandóan kézben van, »ki van adva«. Itt Svájcban most 15 000 magyar él, és könyvtárunk állománya igen keresett. Én 1964 óta vagyok berni lakos, elõtte Zürichben éltem, ott szereztem meg a doktorátust.
A Népszabadság mellett még 28 budapesti újság és folyóirat jár rendszeresen könyvtárunknak. Így olvastam Tarján Tamás recenzióját a Halló, Tartsay lakás?-ról. A könyvtárunkban százezer kötet könyv, 375 újság és folyóirat található, így ismerem és követem a hazai kulturális eseményeket.
Kérem, ha teheted, küldd mindazt az anyagot, amit összegyûjtöttél P. A.-ról, volt zászlóaljparancsnokodról. Küldheted név nélkül is, odateszem a P. A. dossziéba.” Pallavicini-Pálinkás édesanyjának levélrészlete:
„Csak kósza hírekbõl tudtam meg, hogy õ hozta be a Hercegprímást az Úri utcai palotába... November 22-én kijutottam Ausztriába, ahol azt állították, hogy Antal Rohoncnál kijött, és láttam az olasz Epoca képeslapban megjelent felvételeket. Ha igaz (lett volna), hogy Antal kijött volna, azt gondoltam, hogy tekintve, hogy tudta, hogy hol talál meg, siettem San Remóba, a lányomhoz. Ott ismét kaptam tõle álnéven írt pár sort. Leszerelt, gépkocsivezetõ, Pestszentlõrincen lakik a felesége családjával, kis lányukkal, jól van, ne aggódjak, hírt fog adni.
Aztán eltelt egy év. Írtak otthonról gyakran, de senki Antalt nem említette, csak azt, hogy mindenki jól van. Elõérzetem, rossz sejtelmem nõttön-nõtt.
Idegeim kezdték felmondani a szolgálatot, teljes idegösszeroppanással érkeztem meg 1957. december 5-én Montrealba Ede fiamhoz, aki 30-án kénytelen volt megmondani a szörnyû valóságot. Mellékelek két levelet, illetve tartalmukat Bécsbõl – írta Gosztonyi Péternek –, az egyiket unokahúgom írta Bécsbõl, a másikat Antal második felesége, akit nem ismerek személyesen...”
Ezt a levelet idézi édesanyja.
A szívszorító mondatokból, a néhol vissszafogott jajgatásból, a máskor kegyetlenül vádoló szavakból elég néhány sort ideírni.
„Májusig be sem engedtek hozzá, illetve még azt sem volt szabad tudnom, hogy hol van. Sok utánjárás után végre 1957 májusában végre beszélhettem vele. Akkor nagyon bizakodó volt. Azt mondta:
– A kivizsgálásnak meg kell történni, s pro form kapok egy-két évet.
Ezután ügyvédet fogadtam, de sajnos õt sem engedték beszélni Vele. Csak a tárgyalás elõtti héten mehetett be hozzá. Az elsõ tárgyalás október elsõ napjaiban kezdõdött, és két hétig tartott. Akkor életfogytiglanit kapott, de mivel a hét vádlott büntetésének kiszabása igen aránytalan volt, az ügyész fellebbezett.
Még el kell mondanom, hogy a tárgyalás megkezdéséig még háromszor sikerült beszélnem vele, ezek már sokkal lehangoltabbak voltak, sõt, júniusban azt mondta, nagyon szomorúan, hogy be fog következni a legrosszabb, mert nevébõl akarnak profitálni és bebizonyítani az ellenforradalmat.
A második tárgyalást egyszer elnapolták. A hangulat igen paprikás volt. Kis lányunk, Bori, apja kifejezett kérésére az elsõ tárgyaláson jelen volt, másodszor nem jött velem, amikor a végleges döntés volt, és akkor Anti elsõ kérdése az volt: Hol a gyerek, miért nem hoztad el?
Ezen a második napon, egy hétre az elsõ tárgyalás után meghozták a végleges, súlyos ítéletet.”
A levelek a történelem tanúi.


MI LESZ TOVÁBB?

Sári is, a nagymama is felmerészkedett a konyhába, melegíteni, vagy fõzni kellett a 11 hónapos Attilának. Egyelõre volt gáz. Közben – mint mindenkit – gyötört a mi lesz tovább? A lakás teljesen kihûlt. Mikor a hatodik napon felmerészkedett a család a szenespince mélyébõl, a politikai helyzet egyértelmû volt. Nagy Imre társaival bemenekült a jugoszláv nagykövetség épületébe, amit azonnal körbevett az ÁVO. Mindszenty bíboros az amerikai nagykövetségen talált menedéket.
Akik átmerészkedtek Pestre, elborzadva mesélték, hogy a Corvin-köz romokban, az Üllõi út és a Nagykörút keresztezõdése romhalmaz. Mi egyelõre csak a Vérmezõig merészkedtünk, de amit ott láttunk, az is épp elég volt a kétségbeeséshez.
Élet? Munka? Szorgalmas mindennapok? Fûtött lakás? Emberi melegség? Mindez csillagnyi távolságban volt tõlünk. Az emberek menekültek. A Királyhágó térrõl naponta indult teherautó Nyugatra. Fel sem merült bennem a gondolat, hogy elhagyjuk a hazát. „Itt élned, halnod kell!” – zengett bennem a dal.
Minden szabadságküzdelem után fogyott a magyarság. 1849 után is, 1919 után ellenkezõ elõjellel, 1944 után is, és most is. Azt hiszem, nem a gyávák, hanem a bátrak keltek útra. Mert nekivágni egy ismeretlen világnak, bátorság dolga.
Konszolidáció?
A nevét sem hallottuk e fogalomnak.
El nem tudtuk képzelni, hogy az új rend, ami Kádár-korszak néven vonul be a magyar történelembe, maga mellé tudja állítani a feldühödött népet. Még minden bizonytalan volt. A „rendcsinálók” mellé állók gyûlöletet keltettek. A gyárak, hivatalok nem dolgoztak. Mi lesz velünk? Velem? Miután hazajöttem Romániából, rendre megjelentek írásaim, élménybeszámolóim, verseim. Még annyit szerettem volna közölni! Esténként nem egyszer rálõttek a Farkasrétig járó villamosra.
A gyerekek, mint a csaknem négyéves Tibike, élvezte a nagy jövést-menést, csak arra kellett vigyázni, hogy ki ne szökjön pajtásaival az utcára.
Az októberi mámor elmúlt a szívekbõl. A diadalérzetbõl riadalom lett. Hát nem sikerült? Ki nem akarta? Az Isten, az Ég, a moszkovitákhoz futott pártvezérek? Már lehetett hallani a szolnoki rádióból felhangzó ismeretlen rádiós bemondók hangját. Kik ezek, honnan szalajtották õket?
A Szabad Európa Rádió ellenállásra buzdított.
A vidék is ellenállt, ha ellenállt.
Már tudjuk, hogy november 4-én a jugoszláv követségre érkezett Nagy Imre, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Lukács György, Szántó Zoltán, valamint Fazekas György, Haraszti Sándor, Jánosi Ferenc, Rajk Lászlóné, Szilágyi József, Tánczos Gábor, Újhelyi Szilárd, Vas Zoltán és családtagjaik. Összesen 43-an kértek és kaptak menedékjogot.
11-én az új kormány elismeri a Kossuth-címert, és március 15-ét nemzeti ünnepnek nyilvánítja. Vasvári Pista, nem tudom honnan szerzi értesüléseit, de arról tájékoztat 12-én, hogy az írószövetség – elnökségi ülésén (persze nem tudja, hogy kik vettek rajta részt) – leszögezte, hogy a magyar nép a forradalomban egyöntetûen nyilvánította akaratát, a szovjet csapatok hagyják el az országot, a semlegesség éppen úgy fenntartható, mint a szocializmus vívmányai.
Ezen a napon is írtam a verses naplót.


ÓVÓHELYEN I. – XI. 10.

Itt éltünk már hatodik napja,
kimenni nem merünk.
A riadalom vad harangja
azt kérdezi most napról napra
mi lesz velünk?


ÓVÓHELYEN II. – XI. 10.

Csak a mosókonyhában van vizünk,
három házból is átjárnak mihozzánk,
ha megmosdunk, és ha vizet veszünk,
sóhajtunk: Hol vagy, tiszta Magyarország?


HALOTT ORSZÁG – XI. 11.

Már nem lõnek a tankok?
Mi ez a csönd? Mi végre?
Az elnémuló hangok
mikor mondják, hogy vége!?

Késõbb még folytattam a Forradalmi Napló rímes feljegyzéseit, hiszen különleges kordokumentumai a lélek örömének, vagy éppen fájdalmának, és versekkel vezettem le a mindennapok feszültségeit.
Rémhírek repültek be a pincénkbe, majd a lakásba, mikor egy bõ hét után felmerészkedtünk a pincébõl. Persze addig is folyt a ki- és feljárás, a Tibinek született kisfiam – aki elsõ megjelent versétõl, majd cikkétõl kezdve az András nevet viseli –, velem és Sasa bácsival jó örömmel jött a TÜZÉP-telepre cserepet szerezni a ház tetejére. Az õ szemében minden játék volt. A nagymama pedig kenyérre vadászott, volt, hogy egymást váltva álltunk sorba.
Megtanultunk mindennek örülni. Annak, hogy csak a ház tetejét tépte le a robbanás. Meg annak, hogy megtanultunk gyalog közlekedni. A lakás persze hideg, nincs tüzelõnk, így aztán a hallba húzódtunk, mert ez véd legjobban az esetleges újabb belövéstõl és hidegtõl. Az éjjel-nappal hazudó Kossuth rádió hallgatható a régi hangjátékok sokaságától. Híreket a BBC és a Szabad Európa Rádió közvetített. Az elõbbi tárgyilagossága, az utóbbi a Nyugatra menekültek üzenetei révén vált közkedveltté. Már szétszakadt családok keresték egymást.


A VERSEK NAPJA

Az idei nyáron írt erdélyi verseimtõl számítom költõi újjászületésemet, és most talán egy nehéz fejezet következik a verset nem szeretõ olvasóknak. Ugyanis elérkezett november 12. Hétfõ. Még egyedül voltam a lakásban, s ez a magány, az ország sorsa, a harcok reménytelensége, a magyarság magára maradása, a tépelõdés odaültetett az írógéphez. Mikor 1950 júliusában megkaptam elsõ fizetésemet a Rádiótól, vettem egy REMTOR típusú táskaírógépet, ezen írok azóta. Nálam a szó az ujjak bögyén keletkezik, mikor érzem a gép varázsát. Ez attól van, hogy kereskedelmi középiskolában megtanultam vakon írni, de verset úgy írok, hogy nézem a születõ szavakat.
Mi munkált bennem?
Félelem, düh, kiszolgáltatottság, reménytelenség. Mikor budai lakos lettem, nemegyszer gyalog jöttem haza a Rádióból. De hiszen Szegeden is gyalogos voltam. És szerettem a Lánchíd varázsát. Az Alagútban azt számoltam, hogy hány autó jön szembõl és hátulról. Autóforgalom – mai értelemben – nem létezett. Mikor Tibike született 1953-ban, a MÚOSZ-tól kaptunk kölcsön gyermekkocsit. A feleségem ne- mes egyszerûséggel hazatolta az Ugocsa utcáig. Fel sem merült a hazahozatal más módja. És akkor még az Alagútnak tiszta volt a levegõje. Különben is, ifjú emberként szerettem az akkor finomnak érzett bezingõzt. Nos, most a történelem alagútja reménytelenül hosszúnak látszott.
A kijárata nem látszott.
A verseimben sem.
Nos, ezen a hétfõi napon három verset írtam. Ha ezt nem olvassák el, nem lesznek részesei írói-költõi újjászületésemnek. Akkor következzenek a versek.


A FORRADALOM HÚSZADIK NAPJÁN

Akik a zsarnok ellen fegyvert fogtak,
dicsõség nékik!
Akik a harci tûzben ellobogtak,
sóhajuk sincs már.

Akik a fegyvert elrejtették végül
csak ezt tehették!
Ki az, aki az ellenséggel békül?
Csak egy is hol van?

Kitörõ vulkán sokáig nyugodhat?
Vulkán az ország!
Örökké vádolnak már a halottak!
Hány ezren vannak?

Hány napig állt a harc? Egy ország népe
kelt fel a sírból.
S oda hanyatlott minden reménye!
Sírj, Magyarország!

Sírj, Európa, befogott fülû te,
hol az ígéret?
Festetted egünk mázos gyönyörûre,
minden elégett!

Nem csak mi vesztünk, mások is vesznek,
ez volt a próba!
Sírass el minket – mint aki vesztett –
sírj, Európa!


GYÁSZMISE HELYETT

A holtaknak és élõknek

Elõbb a gyereket, elõbb a kisebbet,
aztán a nagyobbat, azután asszonyom
jó magát féltem én, elõbb életüket,
otthonom, bútorom, verseim féltem én,
anyámat, apámat, testvérem, véreim,
megannyi rokonom, a házakat féltem,
városomat féltem akna-robbanástól,
féltem országomat, s azt, ki jó magyar most,
azt, ki becsülettel akar magyar lenni,
nagyon meggyaláznak, nagyon arcul köpnek,
nagyon megbotoznak, nagyon megvallatnak,
parazsat etetnek, parázsra fektetnek,
szöges szavaikkal a húsunkba tépnek,
a folyókra bízom, madarakra bízom,
a füvekre bízom, erdõkre, hegyekre,
a világra bízom, mindenre, mi lesz még,
mindenre, mi egyszer túléli a vesztét,
érettünk kiáltson, érettünk sikoltson,
mi csak egyszer éltünk, de nem adtuk olcsón,
ha lesznek maradnak emberek magyarnak,
soha ne felejtsék: volt egy kor, mi elmúlt,
volt egy kor, mi nem lesz, mi akik égettük,
mi akik gyújtottuk, mi is elpusztultunk,
bár hívott az élet: gyerek, feleség is,
anyák és barátok, városok és házak,
de áldozat kellett, de életünk kellett,
úgy hullottunk végül a konok halálba,
azt se, azt se tudtuk, hogy akik majd élnek
írják-e nevünket hófehér falakra,
vérük szín-pirosát égõ alkonyatra,
azt se, azt se tudtuk: jönnek-e még hordák,
érettünk, éretted: haló Magyarország!


MOST VAN A LEGSÖTÉTEBB

Éjszaka minek ének / most van a legsötétebb
sötét van hold semerre / se csillag sehol egy se
míg felettünk haragvó / istenként zúg a dobszó
ágyúszó dob-zenéje / és rejt a pince mélye
minek ilyenkor ének / sötét van, legsötétebb
fuldokló városokban / élõben és halottban
a síró csecsemõben / a fában és a kõben
gránátban lövedékben / az emberek szívében
sötét van szörnyû gyáva / betört Európába
kioltott minden lángot / kihamvadt a zsarátnok
de a gyûlölet izzik / a lélektõl a szívig
most nem a nyugvó béke / a gyávák menedéke
nem ez kell oly sötét van / egy nép fekszik aléltan
egy ország vérben gyászban / fiai vér-sarában
vagyunk ellátszó fáklya / messzi Európába
eszelõs hõsök égnek / pernyéjük száll az égnek
sötét van égünk égünk / és elveszett reményünk!

Csodálatos olyan verseket írni, amelyek közölhetetlenek voltak és maradtak évtizedeken át. Régen én is arra kacsintottam, hogy viszontlássam nyomtatásban verseimet. Most meg? Csak szeretteimnek mutatom meg. Késõbb se, soha, senkinek! Ez az én titkom! Pedig talán figyelmet keltettek volna! A 2001-ben megjelent Napjaim koronája címû kötetemben végre közöltem a Forradalmi Napló verseit. Néhány lap közölte. Könyvekbe is belekerült.
Három nap múlva, november 15-én ezt a verset írtam.


SUHOGÓ VADLUDAK

Suhogó vadludak nádasok mély szaga
fekete zománccal futtatott éjszaka
csillagok csipkéje ezüst szín varrottas
pávaszem ékesség mi lehet a Hold az
vadludak elmennek nádasok maradnak
elmegy az éjszaka kibomlik a vak nap
vadludak vonulnak vadludak repülnek
tavakba aranyszín nap vödrök merülnek
tavakba merülnek madarak riadnak
tavakból vizekbõl nádasból kicsapnak
egeknek indulnak felhõknek szeleknek
vándorok búcsúja mindig ez a legszebb
mindig ez a legszebb neki a nagy útnak
vadludak pártjára állok én tanúnak
vijjogó vadludak irigylem kedvetek
nyomotok mi marad mennék és nem megyek
vadludak sikongnak krúgatnak a ködben
krúgatnak elõttem mögöttem fölöttem
õszülõ nádasok maradnak sikongnak
szívembe mi kongat szívembe ki kongat
nádak-e tavak-e vadludak nagy utak
mennek csak szállnak csak verdesõ vadludak
mennek csak szállnak csak levegõt kavarva
hány hullik mért hullik mégis az avarba
vadászok fegyvere sikoltva kiált most
hány hullik hány kapott sebeket halálost
bármilyen sötét e zománcos éjszaka
visszahív nádasok estéli mély szaga
állok az ég alatt vadludak repülnek
mi nehéz menni vagy itt maradni hûnek
mi nehéz nem tudom vadludak az égen
velük száll elrepül verdesõ reményem

Még a Forradalmi Naplóhoz tartozik – és elõre futok az idõben – két év végén írott vers.


SZILVESZTER ÉJSZAKÁJÁN

Most csakugyan, de istenigazából:
a Himnusz szól a sötét éjszakából,
rá valahonnan géppisztoly felel,
a holnaphoz a remény térdepel!


JANUÁR ELSEJÉN

Végre vége az évnek,
most kezdõdik az új,
mi reménykedünk végre,
majd ez is megjavul.


ADOMÁNYOK ÉPPEN JÓKOR

November 18-án merészkedtem át elõször Pestre. Átgyalogoltam a Lánchídon. A család féltõ szeretete kísért. Jó volt magam mögött tudni azokat, akik teljessé tették az életemet. Az írószövetségben Mesterházy Lajossal találkoztam. Lelkesen kezelt velem. Gondolom, nem ismert meg, el nem tudom képzelni, hogy kinek hitt, ugyanis elég torzonborz figura lehettem a majdnem kéthetes szakállal. Lajost még a Mûvelt Nép Könyvkiadótól ismertem. Átölelt, örvendezett, hogy semmi bajom.
– Hamarosan kapunk segélyadományt Nyugatról, amibõl a szövetségi tagok is részelnek. Felírlak. Hány tagú a család?
Bediktáltam a tudnivalókat. Öt személy már nagy családnak számított.
– Te mibõl éltél?
– A SZOT-tól kaptam eddig havi 800 forintot.
– Felvetted már a novemberi pénzed? Még fizet a SZOT, de azt ne kérdezd, hogy meddig. És telefonálj akár mindennap, hogy mikor osztjuk a segélyküldeményt. Erõs szövetséget akarunk létrehozni, félretéve a megosztó sérelmeket. Pénz, segély, élelem. Ez a holnap alapja.
Elrohantam a SZOT kultúrosztályára. A negyedik emeleten csakugyan kifizették a novemberi járandóságomat. A magasból a felvonulási tér döbbenetes látványt nyújtott. A Sztálin-szobor csizmája akár az ország jelképe lehetne! Még mindig rajtunk tipor. Meg kellett volna hagyni a jövõ múzeumába. Egyelõre senkit sem zavart.
A pénztárban találkoztam Gáli Jóskával. Sovány volt, beesett arcú, és reménykedõ. El sem tudta képzelni, milyen sors vár rá. Az osztályon senki nem tudott semmit, egyelõre fizetnek, talán decemberben is, vegyük úgy, hogy ez segély, ami jár nekünk. Ugyan mi szükség van a sörgyári irodalmi körre? Sör kell, még inkább remény és kenyér. Ez a kettõ összetartozik.
Megindult az amerikai segélyáradat. Ebbõl igen tisztességgel részeltünk mi is. Eltettem a csomagba helyezett magyar nyelvû jegyzéket, amely mindent tételesen felsorolt.

Ez az élelmiszer csomag
az Egyesült Államok népének
ajándéka az Ön számára.
Súlya 4,4 kg.
Tartalma:
1 kg rizs,
1 kg tejpor,
0.45 kg sajt,
0.5 kg hús és hal,
0.5 kg zsír,
0.5 kg cukor,
0.5 kg csokoládé,
0.25 kg kávé,
1 csomag cigaretta.

Egy-egy alkalommal 4 dobozt kaptunk, a megállapított fejadag szerinti mennyiséget. Ez volt a csodák doboza. A felsorolás csak annyit mondott: hús és hal, de amikor felbontottuk a csomagot, a feleségem felkiáltott: szardínia! Azt sem tudtuk, hogyan kell enni. Polgár István legközelebb kitanított, akaratlanul.
– Ti hogy eszitek a szardíniát? Mert mi vajas kenyérre tesszük és úgy valami isteni finom!
Még aznap este mi is vajas kenyéren ettük. Igaza volt Pistának. Úgy éreztük:
Krõzusok vagyunk! Hiszen lett kávénk, csokoládénk, kaptunk cukrot, sajtot, és tejport. A fiúk szerették a tejporból készült tejet, anyósom legnagyobb megrökönyödésére. Csak a cigaretta nem fogyott. Ezt 1958-ban Majtényi Erik barátom szívta el, amikor Olival nálunk laktak, visszaadva az én bukaresti vendégeskedésemet.
– Finom, de gyönge! – fitymálta.
Ezt a telet a hallban vészeltük át. Ez volt a lakás egyetlen viszonylag meleg helyisége. Néhányan bekopogtattak hozzánk. Köztük a Nagyenyed utcában lakó, nagyon kedves, nehéz sorsú Tasnádi Varga Éva költõ, aki elhozta magával szerencsétlen életének sok keservét, és szép, megható, érzelmes verseit. Ültünk a hallban, hiszen a fûtetlen lakás jégverem volt, 2-3 fokot mért bennük a hõmérõ.
Kényszerbõl a nagy családi heverõt a hallba vittük, azon hancúroztak fiaink, igen élvezve a felfordulást, hiszen semmi sem volt tilos. De ha Éva jött, megcsendesedtek. Õk is hallgatták a bánatízû verseit, pedig a Vízöntõ jegyében született, akaratos, céltudatos költõ-asszony ama kevesek közül való volt, aki vállalta az egyedüllétet úgy, hogy gyermektartást fizetett férjénél maradt két lánya után. Máskülönben nem szabadulhatott volna a házassága kötelékébõl. Tanítói diplomáját nem kamatoztatta, a bölcsészkart nem fejezte be, volt kiadói titkárnõ, és újságíró. Elsõ versei a rádióban hangzottak el. Vágyta a sikert, de nem akart rátalálni. Közölte verseit a Nõk Lapja, az Élet és Irodalom, a ki tudja milyen lapok a Dörmögõ Dömötörig bezáróan. Ha verset írt, felhívott.
– Felolvashatom?
Hitt a véleményemben.
A Kortárs magyar írók lexikona 1959–1988 nem adott hírt róla. A háromkötetes Magyar Írók Lexikona elsõ kiadásában már helye lett. Õrzöm szép kötetét, a Tartozás címût, amit ezzel dedikált: „Takács Tibornak, / költõtársamnak és jóbarátomnak / sok szeretettel. / Tasnádi Varga Éva, 1973. december” Csak 17 év után született meg elsõ kötete. Pedig nyolcévesen már a szomszéd ház meszelt falára írta elsõ verseit Hévízgyörkön. Ismerte a pénz varázsát, a nyomor estéit, a fûtetlen albérleti szobát. Volt betanított munkás, meós, gyors- és gépíró és egyetemre is járt. 1954-ben közölte elõször verseit a Rádió irodalmi osztályvezetõje, Képes Géza. 1955-ben jelent meg elsõ verse a Nõk Lapjában. Azóta folyamatosan ír, újságíróként is több lapnak dolgozik.
Éva nem akarta a bonyolult kor és világ rezdüléseit versbe írni, csak a maga kínjait, tehetsége szerint. Ma is elõttem vonzó fényképe, olyan rajta, amilyen sosem volt. Éva nem szépségkirálynõnek, hanem költõnek született. Verse akármelyik antológia ékessége lenne ma is.


VERS A HAT GOMBRÓL

Egy férfiinget varrok,
– gurulnak apró gombok –
játszik a tû ezüstje,
cérnát csomózok, oldok,

varrok, mint õsanyáim
öröklött íveléssel,
nincs kezdete se vége,
egy hajszálnyit sem tér el.

S a gyöngyház gombok hullnak,
mint hópihék az éjben...
Egy villanás, egy öltés,
és kész van, kész, egészen.

Egy gomb – hogy visszajöjjön,
kettõ – hogy rám találjon –
itt röpköd, leng az élet
repülõ cérnaszálon.

Három – hogy jaj, szeressen!
Négy – hogy maradjon nálam,
s törjön konok szívére
egy földöntúli áram!

Öt gomb – hogy megõrizzen!
Hat gomb – hogy elsirasson.
S ha jön a perc, a végsõ –
akkor majd halni hagyjon!


Éva tudatlanságába bukott bele. Egyik versének címében leírta: hogy hexameter. Nem az volt. Aki leadta az ÉS-nél, tudta, hogy ez gyilkos vicc! Figyelmeztetnie kellett volna, de nem tette meg. Tudta, hogy ezzel Tasnádi Varga Éva elvágja magát a szerkesztõknél.
Nos, éppen vendégünk volt, mikor bejelentés nélkül Kövesdi László is feljött hozzánk. Õ 1945 telén szökött át Pozsonyból, mint kétkötetes, nagy reményû, húszéves ifjú költõ, egykorvolt szegedi barátom, akitõl megtanultam a forma szeretetét, kezdõ költõként, hogy utána harminc évig ne legyen kíváncsi rám. Csodálkoztam is bejelentés nélküli csöngetésén, hiszen 1949. novemberben õ is, mint minden jelenlévõ, megszavazta Bóday Pál elõterjesztett javaslatát – a szegedi Délmagyarország vésztörvényszékén –, a MÚOSZ-ból való kizárásomat. Persze valamennyiüknek volt mentsége, hiszen tartottak ellenségemtõl, az ultrabalos fõszerkesztõtõl, aki az októberi napokban a nemzeti oldalra állt. Ha szívbõl teszi, becsületére vált volna, de csak a felszínen akart maradni, így pórul járt! Mert a szegedi értelmiségiek abban a ronda korban, kevés kivételtõl eltekintve, bosszúállók voltak! És megfizettek Bódaynak! De most, hogy hívatlan vendégem lett, nem tettem szóvá Kövesdi Laci 1949-es pálfordulását. Tiszteltem a vendégjogot. Különben is, ha még mindig Szegeden élnék, ki tudja, mit tartogatna nekem a Sors?
Éva és Laci nem ismerték egymást, egyikük sem volt tagja az írószövetségnek! Így aztán, mikor Sári – a szegények bõkezûségével – eléjük tette a kínálótálat, ettek és álmélkodtak.


ÍRÓGYÛLÉS ÉS SZAVAZÁS

Nem sokkal ez elõtt éppen akkor mentem be az írószövetségbe, amikor az elsõ emeleti teremben, a nagy kandalló elõtt ruhákat válogattak a férfiak. Addig kerestem egy rám illõ zakót, míg egy nagyszerû öltönyre találtam. A zakó jól állt, a nadrágot anyósom rám igazította.
És lassan eljött december. De milyen lesz a karácsonyunk? Fenyõfát vásároltunk a Királyhágó tér sarkán. Megvettük a legnagyobbat! Ezen csak nem spórolunk!
Szegénységünk még elviselhetõ volt, de hiányzott a pénz. A budai utcák sötétedés után bizonytalanok lettek. Világossá vált, hogy a Kádár János vezette új kormány az oroszok kiszolgálója! A kormánytagok közül eleinte csak négy név volt forgalomban: Apró Antal, Kádár János, Kossa István, Münnich Ferenc! Késõbb a rádió beolvasta Marosán György, Rónai Sándor és Horváth Imre nevét.
Ugyanakkor megkezdõdtek a letartóztatások. Kopácsi Sándort, Budapest rendõrfõkapitányát a szovjetek fogták le. Több száz ellenforradalmárt Kárpátaljára vittek.
Ugyan az új kormány törvényesítette a Kossuth-címert, eltörölte a gyermektelenségi adót és a beszolgáltatás kötelezõ rendszerét, ám a frissen szervezett Karhatalmi Tiszti Ezred kimerészkedett az utcákra. November 22-én Nagy Imrét társaival csellel elfogják, mikor kijönnek a jugoszláv követség épületébõl, 24-én pedig Romániába szállítják õket. Kádár 26-án bejelenti a rádióban, hogy Nagy Imréék ellen büntetõeljárást nem indítanak.
Letartóztatják Molnár Zoltán, Sándor András, Gáli József írókat, Szilágyi István, Gimes Miklós és Schannen Béla újságírót, valamint Kárpáthy Gyula színészt, Csatári Dániel történészt, Basilides Ábrist és Rodriguez Endrét.
Karácsony. A gyerekeknek nem szabad tudni politikáról és szegénységrõl. Az összezártságot játékosan elviselték, a hideg szobákba nem kívánkoztak, így nyugodtan készíthettük a karácsonyi meglepetés-várat! Sári már annyira meggyógyult, hogy bejárt a gyárba, és hazahozott egy nagy halom építõkockát, mint gyári hulladékot. A kényszerhelyzetbe került Danuvia gyár nyugágyakat készített. A gõzölt bükkfák méretre vágásakor kis kockák, téglalapok kerültek hulladékba. Ezek legszebbjeit válogatta ki feleségem, s az egyik betanított munkás egy szép mosolyért lecsiszolta valamennyit és ebbõl építettünk – a mennyezetig érõ karácsonyfa alá, az udvari szobába – egy fantasztikus mesevárat, bástyákkal, tornyokkal, míg a belsejébe színes villanykörte került. Az ünnepre való tekintettel a karácsonyestékre alaposan befûtöttünk az addig hideg szobába. Amikor csöngetett az angyal, és a fiaink meglátták a mesevárat, sikongtak örömükben. Attilának ez volt az elsõ karácsonya! Tibike meg attól volt boldog, hogy nem felejtkezett el róluk ebben a háborús világban az ajándékot hozó Jézuska.
Ez volt a legszebb karácsonyunk.
Mi, felnõttek, reménykedve énekeltük: „Mennybõl az angyal...”
Mivel hittünk a világ megújulásában, éreztük, hogy a karácsonyfáról a remény sugara ránk világít. Már kezdett kiürülni Nyugat-Magyarország, és Budapestrõl is rengetegen választották a szabadságot. Fel sem merült, hogy mi is elmehetnénk. Hova menjen, aki magyar író szeretne lenni?! Még csak reményeim voltak! És elhatározásom. November közepén regénybe kezdtem, folytatását annak, amelyrõl azt sem tudtam, hogy átvészelte-e a pusztulást. Elhatároztam, hogy megtanulom a regényírás mikéntjét. Szent elhatározást tettem, hogy amíg nincs irodalmi élet, nincsenek lapok és nem tanácsos az utcára menni, addig regényeket írok.
Reggel átmentem Eszkimó-országba, melynek nem voltak földrajzi határai. A hall végében azonban határsáv volt, ami fölött a nagymama õrködött, hogy a gyerekek át ne szökjenek oda, ahol apa az írógéppel játszik. De mielõtt bemerészkedtem, nagykabátba bújtam, sálat tekertem a nyakamba, s kalapot nyomtam a fejemre. Eszkimó- országban farkasordító hideg volt. Ha már plusz 2-3 fokot mutatott a hõmérõ, az kellemes, sõt meleg idõnek számított. Megleheltem a tenyerem és írni kezdtem.
Jó mulatság volt. Mert írni jó. Az írás az író játéka, mint felnõtteknek a szerelem. Mindent ki kell próbálni. Mindent meg kell tanulni. Naponta megírtam a magam 10-12 oldalát, kb. 300-350 sort. Fiaim kíváncsiak lettek, szerették volna tudni, hogy mit csinálok odabent, állandóan kopogtatva. A szülõi gondosság ellenére Tibike, ha csak tehette, beszökött hozzám.
– Apa, egy múzsacsókot adok... – mondta és már visszarohant a hallba.
December 28-a nagy napja lett a Magyar Írók Szövetségének. Rendkívüli taggyûlést hívtak össze. Elterjedt, hogy itt és ma arról szavazunk, hogy hazánkban forradalom, vagy ellenforradalom volt. Ez felvillanyozott minket. A teremben nem fértünk el! Sokan, elsõsorban a késõn érkezettek, az elõcsarnokban hallgatták az elnökségben helyet foglaló írókat. A véletlen Máté György mellé ültetett, aki látható érdeklõdéssel hallgatta romániai élményeimet.
A levegõ forrt. Az elnöki asztalnál ült Veres Péter, Déry Tibor, Tamási Áron, az elnöklõ Erdei Sándor fõtitkár, aki történeti sorrendbe foglalta össze a szövetség több mint két hónapos tevékenységét. De a jelenlévõket nem ez érdekelte. Sokkal inkább az, hogy a letartóztatottak közt van Sándor András, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Eörsi István, Gáli József, Lükõ Gábor.
A ki nem mondott kérdés az volt: megelégszik-e velük a hatalom? Mindenesetre az írókon kívül olyanok is feltûntek, akiket sokan nem ismertek. Honnan jöttek, kik voltak? Sejtettük!
Vastaps fogadta Tamási Áron Gond és hitvallás címû írásának felolvasását. Azt mondta ki, itt forradalom volt és ma is az van! Az írószövetség tagsága megszavazhatja, vagy ellene szavazhat a szív és lélek szavainak.
Déry Tibor a forradalmat megáradt folyóhoz hasonlította, amely bár szennyet is sodor magával, de sose a szenny szabja meg az ár útját, hanem a folyó a szennyét. Érthettek belõle a jelenlévõ hallgató, vagy felszólaló baloldali írók, akik elsõsorban a felakasztott ávósokra, a Köztársaság téri pártház vérfürdõjében meghaltakra emlékeztek.
Az 1987-ben megjelent kiadvány szerint: „A taggyûlés óriási többséggel (8 ellenszavazattal és 4 tartózkodással) megszavazza...”
Én másként emlékszem.
Ellene szavazott Tóth Gyula költõ, Waldapfel József irodalomtörténész és Eszter húga. Rideg Sándor, Geréb László, Gereblyés László, aki vitába keveredett Illyés Gyulával. Öten tartózkodtak, köztük a mellettem ülõ Máté György. Ez a tizenegy nem éppen válogatottba való társaság csalódottan vette tudomásul a szavazás eredményét. És most elõre ugrok 1963-ba, vagyis hét évet, amikor filmre vettem Rideg Sándort, a nagy mesélõt.
– Mondd csak – nézett erõsen –, ugye ott voltál 1956. december 28-án az írószövetségi gyûlésen? Ha igen, akkor láthattál. Mindvégig a bejárati ajtó mellett álltam, bõ köpenyben. Tudod-e, miért? Mert a köpeny alatt géppisztolyt szorítottam. Ha valaki hozzám mert volna érni, harminc ember hal meg! Sokan haragudtak rám! De én megfizettem haragosaimnak és gyûlölködõimnek. Amikor a Fekete Gyula elleni perben tanúként szerepeltem (persze, mások perében is, de minek bántsam õket), nem azt a vallomást várták, amit tettem. Azt hitték, majd eláztatom õket. Én a gyûlölködõknek kõért kenyérrel, haragért jósággal fizettem.
Úgy jöttünk el, hogy nem sejtettük a késõbbi megtorlást.
1957. január 19-én letartóztatták Háy Gyula, Lengyel Balázs, Tardos Tibor, Zelk Zoltán írókat, valamint két újságírót: Novobáczky Sándort és Lõcsei Pált. Február 18- án megkezdõdött a Tóth Ilona és társai elleni per, amelyben Obersovszky Gyula és Gáli József is vádlott volt. Elsõ fokon a két írót 3, illetve 1 évi börtönre ítélték, másodfokon büntetésüket halálos ítéletre változtatták, majd a nemzetközi tiltakozásra Obersovszky életfogytiglant, Gáli József 15 évet kapott.

TAKÁCS TIBOR