Ehhez a fejezethez segítségül hívom azokat a katonákat, akik 1982–1983-ban felfedték elõttem féltve õrzött titkaikat. Szavaik kulcsa beleillett a történelem ördöglakatjába, és kinyílott az emlékek ajtaja.

A november 3-án megjelent lapok egyike a következõ címmel jelent meg:
A Szív – A Jézus Szíve Szövetség hetilapja – Mindszenty hercegprímás novemberi rádiószózatát idézi és részletes beszámolót közöl arról: Hogyan szabadult ki fogságából a bíboros hercegprímás? Ebben három nevet emel ki a cikk a szabadítók közül: Pálinkás Antal õrnagyot, Molnár Bertalan és Deák János hadnagyokat.
Akkor nem gondolhattam arra, hogy évtizedek múlva találkozom olyan volt páncélos katonákkal, akik Pallavicini-Pálinkás Antal katonái voltak.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy 1950 tavaszán, a piliscsabai önálló harckocsizó zászlóaljánál én is szolgáltam Pálinkás Antal keze alatt. Mindezt megírtam a Zrínyi Kiadónál 1985-ben megjelent Aranytányér címû önéletrajzi könyvemben.)
Ezért is örvendtem, hogy összehozott a véletlen olyan harckocsizó katonákkal, akik egy-egy történettel megvilágították Pallavicini-Pálinkás alakját, egyéniségét. Így tisztábban áll a történelem ítélõszéke elõtt áldozatos alakja.
Idézem az 1985-ös naplóm ideillõ részét:


MATISZ KÁROLY

1985. május 6. Kedd.
Tegnap csavargattam a rádió gombját, s onnan tudom, hogy ma tíz éve halt meg Mindszenty József hercegprímás. Ez a mai naplójegyzet is vele kapcsolatos. Nem róla akarok írni. És mégis...
Encsi könyvtárosok hívtak meg író-olvasó találkozóra. Délelõtt Felsõvadászon beszéltem gyerekeknek, az egykori Rákóczi-kastélyban, boltívek alatt, majd Hidasnémetiben vártak olvasóim, ahol zsúfolásig megtelt a mûvelõdési ház. De nemcsak diákok jöttek, hanem a falu értelmisége is. És ami meglepett, jöttek a szolgálaton kívüli határõrök egy százados vezetésével. Kedvemre való társaság jött össze. Tekintettel a katonákra, a megjelenés elõtt álló Aranytányér c. könyvemrõl beszéltem elõször, elmondva, hogy a Zrínyi Kiadó jelenteti meg hamarosan. Elmeséltem katonáskodásom történetét attól kezdve, hogy miért jelentkeztem a seregbe Devecseri Gábor felhívására, aki 1949-ben, mikor kitalálta: „Írók, gyertek katonának!” s én mentem, önként és dalolva. Mivel élményeimben sok volt a humor, bizony nevettek a jelenlévõk. Beszéltem arról is, hogy Piliscsabán, 1950 tavaszán új zászlóaljparancsnokot kaptunk Pálinkás Antal õrnagy személyében, aki mellesleg õrgróf Pallavicini Antal volt nem is oly régen.
Megszoktam, hogy a hallgatók átélik az elmondottakat. De az mégis feltûnt, hogy a negyedik sorban ülõ férfi igen bólogatott szavaimra, mikor Pálinkás õrnagyot emlegettem. Amikor véget ért a találkozó, megszólított ez a lelkes úr és bemutatkozott.
– Matisz Károly vagyok, Hidasnémeti tanácselnöke, egykor tizedesként a rétsági alakulat ezredírnoka, s így igen jól ismertem Pálinkás õrnagyot. Érdekli a történetem?
Érdekelt.
– Pereghet a film?
Matisz Károly belekezdett.
– Nem akarom hosszú lére fogni a történetet, elég legyen bevezetõül annyi, hogy 1955–57 között voltam katona, és tizedesként szereltem le, Rétságon. Oda helyezték Pálinkás õrnagyot is. Már elõzõleg alezredes volt, de történt valami elõzõ szolgálati helyén, Verpeléten, amiért visszaminõsítették. Garami Lajos volt az ezredparancsnok, alezredesi beosztásban, aki azonban a forrongó napokban ezredessé lépett elõ. A Rétság közeli Felsõpetényben õrizték titkárával együtt Mindszenty József hercegprímást. Ez köztudott volt.
Jól emlékszem, hogy november 2-án négy tiszt kíváncsiságból átment a petényi kastélyba megnézni a foglyokat. Vajtai fõhadnagy (az õ keresztnevét elfelejtettem), azután Gurulós Tóth József nevû másik fõhadnagy, Spitz Róbert fõhadnagy és a Galajda (talán József) ugyancsak tiszti rangban, magukkal hozták a hercegprímást és titkárát. Emlékszem, nagy vacsorát adtak tiszteletükre. Szolgálatban voltam ekkor és láttam, hogy vacsora közben igen sok katona gyûlt az étterem köré, mert autogramot akartak emlékül Mindszentytõl. A hercegprímás úr leginkább fényképek hátuljára írta a nevét. Másnap hajnali negyed négykor volt az indulás.
A Pestre induló menet egy páncélozott jármûbõl és egy személyautóból állt. A páncélozott jármûvet ketten vezették: Bartus Ferenc és Herczog Frigyes szakaszvezetõk, rétsági katonák. Õk vitték Pestre Mindszentyt. Mindezt láttam. Már augusztustól kinevezett ezredírnok voltam. Jól ismertem a szereplõket.
Pálinkás Antal rendkívül szimpatikus katona volt, kicsit mély hangját messzirõl fel lehetett ismerni. Egy törpe IZS motoron járt. Ismertem a feleségét is. Többször voltam náluk. Az õrnagy úr az ezred második embere volt, törzsfõnöki beosztásban. De se akkor, se késõbb nem értették: miért Pálinkás Antal lett a bûnbak?
Mikor Rétságra értek az oroszok, senki nem harcolt ellenük. A reménytelen helyzetben feladták a laktanyát. Matisz hazament, jobbnak látta eltûnni egy rövid idõre, társaival együtt. De szilveszterre visszament. Nem sokan voltak. Néhány tiszt, meg õ, az ezredírnok. Úgy gondolták, el kell takarítani a havat. Lapátoltak a tisztek. Még jókat is nevettek közben. Szórakoztak. Közben új parancsnok érkezett: Varsányi alezredes személyében. Petrovics lett az új törzsfõnök.
Kihirdették, hogy hûségnyilatkozatot kell tenni. Az ellenkezõket leszerelik, ám nem érik õket retorziók. Sokan szabadulni igyekeztek, már terhes volt a szolgálat, másképpen képzelték el az életüket.
Még ott voltak, mikor híre jött, hogy Garami Lajos alezredest – ekkor már nem ezredes! – letartóztatták. Csakúgy a négy Mindszentyt szabadító tisztet. Közben Pálinkás Antal kilátogatott Rétságra. Félig civilben, félig katonaöltözetben volt.
– Személyesen beszéltem vele! Olyan jókedvû volt. Megkérdeztem azt is, hol szolgál.
– Budapesten, a HM-ben vagyok gépkocsivezetõ.
De hogy kinek volt gépkocsivezetõje, s lefokozták-e, erre nem emlékszem.
– Azt sem tudom, hogy késõbb kihozták-e helyszínelésre. Az él bennem, hogy mikor utoljára láttam, rangjelzés nélküli bundában és tiszti csizmában járt-kelt. Ezért mondtam: olyan félig katona, félig civil öltözetben volt. Késõbb jöttek a hírek: Garami Lajost hat évre ítélték, a négy kíváncsiságból szabadító tiszt 4-4 évet kapott. A két szakaszvezetõ büntetés nélkül megúszta a fogolyszabadítást.
– És Pálinkás Antalról mikor hallottál legközelebb?
– 1957-ben a Miskolc–Budapest között közlekedõ vonaton észrevettem a gyászruhás Pálinkásnét. Odamentem. Köszöntöttem. Megkérdeztem: – Kit gyászol?
– Nem hallotta? Tónit felakasztották!
A gyász – annyi év után is – elvette tõlünk a hangot. Ugyan, mit mondhattunk volna? Matisz Károly, egykori tizedes és ezredírnok, mai tanácselnök tölt a poharakba. Koccintunk. Egyszerre mondjuk: – Nagyon rendes ember volt Tóni.


KÁROLY BÉLA

Május 20. Hétfõ reggel.
A Szentendre fölötti Tyúkos-tetõ világában nyitja a kertajtót Károly Béla barátom, kivel harminc éve, 1952–54 között együtt dolgoztunk a Magyar Rádióban. Sokszor jártuk a vidéket, õ mint mûszaki, én mint szerkesztõ és riporter. Kétszer a rétsági laktanyában is voltunk.
Béla barátom beteg, most százalékolták le, érszûkületes, szenved, kínlódik, de azért szívja a cigarettát, issza a sört és a bort, nem vigyáz magára. Jó szomszéd, szeret beszélgetni, kérdezõsködik, és ha tud, segít.
Tegnap este ültünk a teraszon, néztük Szentendre fényeit.
Meséltem a hidasnémeti író-olvasó találkozót, és az ezredírnok Matisz Károly történetét.
– Miért nem engem kérdeztél? – mondja csöndesen. – Én is Pálinkás Tóni katonája voltam.
– Eddig miért nem szóltál?
– Miért dicsekedtem volna vele?
– Elmesélnéd?
– Ha érdekel!
Másnap tízre lebicegett hozzám. Már behûtve a sör, a teraszon elõkészítve az írógép, benne tiszta papír. A feleségem juhtúrós palacsintát tesz elénk, forró, most sült ki, Béla vodkát kér étvágycsinálónak. Iszunk, eszünk.
Kezdõdhet a szellemidézés.
– 1955 novemberében vonultam be Rétságra. Ez egy HM-közvetlen alakulat volt, harckocsizóezred, sosem felejtem el a postafiókszámot: 9001. Elõször rádiós, majd vezetõ lettem, mert az istennek sem ment a morze. A harckocsit szerettem vezetni, tu- dod, még nekünk is T–34-eseink voltak. De már volt nehézharckocsink, meg egy kis rohamlöveg. Ezt mi rocsónak hívtuk.
1956. október 23-án Pestre jöttünk élelmet vételezni, a Róbert Károly körútra. Négyen voltunk: egy géhás, a sofõr, meg mi ketten: két culáger. Itt ért a tüntetés, a zûrzavar, azért annak mondom, mert egyszerûen nem lehetett tudni, hogy mi is történik a városban. Délután moziban voltunk, mire kijöttünk, már állt a bál! Mentem haza a Béke útra, még örültem is, hogy itthon lehetek. Nem tartottam a többiekkel. De négy nap múlva értem jöttek, visszavittek, addigra az alakulat a felkelõk mellé állt. Volt Rétságon egy orosz tanácsadó is, de addigra eltûnt. Késõbb tudtam meg, hogy Garami Lajos alezredes, ezredparancsnok rejtegette. Ezt onnan tudom, hogy a buli után összehaverkodtam egy fõhadnaggyal, akivel régebben együtt dolgozott a feleségem a SZOT-nál.
A rétsági kocsmában dumáltunk.
– Mit csinál itt? – kérdeztem.
– Az orosz tanácsadó tolmácsa vagyok! – felelte s elmesélte, hogy a nehéz idõkben Garami Lajos rejtegette a tanácsadót!
Gyönyörû az idõ. A Dunára látunk. Persze, Bélának ez a kilátás semmi, mert az õ házától kétfelé látni: Pestig jobb kéz felé és balra Vácig. Azon túl pedig már Rétság van. – Úgy emlékszem – kutat emlékeiben –, hogy november másodikán hozták át hozzánk Rétságra Mindszentyt. Mintha ma lett volna. Öt ávós katona, persze mind civilben, és egy nõ volt az õrség tagja. Õket is hozták. Képzelheted, nõ a laktanyában. Még ha fogoly, akkor is. Jaj, mi nagyon kiéhezettek voltunk.
Csellengtünk a laktanyában. Közben már kinyitották az illetékesek a fegyver- és lõszerraktárt, vitték a fegyvereket, nekem nem maradt, szerencsére. Csak egy pisztolyom volt, két tárral. Késõbb ez lett a szerencsém. Amikor behozták Mindszentyt, az alakulótéren gyülekeztünk. Összecsõdítettek minket, talán húsz-harminc méterre álltam a prímástól. Letérdeltünk. Megáldott. Ott volt az ezred, majdnem teljes létszámban. Megható, és ha szabad azt mondani ennyi év után: történelmi pillanat volt. Én azonban csak azon gondolkoztam, hogyan lehetne minél hamarabb hazajönnöm! Ilyen veszélyes idõben otthon a helyem. Elpakoltam a személyes holmimat, a pisztolyt is. Akkor volt három hónapos a lányom, vili, hogy haza akartam jutni. Már minden felbomlóban volt.
Ekkor kezdték szervezni a fõpap Pestre hozatalát. Nem láttam, hogy Pallavicini- Pálinkás szervezte volna. Egy százados volt a fõszervezõ, sajnos, nem tudom a nevét. A lógó manuszokból beszervezett 15 embert. Elõször engem is közéjük válogatott. Ekkor jött az isteni szerencse, hogy nem kellettem, mert nem volt géppisztolyom, s már szerezni sem lehetett az üres fegyverraktárból.
Ám Mindszentyt védeni kellett.
Aztán a 15 ember csak összeállt, õk kísérték fel a hercegprímást budai, Úri utcai palotájába. Õk adták az õrséget is. Késõbb, november negyedike után a fele ellógott, a másik fele harcba keveredett, talán agyonlõtték õket, biztosat nem tudok. Én azt mondom, ennyi év után, aki okos volt, idõben lelépett.
Aznap, amikor Mindszentyvel kora reggel elindultak, én megpattantam. Gyalog átvágtam Diósjenõnél a hegyen, mert féltem az országúton menni, a hegyekben kóboroltam, a páncélosok fekete kezeslábas ruhájában. Rendületlenül, mindenkit elke- rülve gyalogoltam. Sajnos, csizmában jöttem el, ez késõbb gyanússá tett. Három nap alatt gyalogoltam haza Pestre. Az egyik éjszakát a nógrádi hegyekben töltöttem, egy gazdánál, lefekvéskor feldobtam a pisztolyomat a szekrény tetejére s másnap reggel a nagy sietségben ottfelejtettem!
– Vácot kikerülve már Újpesten, a sínek között ballagtam, amikor egy társaság elkapott. Rám fogták, hogy ávós vagyok. Látták az új csizmámat, azt szerették volna, de szerencsére kidumáltam magam.
Volt öröm, mikor hazaértem a Béke útra, mert ott laktunk.
Januárban elhangzott a rádióban, hogy a katonák menjenek vissza alakulatukhoz.
Én is visszamentem Rétságra. Akkor újra találkoztam Pálinkás õrnaggyal, a kantinban.
– Na, pesti vagány, mi újság? Most jött meg?
– Most – feleltem –, hanem olvasta-e, hogy a Népszabadságban mit írtak az õrnagy úrról?
– Olvastam.
Már nem emlékszem szó szerint a cikkre, de arra igen, hogy „lám, a vér nem válik vízzé, Pallavicini-Pálinkás Antal az ellenséghez állt, amikor...”.
– Én megpattannék az õrnagy úr helyében.
– Csakhogy nekem itthon a helyem. Ugyan, hová mennék? Lányom van, feleségem.
Voltam én már nehezebb helyzetben is, majd csak kimászok ebbõl is...
Az õrnagy úr még katonaruhában volt.
Õ nem pattant meg, én igen.
Hazajöttem, bementem dolgozni a Rádióba, jó hely volt, ott nem bántottak. Gács László megvédte a rádiósokat. Egy idõ múltán hallottam, hogy a Kilián laktanyában alakult egy bizottság, amely kellõ indok alapján leszerelteti a manuszokat. Elmentem, kicsi lányomra hivatkoztam, meg arra, hogy jön a második gyerek, munkanélküli a feleségem...
Errõl vinnem kellett igazolást, egy orvost megdumáltunk, hogy adjon igazolványt arról, hogy Eszter feleségem állapotos. A SZOT-nál meg felmondott, kapott fél év végkielégítést, s mikor minden papiros együtt volt, bemutattam, és leszereltek. De korán örültem. Február végén parancs jött, hogy jelentkeznem kell. Majd eldobtam magam, mikor mondták, hogy a leszerelõbizottság jogtalanul állt össze, nem érvényes az elengedésem. Igen, az egy ilyen világ volt akkor. Be kellett vonulnom záros határidõn belül. Én újra a családra hivatkoztam, a pénztelenségre, s megint elengedtek három hétre.
Megáll a rég letûnt világ felidézésében. Most is gyöngyözik a homloka.
– Tudom, téged most csak Pálinkás Tóni érdekel, de nekem ez a helyzet élet-halál kérdése volt. Féltem. Féltettem a családomat. Ezért is nem értettem meg, mire vár az õrnagy úr? Mit gondolt? Megússza? Nekem sikerült. A szabadságom alatt újra a Rádió elnökének könyörögtem, õ íratott egy kérvényt, ezzel elmentem egy Csorba nevû tiszthez a HM-be, emlékezett is az ügyemre.
– Ugye, a maga felmentését kérte Gács elvtárs?
– Igen!
– Menjen vissza Rétságra, majd küldjük a papirost.
Hittem is, nem is, de visszatértem. Csellengtem, etettem a népet, hogy hamaro- san megjön a leszerelõlevelem. Elhitték, és engem nem osztottak be sehová. És láss csodát, néhány nap múltán hozta a futár a katonai parancsot. Késõbb, már nem is tudom mikor, olvastam az újságban, hogy Pálinkás Antalt felakasztották. Sajnáltam. Jó ember volt.
Igaztalanul végezték ki, csak azért, mert produkálni akarták, hogy lám, az arisztokraták a nép ellenségei oldalára álltak!
– Hanem még egy érdekességet megemlítek: 1970-ben, a BNV-n találkoztam az egyik kapunál Garami Lajossal, a volt ezredparancsnokkal. Lehet, hogy igazad van abban, amit mástól hallottál, hogy csak hat évet kapott. Neki szerencséje volt.


RADVÁNYI TIBOR

1986. december 1. Csütörtök.
Ma Mezõkövesden találkozom olvasóimmal. Ezek a találkozók úgy jönnek létre, hogy ismernek a könyvtárosok, szeretik könyveimet az olvasók, általában iskolai találkozóra, vagy esti elõadásra kerül sor. Ezek – ha nagyképû akarok lenni – eseményt jelentenek a falusi értelmiség körében. Különösen most, hogy országrengetõ botrányt kavart az írók lázadása a viharos vigadói közgyûlésen. Az ellenszegülés kenyértöréssel járt együtt, megosztotta az írókat, és a politika újabb vereséget szenvedett.
Berecz János fenyegetõ szavairól, az írók felszólalásairól hallani, tudni akartak az irodalmat féltõ olvasók, a politika iránt érdeklõdõk.
A találkozásaimat Zádory Károly, a mezõkövesdi városi és járási könyvtár igazgatója szervezi, Laboda Kálmán költõ munkatársával együtt.
Azonban délelõttre más programom is lett.
Zádory összeismertetett Radványi Tibor állomásfõnökkel. Mikor megismerkedtünk, azonnal észrevettem, hogy biceg.
– Kérdezd meg tõle, hogy mitõl sántít – tanácsolja Karcsi barátom s hozzáteszi:
– észrevettem tegnap, hogy veled közlékeny.
Riportkészítés közben elfelejtkeztem errõl. Nem így a könyvtárigazgató.
– Meséld el a sebesülésed történetét is.
Radványi Tibor belekezd.
– Rétságon szolgáltam 1956-ban. A páncélos tiszthelyettesi iskola rádiós kiképzõje voltam. Garami volt az ezredparancsnok, Pálinkás Antal a törzsfõnök, õrnagyi rendfokozatban.
Felcsillant a szemem, és áldani kezdtem magamban a mindig kíváncsi Zádory Károly barátomat, aki ismerte találkozóimról katonáskodásom történetét.
Csendben szóltam, de látta druszám a szememben felcsillanó büszkeséget.
– Én is Pálinkás keze alatt voltam harckocsizó 1950-ben, Piliscsabán.
De erre már inni kellett.
Íme, ilyen az áldott véletlen. Szinte hihetetlen, de már a harmadik emlékezõt veti elém a Sors! Mert ez a történet befejezhetetlen.
Radványi Tiborban oldódnak a feszültségek.
– Errõl nem beszéltem eddig. Nem jó dolog manapság 56-ról szólni. Hallgatok.
Te ezt megírod? – kérdezte, miután összetegezõdtünk.
– Igen, a naplómba! A jövõnek... S mivel a napló majdnem mindig a jövõnek készül, egyúttal titok is. De ha õszintén kitárulkozol, elvezetsz egy ember jobb megértéséhez. Hiszen már a harmadik vagy, akik jó egy év alatt feltárták titkaikat. Milyen jó, hogy nekem. Kellenek a tanúk az utókornak. Hallgatlak!
– 1956. október 23. volt leszerelésünk napja. Képzelheted, mennyire készültünk rá. Már megkaptam a szabadságos levelet, mentem volna haza a civil ruháért, amikor délután ötkor élesriadót rendeltek el! Nem tudtuk mire vélni a dolgot.
Rétságon meglehetõsen el voltunk zárva a világtól.
Nem tudtunk a napi politikáról semmit.
Nem hallottunk a budapesti tüntetésrõl sem. Különben is, mikor az ember a leszerelés lázában ég, semmi sem érdekli. Otthon voltam gondolatban. De ezt mindenki átélte, aki katona volt valaha! Õrmester voltam! Hozzáteszem: büszke a rangomra. Az elõbb elmondtam, hogy akkor rádióskiképzõ voltam, vagyis alaposan értettem a rádióhoz. De nekünk nem volt szabad rádiót hallgatni, pontosabban: „nem volt engedélyezve a rádió!”.
Csakhogy rádió nélkül nem élhetett már akkor sem a magamfajta érdeklõdõ ember. Összebütyköltem hát egy alkalmas rádiót, és a legtöbbször egyedül, titokban hallgattam a nagyvilág híreit. Azonnal bekapcsoltam, mikor elrendelték az élesriadót! Hogyhogy nem szabad hazamenni? Mi történik ebben a megveszekedett világban? Közben felszereltünk, élesre!
Aznap nem sokra mentünk, de másnap reggel a Kossuth rádió bemondta, hogy ellenforradalom tört ki Budapesten!
Mi egyelõre készenlétben maradtunk. A leszerelés madara elrepült az õszi égen, tudtam, vagy inkább csak sejtettem, hogy ennek jó vége nem lesz.
Vártunk. Mindaddig, amíg ki nem derült, hogy nem is ellenforradalom volt Budapesten és vidéken, hanem forradalom! Ekkor egy társaság átment a közeli, szomszédos Petneházy-kastélyba (Felsõpeténybe), ahol 17 ávós õrizte Mindszentyt. A csoporttal ment Pallavicini-Pálinkás õrnagy is.
Ott voltam, amikor megérkezett a szabadítók menete a hercegprímással. A rétsági laktanya bejáratától vagy három háznyira van a templom bejárata is. Mindszenty azt kérte, engedjék meg, hogy elõbb a templomban imádkozzon! Az ajtóban a köréje sereglettekhez szólt. Majdnem ugyanazt mondta el, mint amit a Rádióban, szombat este. Ez persze ott, akkor természetes volt és szívbõl jött. Valójában nem a szavait véstem az emlékezetembe, hanem átéreztem, hogy itt most valami világrengetõ dolog történik, s részese vagyok e történelmi eseménynek!
A fogolyszabadítás után természetesen behozták a 17 ávóst és a szakácsnõt. Egy Vajtai nevû személyzetis hadnagy hozta a foglyokat. A keresztnevére nem emlékszem, hiszen sose mondták, csak a rendfokozat számított.
A foglyok fogdába kerültek.
Mindszenty – akit egy nagy szürke BMV-vel hoztak Felsõpeténybõl és a parancsnoki épületben kapott külön szobát – megáldotta az udvaron sorakozókat. A tisztek igen nagy megtiszteltetésnek vették, hogy a körükben van. Kiszabadítása (ugye, ezt nem mondtam még) a Nagy Imre-kormány rendelkezése alapján történt. A parancsot a fõpap kiszabadítására Garami Lajos alezredes, ezredparancsnok adta ki.
Radványi Tibor figyeli jegyzetelésemet. Most az utókornak nyilatkozik. Hiszen abban megegyeztünk, ezek nem kerülnek, sokáig nem kerülhetnek közlésre. Azt már csak én teszem mindehhez, hogy fel sem merült emlékezõben és jegyzetelõben, hogy a naplójegyzeteim valamikor is megjelenhetnének! Azt azonban nem tudja, hogy miért faggatom. Mit akarok emlékeitõl? Csakugyan elteszem az utókornak? De lesz-e, van-e utókor?
Folytatja az abbahagyott történetet.
Õrparancsnok lettem. Az ávósok parancsnoka Tóth János õrnagy volt. Azt mondtam neki:
– Nézze, itt annyira tisztázatlan a helyzet, hogy magam sem tudom mi a jó és mi a rossz cselekedet. Maguk csak az õrséget adták. Mit tudom én, mire mennek a dolgok. Azt mondom: kapnak két órát és tûnjenek el. Megértett?
De mennyire!
Kimentünk a lõszerraktárhoz. Csak az õrszoba elõtti támlás maradt a helyén. Sejtettük, se lát, se hall. Mikor másfél óra múlva visszajöttünk, már nem volt sehol. Ekkor jelentettük, hogy a foglyok megszöktek. Velük ment a szakácsnõ is.
Kerestettük õket, de volt eszük és hamar leléptek.
Hadd ugorjak elõre 22 évet. Akkor éppen vasutas tiszti tanfolyamon vettem részt.
Hát egyszer csak szembesítésre kellett mennem. Az a rétsági tiszt állt velem szemközt, akinek csak köszönnivalója lehetett. Persze már civil volt. Emlékezett. De nem mondta volna, hogy köszönöm, pajtás!
Mindszenty ott maradt a táborban.
Mi vittük fel Budára. Mind a 21 harckocsi, valamennyi T–34-es elindult a fõváros irányába. Megint a szürke BMV-ben ült. Elõl három harckocsi, mögötte a személyautó, mellette kétoldalt egy-egy tank, s mi, többiek a nyomukban. Én toronyparancsnok voltam.
Volt egy balesetünk Vácnál.
Az egyik harckocsi, ki tudja hogyan és miért, egy hídnál ráesett a vasúti sínekre.
Visszamaradtam két harckocsival, hogy kihúzzuk.
Utána hiába igyekeztünk Budapestre, lemaradtunk a többiektõl.
Megálltunk a gödi folyamosoknál, de bezárták a laktanya kapuját. Nem fogadtak.
Ez is idõkiesés volt. Késõbb tudtam meg, hogy Mindszentyt a budai Úri utcai hercegprímási palotába vitték.
Mi jobb híján elõbb a József körúton álltunk meg, közel a Blaha Lujza térhez, csak úgy a magunk feje után, mert már nem volt velünk tiszt, vagyis felelõs személy.
Késõbb innen a Mária Terézia laktanyához mentünk. Ott találkoztam Maléter Pállal.
Hosszú, magas, energikus, rátermett ember volt. Na, mi úgy kerültünk ide, mint Pilátus a Krédóba. Mindszentyvel indultunk, s íme, itt találtuk magunkat. Ráadásul tíz emberbõl kilenc már civil volt, de mi még mindig katonáskodtunk. S ráadásul ilyen helyzetben. Nem is akartunk ott maradni. Eljöttünk, már nem tudom, miért. Az egyik tank elindult, mi utána. Parancs nélkül mentünk a Parlament elé. Gondoltuk, ott talán szükség lehet ránk is! De csönd volt. Bezártuk az ajtót és aludtunk. Végre. Aki próbálta, tudja, milyen alvás esik a tankban. Hajnal négy is elmúlt, amikor felébredtünk.
Nem tudtunk semmit a történtekrõl. Kinéztünk, s láttuk, hogy velünk szemben szovjet tankosok állnak, csakhogy õk T–54-esekkel. Kiszálltunk, a haspáncélon át, de kár volt, mert már folyt a lövöldözés. Jó lett volna visszabújni, de erre nem volt idõ. Ész- re sem vettem, hogy engem is eltalált egy golyó vagy repesz, nem éreztem én bizony semmit.
E nehéz helyzetet az oldotta fel, hogy odajöttek a szovjet katonák és mindenáron csereberélni akartak velünk. Csokoládét adtak volna pálinkáért. De nem volt. Már nem lõdöztek. Nem tudtunk semmirõl semmit, hogy mi történt hajnalban, hogy megszállták a várost a szovjet csapatok, hogy vége a forradalomnak...
Mivel csupa mocsok voltam, lementem a Dunához, és megmostam magam. Ekkor vettem észre, hogy valami belenyilallt a lábamba. Véres volt a térdem. Cefetül éreztem magam. Visszamásztam a harckocsiba, bekötöztem a lábam. Nem tudtam, hogy golyó vagy repesz ért.
Nosza, iszkoljunk csak el a térrõl. Két szovjet harckocsi kikísért a városból. Gödön és Vácon át mentünk. Ilyenkor aztán mindenfélére gondoltunk. Amerre mentünk, láttuk, hogy be vannak ásva a szovjetek. Bizony, körbe volt kerítve Budapest. Kiadtam a parancsot: lövegcsövet hátra, fel az égnek! Ez a megadás jele. Azt jelenti, hogy nincs szándékunkban lõni!
Hamarosan megálltunk. Jött egy magas rangú tiszt.
Szovjet altábornagy lehetett.
Kereste a parancsnokot.
Magyaráztuk: nincs velünk tiszt! De a többiek csak engem néztek. Erre benyúlt az overall alá, s a kemény váll-lapom érintette. Volt vele tolmács, annak magyaráztuk, hogy kik vagyunk, hol voltunk, s megyünk haza, Rétságra. Ekkor az is kiderült, hogy a szovjet altábornagy is kapisgált magyarul.
Ránk parancsoltak, hogy tegyük ki a lövegzárat, ám az egyéni felszerelést, s így a géppisztolyt is nálunk hagyták. Ha nem mondtam még, ez a nõtincsi elágazásnál történt.
Gyalog érkeztünk Rétságra. A laktanyában senki.
– Na, fiúk, igyekezzünk haza! Már október 23-án haza kellett volna indulnunk. Gyalogoltunk, Szécsényen át! Elég sokan erre a vidékre valók voltunk. Füzesabonyban aludtam a többiekkel utoljára. Onnan meg hazabicegtem Mezõkövesdre.
Megmutattam a sebes lábamat dr. Sinkovics Mátyás doktor úrnak, csak csóválta a fejét, de aztán azt mondta: lehet, hogy megmarad a lába!
Rendbe is jöttem. Nem is ettõl sántítok. Hanem attól, hogy a kapca megette a bokámat. Lement róla a hús. Ez meggyógyult, az elfertõzõdött. Mindegy. Most már ilyen marad.

TAKÁCS TIBOR