Otthon, a megnyugvás után félrevonulva örömmel olvastam az Irodalmi Újságot. Lám, ki mindenki benne van. És én? Miért maradok ki mindenbõl? Elkezdtem írni a Forradalmi napló 1956 címû 2-4-6-8 soros versnaplómat, de nem gondoltam, hogy ez kellene valahol is. Ha lenne Mûvelt Nép, oda elvinném. Most mindenki leteszi a garast. Csak kész mûvekkel lehet a világ elé állni! Az enyém attól érdekes, hogy napról napra írom. Ennyire jut idõ. De milyen érdekes lesz egyszer az utókornak a megörökített jelen! Úgy gondoltam, ez az egyetlen irodalmi mûfaj, ami illik ehhez a szaggatott korhoz. Annyit már megtanultam, nem a jelennek tetszõ dolgokat kell írni.

Ugyanakkor szomjaztam a sikert. Ahogyan mások is! Mindenki benne volt a mindössze négyoldalas Irodalmi Újságban. Az íróvilág színe-java. Németh László és Déry Tibor az elsõ oldalon. Kassák Lajos, Tamási Lajos, Kónya Lajos, Fodor József, Benjámin László versei. És a harmadik oldal alján Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról címû verse. Jutott vers a negyedik oldalra is: Jobbágy Károly tollából. Bárány Tamás és Szász Imre után Füst Milán az elesett hõsök sírja felett tartott emlékbeszédet Thukydidész modorában, Szabó Lõrinc nem verset adott, hanem prózát, Tamási Áron Magyar fohászt írt. Budapesti levélben elmélkedett Dallos Sándor, és Eszmélkedés címmel Hubay Miklós.
Legérdekesebb, de mégis furcsa hír az volt a lapban, amire sokan nem figyeltek: Megválasztották a Magyar Írók Forradalmi Bizottságát. Ezt így adta tudtul az olvasóknak:
„A szeptemberi közgyûlésen elfogadott elnökség tagjai mellé a következõk kerültek: Féja Géza, Keresztury Dezsõ, Kodolányi János, Lakatos István, Rónay György, Sinka István.”
Ha lassan is, de alakult a jövõ. A régi Esti Hírlap egyik munkatársa megbeszélésre hívott szombat délelõttre a majdnem kiüresedett Hírlapkiadó otthonába, azzal a felkiáltással, hogy lapot kellene csinálni. Ekkorra a város már tele volt az ilyen-olyan lapok tömkelegével. Míg gyülekeztünk, ezeket forgattuk.
A Népszabadság (a Szabad Nép utóda) vezetõ híre ez volt: „Azonnal tárgyalni kell a szovjet csapatok kivonásáról”; a Magyar Nemzet gyorshíre szerint: „Összeült a Biztonsági Tanács Magyarország ügyében”; a Népszava szerint „Szoboljev cáfolja, hogy újabb szovjet csapatok érkeztek Magyarországra”; a Népakarat vezetõ híre: „A szó igazi értelmében független magyar szabad szakszervezeteket”; az Új Magyarország – a Petõfi Párt (Nemzeti Parasztpárt) napilapja „Helyszíni tudósítás a gyûjtõfogházból 800 politikai fogoly kiszabadulásáról” címmel közölt tudósítást. A Szív – A Jé zus Szíve Szövetség hetilapja – Mindszenty hercegprímás november elsejei rádiószózatát idézi és részletes beszámolót közöl arról: Hogyan szabadult ki fogságából a Bíboros- hercegprímás? Ebben három nevet emel ki a cikk a szabadítók közül: Pálinkás Antal õrnagy, Molnár Bertalan és Deák János hadnagyok.
Ezt a sok lapot átnézni idõbe tellett, mi sem sokkal több idõt tanácskoztunk. Megállapodtunk, hogy ki milyen riportot vállal, és eltávoztunk.
Ma könnyû felöltõben jártam a várost. Szombat lévén igyekeztem haza. Nem a Böszörményi útról kanyarodtam az Ugocsa utcába. Az Alkotás úton jöttem fel a Hertelendy utcán. Furcsa dolgot észleltem magamon. Még csak tizenkét éve volt Budapest ostroma, de az óvatosság ma nagyobb volt szívemben. Családom van! Fiaim vannak. Bölcs lettem és megfontolt.
A rádióbemondó többször felhívta a figyelmet az esti Mindszenty-beszédre. Ott ültünk a készülék mellett. Vajon mit mond a kiszabadult fõpap? Milyen kiutat ajánl a magyar népnek?
„Nem kell szakítanom a múltammal... Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelyen minden párt indulhat... Ennek az országnak sok mindenre van szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre!... A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintõ leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelõsségre vonásoknak minden vonalon, mégpedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniük. A magánbosszúkat el kell kerülnünk és ki kell küszöbölnünk. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelõsséget viselnek saját tevékenységükért. Ám hangsúlyoznom kell a tennivalók tárgyi foglalatát. Jogállamban élõ, osztály nélküli társadalom, a demokratikus vívmányokat fejlesztõ, a szociális érdekektõl helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista szellem és ország akarunk lenni! Ez akar lenni az egész magyar nép!
A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk. Ettõl a pillanattól kezdve figyeljük, hogy az ígéretek és cselekedetek fedik-e egymást, és ami ma keresztülvihetõ, azt senki ne halassza holnapra...”
Mi, akik szerettük volna a teljes változást, mi se örültünk tiszta szívbõl. Kemény szavakat mondott a hercegprímás, az ország bukott vezetõihez intézve fenyegetéseit. Most megértõbbnek kellett volna lenni. De miért lett volna ilyen? A börtönévei nyilván más embert faragtak e kemény prédikátorra emlékeztetõ bíborosból, mint volt elítéltetése pillanatában. De azért a sok rosszon átment magyarság értéket is kapott a bukott rendszertõl, és most ne firtassuk, hogy milyen áron.
Összenéztünk. Ebbõl nem lehet nemzeti összefogás. Valami végzetes idõ közelítését hallottuk ki a rádió hol elhalkuló, hol recsegõ hangjából. Ennyi volt a beszéd? Ennyi! Persze nem az számított, hogy a mi családi közösségünk hogyan reagál a szavakra. Ráadásul Sári református szívvel hallgatta végig a beszédet. Itt egészen más számított. A politika sose a köznapi ember fegyvere – kivéve a mát, s benne ezt a csodálatos forradalmat, ami megdöntötte az öröknek hitt rendszert, széttörte Sztálin szobrát és nimbuszát –, és egymás mellé állított munkást, parasztot, diákot, értelmiségit, mindazokat, akiknek elszámolnivalójuk volt a bukott rendszerrel.
A gyerekek elaludtak, mi is fekvéshez készülõdtünk. Csöngött a telefon. Sokan hívtak.
– Mit szólsz hozzá?
– Kemény beszéd volt!
– Nem lesz baj ebbõl?
– Ezt nem nyelik le az oroszok!
Felhívott Vasvári is.
– Pajtás – ezzel kezdi mindig a telefonálást –, pajtás, mi lesz velünk? Tele az utca a pártok plakátjaival. Már nyilaskeresztest is láttam. Ha nyilas párt is alakulhat, kivándorlok Izraelbe. Most beszéltem Ladányi Lászlóval. Õ is azt mondja, napok óta nem mer kimenni az utcára. Ahogy módja nyílik, õ is kivándorol...
Vasvári mentegetõzött.
– Én sem hagyom el ezt a szeretett lakást. Pedig mennyire büszke voltam, hogy Kiss József egykori lakásában élek! Ennek a lakásnak szelleme van. Érzem a levegõjét. Félek. Nem tudom elhagyni. Ugye tudod, az ablakomból a Városi Színházra látok. Láttam a lincselõk hadát. Te nem voltál ott?
– Csak október 30-án, kedden. Én nem láttam a halottakat, el is iszkoltam gyorsan.
– Ha visszajön a 44-es év nyilas világa, kimegyek Ladányival Izraelbe.
– Meggondolod még, Pista!
Régebben nem mertünk ilyen nyíltan telefonálni, tudtunk a telefonlehallgatásokról. De most nem kellett trágár szavakat mondani a vonalba kapcsolódóknak, mintha nem tudnánk, hogy miért szuszog valaki oly nagyokat a kagylóba...
Aztán ennek is vége lett. Rossz érzésekkel mentünk aludni. És ez nem a késõbb jött dolgok elõrevetítése volt. Még sokáig beszélgettünk. Valahogy nem jött álom a szemünkre. Mi jöhet ezután? Én félve gondoltam az elkövetkezõ napra, mikor majd riportra megyek. Mert égetett az adott szó. Ha valamire igent mondok, nem hagyom cserben ismerõseimet. Mi lesz holnap?


HÁZUNK TETEJE ELREPÜLT

Nem emlékszem az álmomra. Mély volt, nagyon mély. És azt is tudom, hogy álmomban leszakadt a padlás. Ekkora zuhanást csak 1944-ben éreztem.
Hajnali négy óra után valami hihetetlen robbanás rázta meg a házunkat. Egy légiakna robbant fölöttünk. Felkapta a tetõ egy részét és az utcára dobta. Felugrottunk! Még nem hajnalodott. Kirohantunk az utcára, megnézni, ég-e a ház. Nem égett. De ahová bevág egy akármilyen bomba, légiakna, gránát, tûzérségi lövedék, ott megdermednek a lelkek, ajtók csapódnak, jajgatás hullámzik a lépcsõházban, végigfut a szellõzõaknán, lábak dobognak, hiszen ugyanonnan jöhet egy újabb, majd még egy eltévedt lövedék. Mohay úr ijedten csöngetett be.
– Megyünk a pincébe? Életveszélyes fentmaradni!
Szerencsére most õsszel nem jött fel a talajvíz, pedig már évek óta – késõ õsztõl tavaszig – megtelik a pincénk vízzel. Gumicsizmában lehet csak a szenet fölhozni. De most száraz. Az utcáról dörgések hallatszottak. Félelmetes volt. Valaki az Alkotás utcából jött, s hozta a hírt, az orosz tankok végiglõtték az utcát. Az Aradi vértanúk tere lángokban. Égnek a lakások.
Bekapcsoltuk a rádiót. Egy igen megilletõdött hang ötször mondta be:

FIGYELEM! FIGYELEM! FIGYELEM! FIGYELEM! FIGYELEM!

Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke szól
a magyar néphez!

Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke.
Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fõvárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!

Felcsendült a Himnusz! Dermedten hallgattuk a riasztó szavakat. Megrendülten szólt Nagy Imre. Most nem úgy, mint október 23-án este! Most felelõs miniszterelnökként. Házunkban sokan felfutottak megnézni, hogy mit segíthetnek, mások a pincébe tartottak. Már a Szózat keserve folyt a készülékbõl. Majd újra az elõbbi jelentés, de immár egymás után angolul, franciául, németül, talán szerbül, majd újra magyarul. Mintha egy végtelen szalag forogna a magnón, elrepül a világba, kérnek a könyörgõ szavak, de a világ becsukott füllel alszik!
Senki nem akarja érteni egy nép sikolyát. Magyarország újra magára maradt. Miközben lehurcolkodunk, a háziak közül egy tábornok özvegye felkiált.
– Mikor jönnek már az amerikai csapatok?
– Sohanapján, nyanya, most választanak elnököt. Magyarország? Szabadság?
Ugyan már...
Hat óra elõtt öt perccel már más szöveg száll a levegõbe:
Nagy Imre, a nemzeti kormány miniszterelnöke felhívja Maléter Pál honvédelmi minisztert, Kovács István vezérkari fõnököt, továbbá a katonai küldöttség többi, tárgyalásra indult tagjait, akik tegnap este 10 órára mentek ki a szovjet hadsereg-parancsnokság színhelyére, és eddig még vissza nem tértek, hogy haladéktalanul jöjjenek és vegyék át hivatalaik vezetését.
Ezt is ismétlik. Mindent ismételnek, míg a Parlament épületét el nem foglalják az oroszok.
Újabb bejelentés:
Értesítjük az ENSZ fõtitkárát, hogy Nagy Imre a következõ felhívást intézte a magyar néphez...
Már negyed nyolc. Margit nagymama reggelit melegít a gyerekeknek. Mivel az ágyúdörej nem maradt abba, félõ, hogy még egy találatot kap a házunk. Reggeli után berendezkedünk a pincében, mert bármilyen rossz is a levegõ, a lakásban maradni életveszélyes.
A rádió újra jelent.
A magyar kormány felkéri a szovjet hadsereg tisztjeit és katonáit, hogy ne lõjenek! Kerüljük el a vérontást. Az oroszok barátaink és azok is maradnak!
A nagymama kommentálja a hírt.
– Na, tudnak is azok magyarul. Majd épp a Kossuth rádiót hallgatják a tankokban!?
Ebben a pillanatban oroszul is beolvassák a közleményt.
– Ezek meghallották, amit mondtam.
– Csak az ENSZ alszik.
– Meg Amerika!
A reggeli után tovább vadászom a híreket. Beledobog a szívem a nyolc órai közleménybe.

FIGYELEM! FIGYELEM! FIGYELEM!

Kedves hallgatóink! A Magyar Írók Szövetségének felhívását hallják:
Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetséghez, akadémiához, tudományos egyesüléshez, a szellemi élet vezetõihez fordulunk segítségért. Kevés az idõ! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon. Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!

A Kossuth adó zene közben nyolc után nem sokkal abbahagyta az adást, de talán tíz perc múlva egyházi éneket közvetít. Egyszer, csavargatás közben egy új adót sikerült fogni.
Figyelem! Figyelem! Figyelem! Dr. Münnich Ferenc a mikrofonnál.
Nyílt levél a magyar dolgozó néphez!
A nagymama kommentálja.
– Csak a dolgozó néphez! Nem mindenkihez?
Münnich olvassa:
Honfitársaink, munkás és paraszt testvéreink! Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc miniszterek, Nagy Imre kormányának volt tagjai bejelentjük, hogy 1956. november elsején, megszakítva ezzel a kormánnyal minden kapcsolatunkat, kiléptünk a kormányból és kezdeményeztük a Magyar Forradalmi Munkás- Paraszt Kormány megalakítását...
Anyósom megszólal.
– Ebbõl minket megint kihagytak. De téged is, se az írókat, se az értelmiséget nem említik!
A pincében nem tudtuk hallgatni a Szabad Európát sem. Valahol elveszett az éterben. A nagymama fent maradt, ebédet fõzött. Szerencsére gondos asszony volt, a kamrája olyan volt, mint odahaza Szegeden, tele befõttel, lekvárral, savanyúsággal. És még volt lisztünk, kenyerünk. De meddig? Egy nap alatt nem érnek véget a harcok. Egyetlen család sem élt a házban, aki a régi rendszert sírta volna vissza. Még az alattunk lakó katonatiszt sem, akirõl már említettem, hogy vonzódott a színházhoz. Sári délután a fülembe súgta:
– Nem akarom elkiabálni, de én úgy megijedtem, hogy kiállt lábamból a fájás.
A piros folt csakugyan eltûnt. Hát nem hihetetlen? Estére berendezkedtünk. Szerencsére a pincénk üres volt. Általában október végén, november elején hozták a megrendelt szenet, de hozzánk még nem ért el a szeneskocsi. Azért volt valamennyi szén a pincében, ezt elegyengettük, ezen vetett vackot magának nagymama, míg Sári egy családi, összehajtható tábori ágyon feküdt a két gyerekkel. Én minden éjszaka fent õrködtem. Szerencsére csak a ház teteje sérült meg, a felsõ lakások nem, mi meg az elsõ emeleten laktunk, ami másodiknak számított, mert volt a házban félemelet is. Nem minden férfi merészkedett föl...
Éjszaka Mohay Sándor szívbéli barátommal, a kedves Sasa bácsival beszélgettem az 1945-ös pinceéletrõl. Mindkettõnknek volt élményünk. Mindezt megírtam az 1985-ben megjelent Halló, Tartsay lakás? címû regényben, hiszen 1944. december 3- tól 1945. január 18-ig a volt honvédelmi miniszter vitéz csataji Csatay Lajos Andrássy út és Rózsa utcai sarokházának elsõ emeleti lakásában laktunk, majd karácsonytól kezdve a MÁV Igazgatóság épületének betonpincéibe költöztünk. Mivel nehezen aludtam el, legépeltem az eddig írott vers-naplómat.


FORRADALMI NAPLÓ A JÖVÕNEK

A Forradalmi napló magamnak íródott, ki kellett írni szívembõl a feszültséget. Késõbb már nem naplószerû feljegyzések születtek, hanem igazi versek, elkeseredésbõl, reménytelenségbõl, csak azért is! Mert ki kell mondani, ami fáj, különben megfojtja az embert a ki nem mondott szó.


KÖLTÕT IDÉZTÜNK – X. 23.

Kit idéztünk a Parlament elõtt,
kivel esküdtünk volna meg, kivel?
Mi sem leszünk rabok se görnyedõk:
Petõfivel!


EMLÉKEZTETÕ – X. 24.

Az utcánkban a zászlók körbenyírtak,
az idegen címert most égetik.
Ez a világnak végérvényes hírt ad,
hogy jelképeit a tûzre vetik!
Kossuth címert a régi, rossz helyébe,
hogy emlékezzünk október hevére!


ESTI SÓHAJ – X. 24.

Követelés követelést ér,
program új programot.
Csak vér ne hullna, jó magyar vér,
s ne lenne több halott!


A RÁDIÓRÓL – X. 25.

Dicséri, akit dicsérni nem illet:
az idegen elnyomó katonát,
akitõl kaptuk szörnyû sebeinket,
fegyverrel dúlja a nép otthonát.
Micsoda hang, kik sugallják-e szókat?
Csak megvetés járhat az árulóknak!


KÉRDÉS VÁLASSZAL – X. 25.

Az lenne itt az ellenforradalmár,
ki úgy tesz most hitet,
hogy a jövõbe fegyverrel utat vág,
s nem a hitetlenek?
Kik meglapulva vagy fegyvert ragadva
azért harcolnak itt,
hogy visszahozzák népünkre a bamba
vad terror napjait?!


MEDITÁCIÓ – X. 25.

Aki a védtelen tömegbe lõ
az gyávaságában lesz vakmerõ!


ÁTOK – X. 25.

A Parlament terérõl majd ki mossa
le a tengernyi vért?
És ki mond velünk átkot a gonoszra,
ki egy országot festett vérhabosra
a halott rendszerért?


EGY JÓ HÍRRE – X. 26.

Kivonják az orosz csapatokat!
Budapest népe ettõl boldogabb.
Örül a hírnek, miért ne örülne?
Ez tesz pecsétet függetlenségünkre!


ISMERÕS AZ UTCÁN – X. 26.

Bizonygatja, hogy õ mennyire bátor,
bár megijedt a saját árnyékától.


KÍNOS ÓRA KÍNRÍME – X. 26.

Az ország népe már határozott,
most, most kapunk mi újuló erõre.
Kérdezni sem kell, kire nincs itt szükség?
Gerõre!


GONDOLAT AZ EMIGRÁCIÓRÓL – X. 26.

Az országvesztõk kiseprûzve,
törvényeik mind vetve tûzre,
itthon, itthon egy se maradhat,
emigrálnak, de nem Nyugatnak!


MEGINT A RÁDIÓRÓL – X. 26.

Kiált, üvöltöz: „Fontos közlemények
következnek...” Ki hisz, ki hisz neki?
De az új kormány mégsem jön, a népet
szavak hullámával terelgeti.
Miért nem tudja, hogy húsába vágtak
az országot rontó halogatásnak?!


EGY ÍRÓRA – X. 27.

Miniszter volt. Köpönyeget vált.
A régit leteszi.
De ez az új nyomja a vállát.
Még idegen neki!


SOHA TÖBBET – X. 27.

Az ágyúk még dörögnek,
csak ezt ne, soha többet!
Ti országvesztõ bölcsek
itt már hollók köröznek.
Ellenünk újra törhet,
nyakába szöges örvet.
S a nép – volt kikötött eb –
bilincset ezret törhet,
itt csak az igaz gyõzhet:
üdv, üdv a felkelõknek!


HARCKOCSIZÓK – X. 29.

Piros-fehér-zöld zászló
a tankon. Magyarok!
Ez a szép jövõt játszó
nap is megadatott.
Az oroszok kimentek,
és Szuezt keresik.
Ne az legyen a vége:
Budapest elesik.


EGY MÁSIK ÍRÓRA– X. 30.

Csodálkozik, hogy nem adnak kezet
az eddig méltatlan ellenfelek.


A RÁDIÓBAN – XI. 2.

„Hazudtunk éjjel-nappal!”
Ki hazudott? A senkik!
Folyik a számonkérés.
Lehet, hogy elfelejtik?


A FARKASRÉTI TEMETÕBEN XI. 2.

Halottak napja. Hõsök napja.
Életet adtak életért.
Hogy ébredjünk jó pirkadatra.
S ne feledjük soha a vért.


EGY LÉGIAKNA – XI. 4.

Egy légiakna becsapott
s házunk teteje elrepült.
Szegény becsapott magyarok...
„Hazádnak rendületlenül...”


Ugyan a pincében két helyen villanykörte égett, de elég sötét volt. Ezt csak a gyerekek szerették. A paplan alá bújni, játszani, hallgatni a felnõttek beszédét, nézni a gyertyák lobogását, valami csodás dolog volt.
Vajon hány házban aludtak hasonlóképpen? Azokban biztosan, amelyeket Bu- dán és Pesten akna-, gránát- vagy harckocsilövedék ért. Ahol odalett a lakás, betörtek az ablakok! Pesten nem tudták elképzelni, hogy mi lehet Budán, és nekünk az Ugocsa utcában fogalmunk sem volt arról, mi van Pesten, a Corvin közben.
De akinek ott lakott ismerõse, hozta a híreket a fegyveres ellenállásról, a harcról.
Írtam, hogy a mosókonyhában vizet tudtunk venni! A víz 1945-ben is elapadt az utcában! Akkor is a mi mosókonyhánkból vettek vizet a szomszédok. És ez azt jelentette, hogy volt nagy jövés-menés. Minden házban volt egy idõsebb hölgy, aki emlékezett az Ugocsa utca 6/a vízvevõ helyére. Ez bizonyos népszerûséget jelentett. És híreket. S nemcsak rossz hírek érkeztek, hanem jók is. Így tudtuk meg, hogy november 5-én, hétfõn reggel kinyitott a Böszörmény úti sütöde. Kellett ennél jobb hír? Mentünk mi is sorba állni, mint a régi lakók 1945-ben. Hányadszor írom le, mint 44–45- ben? Bizony, sokadszor.
Hétfõn délután valaki hozott Pestrõl egy IGAZSÁG-ot. Már csak röplap, nem újság. Dátuma: 1956. november 5. Hétfõ. I. évfolyam 10. szám.
A szerkesztõség megmagyarázta a lap ilyen formában való meg jelenését.
A lap megjelenését a szovjet csapatok támadása késleltette. A forradalmi õrség egyik osztaga védelmi harcokat folytatott a szerkesztõség és a nyomda épületében. A lap a forradalmi osztag és a dolgozók önfeláldozó harcának következtében jelent meg. Mivel sokan szomjaztak a hiteles szóra, felszöktem a lakásba, és indigóval öt példányban lemásoltam a vezércikk helyén megjelent HÉTFÕ... címû írást.
Gépfegyverzaj, sebesültek jajkiáltása nyitja a hetet.
Hétfõ. Ma kellett volna megindulnia a munkának. Ma kellett volna megkezdeni a romok eltüntetését. Ma kezdõdött volna a Béke.
Hétfõ. Újabb romok. Az utcákon barikádok. Háborús Budapest. Vérzõ, megtépett ruhájú Budapest.
Nemzetõrök, kiknek hivatása a rend fenntartása, fegyverrel a kezükben harcolnak az oroszok ellen, kiket „a rend helyreállítására” irányítottak ellenünk.
Rendfenntartók rendfenntartók ellen? Születhet-e ebbõl rend? Születhet-e ebbõl független, szabad élet?
Ellenforradalmár restaurátorok maroknyi csoportja ellen kért segítséget a Kádár- kormány. Ez a „segítség” a magyar népet sújtja. Az elmúlt napoknak voltak olyan jelenségei, melyek ellen lapunk is felemelte szavát. Ezek kinövések voltak a forradalom testén. De nem ezek a jelenségek jellemezték a magyar nép forradalmát. E kinövések ellen küzdött a Nagy Imre-kormány is. Példa rá Dudás József letartóztatása.
A Nagy Imre-kormány követett el hibákat. Elsõsorban a többpártrendszer elsietett kihirdetésével, mert ezzel életre hívta a pártoskodást és megosztotta a forradalom egységét. Mégis ez a kormány volt az, mely az egész nemzet rokonszenvét és elismerését vallhatta magáénak.
Nagy Imre fogoly. A Szovjetunió foglya. És az irányítás nélkül maradt nép tovább vívja rettenetes és gyönyörû harcát, a megtámadottak igazságos harcát.
Vasárnap kezdõdött.
Azon a vasárnapon, melyikrõl azt hittük, hogy végre békés lesz. Ünnepi ebédet álmodtunk a fazekakba, rokon- és barátkeresõ utakra indultunk volna, s most, akikrõl tegnap úgy tudtuk, hogy megvannak, ma nem tudjuk, hogy élnek-e még.
Hétfõ... Milyen hetet hoztál nekünk?

TAKÁCS TIBOR