Kedd délelőtt bent jártam a Hírlapkiadó házában, a New York palotában. Az Ifjúsági Könyvkiadóhoz szerettem volna bejutni, hogy hátha megtudok valamit kéziratom sorsáról. Senkit sem találtam. Újra a Művelt Népnél kutakodtam, mikor hirtelen óriási robbanások rázták meg a világot. Kik lőnek és mire lőnek? Ráadásul a közelben. Jöttek a hírhozók a Köztársaság térről.

– Harckocsik lövik a pártházat!
Vagyis a Budapesti Pártbizottság székházát, az egykori Volksbund-házat. Srégen szemközt a Városi Színházzal, a mai Erkel Színházzal. Ez a színház 1944-ben a Magyar Művelődés Háza volt. Sokan rohantak oda. Köztük én is. Mire odaértünk, már nem lehetett a tett színhelyéhez közel menni. A jelenlevők szerint a pártházban foglyok voltak, akiket megöltek a kommunisták, az ideérkező harckocsikkal a házon nagy sebeket ejtettek az ellenük támadók, és néhány funkcionáriust, illetve a házat őrző fegyvereseket valósággal szétszedték.
Ekkor már a tér alatt – éppen a színház előtt – varázsvesszővel kutatták a kibontott földet, titkos alagutat kerestek, amiből állítólag felhangzott a fogvatartottak jajkiáltása és segélykérő sikolya. Földgyaluk ásták a tér alatti világot.
Mivel borzadok a vértől és a kegyetlenségtől, otthagytam a lassan sötétedő teret. A titok vajon meddig maradhat titok?
Egy érdekes hír a Szabad Magyar Rádió – A Rádió forradalmi munkástanácsának lapja negyedik oldaláról:
Akiket újra hallani akarunk címmel ez olvasható:
„Végérvényesen, visszavonhatatlanul és fenntartás nélkül vissza kell adni a mikrofont Pluhár Istvánnak (ő volt a nagy és felejthetetlen sportriporter 1945-ig) – amint ezt a Szabad Magyar Rádió Forradalmi Munkástanácsa határozatba is foglalta –, Ember Györgynek, Tóbiás Áronnak és mindenkinek, aki a szívével szerette népét és munkáját.” És végre, ha rövid híradással, de a NÉPAKARAT, a Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetségének lapja november elsején (vándor) aláírással ezt írja a Köztársaság téri vérengzésről: „A DÉLI ÓRÁKBAN a Köztársaság téren is nagy tömegek gyűltek össze. A pártház alatt és az Erkel Színház alatt állítólag titkos pince van. Nemsokára honvéd műszaki alakulatok érkeznek. Először a pártházat kutatják át. Keresik az esetlegeses alagút nyílását. Az eredmény betonos páncélajtó. Puszta kézzel nem bontható fel. Robbantóegység kell hozzá. Estére jelzik érkezésüket.
Sötétedik. Egyszerre csak moraj zúg végig a tömegen. Félmeztelen embert hoznak a pártházból. ÁVH-s. A tömeg népítéletet akar. A fegyveresek azonban uralják a rendet. Körülveszik, gépkocsiba rakják, és a rendőrségre szállítják.”
Ugyanazon a napon, vagyis november elsején a MAGYAR FÜGGETLENSÉG – A magyar nemzeti forradalmi bizottmány lapja ugyanarról az eseményről már így számol be:


„NÉPÍTÉLET A KÖZTÁRSASÁG TÉREN

Valamivel tizenegy óra után történhetett, ismét gyilkos sortűz dördült. Nemzetőröket támadtak meg a nagybudapesti pártbizottság ablakából a veszett patkányként védekező nemzetrontó janicsárok: az ÁVH.
Ide fészkelték be magukat. A pártházba menekültek, de nem kerülhették el sorsukat. A nagy tér minden oldaláról megindult a támadás. A nemzetőrség páncélosa tüzet nyitott és az első gránát vijjogva csapott be az ÁVH viperafészek szívébe.
Védekeztek. Sőt! Tüzet nyitottak a Luther utcai békés lakóházak emeleteire, az Erkel Színházra és ami ezután következett, arra úgy emlékszem vissza, mint valamilyen lázas álomra. Rossz, szörnyszülött víziók kísértenek így éjnek idején.
Hatalmas vöröskeresztes zászlókkal egy ápolónővér és két hordágyas mentő indult a térre, hogy összeszedjék a szabadságharcosok sebesültjeit. És akkor megtörtént az, amit a világháború legszörnyűbb óráiban gyűlölködő ádáz ellenségek sem követnek el, az ÁVH-s gyilkosok rájuk lőttek, az elöl haladó ápoló véresen arcra bukott.
Tollat forgattam eddig és gyűlöltem a vérontást, de ekkor puskát ragadtam és a szabadságharcosokkal együtt rohamoztam én is. A gyilkosok látták, minden elveszett. Egy ÁVH-s ezredes rohant ki a földszinten lángokban álló házból és egy szőke alig négyéves fiúcskát tartott maga elé védőpajzsként, hogy mentse saját nyomorult életét. De nem tudta megmenteni.
Ítélt a nép. Hulláját lábánál fogva akasztották a fára, és a borzalmas hízott tetem úgy lógott ott, vértől mocskosan mint örök időkre figyelmeztető kiáltó bűnjel. A gyermeket sikerült épségben megmenteni. Szegényke az átélt borzalmaktól alélt volt, de élt, megmentői körében azok közt, akik kíméletlenül leszámoltak a hóhérokkal. Már mosolygott, és ennek a szelíd gyermekmosolynak sugara áttört a pusztítás komoran gomolygó füstfellegein, biztos jövő zálogaként tündökölt és visszfénye itt ragyogott a győztes szabadságharcosok kormos, borotválatlan, elnyűtt arcán.
Kiterítették a hullákat. Előkerültek zsebeikből a különböző igazolványok. Ezredesek, őrnagyok, századosok. ÁVH-s, polgári és orosznyelvű igazolványok. Fizetési listák 8–9000 forintos havi illetményről... Zúgott, viharzott a forradalmi nép.
Mintha nagyon hosszú időre akartak volna berendezkedni itt a gyilkosok. Az ablakon sorra adták ki a vágott disznókat, csemegét, csokoládét, rengeteg takarót, dunnát, paplant... Vöröskeresztes kocsikra rakták és a kórházakba szállították.”

*

Ezek a lapok elkerültek az Ugocsa utcai házba is.
November elsején hazautaztam Szegedre, hogy kimenjek a temetőbe szüleimmel.
Sári nem jöhetett, még mindig alig tud menni.
– Helyezkednek ám az elvtársak – fogadott apám. – Hogyha hallanád őket. Mindenki köpönyeget váltott. Azok lettek forradalmárok, akiknek sok vaj van a fülük mögött. Mások meg elbújtak. Te, ezek még visszajönnek! Majd meglátod. És azt hiszed, hogy az oroszok engedik ezt a változást? Politika itt minden.
Apám felnőtt fejjel látta a világot. Én heveskedve. Édesanyám aggódva.
Nem sok időt töltöttem otthon, reggel mentem, délután jöttem, éppen csak annyi időnk volt, hogy kimentünk a Dugonics temetőbe nagyszüleim sírjához. Apu hozta a virágot, amit én fizettem, mert örök spórolásában kerti virágot akart vinni a sírra.
Anyu belém karolt.
– Kisfiam, miért nem mégy vissza a Rádióba? – kérdezte.
– Mert nem tőlem függ. Most az adást nem a Sándor utcában szerkesztik, hanem a Parlamentben. Most eszmélnek csak a rádiósok. Egyelőre ujjal mutogatnak egymásra.
– Szólhatnál Bozó Lacinak.
Bozó László szegedi barátom, Attila fiam keresztapja, a Rádió későbbi főrendezője volt a Rádió háromtagú Munkástanácsának egyik tagja.
– Anyuskám, én szívesen visszamennék, ha hívnának. Most nincsenek műsorok.
– Így akarsz élni, állástalanul?
– Így többet kerestem eddig, mint ha állásban volnék. A SZOT most is utalja a havi járandóságomat. Ne félts engem.
– Sári még mindig beteg?
– Nem javul a trombózisa. Te is hat hétig feküdtél tavaly a kórházban, mozdulatlanul. Már elfelejtetted? Neki egyelőre nem gyógyul a lába.
Mikor az ember szíve ketté szakad, akkor hallgat. Rosszul éreztem magam otthon. Alig vártam, hogy a vonaton üljek. Apám kísért a Nagyállomásra.
– Ugye, téged az a Bóday nevű újságíró űzött el a városból?
– Főszerkesztő... – javítottam ki apámat. – Ki akart záratni a MÚOSZ-ból. Mi van vele?
– Most fő forradalmár!
– A főkommunista?
– Úgy bizony! Kisfiam, tanuld meg, ezek mind kaméleonok, színt váltanak. És uralmon maradnak.
Rossz érzéssel jöttem haza szülővárosomból. Mikor a vonat elérkezett a Belvárosi temetőhöz, a nagy kanyarban átölelte szemem a sírokat. Ezer gyertya és mécses lobogása olyan volt, mintha szellemek bolyongtak volna.


„OTT MEGY EGY ÁVÓS...”

Pénteken, november 2-án is bementem a Rádióba. Úgy három óra múltával indultam haza, jó örömmel, mert szerencsémre egy ismerős újságárus adott egy éppen akkor megjelent Irodalmi Újságot. Ezt olvastam. Rajtam az 1952-ben vett barna bőrkabát. Valahonnan nagyobb honoráriumot kaptam, és ezt magunkra költöttük. Sári csikóbundája csak 2300 forintba került. Emlékszem, csatakos, őszi estén vásároltunk. A feleségemnek nehéz volt bármit venni, nem tudtam semmire rábeszélni, ha valami nekem tetszett, neki nem kellett. A női lélek kiszámíthatatlan. De ezt elfogadta. Utána nyomban azon erősködött, hogy a megmaradt pénzen vegyünk egy nekem illő bőrkabátot, ami bírja az esőt, nem engedi át a szelet. Rábeszélt. Megvettük. Felvettem. 2100 forintba került. Olcsó volt. Majdnem a bokámat verte.
A bőrkabátot néhány hétig lehetett kapni. Jó hasznát láttam vidéki útjaimon. Nem engedte át a szelet, nem volt nehéz, igazi vidékjáró kabátnak bizonyult. Elnyűhetetlen volt. Ma is a VI-os stúdió vésztörvényszékén voltam, kíváncsi volt rá- diósként ültem a hatosban. Aznap, tekintettel a rosszra vált időre, bőrkabátban jártam a várost. A négy év már látszott rajta. Fakó lett, belesápadt a múló évekbe. A kabát gyorsabban öregedett, mint én. Évente egyszer ugyan megtisztítottuk barna bőrkrémmel, de alatta mégis átütött az elhasználtság. A sok vidéki út bizony tönkretette.
És nem szerettem már akkor. Hosszúnak éreztem, mert változott a divat. Öv fogta össze a kabátot, ha léptem, kicsapódott két szárnya elöl, mint egy fecskefark, lifegett ki-be, ki-be, a lépés ritmusára. Átvillamosoztam a Margit hídon, a Moszkva téren villamosra szálltam.
A felbolydult világban az emberek nyugtalanok. Zsebre tettem az Irodalmi Újságot. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című versével volt a fejem tele, ezt olvastam a villamoson. Az elmúlt napok zűrzavara megosztotta a népet, a „hol ellenforradalom – hol forradalom” nem rendeződött el a fejekben. Tele volt a város az atrocitások, népítéletek hírével. Az én költői lelkem nem örült senki halálának. Igazolvány nélkül nem mentem el otthonról: a Magyar Írók Szövetsége tagkönyve, mint hiteles dokumentum, volt a zsebemben. De velem volt az Igazság igazolványa is. Gondoltam, bármilyen igazoltatásnál ez elég védettséget ad. Elgondolkozva jöttem a villamostól. Tamási Lajos verse felkavart! Lám, mi lett Lajosból? Mi lett az Alkony úti népművelési iskola párttitkárából! Vajon érzi-e, hogy milyen messze került ifjúkori álmaitól? De ez a verse forró, sütnek a szavai.



Akárhányszor is olvastam el, ott volt előttem az Alkony úti iskola párttitkára, ez a szögletes mozgású fiatal férfi, akit lám, ennyire megváltoztatott a forrongó világ! Lajos nagy verset írt, a forradalom múzsája diktálta neki a szöveget, és 1956-tól haláláig vezekelt érte. Derékba tört pályája már sose ívelt magasba. Vezeklése a rendszernek szólt! Talán a szíve mélyén mégis tudta, hogy nem volt se osztálya, se hazája elárulója!
Elgondolkozva ballagtam hazafelé.
Máskor mindig sietek, mint akinek nincs ideje semmire, él bennem a hajdani futások csodája. Most csak arra gondoltam, mindjárt otthon leszek, csak kétszáz méter hazáig az út, már látszik az Ugocsa utcai ház.
Négy óra lehetett, mikor leszálltam a Királyhágó téri megállóban, ahonnan csak ötven-hatvan lépés az Ugocsa utca. Ott jöttem el, ahol a falon villanyóra méri az időt. A Böszörményi út és az Ugocsa utca sarki lómészárszék előtt emberek várakoztak. Vagy inkább csak lézengtek, mert az utcasarkok e forrongó időben vonzották a hírre éheseket.
Ekkor a húsra váró asszonyok egyike elkiáltotta magát.
– Ott megy egy ávós!
A hang felriasztott. Egy munkásasszony sápítozott! Az utca túlsó oldalára mutatott, ahol én jöttem, és egy-két ember. Megálltam. Körülnéztem. Vajon ki az a marha, aki ilyenkor ávós ruhában közlekedik az utcán?
– Ott ni! – kiáltotta és rám mutatott.
Még mindig forogtam, hátha jön valaki mögöttem, akit eddig nem vettem észre! De senki sehol. Teremtett ávóst nem láttam. Vagy mégis rám mutat? Első gondolatom az volt, hogy megvárom a felém készülődőket, előveszem írószövetségi igazolványomat, a szemébe vágom, hát nem az írók kezdték a szellemi forradalmat?
Ezt a történetet évekkel később elmondtam Majtényi Eriknek, Bukarestben. Jót nevetett.
– Min nevetsz? – dühösködtem.
– Te nyilván nem ismered a székely alapviccet...
– Mondd már!
„Fut a székely legény az utcán, és rohanás közben hátratekint. Megkérdezik tőle:
»Hová rohansz, te?«
»Az utca végében levágják az emberek harmadik kezét!«
»Bolond vagy« – okítják –, »hiszen az embereknek nincs is harmadik kezük.«
»Igen, de előbb vágják és utána számolják!«”
Majdnem így jártam én is. Mire elővettem volna igazolványomat... Megindultak felém, az asszony vezetésével. Az Ugocsa utca majdnem üres volt. Már rohantam is.
Mögöttem a sarki férfiak.
– Ni, hogy rohan az ávós gazember! – kiabálták.
De hiszen futó voltam egykor! Most magamért futottam, vagy húsz kiló súlyfelesleggel a hátamon. Ez volt életem legnagyobb futása. Senkit nem kellett utolérnem, senki nem versenyzett velem. Hátra sem néztem, bár hallottam az egyre halkulóbb kiáltást:
– Fogják meg!
– Hogy fut az ávós disznaja!
– Emberek, eléje...
De senki nem állt elém.
Akik elém állhattak volna, azok sehol sem voltak.
Minden átfutott rajtam. Sztálin 70. születésnapi ünnepségén Esztergom-táborban egy tiszt összetévesztett valakivel, ahogy ő mondta: felismert, s le akart lőni, mint volt nyilas újságírót. Most meg ávósnak néznek, bőrkabátom miatt. Hát van igazság? Egy pillanat alatt felértem a második emeletre. Nyomtam a csöngőt, egyfolytában. Végre nyílik az ajtó.
A nagymama áll előttem. Megrémülve hallja.
– Ha csöngetnek, ajtót ne nyisson! Ezt a rohadt kabátot meg rejtse el a kamrában.
Nem csöngettek. Nyomomat vesztették. A lósevró kabátot soha többé nem vettem fel. Két évtizeddel később Jóska unokabátyámnak ajándékoztam, adja el a szegedi zsibpiacon, ha még adnak érte valamit. Később hozott érte egy jugó Napóleon konyakot.
A régi történetre ittam egy féldecit.

TAKÁCS TIBOR

(Folytatjuk)