Az utcán érezni lehetett a feszültséget. Gerő Ernő, a magyar pártküldöttség vezetője a reggeli órákban érkezett haza Jugoszláviából, ahol Titóval tárgyalt. Hogy mi zajlott a színfalak mögött, rejtély. De ez a tüntetésre vonulókat nem érdekelte. Az események egymásból folynak és megállíthatatlanok! Emlékezetem szerint kellemes őszi nap volt, bár reggel felöltőben indultam a Rádióba. A város tele volt izgalommal. Engedélyezik- e a tüntetést, vagy nem?! De ez már semmit sem számított. A Varsót körülzáró szovjet harckocsik fenyegetik a lengyel szabadságot, s a hatalomba visszakerült Gomulkát. Ezért vonul a magyar ifjúság a lengyel nagykövetség elé.

Az úgynevezett vezetés tehetetlen volt. Mindig vezetést mondott a pártnyelv, hiszen most vezető csakugyan nem volt a kormánykeréknél. Gerő a végső hatalom kapujában érezve magát a beszédét írta, vagy íratta, amit este nyolc órakor olvas majd fel a Rádióban. De az utca a tüntetőké. A hónapok óta felgyűlt indulatok elszabadultak. A kormány két-három hetes csúszással követte az utca hangulatát, a vezetők nem tudták oly gyorsan megbánni bűneiket, hogy a közhangulat ne járt volna előttük. A lengyel követség előtt ember ember hátán. Beszaladtam a szemközti Írószövetségbe. Zajongó, zsinatoló társaság. Dilemmába kerültem, maradjak-e a rádiós haverjaimmal, vagy csatlakozzam az írókhoz? Hol a helyem? Hazatérésem óta lélekben újra írónak érzem magamat. De a köznapi politikához nem fűz semmi. Kezeltem Tamási Lajossal. Máté György rám nézett: „Te is itt vagy?” Veres Péter nyugalomra intette írótársait.
Érdekes – persze utólag – elolvasni annak a közleménynek a szövegét, amelyet a Magyar Írók Szövetségének titkársága és pártszervezete (!) adott ki. Két mondat a szövegből: „A Magyar Írók Szövetsége örömmel üdvözli a lengyelországi eseményeket... A magyar írók, akik az elmúlt évek során állhatatos harcot vívtak a demokratizálásért a Rákosi-féle politika ellen, úgy látják, hogy a magyar közélet számára ma a legfontosabb feladat erőteljesen biztosítani a továbbhaladást a szocialista demokrácia útján, és közben elkerülni és visszaverni minden provokációt, amely örömünket és politikai törekvéseinket megzavarná...”
Nem ebből lett forradalom!
Amíg várakoztunk, a Kossuth rádió 13 óra előtt jelentette:
„A közrend zavartalan biztosítása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez. Piros László belügyminiszter!”
Azután fél kettő tájban egy pillanat alatt megindult az írók menete, azzal a felkiáltással, mi akkor is megkoszorúzzuk Bem apó szobrát!
Elindultunk Budára! Hogy koszorú honnan került, volt-e egyáltalán, nem láttam! A végső cél nem egyszerű szimpátiatüntetés volt. Mi lesz a vége? Nem lehetett tudni. Attól, hogy az örök magyar–lengyel barátság jegyében koszorúzunk és tüntetünk, nem vonulnak el Varsó alól a tankok. A tüntetés nem valamiért volt, hanem önmagáért! Azt mondtuk Varsó, és Budapestre gondoltunk. Azt mondtuk lengyel szabadság, és az elvesztett magyar szabadságot akartuk vissza! Nyolcas sorokban vonultunk a Majakovszkij (Király) utcán a Nagykörútig, ott jobbra kanyarodtunk, majd a Körúton tízestizenkettes sorokban meneteltünk. Ekkor hallottuk, hogy a belügyminiszter mégis engedélyezi a tüntetést. Éppen jókor! Legalább 300 ezren vonulunk a lengyel követségtől, a Petőfi-szobortól a Bem-szoborig. A forradalmi láz befészkeli magát a szívekbe! Adunk a zsarnokoknak! Nem X-nek és Y-nak, hanem a Hatalomnak! Nem a rendőröknek, akik irányítottak minket, hozzáértéssel és szakértelemmel, hiszen az utolsó pillanatban államilag engedélyezett tüntetés részesei lettünk! Piros László meghátrált!
Már a Margit hídon vonultunk. A tömeg megállt. Ment valamennyit előre, ötven vagy száz lépést és újra megállt. Cammogtunk egy kicsit. Megálltunk. Mintha egy hatalmas folyó hömpölyögne át a hídon, ráérősen! A gyalogjárdán igyekvők gyorsabban haladtak. Közben megváltoztak a jelszavak! Már szovjetellenes kiabálások hangzottak! Ez már erődemonstráció volt.
– Nagy Imrét a hatalomba! Nemzeti kommunizmust! Gerővel a pokolba!
Az írók a nemzeti kommunizmust támogatták. Az évtizede gúzsba kötő kötelek napról napra pattogtak le a szívekről. A rendszer közelharcban hátrál a vívmányokat követelőktől. Az útlevél bevezetése is ennek volt betudható. Úgy gondolták a párttag írók, ha Nagy Imre kerül a hatalomba, minden csodálatos és nagyszerű lesz. Moszkvával szemben függetlenné válik az ország, elkergetik a sztálinistákat, s felépítik a boldog magyar kommunisták hazáját.
Erről beszéltek, nem másról. Idealisták voltak!? Ez volt a szívükben. Én ugyan sosem voltam párttag. Nekem furcsa volt, hogy olyanok is bizonygatták demokrata voltukat, akik súlyosan elkötelezték magukat az utolsó öt-hat évben. Valaki ezt később így magyarázta:
– 1956 betonfal volt! Akik messziről rohantak neki, összetörték magukat nagy igyekezetükben! Mások, távol az eseményektől, megúszták.
Már lekanyarodtunk a Margit hídról. Félelmetes volt a hömpölygő tömeg. Az eleje már a Bem téren, a vége még nem érte el a híd pesti hídfőjét! Másfelől is sokan jöttek. A Lánchídon, a Szabadság hídon, a rakparton az egyetemisták, ők értek talán leghamarabb Bem apó szobrához. A szobor mögött laktanya. A katonák a tetőablakokból integettek, hogy lássuk, velünk vannak, és hallani akarják a történendőket. Itt láttam először a gyűlölt címer nélküli lyukas zászlót! Három órakor kezdődött a tiltakozó gyűlés! De a szolidaritás jelszavával összegyűlt embertömeg nem érte be anynyival, hogy jelképes segítséget adjon Gomulkának és a testvéri lengyeleknek. Már minden a kommunista hatalom szétzúzásáról szólt.
Veres Péter megfontoltan, higgadtan, de mégis magával ragadón beszélt. A tisztafejű író, a föld egyszerű robotosa bölcsen szólt. Sokak bekiabáltak.
– Menjünk a Parlamenthez! Éljen a magyar–lengyel örök barátság! Követeljük a közös lengyel–magyar határ visszaállítását! Vigyék haza a szovjet csapatokat!
A Bem-szobornál nem lehet forradalmat csinálni! Itt lehet emlékezni a lengyel–magyar barátságra, de többet elérni lehetetlen! És a Szózattal? A „Hazádnak rendületlenül, Légy híve, ó, magyar. Bölcsőd az s majdan sírod is, Mely ápol, s eltakar!”
A legalább kétszázezer ember könnyezett és sírt. Egy lengyel író is szólt. A nevét ki tudja? Neki is örök élmény maradt ez a perc, a tér, ami akkor mégis hatalmasnak látszott. Különben bizony elég kicsi! Azt sem tudja a mai szemlélődő, hogyan fért el itt annyi tüntető? Úgy, hogy tele volt a Duna-part, a betorkolló utcák. Valamit visszakaptunk 1848 öröméből, hangulatából. Sőt, ez a délután nagyobb történelmi esemény annál a réginél. Itt most minden jelenlévő forradalmat csinál! Azzal, hogy tapsol, sír, könynyezik, őrjöng a szabadság kézzelfogható mámorától! A tömeg megindult visszafelé! A Pestre menőket rengetegen követték. Mi is mentünk. Az emberek lépni sem tudtak. Mi lassan mentünk, csak az idő rohant. Zászlókat lengettek. A lyukas zászlók felemelkednek a fejek fölé. Kivágva belőle a gyűlölt és nevetséges munkás-paraszt címer. A hatalom nagyon tudta, hogyan kell megalázni a nemzeti öntudatot. Felcsendült a Himnusz. Kellett az „Isten áldd meg a magyart...” Olyan volt, mintha eső csorogna az arcunkra. Pedig könnyek folytak. Csodálatos látvány volt az ablakokból nézni a hatalmas tömeget, de még jobb volt benne felolvadni! Ilyen szabad még nem voltam soha!
Mentünk vissza a Margit hídon, a Parlamenthez. Sokan a gyűlölt Sztálin-szoborhoz vonultak, mások a Rádióhoz mentek, a Sándor utcába. A legtöbben az Országház elé, a Balassi Bálint utcán át. Gyorsan jó helyet kaptunk a Földművelésügyi Minisztérium előtt, a Rákóczi-szobor mellett. Ott sorakoztak a magyar írók! Vagy már fogyatkoztunk? Itt már nem kellett összetartani, itt sokan más csoportokhoz csatlakoztak. Pedig ma délután minden jelkép volt! Minden a történelmet idézte. A lengyel–magyar barátságot, a magyar szabadságharc erdélyi csatáit a Bem-szobor. Rákóczi Ferenc lovas szobra a kuruc kor hőseinek összefogását, mikor evangélikus, katolikus s református főurak lettek egyek a szabadság kivívásáért.


„OLTSÁK EL A CSILLAGOT...”

A Parlament a titkok háza volt. Hatalmas, sötét tömege félelmet árasztott. Sok időbe tellett, mire elfoglaltuk a helyünket. Én a Rákóczi-szobor közelében álltam. Előbb ismerősök társaságában, majd ismeretlenek mellett.
Zengett a tér.
– Nagy Imrét akarjuk hallani.
– Hozzák ide Nagy Imrét!
– Le Gerővel! Le az országvesztőkkel!
Valaki közbeszólt.
– De barátaim, Gerő elvtárs nyolckor mondja el a Rádióban a rendkívül fontos jugoszláviai tárgyalás eredményét!
– Pokolba Gerővel!
A tér besötétedett. A kandeláber-csillagok ijedt pislogással nézték a tömeget. Egy tűt nem lehetett volna leejteni. Valakik megjelentek az első emeleti erkélyablakban. Mi nem hallottuk, hogy miről tudatták a közelben állókat, de a kórus mindent elmondott.
– Hoz-zák-i-de-Nagy Im-rét! Nagy Im-ré-vel tár-gya-lunk!
Aztán ez hangzott fel:
– Oltsák el a csillagot! Olt-sák el a csil-la-got! A Parlament vörös csillaga dacosan világított! A tömeg érezte hatalmát és legyőzhetetlenségét.
Türelmetlenül skandálták:
– Olt-sák-el-a-csil-la-got! – folytak össze a szavak!
A Parlament csillaga tovább vöröslött.
Már teljes volt a sötétség. A tömeg egyre türelmetlenebb. A Báthory utca torkolatával egy magasságban álltam a szobor előtt. Várjak még? Igen, a közelgő történelmi pillanatra várni kellett. Fél nyolc táján örömrivalgás a téren: kialudt a vörös csillag!
Győztek a tüntetők! Győztünk volna? Hiszen Nagy Imrét még mindig csak ígérik. Helyette Erdei Ferenc próbál beszélni, de a tömeg lehurrogta. Mit tudna mondani? Semmit! Állt az embertömeg. Ki tudná megmondani, mennyien voltunk? Ugyan lassan fogytak, ám aki ki akart törni a tér közepéről, annak derekasan utat kellett taposni. Az elmentek helyébe mások jöttek. A néha felharsanó szavaló kórusok is elvesztették a lendületüket.
Nyolc órakor közölték az Országház erkélyéről, hogy hamarosan Nagy Imre beszél. Óriási várakozás a tömegben. De ekkor, nyolc órától, a Kossuth adón Gerő Ernő sorolta jugoszláviai útjának eredményét. Én nem hallottam egyetlen szavát sem. Néhány, térre néző lakás ablakából a jól hallgatózók elcsípték a beszéd néhány momentumát. Gerő azt hitte, a nép megelégszik Rákosi bukásával, és ő üstökön ragadhatja a szerencséjét, s uralkodhat tovább. Másnap a rádióban hallottam a teljes beszédet, büszke volt jugoszláviai tárgyalásaira.
De kit érdekelt az, hogy majd megmutatja a kivezető utat.
Nem ő, majd Nagy Imre.
Végre fény vetült az erkélyre. A hangszóró bejelentette.
– Megérkezett Nagy Imre!
A megcsendesedett téren félelmetes a csönd. Azt vártuk, mit mond a tömegnek.
– Kedves elvtársak! – kezdte.
– Nincs elvtárs! – hujjogott sok ezer torok!
Ettől riadt meg, vagy valakik álltak mögötte? A nép azt hitte, pisztolyt szegeznek a hátába! Nagy Imre semmitmondó szavakat hajtogatott. Miért van az, hogy nagy emberek, történelmi személyek a kellő órában, percben, pillanatban nem tudják, hogy mit vár tőlük a hallgatóság? Hát ezért maradtunk itt ilyen későig?
A fény kialudt. Nagy Imre hátralépett. Ugyanebben a pillanatban, az éppen oszló tömeghez érkezett egy teherautó. Bőrkabátos, pisztolyos férfi kiabálta:
– A Rádiónál ávósok ölik magyar testvéreinket! A gyilkosok belelőttek a tömegbe!
Erősítésért jöttünk!
Pillanatok alatt megtelt a teherautó. A tér lassan ürült. Én hazaindultam a Lánchídon.
Már nem volt közlekedés a városban. Jó félóráig tartott az út. Buda fölött csöndes volt az ég. Harci zaj sehonnan sem hallatszott. Mi vár ránk? Mi lesz velünk?
Itthon a család halálra izgulta magát.
Meséltem élményeimet.
Az egész nap történetét. Bekapcsoltuk a rádiót. Semmitmondó zenét sugárzott Gerő beszéde óta, amit Sári és nagymama is hallott. Felháborodásukat nem tudták leplezni.
Megvacsoráztunk. A gyerekek csókkal búcsúztak. Mi szoruló lélekkel feküdtünk le. Vajon mit hoz a holnap?
Bekapcsoltam reggel a rádiót. Szepesi Gyuri sírós hangja könyörgött, hogy az olimpikonok gyülekezzenek, mert indulni kell Ausztráliába, és hagyják abba ezt az esztelen és értelmetlen harcot, mert így nem lehet kijutni Melbourne-be. A száraz hírek ar- ról szóltak, hogy fegyveres ellenforradalmi bandák támadták meg a középületeket, mindenki tegye le a fegyvert, szüntessék be a harcot, mert ha nem...
Ki sem mozdultunk a lakásból. A gyerekek semmit sem értettek a történtekből, mi sem sokat. Ez lett volna a tegnapi gyönyörű nap vége? Lehetetlen! A készülék a szokásos tömegdalokat harsogta harci riadóként, hogy honnan, senki sem tudta. Az Ugocsa utcához a belváros legalább egyórai gyaloglásra volt, nem mintha be akartam volna menni a városba. A két fiú, a család és a riadalom itthon marasztott.
De a fiatalok közül néhányan most jöttek haza a tegnapi tüntetésből, és másfajta híreket hoztak, mint amiről a rádió szólt.
A felkelők harcolnak, senki nem teszi le a fegyvert, sőt újabb és újabb fegyveres csoportok alakulnak. Az ifjak mellett férfiak ismétlik meg 1848 márciusát, noha akkor nem kellett vért ontani. Ez nem ugyanaz a forradalom, mint az 1848-as! Ez az ötvenhatosok forradalma!
Az emberek a házban és a környéken ki-ki vérmérséklete, vagy a társadalomban elfoglalt helyzete szerint viselkedett. Sokakban kivirágzott a remény. Mások féltek.
Vasvári Pista is hívott, mert a telefon működött. Vajon dolgozott-e a lehallgató szolgálat?
Pista szegény félt. Nem mondta ki miért és mitől, de félt.
– Rettenetes vége lehet ennek! – hajtogatta. – Ki hitte, hogy ide jutunk?
– Mi lesz ebből? – kérdezte anyósom. És a riadalomra kávét főzött.
A kávé illatára megjelent Sasa bácsi, a második emeletről.
– Tudod fogni a Szabad Európát? Nálam alig jön, folytonosan zavarják.
Megkerestem azt a sávot, amit éppen nem zavartak, de ott sem tudtak többet annál:
felkelés tört ki Magyarországon a szovjet zsarnokság ellen!
Délután a rádió beszámolt a fegyveres gócok felszámolásáról, hogy azután ismét a fegyverek beszolgáltatását követelje. A legkülönbözőbb emberek beszéltek. Nagy Imre hallgatott.
Ocsmány október szakadt ránk. Félelem a lelkekben. Féltettem novemberi juttatásomat, az újra elvesztett munkahelyet. Sejtettem, már nem lesz verselemzés, sörgyári öröm, de hogy mi lesz helyette, arról fogalmam sem volt. Közben – tétlenségemben – vers-naplót írok a mindennapokról. És néhány nap múlva varázsütésre minden megváltozott. Az ellenforradalomból forradalom lett, a legazemberezett fiatalokból hősök! Nagy Imre kormányt alakított! A várost fellobogózták, mindenütt kivágták az annyira gyűlölt címert, boldog, eufóriás hangulat öntötte el az embereket. Kimerészkedtek az utcákra, kinyitottak a boltok, sütöttek a pékek. A katonák nemzetiek lettek, piros-fehér-zöld kokárdát viseltek a sapkájukon.


AZ IGAZSÁG SZERKESZTŐSÉGÉTŐL A RÁDIÓ VI-OS STÚDIÓJÁIG

Kimerészkedtem a városba. Újra csak arra gondoltam: a Rádió visszaadhatná állásomat. Valami mély, elmondhatatlan sóvárgás élt a szívemben. Visszavágyódtam volt munkahelyemre.
Szerettem a rádió világát, a színészeket, rendezőket. Reménykedtem, hogy most már jobb műsorokat szerkeszthetnék. Elhatároztam, bemegyek a Rádióba. Igen, de mi lehet a Művelt Népnél hagyott gyönyörű tusrajzokkal? Egyáltalán, lesz-e még Művelt Nép? Ha törik, ha szakad, de elhozom ezeket az értékes rajzokat. Elképzeltem őket lakásom falán.
Átgyalogoltam az Alagúton, a Lánchídon, végig a volt Andrássy, majd Sztálin úton, amely ma már – egyelőre kézzel írott új nevét viselve – A magyar ifjúság útja! Előbb megnéztem, mi maradt a Sztálin-szoborból! Jelkép maradt: a csizmája! Ami letiporta a magyar népet. Ez ott maradt, hogy emlékeztessen. Bementem a SZOT-ba, másokat is idehozott a kíváncsiság: lesz-e még havi 800 forintunk. Ígérték, novemberben még lesz. Újra vissza a volt Lenin körútra. Az utcatábla a földön hever. Leninből sem kér a feltámadt nép. A múltból elég volt.
A New York-ház nyitva, felfutok a Művelt Nép szerkesztőségébe. Nyitva az ajtó.
Ismeretlen férfiak, fiúk és lányok ültek az asztalok tetején.
Megyek Fekete Gyula íróasztalához. Feltörve. Az ott ülők bambán néznek rám. Kinyitok egy másikat, abban sem lelem Cs. Erdős Tibor tusrajzait. Ismerős sehol. Szégyenszemre kihátrálok. Itt kézzel írt papiros-tábla irányít az IGAZSÁG szerkesztőségéhez!
Ez Obersovszky Gyula híressé lett lapja. Csődület a bejáratnál. Alig tudok bejutni az előszobába. A belső udvarra néző ablaktábla négyszögében felfedezek egy ismerős házaspárt. Sajnálatra méltó öregek. Öregek? Miért látja a szemem öregnek a 46 éves Keszi Imre prózaírót, novellistát, kritikust és zeneesztétát? És feleségét, a 49 éves Hajnal Anna kitűnő költőt? Ők is Obersovszky színe elé akarnak jutni. Istenem, milyen kacskaringós útjaid vannak. Hogy vezetted ide a Szabad Nép egykor hírhedt kritikusát, az írók fölött kérlelhetetlenül ítélkező Keszit? Akiről egyszer rosszat írt, az elveszett.
Nekem sosem volt bajom vele, nem kerülhettem a látóterébe! De az félelmetes volt, ahogy ez a művelt férfi, Kodály Zoltán egykori növendéke, amúgy bölcsészdoktor, miféle bukfenccel lett a Szabad Nép hírhedt kritikusa 1946–49 között. A Nyugat novellapályázatának nyertese miért támadta oly hevesen a polgári értékrend szerint alkotókat?
És Anna, a finom költő? A jó költő. Mert tőle nem lehetett elvenni értékeit.
Egyelőre bebocsátásra vártak.
De már itt is van Szilvási Lajos író, a lap főpecsétőre, még a Rádióból ismerjük egymást.
– Akarsz nekünk dolgozni? Itt van ez a pecsétes dokumentum – állítja ki a nevemre.
– Szabad bejárást ad bárhová. A mienk a legjobb lap.
Átveszem.
Kesziékre mutatok. Főleg Annára.
– Nekik is jól jönne egy igazolvány!
– Mit kerestek itt? – kérdezi a két riadt embertől Szilvási.
– Fel akarjuk ajánlani képességünket – mondta Imre, aki kisebb volt, mint máskor, összetörte ez a nem várt fordulat. Ha akarta volna, ő is ellenállónak számított, mióta kirúgták a pártlaptól. Rémület égett a szemében, félt a mától, még jobban a holnaptól.
Miért tud így félni az ember? Miért kellett éppen ide jönni Keszi Imrének? (Ő még nem tudhatta, hogy egyszer, majd a nagy rendszerváltás után ez köznapi dolognak számít! Sőt dicséretesnek.)
Ekkor Szilvásit megelőzte valaki, akit nem ismertem, mondott valamit Kesziéknek, akik kisomfordáltak az előszobából. Múlt oda, jelen ide, sajnáltam e két szerencsétlen írót. Hiába, az élet fizetni is tud. Fekete köpenyében Hajnal Anna mint egy varjú suhant el élete párjával, aki bizonyára rég megbánta tetteit! De az embereknek idő kell a felejtéshez.
Szomorúan jöttem el a New York palotából. Sajnáltam az örökre elveszett Cs. Erdős által tussal felrajzolt gyönyörű kolozsvári világot.
Mentem tovább, volt munkahelyemre, a Rádióba. Fel, a régi szobámba. Üres volt.
Bekukkantottam más irodákba. Azokban sem volt senki. A rádió a Parlamentből szólt.
Végre ismerős gépírónőre akadtam.
– Hol vannak a fiúk?
– Maga nem tudja, mindenki lent van a hatosban, ott folynak az igazolások. Menjen le maga is, Tiborkám!
A hatos a rádió legnagyobb zenei stúdiója. Be akartam menni, de az ajtóban is álltak.
Zsúfolásig telt. Valakik kijöttek s én befurakodtam. Igazolások! Itt tetemrehívás folyt valós vagy vélt bűnökért, hatalomvágyból és karrierizmusból elkövetett sértésekért.
Ott álltak a szerencsétlenek a nagy nyilvánosság előtt. Volt ügyész is! És vádlók!
Mindig akadt emlékező. Hogy ekkor és ekkor ezt és ezt cselekedte, így és így viselkedett.
Hogy ennek vagy annak mivel és hogyan ártott. Volt, akit azonnal kizavartak a stúdióból, hogy soha többé be ne tegye a lábát.
Egyetlen esetet idézek fel. Szécsi Ferenc rendező és volt gyermek-filmszínész történetét.
Régen A megfagyott gyermek címszerepét alakította. De a gyerekkori sikert nem követte több az életben. Rendező lett. Kedves, barátságos ember volt. Egyszeregyszer dolgoztunk együtt.
Amikor beléptem a hatosba, éppen az ő ügyét vizsgálták. A közönség soraiból ketten támadták valami elementáris erővel, pokolmély lávát fröcskölve rá: Bodó György és Kopányi Miklós! Mindketten színészek, ezt azoknak mondom, akiknek e nevek már semmit sem mondanak. Bodó Gyuri hirtelen vörösödő, szangvinikus ember, azonnal tűzbe-lázba jövő, az arca belevörösödik a méregbe. Felsőfokon kezdte a támadást. Mint szemtanú látta, hogy amikor az ávósok (a besorozott katonák) géppisztollyal védték a forradalmi tömeggel szemben a Rádió épületét, akkor Szécsi Ferenc géppisztollyal a kezében a katonák oldalán harcolt. Kopányi Miklós is tanúsította, hogy látta géppisztollyal az udvaron futni.
Kopányi is nagyon értett a szavakhoz. Pillanatok alatt szenvedélyt keltett felszólalása.
És hogy támadott! Meg sem próbálom felidézni szavait, mert lehetetlen! Csak arra emlékszem, hogy ezen a délutánon e két színész nagyot alakított. Mintha egy francia forradalmi darabból léptek volna elő. Istenemre mondom, kitűnő színészek voltak ekkor és itt. Életük legjobb szerepét játszották el. De Szécsi Feri is jól védekezett.
A gyermekszínész felnőtté vált.
– Én a géppisztolyt bedobtam egy pinceablakon, nehogy más lőjön vele! Isten engem úgy segéljen!
Drámai hatást ért el vele.
Hiába, ő is színész volt, egykor. A megfagyott gyermek életre kelt. S jól alakított.
Kimosta magát a vádból. Ha nem így tesz, kizavarják őt is az épületből. Még rendezni akart a szabad magyar rádióban. Sokáig nem adatott meg neki. Ha a vád rajta marad, november negyedike után diadallal jöhetett volna vissza a rádióba! Így egy életre elásta magát. Ám akkor öröm égett az arcán, mikor kihirdették a verdiktet:
– Szécsi Ferenc ártatlan! – mondta Kopányi Miklós.
– A mi emberünk! – ölelte át Bodó Gyuri.
És máris másik vádlott lépett a „bíróság” elé.

(Folytatjuk)

TAKÁCS TIBOR