Évek óta ismertem Tóth Árpádot, az ÉDOSZ-könyvtár vezetõjét, s mivel akkoriban nagy selejtezések folytak a könyvtárakban – politikai avultság címén –, iszonyatos sok könyv közül válogattam a megmentésre érdemeseket. A könyvtár a Sztálin (Andrássy) útról került át a Fiumei úti társadalombiztosító székházába. Elõszedtem a kiselejtezett könyvek közül Kuczka Péter két verseskötetét is. Kuczka élen járt az irodalom szétverésében, az újholdasok kigúnyolásában és lehetetlenné tételében, de az 1955-ben megjelent Jónapot címû kötetében rátaláltam az egyik, sokatmondó versére. Íme, néhány sora:

Rá lehet támaszkodni is,
– mennyi mindenre jó a bot, –
bokrok közé vágni s leverni
a gombákról a kalapot,
a hangyabolyba beletúrni,
csapdosni a fák derekát.
Az ember egy bottal kezében
már istennek véli magát.
Istennek, aki jobbra-balra
üthet, vághat büntetlenül,
ha botja van, már van hatalma,
ha botja van, õ van felül.
Így nyúltam föl az élõ ághoz,
az erdõ dermedten fülelt,
már szinte hallották a dörgõ
roppanást, a vihar-jelet...”

Ekkor kezdtem becsülni. Hiszen már féltek az istenek! Hét évvel 56 után találkoztunk. Eléje tettem ezt a könyvét. Ezt írta a Jónapot elsõ oldalára: „Takács Tiboréknak / most már / »Jóestét« / 1963. jún. 15. / Kuczka Péter”
A másik kiselejtezett könyve régebbi. Ez a hírhedt Testamentum kötete még 1949-ben jelent meg a Hungária Könyvkiadónál és magára haragította benne a jó költõk java részét, mindenkit, akit tollhegyére tûzött.
Péter forgatta, nézte, kicsit csodálkozott, hogy eléje tettem.
– Örülsz, mi, hogy nem vagy benne?
– Darázs Bandi dühöngött – adtam tudtára.
– Mindenki megharagudott. De nem miattuk lettem kiselejtezett. Hadd látom, hol nem kellettem? Baromfi és Tojásforgalmi Vállalat szakszervezeti bizottsága, Budapest, IX. Nagyvásártelep. Látod, milyen tiszta példány? Senki sem vette a kezébe. Mit írjak bele? Ez jó lesz. „Takács Tiboréknak / barátsággal ajánlom / ezt a kiselejtezett könyvet / Kuczka Péter / a kiselejtezett költõ / 1963. jún. 14.”
Nos, az elõbb idézett könyvtáros volt a legbalosabb értelmiségi, akivel valaha találkoztam! Tóth Árpád (nem rokona a költõnek) 1956 õszén is Sztálint dicsõítette. De nem titokban, hangosan. Mások elõtt. Nem fülbe súgva, de kiabálva! Nekemtámadt.
– Azt hiszed, nem tudom, hogy miért jöttél be?
Meg sem várta válaszomat.
– Az áruló Rajk temetésére! Igen, elárulta a Pártot, Rákosi elvtársat!
A Fiumei úti palotában gyûjtötték a kiselejtezett könyveket. Én jó regényekre vadásztam.
A temetés délután kettõkor kezdõdött, talán hogy minél kevesebb tanúja legyen, és a népharag ne legyen végzetes! Az elmúlt hónapokban nyilvánosságra hozták, hogy a párt vezetõi 1945-tõl folyamatosan becsapták a népet. Rákosit, a július 18–21 közötti MDP ülésen, a vendégként érkezett Mikojan leváltja elsõ titkári tisztségébõl és Gerõ Ernõ kerül a helyére. Rákosi Mátyás politikai sorsa itt és ekkor ér véget! El kell mennie a szeretett Szovjetunióba, ahonnan minden próbálkozása ellenére már nem volt visszaút.
Rákosi eltávolítása után már nem egy emberen múlik a hatalom.
Faképnél hagytam Tóth Árpádot! Rohantam a szemközti temetõbe. Ember ember hátán. Lépni nem lehetett a kis forgalomra tervezett temetõi utakon. A helyet keresõk minden útjukban álló sírt letapostak. Az újságok nem írták meg, de legalább negyedmillióan gyûltek össze. Sajnos, messze álltam néhány ismerõs társaságában, s így alig láttam valamit. Rajk-temetést írok, holott együtt adták meg a végtisztességet Pálffy Györgynek, Szõnyi Tibornak és Szalai Andrásnak. Kezemben volt a Szabad Nép aznapi száma, hiszen benne volt A világosi síkon címû tárcám, amire igen büszke voltam. De kit érdekelt október hatodika? Az olvasók a Soha többé címû vezércikket olvasták a hét éve kivégzett áldozatokról. Néhány írótársra akadtam. Õk annak örültek, hogy elõzõ nap letartóztatták a hírhedt Farkas Vladimir, Faludi Ervin, Szendi György és Szántó György államvédelmis tiszteket.
A felravatalozott koporsók közelébe se mehettünk. Elég messzirõl hallottam a beszédeket. Mind fogadkozott! Soha többé! Nem felejtünk!
A hangulat lázító volt. Az Apró Antal által mondott gyászbeszéd azért volt furcsa, hiszen Rajk László és társai kivégzésekor tagja volt a Politikai Bizottságnak. Azután Münnich Ferenc beszélt, a spanyolországi harcostárs, majd Orbán László, egykor illegális társa, Janza Károly honvédelmi miniszterhelyettes és végül Szász Béla, a Rajk-per egyik vádlottja. Õ 1954-ben nyerte vissza szabadságát.
Úgy gondolom, hogy a temetés mikéntjérõl kölcsönvehetem Szász Béla 1989- ben megjelent Minden kényszer nélkül címû emlékiratát az Európa Kiadó Extra Hungariam könyvsorozatából, hiszen érdemes a kulisszák mögé betekinteni:
„1956. október 1-jén a Krímben vadászatot rendeztek a Szovjetunióban vendégül látott jugoszláv államfõ tiszteletére. Moszkva nyájas buzgalommal igyekezett Tito marsallt békíteni és természetesen a jugoszláv–magyar viszonyt is rendezni, hiszen a Rajk-perben elhangzott rágalmak óta Rákosi bukásáig Belgrád és Budapest között a feszültség alig csökkent. Ezért a szovjet államférfiak Rákosi utódját, Gerõ Ernõt a Krímbe rendelték, hogy az új magyar pártfõtitkárnak alkalmat nyújtsanak a kiengesztelés félhivatalos kezdeményezésére.
Gerõ hazatérte után október 6-ra tûzte ki Rajk és három kivégzett társa: Pálffy György, Szõnyi Tibor és Szalai András temetésének napját. A magyar pártvezetõk mindeddig nemcsak az idõpontot halogatták, hanem ravaszkodó lócsiszárok színvonalán és modorában alkudoztak az áldozatok özvegyeivel, kivált Rajk Júliával. Lemondtak arról, hogy Rajkot csupán néhány meghívott jelenlétében suttyomban földeljék el, de arról még a temetés elõestéjén is perlekedtek, kik búcsúztassák a rehabilitáltakat.
Rajk Júlia ragaszkodott ahhoz, hogy ne csak a párt képviselõi tartsanak hivatalos beszédeket, hanem férje egyik vádlott-társa is szólhasson néhány szót. Erre... engem kért fel. Rajk Júlia... férfit megszégyenítõ elszántsággal küzdött azért, hogy férje vádlott-társai ne csak némán állhassanak a koporsók elõtt.
Rajk László, Pálffy György, Szõnyi Tibor és Szalai András koporsóit... Kossuth Lajos mauzóleuma elõtt állították fel. A ravatal mellett óriási kandeláberek lángját tépte, cibálta a szél és úgy csattogtatta rúdjaikon a keresztlécekre feszített keskeny, hosszú lobogókat, ahogy annak idején õreink derékszíja csattant a hátunkon. A mélyre ereszkedett felhõk mind sötétebben gyülekeztek, de gomolyaik közül idõnként, bár csak villanásnyi pillanatokra, a nap átdöfött egy-egy keskeny sugárkévét, akár valami fénylõ, földig érõ késpengét. Közben szemerkélve megeredt az esõ, és a kandeláberek füstölögve, sisteregve lángoltak tovább....
A koporsók mellé léptek a sztálinista idõszak állami és pártvezetõi, a politikai gyilkosságok, embervadászatok közvetett és közvetlen felelõsei. Csak Rákosi Mátyás meg Péter Gábor hiányzott. De nélkülük is a környezet lidérces feszültsége meg az áldozatokat színleg gyászoló merev arcú tettesek és cinkosok jelenléte csúfondárosan shakespeare-i drámák légkörét idézte fel. Ám amilyen kétértelmû vonzások és taszítások kötötték össze és osztották meg a kötélkorláton, a katonakordonon belül meghívottakat, olyan egységesnek látszott a hívatlan tömeg... A becslések középértékét véve alapul, negyedmillió ember vonult el a ravatalok elõtt.”
Ott vonultunk mi is. Nem akart tágítani a tömeg! Tolongtak az emberek, hogy lássanak és halljanak is valami fontosat, valami hazavihetõ élményt! Sokan megjegyezték, nem kellett volna kiengedni a Szovjetunióba Rákosit, itt kellett volna végignézni és végighallgatni elvtársai fogadkozását! Észrevehetõk voltak a civil ruhás ávósok.
Hogy honnan? A ruházatuk és az arcukra ült izgalom árulta el õket. Nem a beszélõkre figyeltek, hanem a tömegre.


TENGERNYI REMÉNYSÉG

Délután három óra lehetett, mikor Apró Antal beszélni kezdett.
– Elvtársaink sírja elõtt valamennyi magyar kommunista nevében megfogadjuk, hogy tanulva a múlt hibáiból, mindent megteszünk azért, hogy soha többé olyan szörnyûségek ne forduljanak elõ, mint amelyeknek drága elvtársaink áldozatul estek.
Münnich így szónokolt:
– Pártunkban a legmélyebben érvényesüljön a lenini demokrácia, országunkban megingathatatlanul erõs legyen a szocialista demokrácia, a szocialista humanizmus és a törvényesség!
Orbán László így mosta tisztára a pártot:
– Nem gyengébb: erõsebb lett ezzel a pártunk, mert az igazság feltárása lemosta egyben a saját becsületén esett foltot... Az áldozatok gyermekei nem maradnak árvák, a kommunisták nagy családja magukhoz emeli õket, apjuk helyett a párt lesz édesapjuk.
Ki hitte ezt? A tengernyi ember csak tolongott, egymás sarkát taposta és morgott.
Most végre Szász Béla kap szót.
Ezt mondja a mikrofonba:
– Koholt vád, bitó vetette hét évre jeltelen sírba Rajk Lászlót, de halála ma a magyar nép és a világ elõtt figyelmeztetõ jelképpé magasodik. Mert amikor százezrek vonulnak el a koporsók elõtt, nemcsak az áldozatoknak adják meg a végsõ tisztességet, de szenvedélyes vágyuk, megmásíthatatlan elhatározásuk, hogy egy korszakot temessenek el; örökre eltemessék az önkény és a szégyenletes esztendõk erkölcsi halottait, örökre veszélytelenné tegyék az ököljog és a személyi kultusz magyar tanítványait.
Elhangzottak a beszédek.
Négy-négy koporsóvivõ vállára vette terhét, négy ezredes pedig utánuk vitte bársonypárnán az áldozatok kitüntetéseit. A szertartás befejezõdött, miután a frissen ásott sírok elnyelték örök idõkre a halottakat. De a nép még sokáig nem tágított. A virágkoszorúk ugyan eltakarták az áldozatok sírjait, de a koszorúszalagokon ott virított a felírás:

Akkor kellett volna kitörni a forradalomnak, s nem október 23-án.
Késõn értem haza.
– Na, mit hoztál? – célzott feleségem a könyvvadászatomra.
– Zsákmányt – mutattam a Szabad Népet! – Látod, még mindig fizet a romániai utam –, mondtam azért, hogy újra és újra bizonyítsam, nem volt hiábavaló a majdnem két hónapos távollét. Sosem mondta feleségem, hogy miért mentem el, de én túlságosan beleláttam gondolataiba. Késõbb alig akart velem utazni, mikor meg akartam ismerni Európa másik felét. A rák nehezen mozdul elõre. Visszafelé tekinteni jobban szeret.
– És a temetés milyen volt?
– Félelmetes. Jó, hogy láttam. Tanú voltam.
Persze október 6. és 23. között sok idõ telt el.
Közben újra hazamentem szüleimhez. Este ugyanazzal a vonattal jött Pestre Halász Péter – társam az Alkony úti népmûvelõi iskolán 1950–51-ben –, de csak a Nyugatiban találkoztunk.
– Ezt a véletlent. Mit kerestél szülõvárosomban? – örültem látásának.
– A MEFESZ-gyûlésén voltam. Újjáalakult Szegeden a rég betiltott Magyar Egyetemisták és Fõiskolások Szövetsége! Tibor, itt nagy dolgok vannak készülõben.
A Hétfõi Hírlap tudósítója vagyok. Láttad már a lapunkat? Várj csak! Adok egy példányt.
És te? Mit csinálsz?
– Itthon voltam szüleimnél. Néhány hete jöttem haza Romániából.
– Be vannak tojva odaát is a hatalmon lévõk? Akkor ezért nem láttalak egyetlen Petõfi-köri esten sem, mert nem voltál itthon? Ott csinálják ma a politikát. Persze, a moszkovita írók be vannak gyulladva. Mondd, hittük volna ezt 1950 õszén? Ha ezt tanárunk, Takács László megérte volna!
Semmit sem hittünk. Sem azt, amit tanultunk, sem azt, amire oktattak! Az idõ méhében született az új kor.
Október 23-án délelõtt a Rádióban jártam, ekkor ez volt az egyetlen hely, ahol gyorsan lehetett friss és jó hírekhez jutni. Valójában abban reménykedtem, ahogyan Kispista Istvánt is visszavették, talán én is újra rádiós lehetek. Lelkesített a hír, hogy a visszavettek kárpótlási pénzt is kapnak. És én lélekben rádiós voltam, és maradtam máig.
A folyosókon, a szobákban vitatkoztunk: lesz tüntetés, vagy nem! Az egyik rádiós kolléga büszkélkedve mutatta kincsét, a Budapesti Mûszaki Egyetem tegnap éjszaka elfogadott 16 pontját. Behozta, hátha beolvassák.
Vonják ki a szovjet csapatokat! 2. Új, alulról kiinduló választások legyenek az MDP-ben. 3. Nagy Imre alakítson kormányt! 4. Nyilvános tárgyalást Farkas Mihály és társai ügyében. Vonják felelõsségre Rákosit! 5. Általános, egyenlõ és titkos választást, több pártot, új parlamentet, sztrájkjogot! 6. Vizsgálják felül a magyar–szovjet, illetve a magyar–jugoszláv kapcsolatokat! 7. Szervezzék át a gazdasági életet a hazai adottságok és a nép létérdeke alapján! 8. Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerzõdéseket, a jóvátételt, és adjanak tájékoztatást a magyar uránról! 9. Vegyék revízió alá az ipari normákat, vizsgálják ki a bérköveteléseket, állapítsák meg a munkáslétminimumot! 10. Fektessék új alapokra a beszolgáltatás rendszerét, az egyéni gazdálkodók kapjanak a téeszcsékkel egyenrangú támogatást! 11. Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai és gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a Szovjetunióba hurcolt foglyokat! 12. Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ-újságot, ismerhesse meg mindenki saját káderanyagát! 13. Távolítsák el a Sztálin-szobrot, helyére 1848–49-es emlékmû kerüljön! 14. Új nemzeti jellegû címert, a katonáknak új, a magyar hagyományoknak megfelelõ egyenruhát, március 15. legyen nemzeti ünnep, október 6. nemzeti gyászünnep és tanítási szünet! 15. Szolidaritás a lengyel néppel! 16. Október 27-én üljön össze egy országos diákkonferencia!

Mi a lengyelek melletti szimpátiatüntetésre indultunk volna, de a két órára engedélyezett tüntetéshez még korai volt az idõ. De mert fiatalok voltunk, nem tétováztunk, hamar ott akartunk lenni a lengyel követség elõtt, a Bajza utca és a Városligeti fasor sarkán.
Az izgatott társaságban volt Kispista István, aki tétovázott, nem akart még elindulni, a pénztár telefonjára várt, hogy mikor mehet felvenni a rehabilitációs pénzét, a több mint 20 ezer forint fájdalomdíját. Már indult volna a pénztárba, de valaki a vállára ütött.
– Ugyan, Pista, majd tüntetés után felveszed a pénzt, gyere velünk a lengyel követséghez.
Engem is hívtak. Miért ne? Indulok velük. Kispista csak egy pillanatig tétovázott és elindult a társasággal. Másnap már nem volt pénztár.

TAKÁCS TIBOR