Honvédelmi Minisztérium

Tanú vagyok (2.)

Emlékek, élmények 1956-ból

2006.10.04.

VÁRADI VARÁZSLAT

Átgördül a szerelvény. Nagyvárad már csak hat kilométer.
– Ott a határ! – mutat ki a Váradról származó írótársam. Ez már Románia. Újra megállunk. Óraigazítás. Itt előbbre jár az idő. Mire feltűnik Várad – nem mondják a nagyváradiak városukat másképp –, már hajnalodik. Jelképnek érzem a mai dátumot. Mi odahaza sose ünnepeltünk születésnapot, csak névnapot.

Az állomás peronja fölött felirat: ORADEA. Nincs sok csomagom. Versek, és kevés kenyér, szalonna, kolbász, konzerv! A vágyam rengeteg. Felfalom Váradot. Ady városát. A Holnap városát. Juhász Gyula bolyongásainak színterét. Otthon vagyok. „Szeretnék egyszer visszajönni még...”, írta a költő, de helyette én jöttem.
– Besétálunk a belvárosba – indult el a neki ismerős úton az állomástól Bárdos László. – Elkísérlek a Park Szállóig, valahol csak aludnod kell.
Nem mertem ellenkezni. Pedig már fél három. Jobb lett volna egyedül érkezni. Kiültem volna a Színház térre, vagy kisétáltam volna a Köröshöz, a csillagok alá. De mennem kellett Bárdossal. A portás magyarul kérte az útlevelet, előre kifizettette a 90 lejt a néhány órányi alvásért, így csak 60 lejem maradt. Boldogtalannak éreztem magam pénztárcám elapadásán, így költekezve holnap szégyenszemre visszafordulok. Nincs 90 lejem egy újabb éjszakára.
Reggel magyar nótaszóra ébredtem az utcára néző szobában. Lányok és fiúk sétáltak karonfogva a korzón. Miféle képzelet játszik velem? „És lesz-e még magyar dal Váradon?” – kérdezte Juhász Gyula, s íme, felel az éneklők serege.
Gyönyörű kék az ég. Ma vagyok 29 éves! Délelőtt tízkor adott találkozót a szemközti Japport-ban, a város híres kávézójában Bárdos Laci, aki ezzel fogadott.
– Nézd, ki vár rád? – rámutatott a mellette álló Horváth Imrére, a nagy költőre! – És íme Takács Tibor Magyarországról.
– Ne mutasd be nekem Tibit – ölelt át az akkor 51 éves költő, kicsit darabos mozdulattal, szélesre lendített karral –, ismerlek én téged – udvariaskodott.
Bárdos hamarosan elment, kettesben maradtunk. Száz kérdése volt Imrének, a kitűnő költőnek – az Utunkból az ő verseit is ismertem –, miközben kávét rendelt, én elmondtam, hogy milyen csoda ez a betétlap-útlevél, végre felnyíltak a határok! Még azt is elárultam, ma vagyok 29 éves!
– De akkor ünnepi ebédet kérek Margitomtól – mondta Imre, az erősen sasorrú, vékony arcú férfi –, a feleségem nem tudja, hogy ebédvendégünk lesz déli egy órakor, gyere le a szállodából, mi a Park Hotel hátsó udvarában lakunk. Várunk!
A mondott időben aranyló húslevest meregettünk, kellemes hűvösben a lakás teraszán. Rántott hús volt a következő fogás. A kávét már négyesben ittuk, mert megjelent Gréda József, a városi színház titkára és dramaturgja, a kitűnő műfordító és ismert költő.
Imre és Jóska közben bent tárgyaltak valamiről, majd visszaültek közénk. Módfelett ünnepélyesek voltak. Gréda egy számokkal teli papirost tett az asztalra, mintha jegyzéket készített volna, Imre bort bontott. Koccintás előtt ezt mondta:
– Tibor, mi téged el nem engedünk innen! Mától kezdve az Írószövetség váradi fiókja vendége vagy. Egy hétre fizetjük a szállodát. Hoztál-e verseket? Holnap összeismertetünk Implom Irénnel, a Fáklya rovatvezetőjével, a versekért jó honoráriumot fizetnek. Nekünk – hangsúlyozta – szükségünk van rád. Te vagy az első fecske odaátról. Fogadd el ajándékunkat!
Ez volt a legszebb születésnapi ajándék 29 év alatt.
Horváth Imre elkalauzolt a Müllerájba, akkor már Ady-múzeumba, bemutatott Tabéry Gézának, aki nem írói, de igazgató tisztségében kalauzolt végig a termeken. Majd Pollák mama bodegája következett, ahol Ady Endrének muzsikált a vak Béla cigány, s a ház, ahol a szerkesztőség élt, és az albérleti szobát, amelyben az ifjú szerkesztő úr lakott. Azután végigsétáltunk a hársfasoron. Egymás szavába kapva mondtuk a híres Ady-verset, melyet Váradon illik elsuttogni: „Poros a hosszú hársfasor, / Holdfényes a püspöki udvar, / Simulnak a városi párok, / Vasúthoz futnak a kocsik...” Megálltunk Brüll Adél háza előtt, vártuk, hogy kinéz a függöny mögül, de elmúlt az idő.
Egy hétig maradtam Váradon. Kirándultunk Félix fürdőre, boroztunk a Macska-dombon, kávéztam Simon Magda írónőnél! Tóth István költő – akkor még lelkes váradi volt, később Marosvásárhelyre települt – közben elmondta, milyen teher szívének a román–magyar ellentét, lévén az édesanyja román, édesapja magyar. Egyként fáj neki a román és a magyar bánat.
Rossz volt tudni, hogy ez a látogatás hamarosan belevész az időbe. Egy hét után Bajor Andor költővel indultam Kolozsvárra. Ott aztán körbecsodáltak! Ez ám a magyar virtus: nyelvtudás nélkül nekimenni a világnak, kevéske pénzzel az iszákban. Holott már Krőzusnak éreztem magam, hiszen a Fáklya 300 lejjel jutalmazta két versemet és tárcámat, amiben a városról vallottam! Az egynapos kolozsvári létbe belefért a házsongárdi temető, az óváros minden látnivalója, és a tudat, hogy ugyan Bukarestbe indulok, de ide még visszajövök!
A gyorsvonaton volt időm elgondolkozni, hogy mit akarok nagy világéhségemben. Könnyű volt a válasz: mindent! Egy levegőtlen országból jutottam át az akkor másfajta világot felmutató Romániába. Meglepett az anyagi és szellemi gazdagsága. És az is, hogy megismert barátaim rajtam kérték számon a Rákosi-rendszer bűneit. De nem tőlem vártak választ, hanem a kortól. Arra mindvégig kíváncsiak voltak, hogy miként vélekedem az otthon hagyott országról, a változó világról, az írók küzdelméről. Az ő válaszuk mindenre egy volt.
– Akármi is történik nálatok, annak az erdélyi magyarság issza meg a levét!
Bárhol is voltam vendég: gazdagabb lettem. Az erdélyi népművészettel Nagyváradon és Kolozsvárott találkoztam először: bokályok, csergék, terítők, kalotaszegi írásos és keresztszemes párnák, faragott és festett bútorok fogadtak, és mindenütt festmények. És körbejártam Romániát: Erdélyt, Moldvát, Regátot és a Tengermelléket. Más lettem, mint nekiindulásomkor voltam. Gazdagodtam látványban, lélekben, hitben, barátokban. Olyan lehettem, mint a két-három évszázaddal ezelőtti vándorló mesterlegény. Itt másként becsült az írók céhe, mint otthon. Igaz, az itt írt verseim egy egészen más költőt mutattak a világnak, mint az otthon írtak. De az is igaz, új barátaim azt mondták: te itt első vagy az otthoniak közül, nekünk te vagy a mai költészet. Túlbecsültek örömükben.
Amikor átléptem a Kárpátokat, sejtettem, hogy hol volt a történelmi Magyarország határa. Elmondhatatlan élményt adott a Caraimán, a Bucsecs látványa.
A fenyvesek nekem tisztelegtek.
A vonattal versenyzett a Jalomica. Várt Bukarest, az Előre szerkesztősége!
Kézbe vettek, felkaroltak! Három hétre beköltöztetett Robotos Imre főszerkesztő a kor elegáns szállodájába, a Hotel Ambassador hetedik emeletének 227-es szobájába. Az Írószövetségben a távol lévő Szemlér Ferenc helyett Veronica Porumbacu fogadott. Tudtam róla, hogy a magyar költészet szerelmese, Vörösmarty, Radnóti, József Attila verseinek fordítója. Veronica annyira megörült, hogy nemcsak Erdélyt akarom látni, mint annyi hivatalos küldött előttem, hanem Moldvát, s benne Jászvásárt, a mai Iasi-t, a Fekete-tengert.
Azonnal programot készített a nem hivatalos látogatónak, sőt tolmácsot szerzett, amíg olyan helyeken járok, ahol nem boldogulok egyedül. Beutalót adott az írók tengerparti nyaralóházába. Magyarul beszélgettünk, ha nehezen is kereste a szavakat Vera, megértettük egymást. A kötelező kézcsókért puszit adott.
Hamarosan megjelent szállodai szobámban Ruszalin Muresanu ifjú költő, s ettől kezdve napokon át kalauzolt. Az első utunk a Belu temetőbe vitt. Megmutatta ©tefan Octavian Iosif, Petőfi első román fordítójának sírját, majd Eminescu sírjánál tisztelegtem, Ion Luca Garagiale és George Cosbuc között fekszik, egy hársfa alatt. Másnap a Floreasca-tó kellemesen hűsítő vize után micset ettünk, egy lej volt darabja, s én azonnal ráéreztem finomságára, mert boldogság volt az ínynek.

A ROMÁN ÍRÓSZÖVETSÉG VENDÉGE LETTEM

Mivel a Romániában töltött nyolc hétről – és minden későbbi romániai élményemről, hivatalos kiküldetésről vagy családi kirándulásról – 2004-ben, a szegedi Bába & T Kiadónál könyvem jelent meg Kék tükör – Az utazás csodáiról címmel, úgy gondolom, ismétlésbe esnék, ha oldalakon keresztül újra idézném a már egyszer leírtakat.
Dél-Eforiában megmerítettem tenyeremet, és számhoz emeltem a tengert. Rohantam a habokba. Csak partközelben fürödtem. Ez hát a tenger? Ez a beteljesülés? Másnap a parton ülve dideregve vártam a napkeltét. De nem a tengerből, hanem a felhős égaljból bukkant ki a Nap, mint egy hatalmas, vörös tojás. Később narancs lett belőle. Konstancából visszajöttünk Bukarestbe. Veronikának megköszöntem a tengert. Férjének, a lap főszerkesztőjének nem mertem megköszönni az Eminescu sírjánál című versemért kiutalt 600 lejt. A verset Muresanu fordította románra, gyönyörűen.
Az Írószövetségben egy kis köpcös ember lépett hozzám.
– Te vagy a magyarországi költő? Szerusz (így köszönnek!), jó volt a tenger? – kérdezte ízes magyarsággal, ahogyan Arad környékén beszélnek. Én vagyok Mihail Beniuc, a főtitkár. Te meg az első fecske odaátról – veregette meg a vállam. – Hallom, kíváncsi vagy Iasi-ra, meg a kolostorokra. Ruszalin oda is elvisz. Ahová csak el szeretnél jutni. Meddig maradsz?
– Nem futok haza, mert még alig láttam valamit az országból.
– Derék fiú vagy! Örülünk neked!
Mikes Kelemen nyomában jártuk be Iasi-t, hogy tizennyolc év múlva megírhassam az Erdély köpönyegében c. regényemet. Csak azért siettünk haza Moldvából, mert letelik a háromhetes ingyenes uraskodás a Hotel Ambassadorban. Ekkorra összebarátkoztam Majtényi Erikkel, az Írószövetség volt magyar titkárával, aki Bukarest előkelő negyedében, a Soszé közelében, egy emeletes villa alsó részét lakta. Beköltöztem a Majtényi-házba. Oli, a feleség székely asszony. Három lányuk közül Kuki (Ildikó) kétéves volt, Éva hat, Ági nyolc. Az asztalukon mindig volt vendégteríték! Jöttek-mentek, beköltöztek-kiköltöztek az erdélyi írók, telefonáltak, vitatkoztak, pénzt kértek, összevesztek, haragot tartottak, ölre mentek egy-egy versidézeten, mert Eriknél halálos bűnnek számított rosszul idézni Aranyt, Vörösmartyt, vagy Babitsot.
A szentélyben, az utcára néző kis dolgozószobában áhítattal hallgattam a házigazda muzsikáló gépmadarát. Még nagyobb áhítattal vettem kézbe dedikált könyvei legértékesebbjeit, majd asztalra került a pecsétnyomó, a kártya, s mire Oli behozta a kávét, Erik már beavatott a kaláberezés titkába: „Ez az egyetlen és legszebb kártyajáték a világon, aminek magyar neve is van: alsós!” És magyarázta, hogy az alsó a legerősebb, ezt követi a kilences, majd az ász és a többi lap. Megtanultam a bemondásokat, a jelentéseket: hogy mi az abszolút, a Hindenburg, a trull, a Béla-kassza, a család és összes adu, majd a százas, száztizenegyes, százhúszas, mi az uhu, ó, nagyon jó tanítványnak bizonyultam. Mikor Oli hozta a kávét, Erik kifakadt. – Látod, beengedem a házamba, megtanítom kaláberezni és máris megver, pedig fogalma sincs a játékhoz. Hát illik ez, Tibi?
Ettől kezdve elnyertem a pénzét, a szerencse a tudatlant segíti alapon. Az így nyert pénzen telefonáltam Sárinak, beszámolva sorsom alakulásáról.
– Mikor jössz haza?
– Nem tudom! – feleltem. – Még van pénze Eriknek, előbb elnyerem, és mivel még nem láttam Erdélyt, szeretném végigjárni Temesvártól Nagyszebenig és Kolozsvártól Brassóig. Vár a Gyilkos-tó, a Nagy Medve-tó, és még Vásárhelyen sem voltam, de őszre hazaérek!
Közben megismertem Szász Jánost, Fodor Sándort és Kányádit Kolozsvárról, tálcán kínálta magát az erdélyi irodalom. De mi csak kalábereztünk. Erik jött tűzbe:
– Tudod, hogy mit mondott Bem apó Piskinél? „Gazemberek, ezek az én rennereim!”
Majd újabb szóvicce következett:
– Minden burg Hindenburg!
Ha újra nyertem, majdnem sírva kérdezte:
– És most azt hiszed, hogy vagy valaki?
Nem viselte el a vereséget. Mindig győztes akart lenni, de ez csak ritkán adatott meg neki. Nem a kártyában, mert abban sokszor győzött, állandó partnereit megverte, néha még engem is, ilyenkor boldog volt, zengett a ház, kikiabálta örömét a másik szobában varrogató Olinak:
– Na, most jól megadtam ennek a sipistának, tudod, milyen disznó a szerencséje, holott nem is tud kaláberezni. Oli, hozz kávét a győzelemre!
Nehezen verekedte vissza magát az irodalmi életbe! De amikor megírta életrajzi könyvét a Hajóharang a Hold utcában címmel, tudta, hogy maradandót alkotott. Én „Az utolsó Zsolnoky”-ját szerettem, ezt a bűbájos, csupa játék, verses elbeszélést, ebben mutatta meg először igazi nagyságát. De költőként akart csillogni és tündökölni.
Bukarest marasztott. Vacsoráztunk a Pescarus vendéglőben, a tó partján. Ha Erik egyedül hagyott otthon, verseimet gépeltem.
– Tibi, menj már el Erdélybe, nem tudok dolgozni tőled, éhen hal a családom! – riasztott.
– Nem te marasztalsz állandóan? De csakugyan megyek.
Útitervet készítettünk: Temesvár, Arad, Szalonta, Világos, Déva, Vajdahunyad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Szováta, Csíkszereda, Gyilkos-tó, Békás-szoros, Brassó, Szeben.
– Temesvárral kell kezdeni, én is ott születtem. Nézd meg Klapka György szülőházát, kopogtass be Franyó Zoltánhoz, Szász Jancsi szüleihez, sok barátod lesz!
Lett! Barát is, pénz is! A Temesvári Szabad Szó főszerkesztője 1300 lejt utalt ki hat versért. Telefonáltam haza, eldicsekedtem a honoráriummal és azzal, még maradok! De a legnagyobb élményt Franyó Zoltán barátsága adta. Róla már meséltem a Budai vendégkönyv sorozatban. Végigkalauzolt Temesváron, átjött velem Aradra, ahol az 1849-ben hadimilliomossá lett Neumann báró villájában szállásoztunk. Másnap délelőtt Pándi Pál kritikus is velünk tartott a Szabad Nép szerkesztőségéből a világosi síkra. Élményemet aznap délután az Aradi Vörös Lobogó szerkesztőségben gépbe megírtam. Ez a vasárnapi számban jelent meg. A pénztár azonnal kifizette a honoráriumot.
Nagyszalontán – immár egyedül – felmentem a Csonka-toronyba. Másnap a dévai várban jártam. Ott fent arra gondoltam, nemcsak a várépítők falazták be feleségüket, hanem én is. Ez az elrohanás hazulról azt jelenti: a családnál is fontosabb az alkotás! Befalaztam váramba szeretteimet: Sárit és a fiúkat, mert csak az alkotás, az írás fontos, most az itt születő versek. Itt vetettem le magamról a kor rám tapadt szamárbőrét.

A vers címe:

A DÉVAI VÁRBAN

MIRE ÉRTEM HAZA?

Az úti történeteimet nem mesélem végig, hiszen nyolc hét romániai kintlét után másfél óra alatt meséltem el utazásomat két olyan írótársamnak, akik szemmel láthatóan keresték barátságomat, és forszírozták úti beszámolómat. Erre a MÚOSZ klubjában került sor. Itt nem mondok neveket, de megjegyzem, hogy akkor sejtelmem sem volt a besúgások, jelentések mibenlétéről, ártatlanul és őszintén mondtam el két hónap csodáit. Ők írták meg helyettem és rólam a jelentést. Naivságom talán erény volt a szemükben. Hogy nem véletlen volt nagy érdeklődésük, onnan tudom, hogy küldött valaki Kolozsvárról Szenczei Lászlónak egy dedikált kötetet és azt adtam le a titkárságon. S ekkor újra találkoztam Máté Györggyel.
– Hallom, jól sikerült az utad!
Mosolyogtam. Vajon kitől hallotta? Csakis azoktól, akiknek elmeséltem.
Hogy mit meséltem el? Kolozsvárott szívesen fogadott Kelemen Lajos, és ez a nagyszerű polihisztor mutatta meg a főtértől a Farkas utcai templomig a várost. Majd összetalálkoztam a Váradon megismert Cs. Erdős Tibor festőművésszel, aki meghívott, látogassam meg, ha Kolozsvárra jövök. Erdős előfizetője volt a Művelt Nép című lapnak, s onnan ismerte nevem. Rábeszéltem, hogy készítsen néhány tusrajzot Kolozsvár legszebb épületeiről, ezekhez majd otthon költői szöveget írok, és a Művelt Nép örömmel közli. Két óra kellett a hét tusrajz elkészítéséhez. Rajzlapra került a Szent Mihály templom, a Mátyás-szobor, a Bethlen bástya, Mátyás-király szülőháza, végül a Szamos. Öt szép rajz tulajdonosa lettem. Ezeknek később fontos szerep jut 56-os élményeimben.
Kolozsvárról is telefonáltam. Minden beszélgetés megerősített abban, hogy Sári örül váratlan sikersorozatomnak. Az otthoni hírek pedig mindenről szóltak, csak a politikáról nem! Befutott néhány váratlan honorárium, nincsenek anyagi gondok, a trombózisa szépen javul.
Az újságok alig adtak hírt a magyarországi politikai helyzetről. A Kossuth rádió híradásai sem riogatták a népet. Nem szóltak az írók lázadásáról, a személyi kultusz recsegő-ropogó állványairól, a nagy leváltásokról, a foglyok kiengedéséről.
Így aztán szent tudatlansággal utaztam tovább Kolozsvárról Marosvásárhelyre, a Nagy Medve-tóhoz, majd Csíkszeredából a Gyilkos-tóhoz és a Békás-szoroshoz. Vásárhelyen kedves szerkesztőre találtam: Nagy Pállal flekkeneztünk a Súrlott Grádics híres vendéglőjében. Majd az Igaz Szó vásárhelyi szerkesztőségében azzal mutattam meg néhány versemet, köztük A dévai várban-t, hogy gyávaságból nem merte közölni a kolozsvári Utunk! Kifizettek ezt és még két kint írt verset, és hónapokkal később eljutott hozzám a lap is.
Visszaérve Bukarestbe Erik néhány megjelent írásomat rakta elém.
– Mit hoztál? – rohant meg Kuki, a legkisebbik Majtényi leány.
– Mit hoztál? – kérdezte Erik.
– Itt írt verseket...
– Köszönöm, tele a padlás saját verseimmel.
– Mit szólnál egy búcsúvacsorához a Pescarusban?
– Én fizetem! – lovagiaskodott a barátom.
– Épp elég pénzt kerestem az írásaimmal, Krőzus vagyok, mindenki az én vendégem. Hívjuk el Szászékat is, és akiket gondolsz.
Közben számvetést csináltam. Kerestem 7500 lejt, vagyis 15 000 forintot. Napokig jártam Bukarestet és minden fölös pénzem elköltöttem, csak annyit hagytam, amennyibe a vonatjegy került. Ruhákat vettem fiaimnak. A sok csomaggal taxival vitt Erik az Északi pályaudvarra. Búcsúzás közben félve gondoltam arra, hogy mi lesz velem Pesten?
Elmentem barátok nélkül, és barátok sokasága jött velem.
Hoztam magammal a tenger látványát, a Havasok világát, a bukaresti falumúzeum szépségét, a székely szőttesek színeit, a beszédembe fonódott szavak édességét, az erdélyi várak erősségét! Elmentem szegényen és hazajövök gazdagon.
A gazdagság nem a zsebemben lapul, hanem a szívemben. Két hónappal öregebb vagyok. Mi ez a két hónap az ember életében? Semmi. De engem megváltoztatott. Igaza lett Hajdú Pálnak, a rádió aktuális osztálya vezetőjének, mikor azzal küldött el 1954 szeptemberében a rádiótól: író vagy, megélsz belőle. Ezen az erdélyi úton lettem író! Zsákmányos év lett 1956! Minden meglódult körülöttem. Január csikói elragadtak.
Más ember voltam, mikor két hónapja vonatra ültem és más ember csöngetett be a budai lakásba, amikor hazaértem. Tibike a nyakamba ugrott, Sári csókolt, a nagymama örült, hogy milyen gazdagon jöttem haza! Attila sokat nőtt. Együtt voltunk, eltelve reménnyel.
Álltam a hírlapárusnál és nem értem a megváltozott világot. Kérek egy Irodalmi Újságot.
– Hol él maga, uram? Elfogyott!
Csakugyan, hol élek? Két hónap után nem ismerek az itthoni világra. Hát ennyire irodalmat szerető lett a pesti nép? Aztán mégis szerzek. Kapkodom a fejem a hírektől. Mit változott a világ hatvan nap alatt! Már szeptember vége van, nyolc nap telt el, mire megszoktam az itthoni létet. Tegnap vittem be a Művelt Néphez Cs. Erdős Tibor öt tusrajzát, szép szöveggel Kolozsvárról, rettenetesen örült Fekete Gyula. Várom a fejleményeket!
Rohangáltam elmaradt, fel nem vett pénzeim után. Gyorsan pótoltam sörgyári mulasztásomat. Elrohantam a SZOT-ba is, megjöttem, de senki nem foglalkozott velem. Mit számít, hogy nem dolgoztam meg kéthavi béremért, vegyem ajándéknak.
Még Szegedre is hazamentem, ajándékokkal feltarisznyázva. Édesanyám azzal fogadott:
– Na, akkor, kisfiam, letudtad végre ezt az álmodat is! Voltál külföldön. Most már ne ilyen hiábavalóságon törd a fejed. Nem illik ilyen hosszú időre itthon hagyni a családot.
– Anyu, el nem tudod képzelni, hogy mennyi barátra tettem szert Erdélyben.
– A barátok hamisak. S akiknél vendégeskedtél, egyszer csak beállítanak. Mindent vissza kell adnod. Még nem nőtt be a fejed lágya?
Anyám szerint nem. Édesanyám mindent el tud rontani. Lenézi életem legnagyobb élményét, az ajándékaimat fitymálja, nincs egy kedves szava hozzám. Vérző szívvel jöttem haza.
Most szépen elkendőzhetném a dolgokat, hogy engem nem érdekeltek a változások. De bizony nagyon is érdekeltek. Ám a kimaradt két hónap, az el nem olvasott cikkek és viszontválaszok, az írószövetségi kizárások nem-tudása kihúzta lábam alól a talajt. Enynyi évvel később nem lenne jó utólag tájékoztatni olvasóimat a történelem akkor óriási változásairól. Akkor még nem tudtam, hogy a forradalom benne van a levegőben.
A Rádióval szembeni görcs oldódott bennem, be-bejártam, egy-két feladatot vállaltam a levelezési osztály jóvoltából. A nem könnyű feladatokat éppen az ilyen kiebrudaltakra bízták, mint én. S nekünk nagyon kellett a pénz. Sári még mindig nem tudott lábra állni, a nagymama rohant mindenfelé: piacra, bevásárolni, eltennivalóról gondoskodni, mert ő a hagyományos értelemben vett háziasszony volt, és boldogsága a téli éléskamra kincseiben csúcsosodott ki.
Hamarosan kiderült, mint mindig, most is neki lett igaza. Jó volt itthon. A saját ágy, a gyerekek ölelése, az esti játékok nagy élményt adtak. Az egyik alkalommal felbontottuk Erik ajándékba küldött kínai ananászkonzervét. Én áhítattal kóstoltam meg, de Tibike kiköpte.
A kis Attilának sem ízlett. Mérhetetlenül bosszús lettem. Csak most vallom be, nekem is furcsa volt az ananászíz, első kóstoláskor. De hát mindenhez hozzá kell szokni. A polipkonzerv a felnőtteknél nem aratott sikert. Én ugyan hősiesen ettem, de mivel a kis polipkacsok csecsemőkézre emlékeztettek, végül ezt is kidobtuk.
Már nem sajnáltam az elvesztett munkahelyemet. A független írói lét, a szabadúszás azt bizonyította, hogy minden csoda három napig tart. A Szabad Nép október 6-ai számában megjelent A világosi síkon című írásom. Aznap temették Rajk Lászlót a Fiumei úti temetőben.

Takács Tibor

(Folytatjuk)