1955. november 22-én született Attila fiammal öttagúvá bõvült a család! Gátat építettünk a kor ellen, a jövõ érdekében. A fiaim gazdaggá tettek. Olyan érzések bomlottak bennem, melyekrõl addig nem is álmodtam. Nemcsak a folytonosság miatt, de minden otthon töltött óra tartalmasabb lett. Szerettem velük játszani. A játék amúgy is fontos az életben. Annyi mindent játszottam: kártyát, bûvészkedést, szerelmet, költészetet! Az életet is kedvem szerint játszottam: eleinte sokat vesztve, késõbb a mellém pártolt szerencse folytán: nyerve. Visszatérve fiaimra, minden kiválóan alkalmas volt a játékra. Köztük a hétvégi fürdés. Akkor még be kellett gyújtani a fürdõkályhát. A meleg vízben jókat lehetett pancsolni, hajót ereszteni a hullámokra, a fürdõszoba megtelt sikongatással! Hanem a hajmosás, maga volt a kínszenvedés! Könyörögni, kérni kellett, s amikor semmi sem használt, jött az anyai szigor. Gondoltam, miért ne játszanánk a hajmosással is? Magamhoz húztam majdnem hároméves nagyfiamat, s azt mondtam neki:

– Tibike, ha nem sírsz, hajmosás után bekötöm a fejed kalózosan.
A gyerek szeme felcsillant.
– Apa, ki az a kalóz?
– Tudod – kezdtem az érdeklõdését kiváltó mesébe –, a kalóznak ellõtték a fél lábát, és fatuskón jár, kiütött fél szemén fekete kendõ, csíkos tengerészinget visel, s a feje épp úgy van bekötve, ahogyan bekötöm a tiedet ezzel a piros-babos kendõvel, ha nem sírsz. Akarsz kalóz lenni?
– Akarok – lelkesedett.
Hõs lett, nem sírt, már hogyan is sírt volna, amikor rettegett kalóznak érezte magát. Ettõl kezdve a kalózok világáról meséltem... Mindez 1955 szilvesztere elõtt esett egy nappal, onnan tudom ilyen pontosan, hogy nemcsak fiamat kavarta föl ez a mese, de engem is. Ugyanis szokásommá vált, hogy szilveszter napján számvetést csinálok. Összeadom az évi jövedelmet, kíváncsi vagyok, hogy mennyit kerestünk ketten. Csak a bevételt írom, a kiadásokat nem! Ám most másként is összegeztem az elmúlt évet. Immáron 15 hónapja távolítottak el a Magyar Rádióból. És mit tudok felmutatni? Mit kezdtem ezzel a rengeteg idõvel? Mivel mutattam meg, hogy író vagyok, ahogy azt érdemként vágta fejemhez Hajdú Pál, mikor átadta a felmondólevelet 1954. szeptember 18-án? Bizony, nem volt könnyû magamba nézni, hiszen ki szeret szembenézni meg nem valósult álmaival.
Ekkor eszembe jutott a gyermekkor sok-sok lelki gyakorlata. Most is a lelkembe néztem, immáron papi irányítás nélkül. Túljutottam a huszonnyolcadik évemen. Mivel hiszek abban, hogy az ember hétévenként megújul, nem én találtam ki, ez a természet törvénye. 1955 sorsfordító év lett. Mi vagyok én? Bár tagja a Magyar Írók Szövetségének, de ez senkit nem tesz íróvá. Mert még nem vagyok író! Mit kellene tennem? Verseskötet kellene, de engem úgyis elutasítanának. Akkor mit csináljak?
Tibike hajmosása ötletet adott egy magyar kalózregény megírásához. Holnap szilveszter! Én 1943 szilveszter éjszakáján lettem költõ! Elhatároztam, hogy januártól regényt írok! Nem akármilyen kalózregényt, hanem a történelmen alapulót. A pozsonyi prédikátorok közül sokat gályarabságra hurcoltak, igaz, megmentette õket de Ruyter holland ellentengernagy és visszaadta szabadságukat. 1943-ban láttam Debrecenben – mikor a 800 méteres versenyt futottam a SZVESE színeiben a nagyerdei stadionban – a Gályarabok Emlékoszlopát, amit a bécsi udvar által 1674-ben gályarabságra hurcolt református papok és tanítók emlékére emeltek.
Rákos Sanyinak telefonáltam, boldog új évet kívánva. Fogadta és örömmel viszonozta.
– Mit írsz? – kérdezte.
A fiam születésére írott verset olvastam fel, és beszámoltam elhatározásomról, miszerint történelmi regény írásába kezdek.
– Én az Országgyûlési Könyvtárba járok olvasni, ha akarod, szívesen beíratlak, kérünk neked is kutatójegyet, megmutatom a kölcsönzés módját. Meglásd, csodálatos ez a könyvtár!
Így történt. Sanyi bevezetett a Parlamenti Könyvtárba. A katalógusból kikerestem a témához illõ könyveket. Mivel még mindig kalózregényt akartam írni, azt kerestem, hogy vajon ki kerülhetett a gályarabok közül a kalózok fogságába? Ilyenre nem akadtam, de beletanultam a történelembe, a Vicsay Lajos tanár úr által megszerettetett magyar múltba.
Csoda történt velem! Megtaláltam a történelem forrásvidékét. Beleszerettem a XVII. századba (amelyrõl késõbb a Szöktetés Budáról, 1959-ben, A kaftános fejedelem, 1965-ben, Thököly ifjúsága, 1965-ben, Ezüstkard, 1968-ban, Dervistánc, 1970- ben, Ördögkút, 1988-ban, Széchy Mária, a fekete rózsa, 1989-ben, Kígyó a koronán, 2002-ben, Költõ a vérpadon, 2002-ben, Kétfelé folynak a vizek, 2004-ben, címû regényeim jelentek meg.
Tíz regény, életem tíz esztendeje! De egyelõre bújom a könyvtárat, olvasom a történelmi munkákat és jegyzetelek, kiteljesedik az életem, napról napra több vagyok. Más szemmel nézem a világot. Mostantól dolgom van a megszokott napi munka mellett. Kutatom a magyar múltat, ez olyan, mintha a magyarság õsi temetõjében járnék. Olvasom a sírok feliratát, s azt mondom a porrá váltaknak, mint egykor Jézus: Kelj fel, és járj! Hogy mit lehet elmondani a történelmi regényben? Múltat és jelent, barátaimat, ismerõseimet, az életet és a szerelmet.
De hogyan kell regényt írni? Hogyan kell alakot teremteni? Hogyan kell beszéltetni az embereket? Hogyan kell megjeleníteni a régi kor ruházatát? Honnan tudom, hogy mit ettek és ittak? Hogyan fogom megteremteni az 1670-es évek levegõjét? Mivel semmit sem tudtam az alkotás mikéntjérõl, az munkált bennem, hogy mindent megtanulok. Kitaláltam, hogy naponta 3 gépelt oldalt írok. Ez havonta 90, három hónap alatt 270 oldal. Mivel drága volt a géppapír, mindkét oldalára írtam, másolat nélkül.
Balga voltam és tudatlan. De fûtött a kitûzött cél. Az elsõ két hét alatt hihetetlenül sok tudást szívtam magamba, mivel az egyik történelmi munka kínálta a másikat. Kellettek igazi török nevek. Honnan vettem volna õket? A török labdarúgó válogatott akkoriban verte meg a világbajnokságon elbukott magyar tizenegyet, tebel- hát a török labdarúgók adtak nevet a szpáhiknak és janicsároknak. Gyönyörû három hónap jutott osztályrészemül 1956 elején. Ha az egyik nap tíz oldalt írtam, akkor másnap megelégedtem egy flekkel. A lényeg az volt, hogy a tervezett három hónap alatt készen legyen az elsõ regényem! Április elején befejeztem. Felírtam a címet: A félhold ellen! Napokig szinte lebegve jártam. Meggyõzõdéssel hittem, hogy jó regényt írtam. Abban is erõsen bíztam, hogy ez adja meg felemelkedésünk anyagi alapját.
Tervem szerint három hónap múlva pontot tettem a regényem végére. Ismeretlenül kopogtattam az Ifjúsági Könyvkiadónál. Valakitõl jó szavakat hallottam Rákai István szerkesztõrõl. Meséltem könyvtári élményeimrõl. Átvette a dossziét, s atyai jószándékkal felhívta a figyelmemet, hogy a benyújtott kéziratnak szabályosnak kell lennie, a papírnak csak az egyik oldalára szabad írni, és 30 sornál nem lehet több rajta.
– Hagyja itt – magázott –, majd elolvassák a lektorok és értesítjük.
Hogy végigmondjam e könyv történetét, 1957 tavaszán kaptam néhány sort az akkor már Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadótól: a kéziratot elolvasták, tetszik, de mivel a kiadónak most nincs pénze, várjak türelemmel, s amint lesz pénzük, szerzõdést kötnek a kiadására. A regény 1959 májusában, nem sokkal a könyvhét elõtt – Szöktetés Budáról címmel jelent meg. A címet nem én adtam, sokáig nem is szerettem, ma sem nagyon (késõbb egy képregényíró el is lopta ezt a címet). Tibike – késõbb Takács Andrásként a nyomomba lépett a Magyar Rádió mezõgazdasági osztályánál – ma is boldogan mutatja ismerõseinek, barátainak, éppen soros szerelmének az elsõ prózai könyvem dedikációját: TIBOR FIAMNAK!


IRODALMI SZAKKÖR A SÖRGYÁRBAN

Sokat vártam az új évtõl. Megéreztem a változó idõt. Verssel ünnepeltem 1956 robogását.
A vers címe:

JANUÁR CSIKÓI

Január csikói dobognak az ablakok alatt,
felveri az utcát végtelen nyihogásuk.
Kantárszáruk hajnal-fénybõl font sugarak,
tûz-szõrû ménesek áradata rohan utánuk!

Január csikói: féktelen ménesek szöktek a karámból,
nyitva az út, szabad száguldani, futni az évnek.
Hátukról hó-habok szakadoznak, viháncol
máris a lábuk, szemük sugara perzsel és éget!

Január csikói: friss napok, csupa titokzatosság,
tiporják elõttünk a hónapok még rögös útját.
Köd, hó, fagy, fázó didergõ havas fák
szegik utunkat, kísérnek s mérgüket ránk zúdítják!

Január csikói: új év nyílik a ménes nyomában,
más mint minden eddigi, más, szebb, jobb és merészebb!
Új év, friss év, tüzes év, micsoda lázban,
milyen bízással vágunk az ismeretlenségnek!

Dobognak, robognak a csikók, roppan a hó s a jég,
a múlt év összeszakadt ege foszlik az emlékezetben.
Most neki, vágj neki, harsogd az új hitét,
ha dalod van, most szóljon, áradjon még soha szebben!

Tüzes táltosok lesznek e csikók bizonnyal, de szépek, látom,
fedetlen fõvel állok és érzem vad tüzük éget!
Rohanjatok, száguldjatok, robogjatok át a világon,
január csikói, hirtelen napok, megmérõi a mindenségnek...!

Most aztán hivatkozhatnék arra, hogy elõre láttam: táltos-év kezdõdik, és január csikói végigrohanják a világot, miközben mindent felperzselnek. Ó, tudom én, a mindig kötözködõk azt is mondhatnák, dehogy is írtam én ilyen profetikus verset. Csakhogy a Magyar Hírek 1956. január 29-én keretben közölte versemet. Igaz, nem úgy indult az 56-os év, ahogyan vártam. A kor megrendítette anyagi helyzetemet. Elvették az Irodalmi Alap pénzkeretét, amibõl az üzemi lapoknál dolgozó írókat támogatták. Errõl nem beszéltem otthon, nem akartam megijeszteni a különben is beijedt családot, hiszen Sári nem tudott járni a szülést követõ trombózistól. Az Írószövetségben kerestem segítõket, de senki sem tudott biztosat mondani. Talán tízen voltunk üzemi lapoknál. Mindannyiunk szívébe beköltözött a félsz.
Ekkor Vasvári Pista telefonált.
– Pajtás – zengett a készülékbõl –, jó hírt mondok. Átvesz minket – üzemi laposokat – a SZOT, kapjuk tovább a havi 800-at.
Így történt. Áprilisra helyreállt a rend. Hogy másokra mit rótt ki a SZOT, nem tudom, rám az a dicsõség hárult, hogy irodalmi szakkört vezethettem a Kõbányai Sörgyárban.
Tóth József szakszervezeti titkár fogadott, talán egy-két évvel idõsebb nálam, eltelve írói ambícióval. Havonta egy irodalmi szakkört tartottam, amin 10-12 lelkes irodalombarát, írogató széplélek jelent meg. Ezenkívül havonta tiszteletemet tettem a szakszervezeti könyvtárban, nehogy egyesek azt mondják: a semmiért kapok 800 forintot. Így hát nem a SZOT kegyelemkenyerén éltem. Az elsõ szakkörön Tóth József versei kerültek terítékre. Jóska határozott tehetségként értett a formákhoz, de csak magának írogató költõ volt, holott az övénél sokkal rosszabb versek láttak akkoriban napvilágot. Ismerte a klasszikusokat, a mai költõket, naponta megfordult a könyvtárban, talán egy kicsit szerelmes is volt a mutatós könyvtáros kisasszonyba. Az elsõ összejövetelen igazítottam valamit egy-két versén, kidobtam a döccenéseket, s máris skandálni lehetett mindegyiket.
Ezt a bravúrt a szakköri tagok jelenlétében követtem el.
Megtanítottam verselni a könnyen barátkozó Jóskát, ezek a versei megjelentek a sörgyári lapban. A dilettáns azonnal elhiszi, hogy író. Emlékezzünk csak hány diletbel- táns került a Magyar Írók Szövetségébe, munkásmozgalmi múltja alapján, 1945 után. Mindvégig sikertelenek voltak, megbántott, emberi és harcos múltjukban megalázott fél-íróként élték életüket.
Az 1984-es írószövetségi közgyûlésen – hogy elõre ugorjak egy jó nagyot, azt mondta róluk Csurka István: „A felszabadulás után – miközben az igazi, céhbeli írókat kizárták, eltanácsolták, lehetetlenné tették – olyan írók kerültek a szövetségbe, akik sokszor egy mondatot sem tudtak leírni.”
A következõ szakkörön mások verseit, irodalmi próbálkozásait beszéltük meg.
És a nagyon zajló napi politika mellett a mûvészeti élet zûrzavarait, melyekrõl a kívülállók sokat tudtak. Olvasták az Irodalmi Újságot, hallottak a kizárásokról, eltiltásokról, ismerték Háy Gyula Kucsera-cikkeit, a pró és kontra vádaskodásokat, vagdalkozásokat!
Bizony, a söröspincék világa sokkal békésebb volt.
Elsõ bemutatkozásom alkalmával – amikor az igazgatónál is tisztelegtem –, engedélyt kaptunk a gyönyörûen berendezett protokollpince meglátogatására.
– Akkor most iszunk! – jelentette ki Jóska.
Megittuk az elsõ pohár sört.
Töltötték a másodikat. Egy másik csapolásból.
Ez már alig csúszott le. Nem tudtam se akkor, se ma öncélúan sörözni. Nekem egy korsó sör teljesen elegendõ. A sört szomjúság ellen ittam. A vasárnapi ebédhez egy kancsó hideg sört hoztunk a sarki vendéglõbõl, ami igen jólesett.
Tóth József, a szakszervezeti bizottság titkára jobban szeretett volna maga mellé egy nagyivó költõt, de ha már engem adott a sors, velem kellett beérnie.
Ha nem vesz védelme alá a SZOT, nem is tudom, mi lett volna velem és jobb sorra érdemes társaimmal 1956-ban. Míg az Irodalmi Alap postán küldte a pénzt, addig az újabb 800-ért, mintha fizetést vennék föl, a SZOT-ban írtuk alá a pénzeslistát.
Napról napra szorító gyûrûk pattogtak le a társadalomról és az egyénekrõl. A változásokat nem lehetett elõre látni és várni, egyszer csak itt voltak.
A Szabad Nép adta hírül a szenzációt, miszerint engedélyezik az egyéni turizmust Romániába, Bulgáriába, Lengyelországba, Csehszlovákiába és Kárpátaljára. Az utazók betétlapot kapnak a személyi igazolványba, ez pótolja az útlevelet.
Ebbe a hírbe belefájdult a szívem. Visszakapjuk a szabad utazás jogát? Visszanyerjük a rég elvesztett emberi szabadságot? Én is utazom, határoztam el. De mit mondok a munkahelyemen? Mit szól a feleségem? Nincs pénzem az útra keléshez. Minden rossz megfordult a fejemben. És minden gyönyörûség. A hír hallatán elhatároztam, hogy nekivágok a világnak. Ha már erre vártam, mióta az eszem tudom. Fel sem merült bennem, hogy kis német tudásom semmit sem ér. A tengert akartam látni! És Erdélyt, Váradot, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt!
Elõbb Tóth Jóskával beszéltem.
– Kaphatok nyári szabadságot?
– Hiszen állandó szabadságon vagy – felelte. – Akkor jössz be, amikor akarsz...
– Komolyan kérdezlek. Nyáron kimaradhat egy szakkör? Mit szólsz hozzá?
– Felõlem.
– Te az én emberem vagy!
– Csak nem utazol te is?
– De igen! Romániába! – vágtam ki diadallal.
Otthon ragyogó arccal jelentettem be mindezt. Sári majdnem elsírta magát.
– Itt hagysz?
A nagymama csak nézte elszántságomat. Nem tudta mire vélni elhatározásomat.
Ma reggel még semmi bajom sem volt. Fegyelmezetten hallgatott. Ez nem az õ dolga. Ez a feleségemé, meg a gyerekeké. Attila még baba, nyolc hónapos múlt, Tibike három és fél éves. Nem tudta, mirõl beszéltünk. Neki az is utazás volt, ha felmentünk a budai hegyekbe.
Sári állandóan feküdt. A szülés utáni trombózisa egyszer már majdnem meggyógyult, de a piros folt és vele a kín újra jelentkezett. A háztartást eddig is Margit nagymama látta el. Tibike ezen a nyáron sokat volt a szegedi nagymamánál, Attilával sok baj nem volt. Tehát legfeljebb a magány és a szomorúság várt rá, amit enyhített kisfiunk kedvessége.
Nekem ezen az estén bármit mondhattak volna, célomtól nem hagytam magam eltántorítani! Késõbb se. Hiába szorított a rák-asszony két karjával, az utazásba sose hagytam beleszólni. Más akarat nem létezett, csak az enyém! Késõbb is, egy életen át, mindig a külön írói jövedelmembõl utaztunk. A családot soha nem kisebbítettem meg. Sok mindenben gyönge oroszlán voltam, de az utazási elszánásban soha!
– Nem tudsz nyelveket. Nincs pénz utazásra!
– Csak 150 lejt váltok ki! Ha kint nem tudok pénzt szerezni írásaimmal, verseimmel, akkor kenyéren és vízen élek egy hétig, megnézem Nagyváradot, bekopogok Kolozsvárra, flekkent eszem Marosvásárhelyen és már jövök is haza. És elmondhatom: voltam külföldön! Elképzelésem szerint eljutok a tengerig. Látni akarom a Fekete- tengert. Maholnap harmincadik évembe lépek és még nem láttam tengert. Hogyan írjak verset? Hogyan legyek író?


VÉGRE KÜLFÖLDRE UTAZOM

Csak akkor éreztem, hogy milyen nagy fába vágtam fejszémet, mikor a Bulcsú utcai útlevélhivatal elõtt több száz méter hosszú sor kígyózott az utcán. Bent egyetlen ablaknál folyt az útlevélkérelmek beadása. Folyt? Csordogált. Mégis, mit gondolt a Hatóság? Húsz helyen kellett volna Budapesten útlevélkiadót létesíteni. Csakhogy az illetékesek nem ismerték az emberekben felgyûlt vágyat. A hangulat olyan volt, mint a labdarúgó-világbajnokság elvesztése után az EMKE elõtt. Ennyi szidást még nem kaptak a bürokraták. Nem is õk, hanem az ország irányítói. Nyilvánvaló volt, hogy az elkeseredett politikai helyzetben ezzel a szelepnyitással igyekeztek az elégedetlenekbõl kiengedni a gõzt!
Bennem is forrt a lélek.
Ezt – az el nem küldött – verset írtam a belügyminiszternek, és egy másikat a vágyaimról.

NÉHÁNY SZÓ A BELÜGYMINISZTERHEZ


Miniszter úr, ha tetszik: elvtárs,
én nem utaztam még soha,
távol lenni a szülõföldtõl
oktalan vágy vagy ostoba?
A Felvidék és Erdély földje
mindennap üzeni nekem:
várunk, és ez jobban fáj mint a
be nem teljesült szerelem.

Barátságról beszélünk, százszor
elmondjuk: barátok vagyunk,
de csak távolról. Kis hazánkban
szögesdrótok mögött lakunk.
Ez a világ csak ennyi lenne,
és nem több? Válasz nem jöhet!
Ki állította a határra
az ávós börtönõröket?

Ha lehetne, én máris mennék,
és megírnám: szép a világ!
Igaz barátságról dalolnék,
mert elepeszt a szomjúság.
A költõ miért nem utazhat?
Elõtte sorompók vasa,
amit a politika állít
s a rendõrminiszter szava!

Itthon hagyom szívem és vérem,
zálogom: fiúk, feleség,
nem elég az, hogy magyar költõ
vagyok, itt semmi sem elég?
Szívembõl szakad föl a sóhaj,
a lélek vágyakról dadog.
Énekszó kell a szabadságról,
ám mi sem vagyunk szabadok!

UTAZNI LENNE JÓ


Becsomagolni a bõröndöt Hónapokig hegyek közt járni,
és itthon hagyni minden gondot, messzi erdõkkel takarózni,
emléket, rossz szót, nehéz göncöt, a tengerekre alászállni,
amit az ember eddig hordott a sós szelekbe kihajózni,
és indulna már a hajó: és vinne, vinne a hajó:
utazni lenne jó! utazni lenne jó!

Tanulni idegen beszédek Csak egy bottal, hogy az segítse
ízét, erejét, dallamát is, az utazót, a messze járót,
mert mindenütt oly szép az ének, nem kell, hogy repülõ repítse,
ha Prága adja, vagy ha Párizs. ne várjanak rá fényes szállók!
A szívbõl csendül fel a szó: Költõ vagyok, nem utazó:
utazni lenne jó! utazni lenne jó!

Én még soha nem utazhattam,
távoli barátokhoz vágyom,
száll az idõ, hol gyorsan, lassan,
és elrepül az ifjúságom!
Utána kiáltok: hahó...
Utazni lenne jó!

Sokan már este sorba álltak. Az utazni vágyók, kevés kivétellel, rég látott rokonaikat akarták meglátogatni. Turistáskodni minden századik ember kívánt. Vagy minden ezredik.
A sorba állók idõtöltésbõl beszélgettek. Az engem faggatók majdnem megtámadtak, mikor elmondtam, hogy nincs rokonom se a Felvidéken, se Kárpátalján, se Erdélyben, akkor miért veszem el mások elõl a helyet? Nem értették, hogy valaki az álmai és vágyai után is világgá indulhat.
A társadalom köré épített gát omladozott. Ropogását itt már lehetett hallani.
Már majdnem bejutottam az utcára nézõ iroda ajtaján, mikor mögöttem egy nagyon kedves kislány furakodott elõre, de nem azért tartottam vissza, hogy érezzem bõre forróságát, hanem mert nem szerettem a tolakodókat, kislánybõrbe bújva sem.
– De kérem – mondja mögöttem –, én újságíró vagyok!
– Én is! – feleltem, de ekkor magam elé engedtem. Ott is ragadt. Így ismertem meg Rab Nórát. Õ Bulgáriába utazott nyaralni. A várakozás nehéz órájában beszélgettünk.
Könnyebben ment az idõ. Elmondtam, erdélyi körutazásra indulok, de ölelkezem majd a Fekete-tengerrel!
Könyv volt a kezemben. A lassú várakozást olvasással ütöttem agyon.
– Mit olvas?
– Bárdos László: Melkun Menyhért utazása címû önéletrajzi ihletésû regényét.
– Ír róla valahová?
– Barát Endre író kért recenziót az Esti Budapestbe.
Végre Rab Nóra útlevélkérelmét elvették. Én következtem.
– Egy hónap múlva megkapja az útlevelet – mondta a hölgy.
Volt még egy jó hónapom az utazásig. Most június huszadika lehetett. Ettõl a perctõl már lelkesebben készültem az útra. Gyûjtöttem a pénzt, hogy a család ne szenvedjen semmiben hiányt. Nem érdekelt a külvilág. Abban az idõben ritkán mentem be az Írószövetségbe, nem égtem a forrongás katlanában. Jelentéktelen író voltam a hangosakhoz képest, és ami lényeges, a változás az Írószövetség pártszervezetében zajlott. Ott voltak a heves viták, s ezekrõl nekem csak annyi tudomásom volt, amit a lapok közöltek.
Nekem a Mûvelt Nép jutott. Még 1955-ben szívébe fogadott Fekete Gyula. Ez a lap adott hitet, hogy egyszer még író leszek. Gyula szívesen fogadta verseimet, írásaimat, riportjaimat. A lapot Szegedi Zoltán szerkesztette, de vele alig találkoztam, vagy Gyuszinak, vagy Kelemen Jánosnak adtam át írásaimat, aki hajdan Móricz Zsigmond mellett volt a Kelet Népe segédszerkesztõje. Igen borszeretõ lévén néha pityókás jókedvében találtam. De értett a szerkesztéshez, s ami nekem külön jólesett, dicsérte írásaimat. Ha szabad azt mondanom: a Mûvelt Nép adott otthont, rangot, tekintélyt, önmagam elõtt.
Elõszedem megjelent írásaim gyûjteményét, s egyet-kettõt felidézek. 1956. április 8. Egy nap Simon Menyhértéknél – május 6. A derecskei tanító – június 10. Holt kövek – élõ mûvészet – augusztus 12. A vásárhelyi tanyákon.
Ha valakinek bemutattak, az illetõ azt mondta: „Aha, te vagy az a mûveltnépes!” Magamban, persze csak titokban álmodoztam arról, hogy hamarosan beltag lehetek. Írtam Kotormány Jánosról is, Móra Ferenc „személye körüli miniszterérõl”. Ragyogó fényképfelvételek színesítették a kolumnás cikket. Ha akkor nem keresem fel János bácsit, három év múlva sem megyek el újra hozzá, hogy kifaggassam Móráról.
Ebbõl a „vallatásból” született meg 1961-ben a Móra igazgató úr címû nagy sikerû könyvem. Írtam Jákról, ahol egy fazekas ajándékozott meg életem elsõ fazekastárgyával, egy évszámos kulaccsal, s ez vetette meg alapját a késõbbi gyûjtési szenvedélyemnek.
Pénzt, sikert, elismerést adott a Mûvelt Nép. Mikor 2002-ben négysorosakat írtam írókról, költõkrõl, Fekete Gyulát így idéztem föl: „Otthont adott Gyula a Mûvelt Nép-ben, / arról írhattam, amirõl akartam. / Néki köszönöm, hogy íróvá értem, / ötvenötben és aztán ötvenhatban!”
Indulás elõtt néhány nappal véletlenül összefutottam az utcán Bárdos Lászlóval, akit már rádiós koromból ismertem.
– Tibor, milyen szépen és értõ módon írtál a könyvemrõl. Köszönöm.
– Mikor jelent meg? Még nem is láttam!
– Ma, van egy fölös példányom, tedd el! Látom, hogy ragyogsz! Mi történt veled?
– Utazom Romániába!
– Én is. Istenem, olyan régen voltam Nagyváradon. Mikor utazol? Ha megkapod az útlevelet, hívj föl indulás elõtt. Mégis más ismerõssel megérkezni Váradra.
Végre megérkezett az útlevelet helyettesítõ betétlap, ami nekem a szabadság sosem érzett ízét jelentette. Aznap voltam bent az Írószövetségben. A folyosón Máté Györgybe futottam.
– Szép verseket küldtél, Tibor. Költõ vagy te...
Máté nemcsak párttitkár volt, de a Béke és Szabadság c. képes hetilap fõszerkesztõje, és közölt verseimbõl.
– Mi ez a felajzottság, ami az arcodra van írva?
– Utazom Romániába!
– Tõlünk? Nem láttam neved az idei tervben!
– Magánemberként, turistaként.
– Bátor fiú vagy... És hová mégy? Erdélybe?
– Oda is, de a tengerhez vágyódom.
– Vigyázz majd odakint, mit mondasz, hogyan nyilatkozol. A románok félnek az itthoni állapotoktól. Jobb, ha elhárítod a provokáló kérdéseket. Nézd, becsukom az ajtót, mert bizalmasan szeretnék egy-két dolgot mondani. Mivel te nem vagy párttag, nem lesz tiszted véleményt nyilvánítani arról, ami a magyar írókat foglalkoztatja. Ha szóba kerül, mondd azt, hogy nem tudsz semmit... Ne beszélj Déry Tibor és Tardos Tibor pártbéli kizárásáról...
– Látod, ezt nem is tudtam...
– Viccelsz?
– Útlevél után rohangáltam, Sári trombózissal fekszik otthon, Gyuri, az ember életébe állandóan beleszól a magánélet. Közügy? Az a ti dolgotok.
– Mikor jössz vissza Romániából?
– Egy hétig kint maradok, de ha jól fogadnak, sokáig maradok.
– Lehet, hogy amikor hazajössz, egy megváltozott országra találsz... Szóval, tartod magad: nem vagy küldött, hivatalos delegátus, de járj nyitott szemmel, és ha tudni akarod, Trianon a haza meggyalázása volt. Ezt csak neked mondtam. Ne keveredj vitába provokálókkal...
Végre elérkezett az utazás ideje. 1956. július 28. Holnap leszek 29 éves. Holnap újjászületek! Most hagy el az ifjúság eddig vergõdve röpülõ madara. Kezemben az útlevél, tárcámban 150 lej, a jobb verseknek gondolt lírai termésem az utóbbi évekbõl.
Könnyek a szemekben. Csókok. Nem tudtam leplezni örömömet. Bárdos Lászlóval a Nyugatiban találkoztunk. Végigszunyókáltuk az utat. Sötétkék éjszaka várt Biharkeresztesen.
Állunk. Várakozunk. Jönnek a vámosok. A határõrök. Minden rendben.
Nem viszünk csempészárut. Hogy a fejemben mi van, az senkire sem tartozik.

TAKÁCS TIBOR