Ez év februárja óta zajlik – nemzetközi közvetítéssel – a Koszovó jövõbeni státusát is rendezni hivatott szerb–albán tárgyalássorozat Bécsben. Több témakör megvitatása után sem körvonalazódik azonban olyan megoldás, amit Szerbia és a koszovói albánok egyaránt elfogadhatónak tartanának. Bár Belgrád és Priątina megállapodása a nemzetközi közösség számára kívánatos lenne, ám ez jelenleg valószínûtlen: azok a dokumentumok, amelyek alapján a szerb küldöttség tárgyal, kizárják Koszovó függetlenségét, az albánok pedig változatlanul ezt szorgalmazzák. A szerbiai küldöttség széles körû – nemzetközi felügyelettel bíró – autonómiát kínál a tartomány politikai vezetésének (ami viszont már nem tárgyalási alap az albánok számára). Jelenleg a legvalószínûbb megoldásnak Koszovó feltételes – szakaszosan megvalósuló – függetlensége tûnik: a nemzetközi közösség hajlik arra, hogy figyelembe vegye a tartomány többségi lakosságának akaratát, és nem támogatja az 1999 elõtti állapotok – azaz: Belgrád közvetlen uralmának – visszaállítását. Ehhez azonban Szerbia aligha lehet partner: Koszovó jövõbeni státusa az instabil, kisebbségben kormányzó kabinet sorsát is eldöntheti. A jelenlegi szerbiai belpolitikában nincs olyan számottevõ erõ, amely képes lenne elismerni a tartomány függetlenségét. E tanulmánynak nem célja ítéletet mondani a szerb érvek felett, és azokat elfogadtatni sem feladata. Csupán a szerb álláspontot mutatja be – a releváns dokumentumok ismertetésével. Ezekbõl kiderül, mire van mandátuma a tárgyalóküldöttségnek, továbbá az is, mit kínál Szerbia a koszovói albánoknak (és a nemzetközi közösségnek).*

A koszovói albánok és Szerbia közötti közvetlen tárgyalások 2006. február 20- án kezdõdtek Bécsben. A nemzetközi közvetítéssel és felügyelettel zajló tárgyalássorozat alatt döntést kell hozni az 1999. június 10-e óta nemzetközi igazgatás alatt álló, valaha Szerbia autonóm tartományának számító Koszovó jövõbeni státusáról; a napirenden ugyanakkor más, úgynevezett „státussemleges” témák is szerepelnek.
A tárgyalások megkezdésérõl azután döntött az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) és Kofi Annan fõtitkár, hogy Kai Eide 2005 októberében beterjesztette második, a koszovói állapotokról szóló jelentését. Az ENSZ-fõtitkár különmegbízottjának valószínûleg legtöbbet idézett megállapításaként marad fenn, hogy a tárgyalások megkezdéséhez „egyetlen pillanat sem lesz jó”, és Koszovó jövõbeni státusának rendezése változatlanul érzékeny politikai téma marad. Eide – bár bírálja a koszovói állapotokat – úgy látja, hogy el kell kezdeni a folyamatot. 2005. október 24-én – a BT felhatalmazása lapján – Annan különleges megbízottjának nevezte ki Märtti Ahtisaari volt finn elnököt.
A tárgyalások irányításával megbízott Ahtisaari elsõ körútján nemcsak a folyamat helyi – priątinai és belgrádi – szereplõinek mutatkozott be (ellátogatva a régió más fõvárosaiba, Szkopjéba, Tiranába és Podgoricába is), de a 2005. december 13-i, párizsi ülésen megszerezte a Kontakt Csoport (CG) támogatását is. Ez alapvetõ fontosságú volt számára, elvégre az ENSZ égisze alatt zajló tárgyalássorozatban a CG – az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország és Olaszország képviselõinek – ítélete lesz döntõ jelentõségû. A CG határozta meg a rendezés irányelveit, és ezek közül a legfontosabbak a következõk:

nincs visszatérés az 1999 márciusa elõtti állapotokra;
Koszovót nem lehet felosztani;
a megkezdett tárgyalássorozatot nem lehet megszakítani, és a végén dönteni kell;
Koszovó nem egyesülhet más államokkal, vagy azok egy részével.

Idõközben még egy elemet kezdtek el hangsúlyozni a nemzetközi diplomaták: a Koszovót kormányzó ENSZ-misszió (UNMIK) – idõközben távozott – vezetõje, a státuskérdésben elvileg semlegességre kárhoztatott Søren Jessen-Petersen is úgy vélte, hogy a többség gyakorlatilag egyöntetû véleményére kell alapozni a tartomány jövõjét. Az albán többség pedig függetlenséget akar.
Hasonlóképpen vélekedik a nemzetközi közösség is – eltérés legfeljebb abban lehet, hogy a koszovói függetlenséget milyen feltételekkel kell szavatolni. A legfontosabb feltételnek a kisebbségek védelme tûnik, ami a gyakorlatban a szerb közösség jogainak szavatolását jelenti (bár Belgrád idõnként megemlíti a roma, a goráni és a török kisebbséget is). Koszovó elnyerheti a függetlenséget, ha kormánya jelét adja, hogy a multietnikus társadalom kiépítésében érdekelt. Bár ez a folyamat korántsem töretlen, sem a CG, sem az ENSZ BT nem akarta tovább bizonytalanságban tartani a tartomány lakosait.


BELGRÁD REAKCIÓI

Szerbia hiába remélte, hogy a 2004. márciusi szerbellenes zavargások elodázhatják a tárgyalások megkezdését. Nem segítették Szerbiát a szomszédok sem: Belgrád gyakran érvel avval, hogy a független Koszovó destabilizálná a térséget. Ám a környezõ államok – Macedónia, Crna Gora és Albánia – nem tiltakoznak Koszovó esetleges elszakadása miatt; az egyik boszniai entitás, a szerblakta Republika Srpska felemlegetése pedig éppen a szerb kormányra vet rossz fényt, amennyiben úgy tûnik, hogy a boszniai területek bekebelezéséért cserébe hajlandó lenne lemondani Koszovóról. Szerbia jelenleg nem rendelkezik olyan mentorral vagy szövetségessel, amelyik feltétel nélkül osztaná érveit, és kész lenne a tartomány miatt vitába szállni az USA és a vezetõ európai államok kormányaival. A hagyományosan szerbbarátnak számító Oroszország (és Franciaország) a CG-tagság révén aktív szereplõje a folyamatnak, és nincs jele annak, hogy szándékában állna megakadályozni Koszovó függetlenségének elismerését. Az ENSZ BT-tag – és Belgrádban szintén megértõnek tartott – Kína sem adja jelét annak, hogy a folyamat megakadályozásában lenne érdekelt.
A koszovói tárgyalások elõtt szerb részrõl rengeteg bizonytalanság volt tapasztalható. A legtöbb kétség a koszovói szerb közösséget gyötörte: egy részük úgy tartotta, hogy Belgrád már lemondott róluk; és a szerb kormány megoldási javaslatait nem taktikai okokból nem ismerteti, hanem így próbálja leplezni a tényt, hogy nincs életképes ötlete. Igazságtalanság lenne azonban részükrõl minden felelõsséget Belgrádra hárítani: a szerb közösség túlnyomó többsége negligálja a koszovói intézményeket és bojkottálta a helyi választásokat. Ezt Belgrád tanácsára és utasítására teszik, és az UNMIK eddig hiába próbálta meggyõzni õket (és Szerbiát) arról, hogy a koszovói szerbek jövõjét leghatékonyabban akkor alakíthatják, ha bekapcsolódnak a helyi struktúrákba.
Ahtisaari kinevezése valamelyest kimozdította a belgrádi kormányt addigi paszszivitásából. Ez is inkább reakció volt, mintsem átgondolt lépéssorozat. Ahogy közeledett a tárgyalások idõpontja, a belgrádi eseményekbõl látszott: Koszovó státusa és jövõje mindenekelõtt belpolitikai kérdés. Amikor a tartományról van szó, a szerbiai politikusok zöme nem tud szabadulni a korábbi idõk retorikájától. Vojislav Koątunica kormányfõ februárban találkozott a Szerb Radikális Párt (SRS) alelnökével, és a megbeszélés után Tomislav Nikolic kijelentette: megállapodtak a miniszterelnökkel, hogy amennyiben Koszovó elnyerné a függetlenséget, a belgrádi törvényhozás, a Skupątina, határozatában Szerbia egy része megszállásnak fogja nevezni az aktust. Egyúttal felszólítja az illetékeseket, hogy minden eszközzel védjék meg Szerbia területi integritását. A kormány – nyilvánvalóan jelzésértékûen – két napig hallgatott, majd közleményében lényegében nem cáfolta a radikálisok állításait. Maga Nikolic volt az, aki kijelentette, hogy amikor arról beszélt, Szerbiát minden eszközzel meg kell védeni, akkor nem háborúra gondolt. A miniszterelnök Koszovó-ügyi tanácsadója, Aleksandar Simic kijelentette, hogy Szerbia sohasem ismerné el a tartomány függetlenségét, és fenntartaná a jogot, hogy egyszer visszaszerezze a jogtalanul elvett területeket.
Az elutasítás hangosabb az óvatosságnál; annak felismerésénél, hogy Koszovó ügyében nem Szerbia mondja ki a végsõ szót. Azok pedig, akik úgy vélik, Szerbia érdekében állna felkínálni Koszovónak a függetlenséget, elenyészõ kisebbséget alkotnak. Mindeközben feltûnõen hiányzik a társadalmi vita arról, miért akarná megtartani Szerbia azt a területet, amely lakosságának legalább kilencven százaléka nem akar abban az országban élni. Kész-e Szerbia arra, hogy politikai alkuk sorozatát kösse meg az albánokkal?
Ahtisaari kinevezése jelzés volt Belgrád számára, hogy a tárgyalások óhatatlanul megkezdõdnek. A Skupątina 2006. november 21-i ülésén jelen lévõ 234 képviselõ 205 igen és 29 tartózkodó szavazattal elfogadta a szerb tárgyalóküldöttség politikai mandátumát kijelölõ határozatot.


A SZERB KÜLDÖTTSÉG MANDÁTUMA

A határozat elsõ két pontja az ENSZ alapelveire, a helsinki nyilatkozatra és a nemzetközi jogra hivatkozva kéri Szerbia szuverenitásának és területi integritásának védelmét, és elfogadhatatlannak nevezi, hogy egy demokratikus állam határait annak akarata ellenére módosítsák. A 3. pont szerint Koszovó jövõbeni státusát illetõen a szerb parlament illegitimnek, jogellenesnek és érvénytelennek nyilvánítana minden ráerõltetett megoldást.
A 8. pontban a parlament felhatalmazza a kormányt, hogy – a határozatba foglalt mandátum alapján – tárgyaljon Koszovó jövõjérõl. Ugyanakkor ez – ti. a tárgyalások folytatása – az egyetlen mandátum, amit a kormány kapott. A 9. pont rögzíti, hogy a törvényhozást rendszeresen tájékoztatni kell a tárgyalások menetérõl. A 10. pontban a határozat kimondja: a tárgyalások eredményérõl a parlament külön szavaz majd, fenntartva az alkotmányos lehetõséget, hogy Szerbia polgárai népszavazás útján véleményt mondhatnak a fontos állami kérdésekrõl.
A szerb kormány érezhetõen nyugtalanul fogadta a tárgyalások megkezdésének hírét. Ugyanis bár a tárgyalások elsõ témájául a decentralizációt nevezte meg Ahtisaari, a szerb politika attól tartott: valójában arról lesz majd szó, milyen jogokat élveznek majd a szerbek a független Koszovóban. Boris Tadic elnök 2005 novemberében azt javasolta, hogy Koszovót osszák fel szerb és albán entitásra: a szerb entitást a szerb többségû jelenlegi és újonnan létrehozott önkormányzatok (a szerb terminológiában: községek) alkotnák. Az elképzelés része lett a szerb tárgyalóküldöttség platformjának is. A részletekben megjelenõ dokumentumból elõször a decentralizációról szóló részt ismertették.


A DECENTRALIZÁCIÓS JAVASLAT

Az alapelvek. A koszovói szerbeknek háromféle alkotmányos garanciára és törvényes védelemre van szükségük ahhoz, hogy a jelenlegi körülmények között fennmaradhassanak a tartományban:

Elõször: a koszovói szerb közösség alkotmányjogi helyzetét úgy kell rendezni, hogy az albán többségnek nem lesz alkotmányos és törvényes alapja arra, hogy a szerbekkel olyan kisebbségként bánjon, amelyre életbevágó érdekeivel ellenkezõ megoldásokat kényszerítsen.

Másodszor: a koszovói szerbek számára biztosítani kell mindazokat az egyéni szabadságjogokat, amelyeket az EU és Szerbia polgárai számára szavatol: nem engedhetõ meg, hogy a tartományi hatóságok szerbekkel szembeni magatartását az etnikai kizárólagosság diktálja, nem pedig a civilizált világ politikai értékei.

Harmadszor: a koszovói szerb közösség számára biztosítani kell a normális élethez és a biztonságos fennmaradáshoz szükséges intézményes garanciákat és intézményi mechanizmusokat.
A platform megalkotói szerint e garanciákat és mechanizmusokat legkönnyebben a decentralizáció folyamatán keresztül lehet bevezetni. A decentralizáció célja a koszovói szerb entitás létrehozása lenne. Az entitás nem veszélyeztetné a tartomány területi egységét, és nem lenne a megosztás alapja; csupán ez lenne a koszovói szer bek autonómiájának intézményes kifejezési formája Koszovó keretén belül, amihez a koszovói szerbeknek semmivel sincs kisebb joguk, mint az albánoknak Szerbián belül. A szerb entitás területe. A szerb kormány elképzelése szerint a meglévõ községek mellett további, multietnikus, ám határozott szerb többséggel bíró önkormányzatokat kell létrehozni. Ezek egyúttal a menekültek nagyobb számban való visszatérésének elõfeltételei. Belgrád szerint a határozott szerb többségû önkormányzatokat a decentralizációs folyamat keretében kellene létrehozni, a következõ területeken: Észak-Mitrovicán, illetve Koszovó északi részén, a tartomány középsõ részén, a Kosovsko Pomoravlje és Metohija területén. A jelenlegi és az új, szerb többségû önkormányzatok nem alkotnának kompakt, összefüggõ területet, de a funkcionális kapcsolatuknak köszönhetõen intézményes keretet biztosíthatnak a tartományban élõ szerbek normális életéhez és fennmaradásához.
Az entitás részei lennének a szerb ortodox egyház (SPC) legfontosabb központjai, amennyiben nem a szerb többségû önkormányzatok területén találhatóak. Ilyen lenne az ipeki (Pec) patriarchátus, a Visoki Decani-, a Bogorodica Ljeviąka-, a Sveti Arhandjeli- és a Devic-kolostorok, a körülöttük lévõ védelmi övezettel egyetemben. A védelmi övezetek kialakításakor figyelembe kellene venni a SPC – a II. világháború utáni államosításkor elvett – vagyonainak visszaszolgáltatására vonatkozó kérelmet.
A szerb többségû önkormányzatok illetékessége és hatásköre. A dokumentum megállapítja, hogy a koszovói szerbek alapvetõ jogait a decentralizációval lehet megoldani, és egyúttal megoldaná a biztonsági kérdéseket, a mozgásszabadságot és a viszszatérést. A decentralizációt akkor tekintik valódinak és átfogónak, ha a helyi önkormányzatok szervei olyan konkrét felhatalmazásokat kapnak, amelyekkel jelenleg nem rendelkeznek:

1. Teljes kulturális autonómia: önkormányzatiság a nyelvhasználat, oktatás, média és mûvelõdési intézmények, a vallási és kulturális emlékek védelme vonatkozásában, illetve joguk lenne ezeken a területeken különleges intézményi kapcsolatokat fenntartani Belgráddal.
2. Szociálpolitika és egészségügyi intézmények autonómiája: önkormányzatiság az egészségügyben, bizonyos hatáskörök a szociális védelemben és a nyugdíjbiztosítási rendszerben, továbbá joguk lenne Belgrádtól személyi és anyagi segítséget kapni.
3. Pénzügyi és gazdasági autonómia: a község pénzügyi önállósága, a területén lévõ infrastruktúra kérdéseiben bizonyos hatáskörök, területfejlesztési jog, a privatizáció végrehajtásának joga a község területén.
4. Helyi rendõrség és igazságszolgáltatás: a helyi rendõrség megfelelõ felhatalmazása, multietnikus, a lakosság etnikai arányainak megfelelõ rendõrség, a községek joga, hogy megválasszák a rendõrfõnököt és a községi bíróságok bíráit, a tartományi hatóság megerõsítse õket.

Az így végrehajtott centralizáció során lehetõvé kell tenni az önkormányzatok „vertikális” együttmûködését bizonyos közös érdekû illetékességek gyakorlása érdekében, valamint létre kell hozni azokat a testületeket, amelyeken keresztül az együttmûködés létrejöhet. A platformban említett esetekben – és néhány más esetben – a szerb entitásban lévõ önkormányzatok létrehoznák a megfelelõ testületeket és szerveket, és szavatolnák számukra a közvetlen kapcsolatokat Belgráddal. E kapcsolatok nélkül a szegény önkormányzatok, vélik Belgrádban, nem tudnák kihasználni az új lehetõségeket, és nem tudnának 1999 elõtti életfeltételeket szavatolni lakosaiknak.
Egyéni szabadságjogok. A szerb önkormányzatok területén kívül élõ szerbek számára szavatolni kell a különleges jogokat, mint például: az identitás szabad megvallása; a szerb nyelv és írásmód használatának joga (beleértve a hivatalos használatot is bizonyos körülmények között); az anyanyelvi (szerb nyelvû) iskoláztatás jogát; a kultúra és hagyományok ápolásának jogát (beleértve a nemzeti szimbólumok használatának jogát); a tartományban és a tartományon kívül élõ nemzettársakkal való együttmûködés jogát. Törvénnyel tiltanák az erõszakos asszimiláció minden formáját, és a faji, nemzeti és vallási gyûlölet szítását.
A szerb közösség védelme a tartomány központi hatalmának szintjén. A szerb közösség védelmének intézményes kereteit a tartományi hatalom minden szintjén szavatolni kell, különösen a tartományi parlamentben. Ha olyan kérdésben döntenek, ami a szerb közösség számára vitális fontosságú – beleértve a tartományi törvényeket is –, úgy kell szabályozni, hogy a határozat nem lehet érvényes, ha a szerb nemzetiségû képviselõk többsége nem szavazza meg. A jogállamiság erõsítése érdekében az igazságszolgáltatásban is létre kell hozni a külön mechanizmusokat, amelyek megakadályoznák a diszkriminációt. Ennek egyik eszköze lenne a külföldi bírák megtartása, akik a fellebbezési szinteken az eljáró tanácsok teljes jogú tagjai lennének.
Garanciák. A szerb entitás területe és berendezkedése – minden hatáskörrel és illetékességgel – része lenne annak az általános megállapodásnak, amellyel a Koszovó kérdését rendeznék, Szerbia szuverenitásának és területi integritásának megsértése nélkül. A megállapodás a Koszovó jövõjérõl szóló tárgyalásokon elért politikai kompromisszum eredménye lenne, és a szerb és az albán fél egyaránt elfogadná. Ezáltal biztosítanák a tartomány lényegi autonómiáját Szerbián belül, amivel kielégítenék az albán közösség legitim érdekeit, a szerb entitás létezése pedig semmivel sem veszélyeztetné azokat az érdekeket, és nem kérdõjelezné meg Koszovó területi egységét.


A SZERB JAVASLAT TOVÁBBI RÉSZLETEI

A szerb kormány a decentralizációról szóló javaslat után ismertette a Koszovó jövõjérõl tárgyaló állami küldöttség 2006. január 5-én elfogadott platformjának második és harmadik részének összefoglalóját. Bevezetõ. A megegyezés elõnyben részesül minden ráerõltetett megoldással szemben. (…) A megegyezés elvi elõnye, hogy a két elfogadhatatlan szélsõség közötti skálán helyezkedik el. A tárgyalóküldöttség meggyõzõdése, hogy Koszovó jövõbeni státusát Szerbián belüli széles körû autonómiaként kell meghatározni. Ebben a dokumentumban e megoldás lényeges elemeit ismertetik.
Koszovó jövõbeni státusának nemzetközi-jogi aspektusai:
Szerbia szuverenitásának és területi integritásának nemzetközi garanciái. Koszovó jövõbeni státusának, a nemzetközi garanciákkal szavatolt széles körû autonómiának összhangban kell lenni a nemzetközi joggal és a nemzetközi rendszer alapelveivel. A jövõbeni státus megoldásával nem lehet megkérdõjelezni a nemzetközileg elismert állam, az ENSZ és más nemzetközi szervezetek tagállamának, Szerbiának a szuverenitását és területi egységét. (…) Minden olyan megoldás, amely a hatályos nemzetközi-jogi keretbõl kilépve veszélyeztetné Szerbia szuverenitását és területi egységét, ráerõltetett megoldás lenne, és ezért az illetékes állami szervek illegitimnek, törvénytelennek és érvénytelennek nyilvánítanák.
Koszovó jövõbeni státusáról szóló általános megállapodás. Koszovó jövõbeni státusáról szóló tárgyalásokat nemzetközi-jogi jellegû általános megállapodással kell lezárni. A megállapodás tartalmazná a Koszovó jövõbeni státusát meghatározó lényeges elemeket (általános elveket és konkrét megoldásokat). Ezenkívül a szöveg tartalmazná a koszovói szerb és más nem albán közösségek helyzetét biztosító alkotmányos garanciák listáját (a decentralizációs folyamat, illetve más intézményes és jogi garanciák révén). Ezek az elemek kötelezõ érvényûek lennének a megállapodás minden résztvevõje számára. Az általános megállapodás húsz évig lenne érvényben, és lehetõség volna a meghosszabbítására. Az esetleges módosításokról, minden résztvevõ beleegyezésével, korábban is tárgyalhatnának. Koszovó – az általános megállapodással meghatározott – státusa nemzetközi felügyelet alatt állna. A biztonsági kérdésekben a nemzetközi igazgatás új rendszerét állítanák fel.

1. A megállapodás résztvevõi, aláírói és szavatolói. A megállapodásban a felek Szerbia, a tartományi önigazgatás ideiglenes intézményei és a nemzetközi közösség, azaz az Egyesült Nemzetek, amelyek képviselõi az ENSZ Biztonsági Tanácsának mandátumával mûködnek. A megállapodással – elfogadása elõtt – mindhárom fél képviselõinek egyet kell érteniük. A megállapodás aláírói a nemzetközi-jogi alanyok, azaz Szerbia és az ENSZ lennének. A megállapodás aláírói egyben szavatolják az alkalmazását is.
2. Az ENSZ kötelezettségei a megállapodás alapján. A kezességvállaláson túl az ENSZ konkrét kötelezettségekkel és felelõsséggel is rendelkezik, elsõsorban a biztonság területén. Megtartanák a katonai és részben a rendõri jelenlétet a tartományban. Az ENSZ katonai jelenléte a tartomány teljes demilitarizálását jelentené. Az ENSZ rendõrség szerepe a tartomány belbiztonságának általános rendõri felügyelete lenne.
3. Az általános megállapodás egyéb elemei. Az általános megállapodás aláírása után az ENSZ BT új határozatot hozna Koszovóról, amellyel lecserélnék a 1244 sz. határozatot, és megerõsítenék a megállapodásban meghatározott státust. Egyidejûleg meghatároznák az ENSZ BT számára benyújtandó éves jelentés mechanizmusát, azzal a lehetõséggel, hogy megváltoztassák az ENSZ katonai és rendõri jelenlétének módját (a katonák és rendõrök számát, alkalmazásuk módját stb.).

KOSZOVÓ JÖVÕBENI STÁTUSÁNAK ALKOTMÁNYOS MEGOLDÁSA

Általános megoldás. Az általános megállapodás tartalmazza azokat az elveket és konkrét megoldásokat, amelyeket be kell építeni Szerbia alkotmányába, illetve Koszovó új alkotmányába. Ugyanis Koszovó a megállapodás alapján új alkotmányt alkotna meg, amelyben szerepelnének az általános megállapodásból eredõ kötelezettségek, különösen a szerb és más nem albán közösségek jogait illetõen, ide sorolva a decentralizáció elveit és a megfelelõ intézményi megoldásokat.
Lényegi autonómia. Szerbia alkotmányában a megfelelõ helyen a következõképpen határoznák meg Koszovó érdemi autonómiáját:

a) Az illetékesség megosztása

A tartomány önállóan dönthetne minden, illetékességébe tartozó kérdésben, kivéve azt a néhányat, amely Szerbiát illetné meg.
A külpolitika, a határok ellenõrzése, az emberi-jogi védelem legfelsõbb igazságszolgáltatási szintje, a monetáris politika, a vámpolitika, a szerb vallási és kulturális örökség védelme és a különleges vámügyi-ellenõrzési feladatok ellátásában Szerbia lenne illetékes.
Koszovó teljes pénzügyi autonómiával rendelkezne abban az értelemben, hogy önállóan dönthetne az adópolitikáról, a járulékokról, befektetésekrõl és kiadásokról. A tartomány hitelfelvételre lenne jogosult a nemzetközi pénzügyi intézményeknél, és közvetlen külföldi befektetésekben részesülhetne.
Az alkotmányban meghatároznák Szerbia és Koszovó együttmûködésének területeit azért, hogy elhárítsák az akadályokat az emberek, áruk, tõke és szolgáltatások szabad áramlása elõl. Ezenkívül meghatároznák az együttmûködés különleges formáit bizonyos területeken, mint például a bankszektor és pénzügyi forgalom, az adópolitika összehangolása, az infrastrukturális rendszerek, kommunikáció stb., amivel elõsegítenék a gazdasági fejlõdést és az európai integrációs folyamatokhoz való gyorsabb csatlakozást.
Tekintettel az illetékességek így szabályozott rendszerére, a központi, illetve tartományi szervek mûködéséhez nincs szükség Koszovó politikai képviseletére Szerbia képviseleti testületeiben, illetve állami szerveiben. (Lábjegyzetként jegyzik meg, hogy a hagyományos megoldás, amely szerint a tartomány képviselõkkel rendelkezne a központi hatalom szerveiben, hagyományos autonómiakoncepciót jelentene, és a tartomány számára sokkal kevesebb olyan autonóm hatáskörrel járna, nem pedig lényegi, kibõvített autonómiát, amelyet itt javasolnak.)
A Szerbia kizárólagos hatáskörébe tartozó kérdésekben a koszovói szervek ajánlásokat és véleményezéseket fogalmaznának meg Szerbia illetékes szervei felé.

b) Koszovó intézményei

Koszovó alkotmányos hatásköreit a törvényalkotó, a végrehajtó és a bírói hatalom intézményei hajtanák végre.
Koszovó parlamentjét közvetlen választásokon választanák meg. A parlamentben elõre meghatározott számban lennének képviselõi a szerbeknek és más, nem albán közösségeknek. A szerb közösség számára lényeges intézkedéseket – beleértve a tartományi törvényeket is – nem lehet érvényesen megalkotni akkor, ha azokat nem szavazza meg a szerb nemzetiségû képviselõk többsége is.
A végrehajtó hatalmat a parlamentben demokratikusan megválasztott koszovói kormány gyakorolná.
A tartományban a bírói hatalmat a községi és a kerületi bíróságok, illetve a Koszovói Legfelsõbb Bíróság gyakorolná. Az emberi jogi kérdésekben az utolsó fellebbezési fórum Szerbia Alkotmánybírósága lenne (alkotmányos fellebbezés). Azok a bírói tanácsok, amelyek a nemzeti közösségek jogainak kérdésében járnak el, nemzeti összetételüket tekintve vegyesek lennének, és meghatározott ideig nemzetközi bírók is dolgoznának soraikban.

c) Nemzetközi kapcsolatok ápolása

Koszovó nemzetközi kapcsolatokat ápolhatna államokkal, régiókkal és nemzetközi szervezetekkel, amennyiben azokhoz a kapcsolatokhoz nincs szükség nemzetközi- jogi alanyiságra. Ez az együttmûködés nem szabad, hogy veszélyeztesse Szerbia állami érdekeit. Az e területre vonatkozó megállapodások megkötése elõtt a tartománynak konzultálnia kellene a Szerb Köztársaság kormányával.
A tartomány – a szerbiai alkotmányban meghatározott intézményi szabályok szerint – közvetlenül együttmûködhetne a nemzetközi pénzügyi intézetekkel. Ez az együttmûködés feltételezné az illetékes szerbiai szervek rendszeres és idõben történõ értesítését, valamint a Szerb Nemzeti Bank bizonyos formájú felügyeletét.

A KÖVETKEZÕ FORDULÓRA VÁRVA

A tárgyalóküldöttség politikai mandátumát kijelölõ parlamenti határozat – mint láttuk – beszámolási kötelezettséget ró a kabinetre. A szerb kormány három hónappal a határozat elfogadása után – egy héttel a tárgyalások elsõ fordulója után –, 2006. február 23- án terjesztette be elsõ jelentését. Koątunica ebben azt mondta, Szerbiának két célja van:

Koszovó megtartása Szerbia határain belül, és
a szerb nemzet megmaradása Koszovóban.

A szerb kormányfõ szerint a két cél összefonódott, eggyé vált. Úgy vélte, a szerb állam javaslata akár történelmi kompromisszum is lehet; hiszen Szerbia a függetlenség és a hagyományos autonómia modellje mellett kész kibõvített, lényegi autonómiát ajánlani a koszovói albánoknak. Szerbia azonban nem engedheti meg, hogy területén egy új állam jöjjön létre, amely függetlenségét elnyerve szakadékba taszítaná a nemzetközi jogot, igazságosságot, erkölcsöt, továbbá a szerbek kulturális örökségét, vagyonát és mindazt, ami modern és történelmi identitásuk alapjait képezi.
A kormányfõ elégedetlen volt a tárgyalások alakulásával. Február és július között – a kézirat lezárásának idõpontjáig – a szerb kormány álláspontja nem módosult. Koątunica az ENSZ BT júliusi ülésén a széles körû autonómiát nevezte az egyetlen igazságos megoldásnak, és kijelentette, hogy Szerbia nem tudja elfogadni Koszovó függetlenségét. Megismételte, hogy a szerb parlament elvetné a tartomány elszakadását, a döntést érvénytelennek nyilvánítaná, és Koszovót változatlanul Szerbia részének tekintené.
A tárgyalások kezdete óta a szerb és albán küldöttség fõként az úgynevezett „státussemleges” témákat tekintettek át – egyelõre eredménytelenül. Nem tudtak megállapodni arról, milyen feltételekkel lehetne új (szerb többségû) községeket alakítani Koszovó területén. Arról sem alakult ki egyetértés, hogy a szerb önkormányzatok miként társulhatnának egymással és Szerbiával (ami Belgrád elképzelése szerint elõfeltétele lenne valamiféle szerb entitás létrehozásának), és nem egyeztek meg az önkormányzatok finanszírozásáról.
Nem közeledtek az álláspontok akkor sem, amikor a tárgyaló felek elõször nyilatkozhattak arról, miként képzelik el Koszovó jövõbeni státusát. A július 24-i fordulón a szerb küldöttség széles körû autonómiát ajánlott a koszovói albánoknak, akik viszont kizárólag a függetlenséget tartották elfogadhatónak. A nemzetközi közösségbõl változatlanul olyan jelzések érkeznek, hogy a tartomány sorsáról még az idén döntésre kell jutni (Koszovó státusáról az utolsó szót az ENSZ BT mondja majd ki). Nem kell nagy képzelõerõ ahhoz, hogy úgy véljük: a tárgyalások következõ fordulói sem kecsegtetnek sikerrel. Az eredménnyel Belgrádban nem feltétlenül lesznek elégedettek, ám úgy tûnik: arról, hogy elérhettek-e volna többet is, már túl késõn, csak az esemény után indulhat el vita Szerbiában.

MAKAI JÓZSEF

* A dokumentumok ismertetéséhez néhány megjegyzés kívánkozik. Elfogadásuk pillanatában még létezett Szerbia és Montenegró Államközösség. A 2006. május 21-i népszavazás után a podgoricai kormány kikiáltotta Crna Gora függetlenségét, az államközösség alapszerzõdése értelmében a jogutód Szerbia lett (a tartomány jövõjének rendezése egyébként is a belgrádi kormány számára fontos politikai kérdés); ezért a dokumentumok ismertetése során csupán Szerbiáról lesz szó ott is, ahol korábban Szerbia és Montenegró Államközösségre hivatkoztak. Továbbá: dokumentumokban a tartomány elnevezése „Koszovó és Metohija”. A politikai felhangokkal (is) bíró elnevezés helyett a tanulmányban a magyar és a nemzetközi terminológiában egyaránt meghonosodott „Koszovó” elnevezést, a koszovói helységnevek említésekor pedig – az egyszerûség kedvéért – csupán a szerb elnevezést használjuk.


FELHASZNÁLT IRODALOM

Kai Eide: A comprehensive review of the situation in Kosovo; S/2005/635, 2005. október 7.
Kosovo: The challenge of transition, International Crisis Group, Europe Report N° 170, 2006. február 17.
Momèilo Trajkovic: Zna ąta neze, a ne zna ąta hoæe, B92, 2006. 02. 08.
SRSG addresses the United Nations Security Council, UNMIK Press Release, 2006. 02. 14.
Ivan ©ijakovic: Treba li Srbija prva da ponudi nezavisnost Kosovu?, Nova srpska politièka misao – Analize, 1. évf., 5. szám, p. 23–26.
Rezolucija Skupątine Republike Srbije o buduæem statusu Kosova i Metohije Deo platforme Republike Srbije i drľavne zajednice Srbije i Crne Gore za razgovore o buduæem statusu Kosova i Metohije – pitanje decentralizacije
Platforma drľavnog pregovaraèkog tima o buduæem stutusu Kosova i Metohije – saľeta verzija drugog i treæeg dela Platforme usvojene 5. januara 2006. godine
Za suątinsku autonomiju Kosmeta unutar Srbije i SCG, 2006. február 27., www.srbija.sr.gov.yu
Koątunica: Autonomija za Kosovo, B92, 2006. július 13.
Koątunica odbacio nezavisnost, B92, 2006. július 14.
Mario Brudar: Bez kompromisa – zavrąeni pregovori o decentralizaciji u Beèu, www.nspm.org
Pregovori na vrhu u Beèu, B92, 2006. július 24.