A HM HIM budavári objektumában tartotta meg az MTA Doktori Tanácsa dr. Szakály Sándor történész „A magyar katonai felső vezetés 1938–1945” című munkájának nyilvános vitáját. A műről – amely valójában egy könyv – maga a szerző bátran magáénak vallhatta volna a legnagyobb s mindmáig felülmúlhatatlan magyar hadtudós – egyúttal költő, hadvezér és államférfi – gróf Zrínyi Miklós Syrena-kötete olvasóknak szóló bevezetéséből a következőket: „az én professzióm avagy mesterségem nem az poézis, hanem nagyobb s jobb, országunk szolgálatjára”.

Ez a professzió mindkettőjüknél mesterség, hivatás, tanítás. A gróf a dédapjáról, várvédő katonáiról és másról is írva tette ezt, amit Vörösmarty Mihály akadémikus, költő, szerkesztő, irodalomkritikus versbe is foglalt, így: Szigetet zengi és hősei áldozatát. Azonban abban a haza megsemmisülésének veszélyével terhes időszakban, amikor az Oszmán Birodalom teljesen el akarta foglalni Magyarországot, a haza sorsáért felelősséget érző emberként Zrínyi nem pennával s téntával – mint írta –, hanem szablyája élivel kívánt történelmet írni, hogy így „buritsam hazám hamujával” azt, aki reá támadt. A hidegháború veszélyei – habár annak enyhülési szakasza – közepette felnőtt és a tanulás évei után a Hadtörténeti Intézetben ha segédmúzeuológusként is, de állást és munkát kapó dr. Szakály bizony pennája „élivel” kezdte el „országunk szolgálatára” való s méltó „nagyobb … jobb” tettet, amely révén eljutott a nyilvános vitáig, és az MTA doktora cím elnyeréséig.
Hosszú volt az az út, amelyik idáig elvezetett, s az nem is volt mindig jószándékkal „kikövezve”, de ha már rálépett, az igazi alkotó bátorságával és elszántságával tette az egyik lépést a másik után, hiszen az úton végig kell menni! S úgy is tett, amit jelez, hogy segédmunkatársból előbb kandidátus, majd az intézmény főigazgatója, később pedig a Duna Televízió elnökhelyettese lett. Közben számos tudományos bizottság, szerkesztőbizottság tagjává vált, sőt – egyebek mellett – a Zrínyi Miklós- és Bezerédi-díjat is kiérdemelte. Ugyanakkor megjelent a nyilvános vita tárgyát képező könyve első kiadása, majd – s aki kutatott már, az tudja, az új tények, összefüggések csak úgy nem hullanak az ölünkbe, hanem szívós munkával fel kell azokat tárni, mint a régésznek a földből előásni a leleteket – az új adatok, tények birtokában annak javított változata.
Már könyve első kiadása unikália volt, mert a témával olyan összefüggésben, mint ő, addig nem foglalkozott senki. Erről különben a Doktori Tanács titkára, professzor dr. Szabó János ezredes, az MTA doktora, a ZMNE KLHTK doktori iskola igazgatója által közölt biográfiában ugyanúgy, mint az opponensek – Szabó Miklós akadémikus, egyetemi tanár, rektor, dr. Dombrády Loránd, a hadtudomány doktora és dr. Borus József, a történelemtudomány kandidátusa – általi ismertetésekben szó esett.
Roppant tanulságos mindaz, ami elhangzott, ámde terjedelmi okok miatt csak azok esszenciáját tudom ismertetni. Szabó akadémikus elmondta: a jelöltnek a korszak kutatói számára nélkülözhetetlen, új tudományos eredményeket tartalmazó műve teljes mértékben megfelel a követelményeknek, ezért érdemes az MTA doktori címre (aminek odaítélését javasolta is). Dr. Dombrády Lóránd azt emelte ki: művével a jelölt sok tévhitet oszlatott el, miközben elsőként foglalkozott a magyar katonai elittel minisztérium-, hadsereg- és hadtestszintig kiterjesztve vizsgálódását. S nem maradt ki a fókuszából a személyiség beosztottakra és a környezetre gyakorolt hatásának az áttekintése sem. Az ezek révén elért, felmutatott új tudományos eredményért s műve követelményeknek való megfeleléséért javasolta az MTA doktora cím odaítélését. Dr. Borus József értékelésében arról szólt: a jelölt által öszszegyűjtött óriási anyag olyan mű kidolgozásához vezetett, amely nemcsak sokasítja, hanem gazdagítja is a magyar történeti irodalmat, a szerző pedig – mivel megfelelt a követelményeknek is – méltó az MTA doktora címre.
Természetesen maga a jelölt is szót kapott, hogy reflektáljon az opponensek által felvetettekre. Ezek akörül sűrűsödtek, hogy ki miért került be, illetve miért nem került be az elaborátumba, ha már a magyar katonai elithez soroltatott. Például felmerült, hogy Csatay Lajos miért maradt ki, holott néhány hétig helyettesítette Jány Gusztávot annak megsebesülése idején. „Nem volt kinevezve!” – hallhattuk a kimaradás meggyőző indoklását. Felmerült az is, miért vetélt el, vallott kudarcot a Horthy-féle – a háborúból olasz, román, bolgár példa alapján eltervezett – kiugrási kísérlet? A jelölt ezt azzal indokolta, hogy a Magyar Honvédség tisztikarának zöme s a Honvéd Vezérkar beosztottainak túlnyomó többsége nem volt kiugráspárti.

Mivel több kérdés nem hangzott el, a válaszokat pedig az op ponensek elfogadták, a Doktori Tanács visszavonult a zárt ülés megtartására. Az ott meghozott döntést prof. dr. Szabó János ismertette ekként: a jelölt a hazai hadtörténet fontos szegmensével foglalkozott, s úgy mutatott fel új tudományos eredményt, hogy az elaborátuma – amely mind formai, mind nyelvezeti jellemzőkkel rendelkezik – a lehetséges 21 pontból mindet kiérdemelte, ezért javasoltatott az MTA doktora cím odaítélése. Ezt az örvendetes hírt Falus Ferenc akadémikus, a Doktori Tanács elnöke a következőkkel toldotta meg: dr. Szakály Sándor a jövőben is szenvedélyesen kutasson, és tegye közzé eredményeit.
A gratulációk utáni oldottabb légkörben Izsáki Lajos, az ELTE rektorhelyettese „a legtehetségesebb tanítványom”-nak nevezte meg Szakályt, aki – mondotta – nemcsak szorgalmas volt, hanem mindig a forrásokra támaszkodva mondott véleményt. Az érintett a megszólíttatás okán válaszolt. S nemcsak megköszönte mindenkinek mindazt, amivel elősegítették vagy segítették a tudományos pályán való előrejutásában, hanem név szerint meg is nevezte a rektorhelyettesen – egykori tanárán – kívül dr. Liptay Ervin nyá. vezérőrnagyot, nyugalmazott főigazgatót és dr. Tóth Sándor nyá. ezredest (mindkettő hadtörténész), akik ösztönözték, támogatták őt a kutatásban és a levéltári búvárkodásban.
Amellett, hogy a megnevezett és nyilvános könyvbemutatón, sőt az MTA Doktori Tanácsa által szervezett-levezetett nyilvános vitán megméretett és megmérettetett kötetet jó szívvel elolvasásra ajánlom a korszak iránt érdeklődő érdemes olvasónak, mégis azzal a Virág Benedek által fogalmazott gondolattal fejezem be a tudósítást – egyúttal megemlékezve a második világháborúban a magyar haza s a nemzet védelmében elesettekről is –, amit ugyan Álmos vezér szájába adott a megnevezett szerző, de máig is érvényes vol ta okán érdemes felidézni, megszívlelni: „… az igaz vitézség nem a népek sokaságában, hanem a szívnek bátorságában áll…”

Mi célunk az életben? A kérdésre természetesen életkor és élethelyzet függvényében sokfajta választ kaphatunk. Egy középiskolás szótárában a vezető helyen talán a zene, a jó társaság található, a komolyabbakéban esetleg a továbbtanulás és a párválasztás áll az első helyen.
A felnőtt, családos emberek azonban többnyire egyetértenek abban, hogy a legfőbb cél a gyermek(ek) felnevelése, taníttatása, életkezdésük megkönnyítése. A felelős szülők többsége összes többi célját ennek rendeli alá. Ennek szem előtt tartásával vált munkahelyet, hogy több legyen a havi bevétel. Ezért vállal másodállást, ezért tagad meg magától utazást, pihenést, kikapcsolódást.
Hiszen a gyereknek élelemre, ruhára, taníttatásra van szüksége, az egyetem és a családalapítás egy vagyonba kerül, nem is beszélve arról, ha esetleg a lakáshoz jutásban is segíteni akarunk neki.
Pedig a gyermek felneveléséhez nem elég a pénz. Ahhoz a szülő is kell. Hogy a szülő meg is érje, hogy a gyermeke felnő, néha kikapcsolódásra, utazásra is szüksége lehet.
Így hát nem árt felsorolni céljaink között a regenerálódást, a pihenést, a rekreációt!
Sokan vannak, akiknek sikerült megteremteni a gyermek számára az anyagi feltételeket. Aztán egyszer csak eljönnek a nyugdíjas évek, és kiderül, ha a nyugdíjból akarunk megélni, valamiről le kell mondanunk, amihez eddig egészen jól hozzászoktunk. Aki már igen közel áll a nyugállományba vonuláshoz, bizonyára kiszámította, mekkora lesz a jövedelemkiesése. Arról nem is beszélve, hogy a későbbi idők nyugdíjasainak még kilátástalanabb a helyzete. Hiszen egyre csökken a népesség, egyre kevesebben lesznek, akiknek befizetéseiből az állam finanszírozni tudja a hosszabb ideig élők nyugdíját.
Tehát soroljuk nyugodtan az ember aktív életének célkitűzései közé saját magunkról való gondoskodást is. Fel vagyunk készülve minderre? Valljuk be, a legtöbb magyar ember nincs. Hogyan is lehet felkészülni olyan kiadásokra, amelyekhez nem áll rendelkezésünkre anyagi fedezet?
Az ám, de vajon miért nem áll rendelkezésre fedezet? Hiszen a gyermek születésétől számítva évtizedek telnek el addig, amíg szükség lehet a valóban nagyobb kiadásokra, s pályánk során hasonló hosszú időnk van arra, hogy nyugdíjas éveinkről gondoskodjunk.
A legnagyobb baj az, hogy a legtöbb honfitársunk nem készít hosszú távú terveket. Életünk fontosabb céljait is többnyire csak ösztönösen követjük. Mi hát a teendő?
A célok megfogalmazása után tervet kell készítenünk. Méghozzá pénzügyi tervet.
A célokhoz hozzá kell rendelnünk a várható anyagi kiadásokat. Ma még kevesek előtt ismert módszerekkel havi harminc-negyven ezer forint megtakarításából 10-20 év alatt több tízmillió forintos vagyonra tehetünk szert. Hogy hogyan? E kérdésekben a legjobb, ha független pénzügyi tanácsadót választunk, aki segít pénzügyeink optimális megtervezésében.