Az Új Honvédségi Szemle hasábjain 2006 nyarán háromrészes cikksorozatban mutattuk be olvasóinknak Azerbajdzsánt a szerzők dél-kaukázusi tanulmányútja, helyszíni vizsgálódásai, szakmai látogatásai, hivatalos okmányok és nyilatkozatok, nemkülönben saját tárgyi ismereteik és elemzéseik alapján. Ezúttal Örményországról nyújtunk át egy nemzetközi politikai, gazdaság- és katonapolitikai körképet Pirityi Sándor tollából, aki hat évtizeddel ezelőtt, 1945–47-ben hadifogolyként „állomásozott” Jerevánban, hazatérése huszadik évfordulóját 1967-ben az MTI moszkvai tudósítójaként Örményországban „ünnepelte” hivatalos meghívásra, végül 2006 augusztusában egy „jószolgálati” küldöttség tagjaként tíz nap alatt bejárta az országot Jerevántól Gümriig, az Ararát lábától a Szeván-tóig. Írásában államférfiak állásfoglalásait, hivatalos okmányokat és statisztikákat ugyanúgy hasznosított, mint világlapok tudósítóinak ugyancsak Örményországban vagy Örményországról készített elemzéseit. A szerző nem kívánt a konfliktusokban „igazságot tenni”, lehetőség szerint kerülte a forráskritikát.

KRÓNIKÁBAN ELBESZÉLVE

Az egyharmad magyarországnyi Örményország a Kaukázuson túli térség déli részén fekszik Grúzia, Törökország, Irán gyűrűjében, Azerbajdzsán keleti és nyugati része közé ékelődve. II. Tigrán uralkodása idején (i. e. 95–55) a Kaszpitengertől a Földközi-tengerig terjedt az Örmény Birodalom. A középkorban Örményország hol elvesztette, hol visszanyerte függetlenségét. A hárommillióra tehető lakosság egyharmada a fővárosban él, ahonnan derült időben jól látni a Törökországhoz került Ararát hófödte csúcsát. A nemzeti öltözék, a nemzeti konyha, a népművészet, a zenekultúra gyorsan fejlődő idegenforgalmat biztosít a köztársaságnak, amelynek az időszámításunk előtti I. század óta van színművészete. Örményország történetének egyik legdrámaibb mozzanata az 1915-ös népirtás, a másik tragikus mozzanata Karabah.
A mai Hegyi-Karabah a 18. század közepétől önálló kánság volt, amelyet 1805-ben csatoltak Oroszországhoz. A Kis-Kaukázus keleti részén fekvő, mintegy 4500 négyzetkilométeres, örmények és azerbajdzsánok (azeriek) által lakott terület Szovjet-Azerbajdzsán részeként 1923-ban lett Karabah Hegyvidék Autonóm Terület. Főképp szőnyegeiről és selyemhernyó- tenyésztéséről lett híres. (Megjegyzendő, hogy Iránnak is van Azerbajdzsán nevű tartománya.)
Szovjet-Azerbajdzsán másfél évtizeddel ezelőtt, 1991. augusztus 29-én nyilvánította ki függetlenségét a Szovjetuniótól. Ugyanazon év szeptember 2-án Hegyi-Karabah szakított az azeri államszövetséggel (Hegyi-Karabah örményei a Gorbacsov-féle „peresztrojkában” látták az első esélyt arra, hogy Örményországhoz csatlakozzanak, Sztyepanakertben, Karabah fővárosában ezrek tüntettek az egyesülés mellett, Jerevánban egymillióan). Ekkor „átszakadt a gát”. A bakui parlament felmondta a térség autonómia- státusát. Az etnikai konfliktus igazi fegyveres konfliktussá eszkalálódott. 1994-re sikerült az örmény csapatoknak Hegyi-Karabah legnagyobb részét és a katonailag fontos azerbajdzsáni területeket hatalmukba keríteni. Több mint félmillió ember menekült el az örmények által megszállt területekről. Ugyanakkor a 90-es évektől 200 ezer azerit üldöztek ki Örményországból, és még ennél is nagyobb számú örménynek kellett otthagynia Azerbajdzsánt.


Robert Kocsarján, az Örmény Köztársaság jelenlegi államfője valamikor Hegyi-Karabah elnöke volt, és jól ismeri az ottani problémákat. Politikai pályafutását az 1992–94-es háborúban tanúsított hősiességének köszönheti. Örményország élére 1998-ban került, amikor a Bakuval kompromisszumot kereső elődje csúfosan megbukott.
Örményország és Azerbajdzsán jelenlegi viszonyát, elkeseredett szembenállását ma a térségben „befagyasztott konfliktusnak” minősítik. A keresztény örmények és a muzulmán azeriek ugyan ellenségei egymásnak, ugyanakkor azt hallani tőlük, hogy „ha Tbilisziben vagy Moszkvában találkozunk, semmi problémánk egymással”. A német Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítója – aki 2003 derekán járt Örményországban – azt írta, hogy Jerevánban nincs olyan anarchia és bűnözés, mint Tbilisziben, nincs annyi korrupció, annyi csalás, mint Bakuban, de megemlítette: az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) 2003 tavaszán tehetetlenül szemlélte a választási csalásokat, amelyek eredményeként Robert Kocsarján elnök további öt évre jogosítványt nyert üzletei folytatásához…
A német újságíró úgy érezte, hogy az örmény történelem tele van szomorúsággal, Örményország története tömény tragédia. Az Ararát, a korai kereszténység szimbóluma Törökországhoz került. Az egykori Örmény Birodalom olyan részei, mint Trabzon, Erzurum, Karsz is a törököké lett, Nahicsevánt még Sztálin ajándékozta az azerieknek. „Ha a karabahi háború kerül szóba – írta Andrea Strunk a frankfurti lapban –, minden társadalmi rétegben ugyanazt hallani, ugyanazokat az érveket, mint az azerbajdzsánoktól Bakuban, a grúzoktól Tbilisziben, az oszétoktól Chinvaliban, az abházoktól Szuhumiban: állami sugalmazású propagandát annak magyarázatául, miért váltak egymás halálos ellenségeivé olyan emberek, akik évtizedeken keresztül békében tudtak élni egymás mellett.”
Nemzetközi jogilag nincs Hegyi- Karabah állam, a világon egyetlen kormány sem ismeri el a „köztársaságot”, amely egyébként joggal büszke sikereire. Általános vélemény, hogy Hegyi-Karabahban van a legjobb „beruházási klíma” az egész Kaukázusban.
Ilham Aliyev azeri elnök 2006 tavaszán úgy nyilatkozott, hogy Azerbajdzsán saját területén nem enged egy „második Örményországot” létrehozni. Baku igyekszik fenntartani katonai költségvetése növelésének ütemét, hogy „kieszközölje a megszállt területek felszabadítását”. Orosz megítélés szerint a katonai potenciálok nagyjából kiegyenlítettek: a nyilvánosságra került adatok szerint Azerbajdzsán mintegy 80 ezer, Örményország 60 ezer, Hegyi-Karabah mintegy 25 ezer embert tart fegyverben, ez utóbbiak fele „hazai örmény”. (Nyugati újságírók felemlegetik: 140 ezer lakosához képest Hegyi-Karabah a világ „legmilitarizáltabb” területi egysége.)
Jereván szerint Azerbajdzsán állandóan felszínen tartja a karabahi kérdést és felhasználja belpolitikai problémáinak megoldására. Az ország elnöke és külügyminisztere rendre azt hangoztatja, hogy ha örmény részről nem fogadják el a feltételeiket, Baku kénytelen lesz katonai úton megoldani a kérdést. Baku bejelentette éves katonai költségvetésének egymilliárd dollárra emelését, ami „zsarolási szándék benyomását kelti”.
A karabahi hadműveletek beszüntetéséről 1994-ben orosz közvetítéssel született megállapodás. Az örmény erők jelenlegi védelmi pozíciói kedvezőek, 12 év alatt műszakilag magas színvonalon sikerült kiépíteni állásaikat – állítják Jerevánban.
Rendezési próbálkozások vannak, de a megoldás még várat magára. Egyebek között 2006 nyarán Ilham Aliyev azeri és Robert Kocsarján örmény elnök Bukarestben próbált közös nevezőre jutni a karabahi kérdésben, de fáradozásuk nem járt eredménnyel.
EBESZ-közvetítők 2005 vége óta szívesen fogalmaznak úgy, hogy van remény a két nagy elvnek, az önrendelkezési jognak és a területi sérthetetlenség elvének összebékítésére. Ez úgy festene, hogy Azerbajdzsán területi integritását korlátlanul elismerik, Hegyi-Karabah lakossága pedig népszavazáson dönthet a térség státusáról és valamiféle megkülönböztetett viszony fenntartásáról Örményországgal. Emlékeztetőül: az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet úgynevezett „minszki csoportjának” (amely orosz– amerikai–francia társelnökséggel működik) karabahi rendezési javaslata szerint

_ Örményországnak ki kell vonnia csapatait az ellenőrzése alá került „azeri területekről”;
_ normális diplomáciai és gazdasági viszonyokat kell teremteni Azerbajdzsán és Örményország között;
_ a konfliktusövezetbe békefenntartó erők kerülnek;
_ Karabah nemzetközi gazdasági támogatást kap;
_ népszavazás dönt Karabah státusáról. Bakunak 2006 nyarán nem volt lényegesebb ellenvetése a rendezési tervvel szemben.


JEREVÁN–MOSZKVA –
GEOSTRATÉGIAI PARTNERSÉG

Az Örmény Köztársaság fegyveres erői gépesített lövészegységekből és légierőből tevődnek össze. Haderőnemek és törzsek a szó szoros értelmében nincsenek. A vezérkar irányítja az öt önálló hadtestet és a légvédelmi dandárokat. A védelmi miniszter szerint a hárommilliós lakosságú Örményország számára ez sok, de tekintettel kell lenniük a Dél-Kaukázus zilált helyzetére, a karabahi kérdés megoldatlanságára, az Azerbajdzsánnal fennálló konfliktusra. „Abból a katonapolitikai mozzanatból kell kiindulnunk, hogy csapataink zöme a határokon van lövészárkokban, ez a helyzet nagy körültekintést igényel. Igyekszünk elkerülni a kardinális reformokat és megmaradni az evolúciós úton, vagyis azt tökéletesítjük, amink van” – fogalmaz Szerzs Szarkiszján, az örmény védelmi tárca vezetője.
Jereván egyébként úgy érzi, hogy semmiféle nyomás nem nehezedik rá a NATO részéről, és nem rejti véka alá Moszkvához fűződő jó kapcsolatait. „Ismételten kijelentjük, hogy az orosz támaszpont működése a köztársaságban, valamint a számos örmény–orosz stratégiai megállapodás elsősorban magának Örményországnak az óhaja volt” – hangoztatta a miniszter, kiegészítve ezt azzal, hogy 2015-re kívánják a haderőt „világszínvonalra” emelni, ami nem a NATO-szabványoknak való megfelelést jelenti.
Szarkiszján miniszter szerint országának a NATO-hoz fűződő kapcsolatai nem az örmény–orosz együttműködés rovására fejlődnek, de Örményországnak ismernie kell más fegyveres erők fejlesztésének tapasztalatait is.
Jereván külterületén, egymástól néhány száz méterre egy orosz és egy örmény ezred állomásozik. Előbbi a 102. számú orosz bázis állományához tartozik, katonái – az örmény fegyveres erők tagjaitól eltérően – golyóálló mellényt hordanak. Míg az orosz tisztek nem nagyon ragaszkodnak az egyenruhához, az örmény tisztek büszkén viselik. Míg Örményországban a havi átlagkereset 15 ezer dram, a tisztek illetménye ennek négy-ötszöröse, körülbelül 200–250 dollárnak felel meg. A katonai szabályzatok szovjet eredetűek. Arra a közlésre, hogy az orosz fegyveres erők 2008-ban teljesen átállnak a szerződéses állományra, az örmény tisztek úgy reagáltak, hogy „a gazdag Oroszország megengedheti ezt magának”. A sorkatonák lakóhelyüktől csak 50 kilométernél távolabb szolgálhatnak, a szolgálat kétéves időtartamú.
Orosz katonai forrás szerint az említett örmény (jereváni) ezred 2003 derekán részt vett 11 FÁK-ország és 8 NATO-ország közös hadgyakorlatán („Cooperative Best Effort 2003”). Az amerikaiak állítólag megcsodálták az örmények teljesítményét, nem így az örmények, akik szerint az amerikaiak „gyengén lőnek”, fegyvereik gyakran felmondják a szolgálatot. A NATO-erőkbe túl sok felderítőt osztottak be, akik csak „szaglásztak”, arra voltak kíváncsiak, milyen az örmények küzdőszelleme és milyen technikát alkalmaznak. (Nyezaviszimoje Vojennoje Obozrenyije, 2004. No 10.)
Az orosz 102. támaszpont életre hívását az örmény fél kezdeményezte. A köztársaságban levő szovjet katonai vagyon felét a 90-es évek elején az örmény fegyveres erők kapták meg, a másik felére épült az orosz támaszpont.
A 155 kilométeres örmény–török és a 48 kilométeres örmény–iráni határon közös orosz–örmény határőrség működik, természetesen a szovjet időkből ismert egyenruhában és felszereléssel. A határövezetben sok problémát jelent a be- és kilépő földművesek igazoltatása reggelenként és esténként, nemkülönben a legelő szarvasmarhák „romantikus határátlépése”. Nehéz eldönteni – tréfálkoznak a határőrök –, hogy a török bikák jöttek-e át az örmény tehenek ösztönzésére, vagy ellenkező irányú és ösztönzésű a határsértés, de a viták hamar rendeződnek.
A határvonalat meglehetősen gyakran átlépik törökországi kurdok, akik vagy megunták a harcot, vagy sebesülésükre gyógyítást keresnek. Ismeretes, hogy Örményország és Törökország között nincs hivatalos diplomáciai viszony.
Az „orosz” határőrszemélyzet felerészben helyi örmény lakosokból verbuválódik, de oroszországi örmények is átköltöznek, hogy örmény oldalon teljesítsenek katonai szolgálatot, hasonló célból orosz tisztek családostul is átköltöznek már az Araksz folyó völgyébe. Mellesleg: évről évre több száz örmény katona tanul az orosz védelmi minisztérium tanintézeteiben, köztük tábornokok és tisztek.
2006 május végén Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban üléseztek a Független Államok Közösségének védelmi miniszterei. A tanácskozást követő sajtóértekezleten az orosz védelmi tárca vezetője, Szergej Ivanov hangsúlyozta, hogy a Grúziából kivonásra kerülő fegyverek és haditechnikai eszközök egy részének az örményországi Gümriben (volt Leninakan) levő orosz támaszpontra való átcsoportosítása „nem destabilizálhatja a térség katonapolitikai helyzetét” és nem sérti az európai hagyományos fegyverzetet és haderőket korlátozó DFE-szerződésnek a „szárnyakra” vonatkozó rendelkezéseit. A karabahi kérdésben elfoglalt hivatalos orosz álláspontot kifejtve emlékeztetett rá, hogy Moszkva a „békés politikai rendezés híve”. Megjegyezte, hogy „eléggé rendszeresek” az érintkezések Örményország és Azerbajdzsán között az EBESZ „minszki csoportja” keretében, orosz–amerikai–francia közvetítéssel. Mind Jereván, mind Baku katonailag segíti egyébként az Irakban tevékenykedő amerikai–angol koalíciót: Azerbajdzsán fegyveres alegységekkel, Örményország az eredetileg a lengyel hadosztályhoz vezényelt katonaorvosokkal, utászokkal és gépkocsivezetőkkel.


MOSZKVA–JEREVÁN –
ENERGETIKAI KONFRONTÁCIÓ

2005 végén zavarba hozta Jerevánt, hogy Moszkva egyetlen kaukázusontúli „stratégiai szövetségesének”, Örményországnak ugyanannyiért akarja eladni a földgázt, mint a nyíltan „barátságtalan” Grúziának és a „problematikus” Azerbajdzsánnak. Alekszandr Medvegyev, a „Gazprom” második embere december elején közölte: 2006. január elsejétől 1000 köbméter oroszországi gáz ára a térség valamennyi országa számára 110 USA-dollár. Medvegyev egyértelművé tette, hogy a politikai kapcsolatoktól füg- getlen az árszint. (Akkor még feleannyi, 54 USA-dollár volt.)
Az örmény fővárosban abban reménykedtek, hogy a közlés a nyilvánosságnak szól, a köztársaság mint Oroszország odaadó szövetségese kedvezményben részesül, de Moszkva ezt nem akarja nagydobra verni. 2005. december 16-án Vlagyimir Putyin Szocsiban fogadta Robert Kocsarján örmény államfőt, és tudatta vele, hogy nincs módjában változtatni a „Gazprom” döntésén, de szó lehet például 88 millió dolláros orosz kamatmentes hitelről az árkülönbözet fedezésére, úgyhogy Jereván 2006-ban lényegében ugyanannyit fizet a gázért, mint korábban. A szocsi találkozó után az örmény lapok azt írták, hogy „Örményország jól megjárja stratégiai szövetségesével, itt ugyanis nem stratégiai vagy partneri, hanem vazallusi kapcsolatról van szó”. Ráadásul mindez abban az időszakban történt, amikor Örményország „Oroszország évének” rendezvénysorozatát zárta, és Oroszország „Örményország évének” ünnepélyes megnyitására készült.
Megjegyzendő, hogy Örményország ipari vállalatai zömmel orosz tulajdonban vannak. Az örmény gázkomplexumot 45 százalékban az orosz „Gazprom” ellenőrzi, további 10 százalékban az „Itera” oroszországi gázipari társaság. Orosz tulajdonban van az Iránt és Grúziát árammal ellátó rezdani hőerőmű öt energiablokkjából négy.
Az örmény diplomácia vezetője, Vardan Oszkarján kijelentette, hogy egy orosz lépés nem járhat negatív következményekkel Örményországra, de Oroszországra sem. Jereván viszont kezdett lépéseket fontolgatni energetikai biztonsága vonalán, és felgyorsította az iráni–örmény gázvezeték építését, hogy az 2006 végén működőképes legyen.
Az örmény sajtó kiszivárogtatta, hogy a jereváni törvényhozás szóvivője bérleti díj kivetését szorgalmazta a már említett 102. számú orosz katonai támaszpontért, amely SZ–300-as légvédelmi rakétakomplexumokkal és MiG–29-es vadászgépekkel vesz részt a Független Államok Közössége (FÁK) egyesített légvédelmi rendszerében, s amelynek használatáért Moszkva „egyetlen kopejkát sem fizet”.
Örmény ellenzéki körökben azt is Moszkva rovására írják, hogy bekapcsolódott az Iránt Azerbajdzsánnal összekötő, Örményországot elkerülő vasútvonal építésébe, és foglalkozik a törökországi Karsz és a grúziai Ahalkalaki közötti, örmény területet ugyancsak nem érintő vasútvonal tervével, „délkaukázusi vakvágány” sorsára kárhoztatva Örményországot…
Artur Bagdaszárján, a „Jogállam” elnevezésű örmény ellenzéki párt vezére a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak 2006 tavaszán adott interjújában szóvá tette: „Nagyon baráti a viszonyunk Oroszországgal, de a kapcsolat tartalmáról még beszélni kell. Csak külsőség ez a barátság, vagy tartalma is van? Sok kérdés vár megválaszolásra… Egyszer megkérdezték tőlem, hogy miért nem kérünk pénzt az Örményországban levő orosz katonai támaszpontért. Azt válaszoltam, hogy ezt a kérdést nehéz megválaszolni. Azt is megkérdezték egyszer, hogy Oroszország miért engedte el Algéria négymilliárd dolláros adósságát, miközben Örményországtól, amely csak százmillióval tartozott, ennek kiegyenlítésére elvett egy sor ipari üzemet – és ezek azóta nem működnek.” (Bagdaszárján egyébként 2006 májusában lemondott parlamenti elnöki tisztségéről, mert úgy ítélte meg, hogy Andranik Margarján kormányfő és pártja, az Örményországi Köztársasági Párt szabotálja az Európai Unióhoz való közeledést, és külpolitikájában inkább Oroszországra és Fehéroroszországra orientálódik.)
A moszkvai Nyezaviszomaja Gazeta 2006. január 12-i vezércikkében úgy bölcselkedett örmény témában, hogy „barátaink, akikre lesújtunk, hogy mások féljenek, a legkérlelhetetlenebb másokká válnak”, majd mellesleg megjegyezte: az örmény–NATO egyéni partnerségi tervet már nyélbe ütötték, és Amerikából megindult a pénz…


AMERIKÁRA NÉZVE…

Örményország és az Egyesült Államok viszonya néhány évvel ezelőtt fokozatos javulásnak indult. Jerevánban 350 diplomata számára monumentális amerikai nagykövetség, egész „amerikai negyed” épült, amely persze az örmény fővárosból főként Iránnal van elfoglalva. A világban szétszórt örmények a hazaiak szerint nem látnak különösebb problémát abban, hogy hazájuk egyszerre tart jó viszonyt Oroszországgal, Iránnal és az Egyesült Államokkal. Ez „komplex külpolitikának” minősül.
Az amerikai külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekben illetékes irodája nyilvánosságra hozta, hogy a 2005- ös költségvetési évben az Egyesült Államok több mint 84 millió dollárral segítette Örményországot a „demokráciaprogram”, a gazdasági és a szociális reform, a biztonság és a jogrend, valamint az emberiességi akciók vonalán. 1993 óta 4 és fél ezer örmény szakember nyert az Egyesült Államokban társadalmi-politikai felsőfokú képzettséget. Ez idő szerint a Békehadtest keretében több mint 80 amerikai önkéntes tartózkodik Örményországban, vezet üzleti, közéleti és környezetvédelmi szemináriumokat.
2006 áprilisában a nyugati orientációjúnak minősített örmény külügyminiszter, Vartan Oszkanján Peter Semnebyvel, az EU dél-kaukázusi különmegbízottjával találkozva úgy fogalmazott, hogy Örményország energiaproblémáit az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal szoros együttműködésben kell megoldani. Azerbajdzsánnal és Törökországgal lezártak lévén a határok, Örményország energiahordozók vonatkozásában csak Irán és Oroszország között választhat. A NATO-tag Törökország által támogatott Azerbajdzsán komoly olajkészleteinek köszönhetően nagy amerikai érdeklődésnek örvend. A Baku–Tbiliszi–Ceyhan olajvezeték, amelynek kiépítését Amerika jelentős mértékben támogatta, Azerbajdzsánt óriási bevételekhez juttatja, amelyekből többszörösére növelheti katonai költségvetését (amely a 2006-os 600 millió dollárral a teljes örmény állami költségvetés 60 százalékának felel meg).
A Pentagont közvetlenül érdeklik az azerbajdzsáni repülőterek is, ezek NATO- szabványoknak megfelelő kialakítására Washington állítólag 400 millió dollárt folyósított.
Úgy tűnik, az Egyesült Államok egy ideje igyekszik megakadályozni a harccselekmények kiújulását Hegyi-Karabah kapcsán, mert ezek hátrányosan érintik gazdasági érdekeit. Washington egyébként jól tudja, hogy a 2008-as amerikai elnökválasztáson sokat jelenthetnek majd az Egyesült Államokban élő örmények szavazatai. Ezen túlmenően, akárcsak Oroszországban, ott is igen jelentős szerepet játszanak az örmények a gazdasági életben, különösen a bankszférában.


„ROSSZ SZOMSZÉDSÁG TÖRÖK
ÁTOK…”

Örményország szomszédairól, közvetlen környezetéről kérdezte a Neue Zürcher Zeitung az egyik neves jereváni publicistát, aki így válaszolt: „Négy országgal vagyunk határosak: Törökország ellenség, Azerbajdzsán ellenség, Irán nem ellenség, de nem is barát, Grúzia barát, de nem jó.”
Örmény részről szívesen látnának egy olyan Törökországot, amely az Európai Unió keretei között változásokon menne keresztül és egyebek mellett megnyitná a török–örmény határt, minthogy a jószomszédsági EU-elvek kizárják az unión belüli átjárhatatlan határokat. A török –örmény határ a 90-es évek elejétől lezárt, amikor megkezdődött a Szovjetunió felbomlása, és a Kaukázust iszlám terror és etnikai konfliktusok rázták meg. Az örmény–azeri háború megbénította Örményország olajellátásának fő vonalát.
A drámai mértékű munkanélküliség másfél évtized alatt egymillió örmény kivándorlásához vezetett, ami az ország lakossága egyharmadának felelt meg és sokkal magasabb volt a FÁK-átlagnál. „Nem várhatunk még egy évtizedet a határok megnyitására” – hangoztatta Vartan Oszkarján örmény külügyminiszter 2005 októberében svájci újságírók előtt. Az örmény diplomácia vezetője 2003 óta háromszor is találkozott török kollégájával, de Karabah miatt nem módosult a török álláspont.
A „regionális függések” szempontjából nem mellékes, hogy Törökországnak nem kell az azeri földgáz: 18 milliárd köbmétert kap évente Oroszországtól, 4,5 milliárd köbmétert Irántól, ugyanennyit tartályhajók közreműködésével Algériából és Nigériából.
A jereváni vezetés azon a véleményen van, hogy a Kaukázusba bármely lezáratlan konfliktus a detonátor szerepét játszhatja, a Dél-Kaukázus kicsiny, itt „mindegyik ország függ mindegyiktől”. A grúziai kavarodás sem felel meg Örményország érdekeinek, hiszen ez az egyetlen ország, amely összeköti a külvilággal. (Örményország csak Oroszországtól kap földgázt, azt is Grúzián keresztül. A 2005-ös szállítás 1,7 milliárd köbméter volt.) Másfelől a térségben bárhol és bármikor megújuló hadműveletek olyan kísértést jelenthetnek más, távolabbi országok számára, hogy hasznot húzzanak a konfliktusból.
A határokon túli kihatású – lezajlott és várható – eseményekre futólag kitérve említést teszünk egy népszavazásról és két választásról. 2005-ben alkotmányreform- népszavazás volt Örményországban. Ezen a 2,31 millió szavazásra jogosult 65 százaléka vett részt, 93 százalék az alkotmányreformra szavazott, tehát a parlament szerepének erősítésére és az elnöki hatalom gyengítésére, a bírói tevékenység függetlenítésére a végrehajtó hatalomtól, valamint a kettős állampolgárság bevezetésére. Ez annál jelentősebb, mivel a külföldi örmény diaszpóra lélekszámát tekintve kétszer akkora, mint a tulajdonképpeni Örményország teljes lakossága. Az örményországi ellenzék bojkottálta a népszavazást.
2007-ben parlamenti választás, 2008- ban elnökválasztás lesz Örményországban bizonyos értelemben mindkettőnek tétje a válasz arra a kérdésre, hogy távolodni „Európától”, vagy tovább haladni „Európa felé”…


POLITOLÓGUS-STRATÉGIA:
NYUGATRA TEKINTÉS

A regionális és globális biztonságpolitika összefüggései iránt érdeklődő külföldiek aligha kerülhetik el Jereván egyik nemzetközileg elismert szellemi műhelyét, az Örmény Politológiai Társaságot, amely a kaukázusi régiót Kelet-Európához sorolva rendszeresen elemzi az Örményországot és környezetét érintő NATO- és EU-behatásokat, intézményi kapcsolatokat ápol amerikai, francia, brit és természetesen orosz elemző központokkal, és persze előszeretettel boncolgatja az „atlantizmust”, annak ellentmondásait nem utolsósorban a Dél-Kaukázus vonatkozásában. A társaság rendszeresen figyelemmel követi és elemzi több mint száz, elsősorban amerikai, francia és angol mértékadó szakértő egyéni munkásságát, forrásait és „termékeit”.
Legyen szabad a következőkben egy önkényes összeállítást közreadni örmény elemzők vizsgálódásaiból, poroblémamegközelítéseiből és érvrendszeréből, megkísérelve helyrehozni azt a mulasztást, hogy miközben állandóan napirenden tartjuk a „tágabb Közép-Kelet” problematikáját, a Közép-Ázsiába toluló erőketeszközöket, a támaszpont-létesítési járványt, a befejezhetetlen háborúkat és a kifejezhetetlen borzalmakat, nem jelezzük vissza ezek helyi reakcióját, az euroatlanti integrációs álmok realitását vagy éppen a naivitás jelenként való kezelését. Következzék tehát egy illusztratív gondolatmenet a Kaukázuson túlról, egy jereváni „agytröszt” szellemi termékei alapján.
Bár az atlanti stratégiának több, nemritkán meglehetősen drámai szakasza volt, az atlantizmus eszméje vonzónak bizonyult Nyugat-Európa államainak többsége számára, nagy befolyással van Kelet-Európa és Észak-Afrika országaira. A „posztszovjet” rendszer szétesésével gyakorlatilag megszűntek a világméretű geostratégiai szembenállás peremövezetei, és megfigyelhető egy összefüggő „proatlanti” térség kialakulása, amely magábam foglalja Európát és az érintkező térségeket. Leépültek a politikai rokonszenvezgetések és orientációk, és mind a jobboldali konzervatív, mind a liberális és baloldali csoportok a különböző országokban készek voltak a NATO-hoz való csatlakozásra. Ez természetesen azoknak a gazdasági és hadigazdasági előnyöknek tudható be, amelyeket az adott államok a NATO-hoz való csatlakozástól remélhettek.
Bár a NATO és az Európai Unió bővítése egészben véve párhuzamosan halad, de nem mindig egymásnak megfelelő módon, egyes kelet-európai országok a nyugati közösségbe való integrálódásukat EU-struktúrákon, mások NATO-struktúrákon keresztül igyekszenek meggyorsítani. A NATO bővítése és fejlődése mellett olyan folyamatok mennek végbe, amelyek kétségessé teszik az atlanti egységet és szolidaritást, problematikussá a NATO politikáját egész sor térségben.
Grúzia és Azerbajdzsán – állapítják meg az örmény szakértők – a NATO-val szoros együttműködésre törekszik, bár a két ország vezetőinek kevés fogalmuk van a tényleges követelményekről. Tartanak az orosz katonai erőtől, Azerbajdzsán Irán túlerejétől is. Csecsenföld és Dagesztán, Karabah és Abházia voltaképpen azt jelzi, hogy lehet tárgyalni a kormányokkal, de az etnikai régiókban, amelyek már rég önállósultak, még nincsenek felelős kormányzati struktúrák, amelyekkel egyáltalán tárgyalni lehetne. A politikai gondolkodás irracionalitása a térségben minden képzeletet felülmúl, szinte nincs is politikai gondolkodás.
Oroszországot nemcsak az érdekli, hogy megmaradjon befolyása Örményországban, hanem ki akarja terjeszteni befolyását az egész Dél-Kaukázusra. A NATO nem két országgal akar barátkozni, hanem hárommal, amiben szerepet játszik, hogy az Egyesült Államoknak, Franciaországnak és más NATO-tagállamoknak sokrétű kötődésük van Oroszországgal. Oroszországban demokratikus kormány van, de a Dél-Kaukázusban úgy érzékelik, hogy az állam most olyan gyenge, hogy különböző politikai csoportok, pártok, különleges szolgálatok nagy befolyást gyakorolnak a politikára. Ezért nagyon meg kell fontolni a Dél- Kaukázus NATO-csatlakozásának minden vonatkozását. Az atlanti tömbnek is meg kell gondolnia, hogy nincsenek-e hatékonyabb együttműködési formák, mint a tömbbe való bevonás.
Örményország nemzetbiztonsági megfontolásai ettől eltérőek, hiszen a Törökországgal való szomszédság még sokáig meghatározó lesz Jereván külpolitikájában. Az országban vannak kifejezetten NATO-ellenes erők. Az örmények hajlamosak erejük túlértékelésére: véleményük szerint a térségben a 90-es évek elején egyedül Örményország tudott hadra fogható haderőt létrehozni és összekovácsolni, de az orosz katonai modell nem a legmegfelelőbb, ennek a belátásához viszont idő kell.
Az Egyesült Államok – reménykednek örmény politológusok – talán visszafogja az olyan török kísérleteket, hogy elszigetelt regionális katonai-politikai tömböt hozzanak létre Grúzia és Azerbajdzsán részvételével. Az amerikaiak mindenféle izolacionista törekvéstől tartanak, ha azonban Törökország akár nem deklarált formában életre hívja a szóban forgó tömböt, a Törökországgal szemben állók nyomós érvekhez jutnak az Egyesült Államokkal és a NATO-val folytatandó alkudozásban. Ami Iránt illeti, jóllehet a terrorizmust támogató országnak minősül, Görögország és Örményország szorosan együttműködik vele, egészen egy hármas tömb létrehozásáig menően. Az örmény–török viszony szerfelett nyugtalanítja az Egyesült Államokat. A Karabah kapcsán „korlátozott háborút” folytató Örményország „megüzenetlen” háborúban van Törökországgal, jóllehet kereskedelmi kapcsolataik jelentősek.
Örmény elemzőktől azt hallani, hogy a Dél-Kaukázus akár egyetlen országának NATO-taggá válása geopolitikai felforduláshoz vezetne. Ugyanakkor felhánytorgatják, hogy Moszkva destabilizálási kísérleteket folytat Ukrajnában, Moldovában, Grúziában, Üzbegisztánban és más FÁK-országokban. A feszültség fokozása érdekében áll bizonyos köröknek Oroszországban, ezért az Egyesült Államoknak nagyon körültekintően kell eljárnia, nem szabad fegyveres konfliktusokba sodródnia…
Örmény elemzők megjegyzik, hogy szerintük a „Nagy Közép-Kelet” kialakulását leginkább az veszélyezteti, hogy a térség országai politikai, katonai, sőt gazdasági tömbalakításaikat civilizációs és vallási alapon fogják nyélbeütni, és Örményországot is ilyen megfontolások fogják hatalmukba keríteni. Az Egyesült Államoknak nem kívánatos egyrészt rendezést reklámozni, másrészt komoly gazdasági támogatásban részesíteni egymással konfliktusban álló országokat.
Jerevánban már évekkel ezelőtt sokkal jobbnak tartották Oroszország gazdasági helyzetét – persze a hatalmas hadiipari komplexumra és a tömérdek tudományos kutatóintézetre alapozva –, mint ahogy az oroszok beállították. Ha – mint megjegyezték – a gazdasági fejlődés folytatódik, Oroszország könnyen és hamar megreformálhatja fegyveres erőit, és reális fenyegetést jelenthet Kelet-Európa és a Független Államok Közösségének országaira. Az Egyesült Államok viszont úgy véli, elegendő meggyőző beruházási túlsúlyt képeznie, és ez elégséges lesz a demokrácia fejlesztéséhez, a szabadpiac megteremtéséhez és az erőforrások kizsákmányolásához…
Érdekesek az örmény politológusok bizonyos összehasonlító elemzései Grúzia, Azerbajdzsán és Örményország „tömb-adaptációs” adottságairól. Grúzia és Azerbajdzsán szerintük nem képes gyorsan idomulni a nyugati katonapolitikai közösségek követelményeihez. Örményországnak ugyanakkor sok problémája van védelme biztosításával. Nemcsak az Oroszországgal való együttműködésről van szó; Örményország sebezhetőbb, és kénytelen nagyobb figyelmet szentelni fegyveres erői építésének. Bármilyen meglepő, Örményország politikailag irányíthatóbb, mivel jobban függ Oroszországtól, amelynek – az Egyesült Államokkal együtt – vannak közös tapasztalatai a harccselekmények leállíttatása vonalán. Az örmény belpolitikai helyzet mindig prognosztizálhatóbb és érthetőbb a tragikus fejlemények ellenére. Örményország soknemzetiségű ország, politikai pártjai és csoportosulásai ideologizáltabbak, mint Azerbajdzsánban és Grúziában, ami viszonylagos politikai és társadalmi stabilitást biztosít a kemény gazdasági blokád és a feltételezett külső fenyegetés körülményei között is. Örményország részvétele nélkül nem hozható létre megbízható biztonsági rendszer a Kaukázus déli részén, márpedig egyelőre szó sincs arról, hogy Örményország kész lenne szorosabb együttműködésre a NATO-val.
Az Egyesült Államokban számtalanszor elmondták, hogy Grúzia és Azerbajdzsán stratégiai partnerük, de gyakorlatilag az Örményországhoz fűződő kapcsolat Washington számára előbbrevaló. Ez nemcsak az amerikai örmény közösség szerepével függ össze, hanem azzal is, hogy Örményország az Oroszországgal fenntartott helyi katonapolitikai együttműködésből és az Iránnal fenntartott szoros kapcsolatokból kifolyólag olyan távolságtartó országként képvisel értéket az Egyesült Államok számára, amely a saját külpolitikai játszmáját játssza a térségben, méghozzá nem sikertelenül.
„Az Egyesült Államok megkapta régóta várt új ellenfelét a nemzetközi terrorizmusban, amely – úgy tűnik – csak legkifejezettebb eleme az erősödő világdestruktivitásnak, és a vele folytatott harc alapján próbálja felépíteni globális stratégiáját. Ennek kapcsán az Egyesült Államok és hagyományos partnerei, az európai NATO-tagállamok, és új partnerei, mindenekelőtt Oroszország, komoly és nehezen leküzdhető problémával szembesülnek. Nevezetesen, hogy a globális és a regionális helyzet, az egész és a rész között nincs megfelelés a világpolitikában. A világ sokkal gyorsabban, mint feltételezték, idomul az új helyzethez, és bizonyos dermedtség után a vezető regionális makrohatalmak, a saját ambíciókkal rendelkező kisebb államok, továbbá különböző ideológiai és nemzeti mozgalmak a »világ vége« tézis ellenére folytatják szuverén politikájukat. Az Egyesült Államoknak kétségkívül szembe kell néznie azzal, hogy képtelen önállóan megoldani a világdestruktivitás elleni harc problémáit, de aligha képes harcra mozgósítani az emberiség erőit is e rossz ellen. Ebben az értelemben hiábavalóknak bizonyulhatnak az amerikai tradicionalizmust és neonacionalizmust képviselő republikánus vezetés olyan próbálkozásai is, hogy két irányzatot ötvözzenek a külpolitikában: a nemzeti érdekek elsődlegessé minősített védelmét és a globális fenyegetéssé integrálódó helyi fenyegetések elleni harcot. Az a benyomás, hogy történelmileg igen értékes idő ment veszendőbe” – olvasható Igor Muradjánnak, az Örmény Politológiai Társaság egyik meghatározó szakértőjének az atlantizmus politikájának ellentmondásait taglaló könyve zárszavában.

PIRITYI SÁNDOR