Az 1987. évi Single European Act fogalmazta meg saját jogán elõször a munkahelyi egészség és biztonság célkitûzéseit és politikáját. A hivatkozott dokumentum 118/a cikkelye kimondja, hogy „a tagállamoknak különös figyelmet kell fordítaniuk a dolgozók munkahelyi egészségének és biztonságának fejlesztésére, célul kell kitûzniük, hogy a körülményeket (munkakörnyezet, munkafeltételek) harmonizálják”. A tárggyal kapcsolatban 1989-ben fontos keretdirektívát fogadtak el az Európai Közösségben. Ez irányelvként rögzíti, hogy a magán- és az állami szektorra egyaránt érvényesek az említett alapelvek.

Amunkáltató kötelessége a munkavállalók foglalkozási veszélyeztetésének megelõzése (amelynek során a kollektív védelem elsõbbséget élvez az egyéni védõeszközös védelemmel szemben), az információáramlás biztosítása, az oktatás szervezése, a szükséges eszközök biztosítása. A munkáltató további kötelezettsége a kockázatbecslés, a kockázatkezelés, amelynek során figyelembe kell vennie, hogy a munkavállaló milyen feladatok ellátására képes. Kötelezettségek természetesen a munkavállalóra is vonatkoznak: köteles betartania azon intézkedéseket, amit az õ védelmében alakítottak ki a kockázatelemzés folyamatában.
Magyarországon alkotmányban garantált joga minden munkát végzõ embernek a munkavédelem („A Magyar Köztársaság területén élõknek joguk van a lehetõ legmagasabb szintû testi és lelki egészséghez”). A dolgozók védelme érdekében törvény írja elõ minden munkáltató számára a kockázatelemzést az adott munkatevékenységre.
Természetszerûleg a Magyar Honvédségben is kötelezõ a kockázatelemzést elvégezni. Jogszabály rögzíti, hogy a parancsnok személyes felelõsséget visel a beosztottjait érõ káros hatások következményeiért. Szükségessé vált tehát a kóroki tényezõk azonosítása, feltérképezése, minõsítése és a szükséges intézkedések meghozatala. A lehetséges kóroki tényezõket – jórészt a foglalkozás-egészségügy részeként – orvosok állapítják meg.
Ma már szinte mindegyik alakulatnál van munkavédelmi tiszt, aki felméri a munkatevékenységek baleseti kockázatait és tájékoztatja az állományt a várható veszély, kockázat mértékérõl. Ezen mérések, becslések alapján intézkedési terveket alakítottak ki a veszély, a munkavállalókat érõ káros hatások következményeinek csökkentése, minimalizálása érdekében. A késõbbiek folyamán ezt a kettõs tevékenységet kockázatelemzés nek nevezték, ami tartalmazza a munkabiztonsági elõírásokat és a kóroki tényezõk becslését is.
A 21/2003. (VI. 24.) HM–ESzCsM együttes rendelet a kockázati események között nevesíti a pszichoszociális kockázatot (például a stresszt mint kóroki tényezõt). A pszichoszociális kockázat az egyén állapotától a csoporthatásokig, a szervezetpszichológiai hatásokig bezárólag mindent felölel.
Szinte bizton állítható, hogy minden emberi tevékenységnek – így a munkatevékenységnek is – van pszichológiai kockázata. Márpedig ha van kockázata, akkor csak a mértéktõl függ, hogy az veszélyes lehet-e az egyénre, avagy nem. Ha veszélyes, akkor pedig veszélyességi pótlékot kellene kapnia. Nyilvánvaló, hogy nem ez volt a törvényalkotók szándéka, ezért ha pszichés veszélyeztetésrõl (ti. pszichoszociális kockázatról) beszélünk, akkor finomítani kell az elõbbi fogalmakat és át kell alakítani (a munkabiztonság szempontjából egyébként jól algoritmizált) metodikát.
A törvény elõírja, hogy nem az egyént kell vizsgálni, hanem a munkakört. A megállapításokat, az intézkedéseket a munkakörre kell vonatkoztatni (természetesen a munkavállalót fel kell készíteni a tevékenységgel járó várható veszélyekre és azok kivédésének módjára).
Mindez módosul a kóroki tényezõk becslésénél. Ezeknél már jelentõséggel bír az egyéni rezisztencia kérdése is: mivel a pszichológia arra nem képes, hogy az adott munkakörre közvetlenül határozza meg a kockázatokat, kénytelen a dolgozókat vizsgálni, és a következtetéseit ebbõl levonva a munkakörre, általánosítani. A vizsgálat tehát fordítva történik, mint például a vegyi veszély meghatározásánál.
Nehéz megkülönböztetni másrészrõl azt, hogy a munkahelyen uralkodó légkör hat a vizsgált személyre vagy valami abszolút külsõ körülmény (például az a tény, hogy reggel összeveszett a feleségével). E a látszólagos bizonytalanság az oka annak, hogy nem lehet kapni pszichés kockázat miatt veszélyességi pótlékot a Magyar Honvédségben.
A pszichés kockázatértékelést a törvény az üzemorvosok kompetenciájában hagyta azzal a kitétellel, hogy szükség esetén bevonhat pszichológust is.


A KOCKÁZAT FOGALMA

Az egységes értelmezés érdekében célszerû megvizsgálni, hogy különbözõ összefüggésekben ki, mit ért a kockázat fogalmán. A munkavédelemrõl szóló 1993. évi XCIII. törvény (MVT) 87. § 1/A pontja szerint a kockázat a veszély megvalósulásának, azaz valamilyen baleset vagy más egészségkárosító hatás bekövetkezésének a valószínûsége. A 30/2004. (XII. 6.) HM-rendelet 2. § b) pontja értelmében a kockázat „…a veszélyhelyzetben a sérülés, vagy az egészségkárosodás valószínûségének és súlyosságának együttes hatása”.
Izsó Lajos, a Budapesti Mûszaki és Gazdasági Tudományegyetem Ergonómiai és Pszichológiai Tanszékének munkatársa szerint a kockázat „…annak a valószínûsége, hogy egy adott rendszer adott eleme egy rögzített idõtartam alatt meghatározott módon károsodik. A munkabiztonság vonatkozásában ez annak a valószínûségét jelenti, hogy a dolgozóból, a munkaeszközbõl és a munka tárgyából, valamint az ezeket befoglaló környezetbõl álló ember-gép-környezet rendszer valamelyik meghatározott alrendszere, illetve eleme a dolgozó és a munka eszköze/tárgya közötti interakció során megsérül. A kockázat, mint valószínûség, tehát na- gyobb statisztikai minta alapján meghatározott számszerû érték, amelynek megadásakor mindig azt is meg kell adni, hogy (1) minek a károsodására, (2) milyen károsodásra és (3) milyen hosszú idõtartamra vonatkozik. A kockázatot munkabiztonsági vonatkozásban legtöbbször a dolgozó sérülése szempontjából értelmezzük. Egyes esetekben indokolt lehet a kockázatot nem a dolgozó sérülésére, hanem a munka eszközének/tárgyának vagy a környezetnek a károsodására vonatkoztatni.” Ugyancsak tõle származik az a megállapítás, miszerint a veszély „…adott veszélyforrás és az ahhoz tartozó kockázat kombinációjaként elõálló olyan rendszer-állapot (a körülmények olyan együttese), amely bizonyos mértékig elõre látható módon potenciálisan meghatározott károsodáshoz vezethet. Mivel a kockázatok teljesen nem szüntethetõk meg, csupán csökkenthetõk, a gyakorlatban a kockázatokat az adott kockázatok vállalása révén kapott elõnyökhöz viszonyítjuk. Könnyen belátható például, hogy ha a lakosság nem vállalná a gázfûtésbõl adódó kockázatokat, akkor egy kemény télen sokkal több ember fagyna meg, mint amennyi a gázfûtésbõl keletkezõ lakástüzekben halna meg.”


A KOCKÁZATVÁLLALÓ/ KOCKÁZATKERÜLÕ MAGATARTÁS

Az általános fogalmakat tekintve – gondolom, nem csak nekem tûnik fel – a kockázat, a veszély, a hazardírozás fogalmak negatív értelmûek, valamely nem kívánt esemény (esetleg elviselt vagy „szükséges” kockázat összefüggésében jelennek meg). Másfelõl szervesen öszszekapcsolódnak a biztonság fogalmával, mint ellentétes értelmû szóval.
Nem feltétlenül van ez így a pszichológiában. Sõt, ha figyelembe vesszük az „emberi tényezõt” (azaz komolyan gondoljuk az ember-gép-környezet kapcsolatot), akkor szinte bizonyosan nem így van. Gondoljunk a személyiségvonások közül a kockázatvállaló, illetve a kockázatkerülõ magatartásra. Léteznek szép számmal emberek, akik síelnek, repülnek, háborús övezetben teljesítenek szolgálatot, másfelõl olyanok, akik infarktust akarnak kapni attól, ha elveszítik a bérletüket. Más összefüggésben: ha az introvertált- extrovertált kontínium mentén értékeljük az embereket, akkor ugyanazon inger különbözõ mértékben terheli õket, miáltal különbözõ lehet a reakciójuk is. Márpedig bennünket ez a reakció érdekel. A vizsgálat tárgya tehát – ebben az összefüggésben – az ember. Emiatt látom szükségesnek, hogy – értékelve és szem elõtt tartva a munkabiztonságot, a munkáltató felelõsségét mint jogszabályban is rögzített célt – más vetületben is tisztázzuk a kockázat fogalmát.
Induljunk ki a „kockázat”, a „kockáztatni” szavakból. (Emlékeztetõül: az MVT korábban hivatkozott pontja szerint a kockázat a veszély megvalósulásának, azaz valamilyen baleset vagy más egészségkárosító hatás bekövetkezésének a valószínûsége. Vagyis egyértelmûen negatív esemény.) Nézzünk egy példát! Van két ember, akik valami számukra értékes dolgot kockáztatnak, például a fél karjukat (gondoljunk a mondásra: „a fél karunkat is odaadnánk”). Igen ám, de mind a két ember hajlandó odaadni a fél karját a várható haszon reményében, mondjuk az imádott királylány kegyeiért és a fele királyságért. Hogy ez hogyan történjen, azt (szó szerint) kockával kívánják eldönteni – úgymond a szerencsére bízva magukat. Az elsõ két hatost dobott, tehát nyert. A királyi bakó – az egyezség értelmében – levágja a fél karját és az immár félkarú ember elveheti a királykisasszonyt. Mivel a királykisasszony kifejezetten kedveli a félkarú embereket, ezért hozzá is megy az emberünkhöz. Azaz van ugyan veszély, egészségkárosító hatás (fél kar), de ez szükséges kockázat, áldozat volt. Emberünk és a királykisasszony pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Nekem ez nem tûnik valami életszerûnek. Mi van akkor, ha utóbb kiderül, hogy a királykisasszony kedvenc foglalatossága, hogy egyetlen félkarú férjének megkeserítse élete minden pillanatát; a fele királyság is igaz, csak éppen csõdbe ment, ezért kenyérre is alig futja, amiért a félkarú emberünknek a két kezével kellene magát és családját eltartania. Ott is hagyja a királykisasszonyt. A királykisasszony természetesen újból férjhez akar menni. És ahogy lenni szokott, újra van két ember, aki kockán a fél karja ellenében akarja eldönteni, kié legyen a királykisasszony és a fele királysága.
Azonban a két ember úgy dönt, nem úgy van az: a fél kar mégiscsak fél kar! Kockázatelemzést végeznek. Arra az eredményre jutnak, hogy a tervezett házasság, sõt elnyerésének módja felettébb egészségkárosító, mondhatni veszélyes. Másképpen: a várható haszon nem áll arányban a kockázattal. Igen ám, de embereinket köti az egyezségük, és a királyi bakó is készen áll mellettük, hogy végrehajtsa a fél kar levágását. (Ha nem játszanak, akkor a fejüket vágja le.) Mit tesznek ilyenkor az embereink, minek örülnek? A kockázatértékelés elvébõl adódóan csökkenteni igyekeznek a kockázatot, azaz veszíteni igyekeznek. Két variáció kínálkozik:

Az elsõ két kockával tizenegyet dob. Azaz akkor veszíthet, ha a másik a lehetséges maximumot: a tizenkettõt dobja.
Az elsõ két kockával hármat dob. Azaz akkor veszíthet, ha a másik a lehetséges minimumot: a kettõt dobja. A két esemény bekövetkezésének a valószínûsége elméletileg ugyanaz. Szinte bizonyos tehát, hogy elsõ megvárja, amíg a másik is dob, hátha…

Másik példa: Van egy játék, ahol csak nyerni lehet. Van huszonegy táska, különbözõ nyereményekkel és a hozzá tartozó emberekkel. A számítógép kisorsol közülük egyet, aki kinyithatja a táskákat és megnyerheti az egyikben szereplõ összeget, illetve elfogadhatja a bank ajánlatát. A kezdetben a huszonegy játékos leghõbb vágya, hogy õ legyen a kiválasztott és kockáztathasson. Egyet kiválasztanak, aki sorban nyitja a táskákat anélkül, hogy tudná, mi van bennük. Gyakorlatilag minden esetben nyer, csak az a kérdés, hogy mennyit. Az utolsó táskánál egy forint és egymillió a tét. Kap ajánlatot, mondjuk 450 000 forintról. Ez abszolút biztos, azaz a kockázat nulla. Hogyan dönt? Ugye elõfordult, hogy számos esetben az abszolút kockázatos kimenetel mellett döntött, azaz folytatta a játékot?
Kifogásként felmerülhet, hogy a hozott példák nem tûnnek munkatevékenységnek. Amúgy hajlamosak vagyunk arra (csak a vonatkozó rendeletekre hivatkozva), hogy a munkatevékenység kockázatelemzését olyan munkakörökre vonatkoztassuk, ahol körfûrésszel, vegyi anyaggal, targoncával, zajkeltõ eszközökkel, csúszós lépcsõkkel, szemkárosító monitorokkal stb. dolgozunk.
Így fordulhat elõ, hogy a takarítónõ kaphat veszélyességi pótlékot (nem lebecsülve munkáját), mert vegyi anyaggal dolgozik, de a parancsnok nem. A 30/2004. (XII. 6.) HM-rendeletben már nyoma sincs annak, hogy bizony vannak más munkakörök, mint a targon- cásé, vagy biológiai, vagy kémiai veszélyben dolgozóké.
Pszichológiai értelemben azonban mindenesetre számos olyan terhelés (ebbõl adódóan olyan munkakör) is adódik, ahol még indokolt esetben sem biztos, hogy jár ellentételezés. Ez önmagában nem baj. A baj az, hogy kockázatelemzés sincs, miáltal sérül az ilyen munkakört betöltõk alkotmányos joga. (Mindenesetre több olyan embert ismerek, aki szívinfarktust kapott, mint aki leöntötte magát savval.)
Tehát – az utolsó példát indokolva – valakinek közgazdasági, pszichológiai elemzést kellett végeznie a játék tervezésénél. Vagyis az volt a munkája, hogy modellezze a folyamatot. A modellezés folyamán be kellett számolni azt, hogy nem vihet el minden ember maximális nyereményt. Erre a gazdasági elemzések, a játékelmélet szabályai relevánsak: úgy alakítják a szabályokat, hogy viszonylag kicsi legyen az esély a maximális haszonra.
Azért jó a példa, mert – a folyamatos alkulehetõség miatt – rugalmas. Nyilvánvaló, hogy van egy másik cél is: azt a lehetséges minimumot kell kínálni, ami kockázatvállalásra (tehát további játékra) ösztönzi a játékost, de a felkínált összeg nagysága késztesse megfontolásra, hogy esetleg érdemes azt elfogadni.


AZ EMBERI TÉNYEZÕ

Példáink egyike sarkítva, a másik életszerûen támasztja alá, hogy az ember másképp is viselkedhet, dönthet, mint ahogyan azt formállogika elõre „bejósolja”. Nem véletlen, hogy van egy szókapcsolatunk erre: az emberi tényezõ. A világméretekben kivizsgált balesetek elõidézõ okainál az emberi tényezõre viszszavezethetõk aránya a 70 százalékot is elérheti – állapította meg dr. Vass Zoltán az 1993-ban tartott biztonságtudományi világkongresszuson.
A kockázatot valamilyen mértékben mindenképpen érzékelni kell. Azt ugyanis egyrészt nem lehet megszüntetni teljesen, másrészt az észlelt kockázat pszichés folyamatokat indít el, ami akár motiváló erõ lehet. A folyamatos kockázatértékelés pedig lehetõvé teszi, hogy idõben módosítsuk döntéseinket, cselekvéseinket (gondoljunk a SWOT-analízisre).
Amikor a döntés-elõkészítés folyamán számba vesszük az elérendõ állapot elõnyeit, hátrányait, a cél eléréséhez rendeljük a szükséges erõforrásokat stb., akkor kockázatelemzést végzünk. Mindezek figyelembevételével azonban egyénenként és szervezetenként is igen eltérõ, hogy milyen feltételek mellett és hogyan vagyunk hajlandóak cselekedni a cél elérése érdekében.
Nagy a valószínûsége annak, hogy ezt nem minden esetben áll módunkban így végiggondolni. Mi van ugyanis akkor, ha közvetlen veszély fenyeget bennünket? Ha lõnek ránk, akkor nyilvánvalóan nincs idõ arra, hogy elemezzük a kockázatokat, hanem jó esetben begyakorlott mozdulatsorral reagálunk. A helyes taktika, hogy (jól vagy rosszul) azonnal reagáljunk, és ha túléltük az elsõ másodperceket, majd ráérünk akkor gondolkodni.
Nyilvánvaló, hogy a közvetlen veszély idõnyomást eredményez, azaz várhatóan beállítódásainknak megfelelõen igyekszünk cselekedni. Jó eséllyel még ilyenkor is a trenizált, sztereotip viselkedésmintákat követjük. Jó esetben elemzünk, döntünk, cselekszünk, értékelünk, majd ha szükséges, változtatunk. (A „jó esetben” arra vonatkozik, hogy nem véletlenül létezik a pánik, illetve szinte bizonyos, hogy erõs és váratlan – vagyis nagy kockázatúnak ítélt – esemény bekövetkezésekor másképp viselkedünk, mint alapesetben.)


A TÉVEDÉS „JOGA”

Az eddigiekbõl az következik, hogy bármilyen jól felkészülünk, akkor is fennáll a tévedés lehetõsége. Bátran ki lehet jelenteni, hogy nincs tévedhetetlen ember, nincs tévedhetetlen szervezet. A kockázatelemzési modell megengedi (ellentétben a jelen tanulmány elején bemutatott definíciókkal) a tévedést.
Én úgy vélem, szükséges a tévedés. Szükséges, mert addig folytatjuk a tevékenységünket, amíg a cél eléréséhez hasznosnak ítéljük. Amennyiben hátrányosnak ítéljük, akkor – utólagos felismerés esetén – szükséges annak belátása, hogy tévedés az, amit jelenleg csinálunk, és módosítani kell a viselkedésünkön.
Nem véletlen, hogy a nagy multinacionális vállalatok többnyire nem szankcionálják munkatársaik tévedését akkor, ha azt kijavítják. Egész szervezeti kultúrák alapulnak azon, hogy tévedj nyugodtan, de ismerd fel és javítsd ki (azaz módosítsd) a tevékenységedet vagy a közvetlen taktikai célokat, mert nincs idõ alaposan tervezni. (Stratégiai céloknál más a helyzet. Azok ugyanis tudatosak és tervezettek, azaz erõsen kontrolláltak.) Más szavakkal: kockázatelemzésed legyen folyamatos és dinamikus.
A tévedés – ebben az összefüggésben – téves irányként jelentkezik. Képeseknek kell lennünk arra, hogy felismerjük: céljaink eléréséhez már nem megfelelõ az irány, vagy kevésbé hatékony a cselekvés, gondolkodás, amit eddig követünk.
A tévedést lehetséges úgy is érteni, hogy korlátozott információval rendelkezem. Ahogy egyre több információ birtokába jutok, úgy változhat számomra korábbi tevékenységem megítélése. Az információ itt úgy értendõ, hogy változik a külsõ és belsõ környezet, amit észlelni tudok. Mi történik akkor, ha a kockázatot csak veszélyesnek, károsnak gondoljuk? Logikusnak tûnik, hogy igyekezzünk minél jobban elkerülni. Igaz, ha a munkavállaló kap egy megfelelõ védõkesztyût, akkor már csökkentettük a sérülés, az egészségkárosodás kockázatát (ilyen értelemben természetesen jogos a kockázatkerülés). De vajon életszerûnek éreznénk- e egy olyan álláshirdetést, miszerint magas juttatásokért erõsen kockázatkerülõ menedzsert felveszek?
A kockázatkerülõ magatartás csapdája: azzal, hogy valaki kerülni igyekszik a kockázatosnak vélt helyzeteket, valójában azt nyeri, hogy egyre kisebb lesz az a kockázat, amit még el tud fogadni, amit még meg tud oldani. Kompetenciát veszít, bizonytalan lesz, önértékelése meredeken zuhan, kialakul a tanult tehetetlenség, félénkség, depresszió, kiégés. Ez a folyamat azt eredményezi, hogy minél inkább elkerülni igyekszik a kockázatos helyzeteket, annál több olyan inger éri, ami kockázatot jelent számára.
Korábban jeleztem, hogy a kockázat akár ösztönzõ, motiváló erõ is lehet. Azaz nem feltétlenül negatív a fogalom, hanem a kontextustól függõen lehet negatív és pozitív kockázat. Súlyos hiba tehát mechanikusan kezelni, vagy egyszerûen figyelmen kívül hagyni az embert a kockázatelemzés folyamán. Még az olyan tényezõk mérésénél is, mint például a zaj, a vibráció (amik standardokra, hitelesített mûszerekre alapozva viszonylag jól mérhetõek) feltétlenül figyelembe kellene venni a pszichés változókat, az emberi tényezõt.
Az eddigiekbõl az is kitûnik, hogy a törvény által elõírt kockázatértékelést a pszichoszociális helyzetre vonatkozólag nem a megszokott algoritmusokkal és nem a megszokott fogalmak figyelembevételével kell végezni.
Megjegyzendõ, hogy – minden statisz- tika és gyakorlati tapasztalat ellenére – ma még nem kezeljük értékén a pszichés kockázatelemzést. Ebbõl adódóan az egészségügyi kockázatelemzés pszichés része nincs összhangban a kockázat mértékével. Igaz, ha a Magyar Honvédségre vonatkoztatok – és erre akár büszkék is lehetünk – az ember-gép-környezet alrendszerbõl a leginkább a kor színvonalán álló tényezõ az ember. (Nem igazán így szokott ez lenni, de kiindulási alapnak több mint biztató.)
A hivatásos hadseregre történõ áttéréssel alapot adtunk a professziónak (de azzal pusztán, hogy valaki hivatásszerûen ûzi a mesterségét, még nem feltétlenül profeszszionális). Nem véletlenül került elõtérbe a szervezetikultúra-váltás igénye. A professzió kialakításához egyértelmûen ki kell alakítani a valid és elõremutató kockázatanalízist! Belátható, hogy miért: az ember (ti. a katona) felértékelõdik; képességei már csak a létszám miatt is meghatározóak lesznek a feladat-végrehajtás során. Ebbõl adódóan a kockázatelemzés során a megterhelés és az igénybevétel szintjét kell meghatározni. Mégpedig dinamikus változóként, elfogadva azt a tényt, hogy az emberi tényezõ az marad, ami.


A PSZICHÉSKOCKÁZAT-ELEMZÉS

A kockázat együtt járhat azzal, hogy egy tevékenység veszélyes. Elképzelhetõ, hogy egy tevékenység (munkatevékenység) kockázata magas – a veszély mértéke mégis alacsony, illetve fordítva. A tevékenységet a várható haszon motiválja. Az elérni kívánt állapot ugyanis akár maga a kockázat is lehet (gondoljunk a magas kockázatértékû sportokra, a tõzsdére).
Természetszerûleg a szervezet kockázatvállalási képessége nem minden esetben esik egybe az egyén kockázatvállalási képességével, ebbõl pedig súlyos konfliktusok adódhatnak. A hadseregben elõfordulhat például, hogy egy alakulat igényeibõl nagyobb kockázatvállalás következne, mint amennyit a parancsnok fel tud vállalni. Ilyenkor szokott elõfordulni, hogy a parancsnok nem dönt, vagy elodázza a döntést, vagy mindig lavírozni igyekszik a biztosabbnak vélt irányába. E magatartás pedig természetesen kárt okoz a szervezetnek és magának a parancsnoknak is. Azaz a kockázatos eseménybõl veszélyes esemény alakul ki.


MIT IS ELEMZÜNK?

Számos példával lehetne alátámasztani, hogy a kockázat elemzése és a veszély elemzése nem ugyanaz a tevékenység (ráadásul az egyik, illetve a másik nem is mindig tetten érhetõ, hiszen valószínûségekkel dolgozunk). Meglátásom szerint nem lehet mindig arra alapozni, hogy valamely munkafolyamat úgy technológiai, mint munkabiztonsági szempontból kontrollált, és hogy ezt csak az ember – mint a rendszer leggyengébb láncszeme – ronthatja el (ti. „a védõeszközt mindenki megkapta, ezzel a veszélyeztetettség csökkent”).
Az elõbbi felfogásban az emberi tényezõ misztifikált és kontrollálatlan elemként jelentkezik. A valóság ezzel szemben, hogy mind a kockázatok, mind pedig a veszélyek viszonylag jól megragadhatók. Erre való a pszichés kockázatelemzés. Természetes, hogy ez a vizsgálat sem abszolút biztonságú (mint ahogy más módszerek sem azok). Természetes továbbá, hogy csak a munkatevékenység, illetve a szervezet által okozott pszichés megterhelés nem vonatkoztatható el teljes mértékben a társadalmi környezettõl, az egyén aktuális állapotától (például nem valószínû, hogy a bíróságon mentõ körülmény lehetne, miszerint „a feleségem reggel fel- idegesített, ezért nem koncentráltam a munkámra és okoztam a balesetet”). Általában meg sem említik azt, hogy a külsõnek tekinthetõ tényezõ idézett elõ olyan pszichés állapotot, ami balesethez vezetett. Ilyen hatásokkal nyilvánvalóan nem lehet számolni, de olyannal már érdemes, hogy mivel jár a családtól való távollét (például növeli-e és milyen arányban a kockázatot, a veszélyt a külszolgálatra menõ katonáknál).
A kockázatelemzés folyamán indokolt lenne tehát elvégezni a pszichológiai kockázatelemzést is (annál is inkább, mert a vonatkozó EU-direktíva a munkáltató kötelezettségének határozza meg a kockázatbecslést, a kockázatkezelést; annak figyelembevételét, hogy a munkavállaló milyen feladatokra képes; kötelezi a munkaadót a munkavállaló folyamatos képzésére; meghatározza továbbá, hogy a kollektív védelem elsõbbséget élvez az egyéni védõeszközös védelemmel szemben, stb.).
A 30/2004. (XII. 6.) HM-rendelet 2. § b) bekezdése szerint a kockázat „…a veszélyhelyzetben a sérülés vagy az egészségkárosodás valószínûségének és súlyosságának együttes hatása”, veszélyes pedig „az a létesítmény, munkaeszköz (berendezés, gép, készülék, szerszám), munkafolyamat, technológia, amelynél a munkavállalók egészsége, testi épsége megfelelõ védelem hiányában súlyos károsító hatásnak van kitéve”.
A világban elõforduló katasztrófák, balesetek okainak elemzésénél folyamatosan állapítják meg, hogy a közreható pszichológiai hatások jelentõsen alulbecsültek a kockázatelemzés folyamán, valamint a gyakorlati tevékenységnél. Az egészségnek tehát részét képezi a lelki egészség is. A megelõzést szolgáló pszichológiai szaktevékenységek pedig elengedhetetlen eszközei az egészség megõrzésének, hiszen a fokozott pszichés terhelésekbõl adódó károsodás akár igen nagy mértékû is lehet.
Nehéz helyzetben vagyok, amikor a Magyar Honvédségben folyó pszichés kockázatelemzés helyzetérõl kívánok írni. Bár a megelõzõ tevékenység bizonyos elemei kétségkívül léteznek (ilyennek tekinthetõ például a sikeresen folytatott drogprevenció, a külszolgálatra menõ katonák pszichológiai felkészítése, a vezetõi tréningek alkalmazása, a csapatpszichológusok tevékenysége stb.), a kockázatelemzés, mint szemlélet, fel sem merül ezen tevékenységeknél. Szakmai szempontból indokolt lenne tehát egységes rendszerbe foglalni a kockázatelemzés és kockázatmenedzselés szempontjából fontos, jelenleg különbözõ címszavak alatt futó programokat.


EGY LEHETSÉGES ÉRTELMEZÉSI KERET

A pszichés kockázatelemzés célja az ember-gép-környezet rendszerben a kockázati tényezõk feltárása, a veszélyeztetettség mértékének meghatározása, a szükséges intézkedések, javaslatok megtétele és végrehajtásának ellenõrzése. Továbbá a kockázatmenedzselés megalapozása; a kockázati események egyéni és szervezeti szinten való bekövetkezésekor az emberi tényezõ szerepének minimalizálása; részvétel a törvény által elõírt kockázati audit végrehajtásában. Mindettõl a munkabiztonság, az egyéni és szervezeti hatékonyság növelését, a munkáltató és a munkavállaló interakciójának optimalizálását remélhetjük.
A tevékenység keretében – a kockázati audit és a kockázatmenedzsment részeként – megtörténik:

1. A munkakör egészére vonatkozólag az egyéni1 és szervezeti2 pszichikai kockázati tényezõk (ti. az adott munkakör pszi- chikai terhelése, a munkavállalóra ható pszichoszociális megterhelés stb.) feltárása.

2. Kvalitatív és kvantitatív eljárásokkal a veszélyeztetettség mértékének meghatározása és ezek minõsítése.

3. A szükséges javaslatok megtétele, intézkedések kidolgozása a primer,3 a szekunder4 és a tercier5 prevencióra.

4. Kockázati esemény bekövetkezésekor igazságügyi pszichológiai szakértõi tevékenység. A kockázati esemény bekövetkezése után a vizsgálatok eredményeinek alkalmazása a szekunder és a tercier prevenció során. Krízismenedzsment keretében a pszichológiai kockázati aspektusok érvényesítése – különös tekintettel a kockázatkommunikációra.

5. Részvétel a kutatásokban más társszervekkel a kóroki tényezõk (például magas vérnyomás, infarktus stb.) pszichikai vetületének megállapítására, valamint a szervezetikultúra- és technológiaváltás, pszichoszociális környezet változása esetén a pszichés kockázati tényezõk optimalizálása irányában.

6. A kockázatmenedzsment eredményeinek felhasználása, adaptálása a katonai szervezetekre és feladatokra.

7. Követés és ellenõrzés.

8. Oktatás, tájékoztatás.

A pszichés kockázatelemzés természetesen nem nélkülözheti más szakmák mûvelõinek (ti. az orvosok, a munkabiztonsági és a HR-szakemberek, a szociológusok stb.) közremûködését, mint ahogy munkájukban õk sem nélkülözhetik a pszichológia által nyújtott elõnyöket. Sajnos tény, hogy ez nem minden esetben így valósul meg a gyakorlatban.
A kockázatelemzés a pszichés kockázatelemzés nélkül félkarú óriás, miközben együtt dinamikus és kerek egészet alkotnának. A jogászokon kívül a munkavállalók és a munkáltatók is egyre inkább rájönnek, hogy a komplex közelítésmód számukra is érdek, szükséglet. A tevékenység azonban nem merülhet ki a veszélyek feltérképezésében, az ez alapján hozott intézkedésekben.
A veszélyt lehet csökkenteni, fel lehet rá hívni a figyelmet, lehet ellene védõeszközt kiadni, de nem lehet menedzselni. A kockázatot viszont lehet menedzselni, mégpedig folyamatszerûen (az ármánykodó munkatárs, a túlságosan autoriter fõnök ellen ugyanis nem lehet védõeszközt kiutalni, de káros tevékenységük hatásait lehet menedzselni). A pszichés kockázatértékelés meghonosítása tehát olyan szemléleti keretet adhatna, olyan járulékos haszonnal járhatna a Magyar Honvédség számára, ami jelentõsen növelhetné a feladatorientált, célcsoportokra kialakított képzés hatékonyságát, a kiválasztás relevanciáját, növelhetné a munkatevékenység kontrollálhatóságát, támogathatná a változások menedzselését, a szervezeti kultúraváltást – egyszóval a professziót az egyén és a szervezet részérõl.

SZEGÉNY GYÖRGY

1 Egyéni szinten: A pszichés kóroki tényezõk megállapítása. A munkakörre jellemzõ megterhelés, igénybevétel mértékének meghatározása. A más jellegû kóroki tényezõk (biológiai, vegyi, sugár, zaj, vibráció, világítás, ergonómia stb.) pszichés leképezése, kockázatészlelése. A munkakörrel nem közvetlenül összefüggõ, de a munka hatékonyságára kiható, szociális és életviteli kockázati tényezõk megállapítása.

2 Szervezeti szinten: A technológiai, a munkakörnyezeti tényezõk pszichés kockázatának megállapítása. Annak feltárása, hogy adott munkakörben a munkavállaló hogyan érzékeli a szervezetét.

3 Primer prevenció: azonnali, a veszély elhárítására irányuló intézkedések.

4 Szekunder prevenció: közép- és hosszú távon a pszichikai kockázat minimalizálása szervezeti és egyéni szinten. Az emberi tényezõ szerepének feltárása balesetekben, katasztrófában, jelentõs anyagi kár okozásában és a hatékonyság csökkenésben, különös tekintettel a kockázati percepcióból és az emberi jellemzõkbõl adódó sajátosságokra (figyelmi, érzékelési, felismerési, hasonlósági, illesztési, emlékezeti, reagálási

típusú hibák). Sérülékeny csoportok pszichés terhelésének megállapítása, terhelésük minimalizálása. 5 Tercier prevenció: részvétel a stratégiai tervezés, a döntés-elõkészítés, a technológiaváltás, szervezeti változások, a munkakör tartalmának változásakor a tervezésében, az optimalizálásban és a végrehajtásában. A feltárt pszichés kockázati tényezõk alapján a vizsgált alakulatok igényeinek megfelelõ közremûködés komplex egyéni és szervezeti munkabiztonsági, munka-egészségügyi programok kidolgozásában.


IRODALOMJEGYZÉK

Izsó Lajos: Budapesti Mûszaki és Gazdasági Tudományegyetem Ergonómiai és Pszichológiai Tanszék: Munkabiztonság, kockázatelemzés (2006. 03. 17.)

Vasvári Ferenc: A személyi állomány tevékenységeinek kockázatértékelési alapjai – 6. 2002. 2. 233–245 – 355/359

21/2003. (VI. 24.) HM-ESzCsM együttes rendelet a Magyar Honvédség feladatával kapcsolatos közegészségügyi-járványügyi követelményekrõl, azok ellátásának, valamint az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálattal való egyöttmûködésének rendjérõl

30/2004. (XII. 6.) HM-rendelet a fokozottan veszélyes, valamint az egészségkárosító beosztások körérõl, az azokhoz kapcsolódó részletes, valamint csökkentett napi szolgálati idõre vonatkozó szabályokról

Az OTH Hírlevél az Országos Tisztifõorvosi Hivatal kiadványa. Beszámoló az ÁNTSZ EU-csatlakozással kapcsolatos jogharmonizációs munkájáról 2003. április 1. évfolyam 1. szám (2006. 03. 17.)

http://www.mail-archive.com/akta@openforum.hu/msq 0078 konyvkockert.doc

Kockázatelemzés, kockázatértékelés 2002. december 14. A munkahelyi

kockázatértékelés jogszabályi háttere (2006. 03. 17.)