Ez év július 4-én emlékezhetünk meg a pozsonyi csata 1100 éves évfordulójáról. A csatát nem õrizte meg a magyar történelmi emlékezet, pedig jelentõsége felmérhetetlen, hiszen a Kárpát-medencében végleg megtelepedõ õseink napjainkig kiható tettét hajtották végre 907-ben Pozsony alatt. Legyõzték Gyermek Lajos király (900–911) hatalmas hadát, mely a 900–906 között elfoglalt bajor területek visszaszerzésével döntõ csapást akart mérni eleinkre. Ez a gyõzelem biztosította számunkra a Dunántúlt és ezzel a teljes Kárpát-medence birtoklását. Az egyesült magyar hadak itt adták át névjegyüket a Keleti Frank Birodalomnak, tudtukra adva országunk határait. A pozsonyi csata a Kárpát-medencében hazára lelõ magyarság korai történetének elsõ olyan hadi eseménye, melynek tükrében összefüggéseiben ragadható meg a honfoglaló törzsszövetség hadügyének néhány fontos kérdése, mint a katonai felderítõ tevékenység, a békében fegyverben tartott csapatok bevethetõsége, a haderõ mozgósításának néhány kérdése, a gyepûelve rendeltetése és tagozódása, a határvédelem és a könnyûlovascsapatok alkalmazása.

Ismeretes, hogy õseink 900-ban indított támadásukkal elfoglalták Pannóniát (Dunántúlt), és a támadó seregek egészen Linzig hatoltak elõre, ahol a Liutpold határõrgróf által mozgósított bajor sereg elõl visszavonulva a Fischa folyó vonalában véglegesítették a határsávot, a gyepûelvét. Ezt követõen, 900– 906 között, a honfoglaló törzsek a szárnyakon szilárdították meg pozícióikat. 900 körül a déli irányban elfoglalták az Alföld déli végeit (Bánság, Bácska, Temesköz és a Szerémség területét). Ezzel birtokba vették a gazdaságilag és katonailag egyaránt fontos, Balkánra vezetõ átjárókat.
Délnyugatra kiterjesztették fennhatóságukat a Mura-völgyére és lezárták a karantánok elõl az átjutás lehetõségét Pannóniába. 904-ben szövetkeztek I. Berengár langobárd királlyal (Provence-i Lajos császár ellen) és 905-ben békében váltak el egymástól. 906-ra véglegesen õseink birtokolják a Dráva és a Száva közét, biztosítva ezzel a szabad kijutást a Pó-síkságra.
Északon 902–906 között véglegesen legyõzték a frankbarát morvákat, és Moráviát elszakították a Keleti Frank Birodalomtól. Valójában két fontos esemény történt a térségben. Az egyik a Morva Fejedelemség felszámolása, a másik a bajorok végleges veresége Moráviában. Azonban a kialakult helyzet magában hordozta a feszültséget. A fiatal Magyar Fejedelemségnek (vagy törzsszövetségnek) állandóan készenlétben kellett tartani csapatait a megszerzett területek védelmében.
A Keleti Frank Birodalomnak rá kel lett döbbennie, hogy a Kárpát-medencében egy új, egységes és erõs hatalom van kialakulóban, mely birtokolja legkeletibb provinciáját, Pannóniát és legyõzte a frankokat Moráviában. Ennek a megakadályozása céljából a bajorok 907 júniusában hadjáratot indítottak a fiatal Magyar Fejedelemség ellen.
A pozsonyi csata történetét részleteiben és összefüggéseiben nem jegyezték fel a korabeli források. Csupán szûkszavú, hézagos információk maradtak ránk. A csata rekonstruálható története hitelességének megítélése érdekében vegyük számba a rendelkezésre álló mozaikinformációkat.


FORRÁSOK

A csatáról alapvetõen latin nyelvû német (frank) források emlékeznek meg, érthetõ visszafogottsággal. Ezek közül legfontosabbak az évkönyvek. Elsõként a Sváb évkönyvet idézem:
„907. (év) A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget (bajor határõrgróf) megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.
907. (év) A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.”
Látható, hogy a bajorok veresége és az elszenvedett nagy veszteségek tényén kívül az évkönyv nem közli sem a csata helyszínét, sem pontos dátumát.
A Salzburgi évkönyv adja meg ezeket a fontos információkat:
„907. (év) Nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál (Pozsony) július Nonae-je 4. napján (július 4-én) …”
A 20. században talált, harmadik bajor évkönyv, a salzburgi Annales Iuvavenses maximi ad a. 907 tartalmazza a csata két napra kiterjedõ idejét (július 4-én és 5- én, szombat és vasárnap), és egyúttal megerõsíti a helyszínt (Brezalauspurc).
A Salzburgi és Sváb évkönyvek írása egyidejûek a csatával, ezért hitelességük mérvadónak tekinthetõ.
További (indirekt), de fontos források csoportját alkotják a korabeli nekrológiumok (halottas könyvek) és királyi oklevelek, melyek a csatában részt vevõ bajor elõkelõket és egyúttal a veszteségeket nevesítik meg. A korabeli nekrológiumok a fentiektõl eltérõ dátumokat is megörökítettek. Így a Freisingi nekrológium az áldozatokat (a csata idejét) június 29-re jegyzi. Az Annales Admuntenses ismeri három elesett püspök nevét (Theotmár, Otto/Udo és Zakariás). Halálukat a Merseburgi és a Weissenburgi évkönyv június 28-ára adja meg. Ugyancsak a Freisingi évkönyv Liutpold halálát július 5-ére jegyezte föl.
A dátumok szétszórtságából – a feltételezhetõ pontatlanság ellenére is – azonban megállapítható, hogy egy hosszan elhúzódó (június 28-tól július 5-ig tartó) csatározásról beszélhetünk, melynek idõben elsõ szereplõi a püspökök. Az õ jelenlétük az elsõ ütközethez köthetõ, mely a hiteles források tanúbizonysága szerint július 4- én esett meg. Liutpold gróf halálát július 5-én említi a Freisingi nekrológium és így személye ezen a napon lezajlott második ütközethez kapcsolható. Ezek alapján feltételezhetõ, hogy a bajor elõrevonás legalább két menetoszlopban (csoportban) történt, és így harcba lépésükkel is idõben eltolódva, egymás után számolhatunk a források adatai szerint. Az is észrevehetõ, hogy az elsõ áldozatok az egyházi méltóságok körébõl kerültek ki. Ez arra utal, hogy a feléjük elrendelt mozgósítási kötelezettséget végrehajtva, külön menetoszlopban vezették csapataikat.
Léteznek királyi oklevelek (diplomák) is, melyek részben alátámasztják, részben kibõvítik a csatában áldozatul esettek neveit. Királyi diplomák õrizték meg azoknak a világi és egyházi méltóságoknak a neveit, akik a csata elõttig a királyi udvarban rendszeresen elõfordultak (adományozások és ajándékozások esetén az oklevelekben jelenlétüket föltüntették): Liutpold gróf, valamint Iring, Gumpold, Meginward, Papo, Isengrim és Sigihard grófok, további 29 névvel.
A pozsonyi csatát követõen a világi nagyságok többsége nem szerepel az oklevelekben. 907 elõtt a király környezetében gyakran elõforduló, fent említett grófok közül Sigihard, Iring, Papo, Meginward és Isengrim jelenléte nem mutatható ki többé az udvarban.
A források között meg kell említeni Aventinust (1477–1534), a bajor hercegi udvar humanista történetíróját. Egyedül írt részletesebben az eseményekrõl, amelyektõl láthatóan idõben nagyon messze állt. Aventinus megítélése kettõs. Munkái alapján kitapintható, hogy olyan forrásokat is felhasznált, melyek már nem állnak rendelkezésünkre. Ugyanakkor tetten érhetõ nála is a humanista történetírókra jellemzõ önálló értékelés, és/vagy a fantázia szárnyalása.
Nagyon fontos kiinduló adat a bajor hadsereg gyülekezési helyének és elõrevonása kezdetének dátuma. A sereg indulását jelzõ idõpont (907. június 17.) két (három) forrásban is szerepel: Aventinusnál a Bajor évkönyvben és a Bajor krónikában, valamint Gyermek Lajos király egy ajándékozó oklevelében. A forrásokban szereplõ adatok egyértelmûek. Az oklevélben elõforduló nevek megegyeznek a csatában elesett bajor elõkelõk neveivel. A helyszín, St. Flórián kolostora területileg egybevethetõ az Aventinusnál szereplõ Ennssel, illetve Ennsburggal. A következõ számítás is azt bizonyítja, hogy a bajor seregnek valóban ezen a területen kellett gyülekeznie, és június 17. körül indulnia, ha július elsõ napjaiban Pozsony alá értek.
Ezek, a forrásokból számba vehetõ információk – jóllehet a legfontosabb dátumokat, a helyszínt és a bajorok vereségét említik – azonban még nem teszik lehetõvé a csata hiteles és részletesebb lefolyásának megközelítését. A 907-ben bekövetkezett katonai konfrontáció megítéléséhez nélkülözhetetlen egy kiinduló helyzet rögzítése, és további számba vehetõ adatok és körülmények figyelembevétele. Ennek érdekében elsõ lépésként az Ostland (megközelítõen a mai Ausztria területe) és törzsszövetség között létrejött érintkezési sávot, a gyepûelve mélységét és határait megkerülhetetlenül pontosítanunk kell.


GYEPÛELVE AZ OSTLAND ÉS A TÖRZSSZÖVETSÉG KÖZÖTT

A honfoglaló törzseket és az Ostlandot elválasztó sáv megítéléséhez megbízható kiinduló adatokkal szolgál a 900-as évekre az Ostland területén kialakult erõdrendszer, továbbá a raffelstetteni vámrendelkezés. A tapasztalatok összevethetõk a térségben ismert régészeti feltárásokkal.

Az Ostland erõdrendszerérõl
Az Ostland erõdrendszerében megkülönböztethetõ a kelet–nyugat irányú, a Dunára támaszkodó erõdsor (Közülük a legrégibbek: Pöchlarnban a Herilungoburg (elõször említve 832-ben), Raab (9. század elsõ negyed), Melk, Traismauer, Tulln, Krems, Mautern (860) és Hollenburg (860). A legrégibbeket kellett megerõsíteni a 881-es magyar támadás után. E célból épült Gyõr, Pozsony, 888-ban Hainburg, 900-ban Ennsburg, valamint Steyr vára és ezek elõtt az Ybbs torkolatánál Eparesburg.) Ehhez csatlakozott két, észak–nyugat vonalvezetésû erõdsor. Az értékelésnél számunkra fontos a Traisen folyóra támaszkodó erõdsor Traismauer–Herzogenburg–St. Pölten– Wilhelmsburg vonalvezetéssel, mely Hollenburg keleten csatlakozott a Duna mentén kiépített erõdrendszerhez. Ettõl nyugatabbra, az Enns folyó mentén az Enns és Ybbs vára vigyázta a folyó átkelõhelyeit.
A Traisenre támaszkodó erõdsor egy állandósult fenyegetettség elhárítására létesült, kiépítését a keleti irányból 881 óta ismétlõdõ kisebb-nagyobb támadások sorozata tette szükségessé. Az erõdítményalrendszer képes volt ellenõrzése alatt tartani a Dunától délre mintegy 40 kilométeres sávban minden járható irány mozgását (forgalmát), ellenállhatott a könnyûlovasportyáknak, amelyek ha megkerülték a várakat, akkor azok állandó fenyegetettséget jelentettek a hátukban. Ugyanakkor védelmet nyújtottak a környék lakosságának és egyúttal velük erõsíthették a véderõket. Õseink könnyûlovascsapatai ebben az idõben nem voltak felkészülve erõdítmények ostromára. Taktikájuk a várak körülkerítésére, a védõk kiéheztetésére szorítkozott. Azonban õk sem maradhattak huzamosabb ideig egy helyen, hiszen felélték a környék természeti forrásait. Az erõdítmény-alrendszert kisebb lovascsapatokkal megkerülhették, ezzel átjárhatóvá tették ugyan, de számolniuk kellett a hátukban maradt ellenséggel.

A Raffelstetteni vámrendelkezés
A Raffelstetteni vámrendelkezés az Ostland kereskedelmi forgalmának szabályozása céljából, Gyermek Lajos keleti frank király utasítására, 904 táján született.
A vámrendelkezésben számos vámállomás helyét említik. Köztük – kereskedelmi forgalmuk szempontjából – a legfontosabbak:

Rosdorf, mint a legnyugatibb vámhely,
Linz kereskedelmi forgalma kiterjedt a csehekig (Bohémiáig),
Enns központja volt a szárazföldi utakon zajló és a dunai hajóforgalommal bonyolított kereskedelemnek,
Mautern képezte a csomópontját az északkeletrõl (morváktól) leágazó kereskedelemnek és a „Duna folyásirányában” (kelet felé) zajló kereskedelmének.

A Duna mentén a szélsõ, „jogosítványokkal” ellátott vámállomás: nyugaton Rosdorf, a keleti pedig Mautern. A rájuk kiosztott hatáskörök utalnak a vámrendelkezések hatályának területi kiterjedésére. Rosdorf hatásköre a passaui erdõig terjedt, keletre pedig a kereskedelmi körzet határa egybeesett az Ostland keleti határával, ami nem terjedt tovább a Wienerwaldnál (Bécsi-erdõ). Ezt az állásfoglalást megerõsíti, hogy a legkeletibb, erõddel védet vámközpont Mauternben mûködött. A vámrendelkezésben, keletrõl számítva elsõként Mautern kapott jogosítványt vám kivetésére. Azt is látni kell, hogy Mauternnél csatlakozott Hollenburgon és Traismaueren keresztül a Duna menti erõdökhöz a keleti fenyegetés ellen védelmet biztosító észak–dél vonalvezetésû nagy sûrûségû erõdalrendszer. Természetesen ennek az erõdalrendszernek védelmi sávja keleti irányban 12–15 kilométerre terjedhetett ki, tehát a Duna mentén nem sokkal haladhatott túl Tullnon. A bajorok által ellenõrzött dunai kereskedelmi forgalom sem léphette át ezt a határt.
A Raffelstetteni vámrendelkezés azt mutatja, hogy a Passauer Wald és a Wienerwald (vagy Tulln) közötti területen 907-ig szabályozott kereskedelmi élet, egységes közigazgatási rend érvé- nyesült. Megfigyelhetõ, hogy a fontos vám- és piachelyeket azokban a településekben hozták létre, ahol erõdök vigyázták, biztosították a szabályozók érvényesülését. Mindez a katonai alaprendeltetésû határõrgrófságok és kereskedelmi körzetek területeinek egybeesésérõl árulkodik.
Az eddig leírtakból elsõ olvasatra is fontos következtetések tehetõk témánk szempontjából. A legfontosabb, hogy Pozsony nem tartozott a Raffelstetteni vámrendelkezések hatókörébe. A birodalom keleti határáig, nagyjából a Wienerwaldig (vagy Tullnig) voltak a szabályozók érvényben. Tehát Pozsony morva (meghódított magyar) területként értékelhetõ.
Levonható a következtetés, hogy ebben a kikényszerített területi elhelyezkedésben a bajorok és a magyarok közötti feszültséget gazdasági érdekellentét is táplálta. A bajorok részérõl az, hogy a fõ kereskedelmi úton, a Dunán nem juthattak ki a fontos kereskedelmi útkeresztezõdésben fekvõ Pozsonyhoz. A magyarok pedig a nomád életvitelhez tartozó rabló hadjárataikhoz igényelték a nyugatra jutás járható irányainak birtoklását.
A források egybehangzóan abba az irányba mutatnak, hogy az Ostlandot és a törzsszövetséget egy szélesebb sáv választotta el. Régészeti feltárások pontosítják ennek a sávnak a mélységét. Ezek szerint a Fischa és a Morva folyóktól keletre és nyugatra húzódott, mintegy 30–60 kilométer mélységû lakatlan, illetve gyéren lakott sáv, amelyben zárt lakótömbök (szállásterületek) nem, csupán a honfoglalók fegyveres jelenléte mutatható ki. A Duna mellett jelölve ez a sáv durván Pozsonytól Stockerauig húzódott. Ebben – a több forrás által egybehangzóan megerõsített – megközelítésben el kell vetnünk azt a már toposzként használt kitalációt, miszerint 900 után õseink az Enns folyóig tolták ki a gyepûhatárt.
Ez a sáv tekinthetõ a gyepûelvének, melyben a Fischa és a Morva határfolyóként fogható fel. Az elpusztított, a gyéren vagy egyáltalán meg nem szállt területeken természetesen nem beszélhetünk határozott határvonalról.


A CSATA TÉRSÉGÉNEK KATONAFÖLDRAJZI MEGÍTÉLÉSE

A katonaföldrajzi értékelések nem öncélúak. Eredményeit tekintetbe kell venni minden katonai mozgás tervezésénél. Nem másról van szó, mint a hadmûveletekre, vagy azzal kapcsolatos tevékenységekre (menet, pihentetés) ható környezet korlátozó hatásainak figyelembevételérõl. Csak a domborzati és vízrajzi tényezõk korlátait szem elõtt tartva választhatók ki a mozgások útvonalai, a védhetõ és alkalmas pihenõkörletek helyei, és tervezhetõk a haladási teljesítmények.
Az értékelésnél elsõsorban a pozsonyi csatával kapcsolatba hozható térségre, a bécsi–pozsonyi–gyõri Duna-szakasz északi és déli partközeli, valamint a csatlakozó területek terepviszonyainak vizsgálatára tértem ki. Ez a terület a Kisalföldet (szûkebben a Csallóközt, a Rábaközt és a Hanságot), a Bécsi-medencét és a Morvamezõt öleli fel.
A térségnek járhatóságát a már használatban lévõ utak és a terep jellegzetességei határolták be. Ezek közé tartozott a Duna déli partján vezetõ római limes út, valamint a folyó északi oldalát követõ járható irány. Az utakon kelet felé haladva a Bécsi-medence és a Morvamezõ a csapatok manõvereztetésére alkalmasabb sík vidékkel jellemezhetõ. Azonban a ki- jutás innen keletre, a Kisalföldre már akadályokba ütközött. Északon a Kis- Kárpátok és a Duna között húzódó, jól védhetõ keskeny átjáróba: a Dévényi szorosba szûkült le a csapatok mozgási lehetõsége. Délen pedig a Rozália-, valamint a Lajta-hegység és a Duna között csak Mosonmagyaróvár és Sopron irányába lehetett a Kisalföldet megközelíteni (mindkét irányt római hadi út fémjelezte).
A katonaföldrajzi áttekintést összefoglalva ki kell emelni Pozsonynak, a Dévényi folyosónak, a dunai vízi útnak, a római hadi útnak és a szomszédos átkelõhelyeknek – mint területileg összefüggõ, stratégiai fontosságú hadszíntérkomplexumnak – a térségben betöltött meghatározó szerepét. Pozsony megközelítése nyugatról a folyó déli partján a római limes úton, és északon a Dévényi folyosón át volt lehetséges. Pozsonnyal szemben, a Duna jobb partján, a római limes utat követve lehetett a Bécsi-medencébõl Gyõr felé megközelíteni a Kisalföldet. Aki Pozsonyt birtokolta, katonai felügyeletet érvényesíthetett a Kisalföld teljes területére, ellenõrizte a Bécsi-medence és Morvamezõ, valamint a Kisalföld közötti összeköttetést. A kapcsolatot a folyó két partja között a dunai átkelõhely biztosította.

Katonai menetteljesítmények a csata értékeléséhez
A modellezéshez kiinduló adatokként felhasználtam a kor katonai mozgásait jellemzõ normatívákat, valamint a megbízhatónak ítélt forrásokat.
A mozgásokat jellemzõ normatívák hitelessége érdekében feldolgoztam a frank, a bizánci, az avar és a magyar katonai mozgásokat jellemzõ átlagos menetteljesítményeket menetben és harcérintkezésben.

Az alábbi eredményre jutottam:

frank és bizánci csapatok nagy távolságú menete 14–40 km/nap,
könnyûlovascsapatok kis távolságú menete 50–60 km/nap,
könnyûlovas felderítõcsapat 50–80 km/nap és
harcérintkezésben 4,3–5,7 km/nap.

Az intervallumon belüli értékeket elsõsorban az ellenséges behatás és a leküzdendõ terep nehézsége befolyásolta.
Felhasználva a menetnormatívákat és a források (évkönyvek és nekrológiumok) adatai alapján számolt bajor menetteljesítményt, ellenõrizhetõ azok helytállósága.
Ismerjük a bajor menet kezdési idõpontját, az ütközet dátumát és helyét (907. július 4., Pozsony), valamint a Markt Sankt Florian–Enns–Mautern–Epersdorf– Tulln–Greifenstein–Kritzendorf–Klosterneuburg –Wien–Fischamend–Hainburg-Bratislava távolságot a római limes út mentén, mely durván 270 kilométerre becsülhetõ. Az adatok alapján július 3-ára tehetõ a hadoszlop ütközet elõtti napja. A menet lehetséges kezdetétõl, a június 3-ára tehetõ Pozsony alá érkezésig 17 napot meneteltek a csapatok. Ennek megfelelõen az átlagos napi menetteljesítmény 15,9 km/ napban számolható. Ez az érték megegyezik a kor nyugat-európai, hadtáppal rendelkezõ lovasseregeinek a mozgásával.
Mindenesetre beleesnek a fent számolt mozgásnormatívák intervallumába. Sõt, nagyon közel állnak Nagy Károlynak ugyanezen az útvonalon, az avarok ellen (791) végrehajtott hadjáratára számolható 15 km/nap átlagos menetteljesítményhez. A továbbiakban 16 km/nap középértékkel számolok.
Az alábbi táblázatban a harcérintkezés felvételének lehetséges helyét és idejét mutatom ki a történelmi tapasztalatok menetteljesítményei alapján. A táblázat bármelyik sorára a 16 km/nap súlyozott átlag keretein belül maradtam.


A 16 km/nap átlagos menetteljesítményt figyelembe véve a számítások a 25 és 30 km/nap elfogadható átlagos kezdõ menetsebesség esetére egyértelmûen kimutatja a Fischa körüli harcérintkezésre tapasztalati értékként kapott 4,3–5,7 kilométer/nap elõnyomulási sebességet. Tehát a harcérintkezés felvételét a számítások a határfolyóra adják meg. A bajorok és a magyarok között az elsõ harcérintkezésre a bajor menet megkezdését követõ 10. nap, azaz június 26-án a reggeli, kora délelõtti órákban kerülhetett sor. Nyolc napjuk maradt a július 4-i ütközetig, mely alatt 4,3–5,1 kilométert nyomultak elõre naponként, tehát jelentõs ellenállás számolható erre a nyolcnapos idõszakra.


A TÁMADÓ BAJOR ERÕK HADMÛVELETI CÉLKITÛZÉSEI

A források adatai, valamint a katonai és gazdasági szempontú értékelések alapján kirajzolódik a bajorok nagybani hadmûveleti elgondolása, melyben közelebbi hadmûveleti célként lehet elfogadni Pozsony térségének elfoglalását. A feladat végrehajtására két szárazföldi hadoszlopot szerveztek, az egyiket Theotmár salzburgi érsek vezette a Duna déli oldalán, a másikat a nehezebben járható irányban, a folyó északi partját követve, a nagy tapasztalatokkal rendelkezõ Liutpold õrgróf. Megbízható érvekkel indokolhatóan a két hadoszlopot egy folyami flottilla is támogatta.
A déli seregtest feladatát képezte a Duna pozsonyi átkelõhelye jobb partjának birtokbavétele, és ezzel kedvezõ feltétel megteremtése az északi seregtest felzárkózásához, és késõbb további hadmûvelete megkezdéséhez.
Az északi seregtest feladata kulcsfontosságú (meghatározó) volt az egész hadmûvelet kimenetelében. Elsõként birtokba kellett vennie a Dévényi-kaput és Pozsony erõdítményét. Ezt a feladatot Liutpold és a flottillán szállított, õt támogató gyalogság hajtotta volna végre. Amíg ez nem történik meg, a déli csoportosulás nem kezdhette meg tervezett hadmûveletét.
Pozsony térségének birtoklását követõen valósulhatott meg a bajorok északi szárnyának biztosítása, valamint a folyamatos anyagi ellátásuk a Dunán. Ez a helyzet képezhette volna alapját késõbb a Gyõr és Szombathely irányokban végrehajtott támadásokkal birtokba venni a 900-ban elveszített dunántúli területeket. Ennek a hadjáratnak azonban ez még nem lehetett a célja.
A flottilla feladata nem korlátozódott csupán a hadtáptámogatásra, jóllehet az elõrevonás idõszakában a csapatok ellátása elsõdleges fontosságú teendõje lehetett. Közvetlen harctevékenységet támogató feladata a csapatszállításban fogalmazható meg. Indokolhatóan nagy valószínûséggel a flottilla szállította azt a nagy létszámú gyalogságot, mely az északi seregtest állományába tartozott.


A POZSONYI CSATA LEFOLYÁSÁNAK REKONSTRUÁLT TÖRTÉNETE

A magyar haderõ alkalmazásáról nem szólnak a hiteles források. Márpedig figyelmen kívül hagyásukkal a csata nem modellezhetõ. Tevékenységük azonban a bajor csapatok mozgásának tükrében megítélhetõ. A csata kimenetele egyértelmûen bizonyítja, hogy õseinket nem érte váratlanul a bajor támadás. Ez ésszerûen arra vezethetõ vissza, hogy támadó csoportosításukat idõben felderítették.
A történelmi források adatainak felhasználása, valamint az értékelés során megismert mozaikkockák összerakása, továbbá a feltárt történelmi háttér segítségével a csata lefolyása az alábbi részletességgel rekonstruálható.

Gyülekezés
A 907 júniusában hadjáratra induló bajor sereg, mozgósítás elrendelése után, május hónapban Ennsburg térségében gyülekezett, mely idõpont az elõzõ évekhez hasonlóan egybeesett a rendszeres éves májusi seregszemlével. Az idõpont megválasztása rendkívül megfelelt a hadjárat valódi céljának leplezésére, hiszen egy szokásos, évenként ismétlõdõ mustra leple alatt készítették elõ a törzsszövetség elleni hadjáratot. Céljuk ezzel éppen a felderítés, de legalábbis a döntéshozók megtévesztése volt, azaz azt elérni, hogy minél késõbb derüljön fény támadó szándékukra. Tehát õseink felderítése, ha észlelte is a bajor fegyveresek gyülekezését Enns körzetében, úgy értékelhette, hogy éves rutintevékenységrõl van szó. Itt kezdõdött a bajor hadmûveleti megtévesztés, és ez tartott egészen az északi hadoszlop elõrevonásának felderítéséig.

Hadmûveletek a Duna déli partján
A gyülekezést követõen a Duna déli oldalán, a római limes út nyomvonalát követve, egy bajor hadoszlop június 17- én (egy nappal korábban vagy késõbb) megkezdte elõrevonását, és napi 25 kilométer átlagos menetteljesítménnyel haladva június 24-én átkelt a Bécsi-erdõn. A bajor támadási szándékot a gyepûsávban õrjáratozó felderítõk valahol a Bécsierdõ nyugati vonulatánál észlelték, és azonnal útnak eredtek a hírrel a határvédelmi egységekhez és a szállásterületeken tartózkodó, azonnal bevethetõ törzsi fõerõkhöz. A határvédelmi erõk a riasztást követõen azonnal elindultak a gyepûsáv mélységébe azzal a céllal, hogy kihasználva a könnyûlovasság mozgékonyságának rendkívül megfelelõ terep elõnyeit, állandóan zaklatva a túlerõben lévõ ellenséget, lassítsák annak elõnyomulását a fõerõk beérkezéséig. A számítások azt mutatták, hogy a bajor hadoszlop a Fischa folyó környékéig ellenállás nélkül vonulhatott. Azonban ebben a térségben már megjelentek a határvédelmi erõk és június 26-án felvették a harcérintkezést a támadók elsõ csoportosításaival. Ettõl kezdve a gyepûsávban folyamatosan nyomon követhetõ a határvédelem halogató harctevékenysége. Június 28-án beérkeznek a riasztott magyar fõerõk elsõ csoportjai, és a Fischa kelet 10–15 kilométer sávjába érve feltehetõen leváltották a két napja harcoló határvédõ erõket. Amennyiben lépcsõzött bajor elõrevonással és harcba lépéssel számolunk, akkor a fõerõik bevetése erre az idõre valószínûsíthetõ.
A dátumok alapján feltételezhetõ, hogy a fõerõk elsõ csoportjainak (Pozsonytól mintegy 40 kilométer mélységig riasztott csapatok) harcbavetésekor nagyobb összecsapásra is sor kerülhetett június 28–29-én. A nekrológiumoknak a püspökökre vonatkozó korai dátumai azt valószínûsítik, hogy a Duna déli oldalán a zömmel egyházi méltóságok által felállított had vonult, Theotmár salzburgi érsek vezetésével. Egyúttal utalnak a Pozsony elõtti elhúzódó harcokra is.
A bajorok megerõsödve a beérkezett erõkkel, tovább nyomultak, és június 29- ére mintegy 15 kilométerre megközelítették Pozsonyt. Ugyanezen a napon feltételezhetõ a fõerõik újabb csoportjainak harcba lépése (Pozsonytól 80 kilométer mélységig riasztott csapatok). A dunántúli szállásterületek nagyobb mélységeibõl (Szombathely, Komárom) július 1- jén és 2-án további magyar erõk érkezhettek Pozsony térségébe, melyek feltehetõen alkalmazási körletekben, csapdát állítva várták be az elfáradt bajor hadoszlopot. A bajorokkal harcérintkezésben harcoló csapatok magukra vonva a támadókat, bekerítésre (tõrbecsalásra) alkalmas területre csalogatták a harcokban kifáradt bajor erõket, ahol már vártak rájuk a rejtett körleteket elfoglaló magyarok. Július 4-én, a Pozsonnyal szembeni Duna jobb partjához közeli térségében a szemben álló felek között döntõ ütközetre került sor, melyben a magyarok hatalmas veszteségeket okozva súlyos vereséget mértek a bajorokra.
A csata lefolyása alátámasztja korábbi feltételezésünket, miszerint a bajorok déli hadoszlopa mélységben és idõben is tagolt lehetett. Az ütközet elõtti hosszúra nyúló, nyolcnapi csatározásokat indokolhatja a bajor erõk lépcsõzetes harcba lépése, amelyben egy erõs elõrevetett osztag felvette a harcérintkezést a magyar határõrizeti erõkkel, azonban a fõerõk harcbavetésére két nappal késõbb kerülhetett sor.
A rekonstruált ütközet lefolyásába szervesen illeszkedett a magyar véderõ azonnal bevethetõ csapatainak lépcsõzetes alkalmazása. Mozgósításra nem volt idõ, még ha a legkorábbi felderítési lehetõséggel (az Ennsnél június 17.) számolunk. Magyar erõkkel a Dunántúlról, valamint a Nyitra folyó és a Kis-Kárpátok közébõl számolhatunk.

A második ütközet és a Duna északi hadoszlopa problematikája
Vizsgáljuk meg egy másik hadoszlop alkalmazásának lehetõségét a Duna északi partján. Erre ugyan közvetlen információval nem rendelkezünk – jóllehet a források közvetetten utalnak rá –, azonban a hadmûveleti megfontolások és a hadszíntérismereteink is azt valószínûsítik, hogy a július 5-i ütközetre a Duna északi partközelben, valahol Pozsony térségében sor került. A gyanút erõsítette meg számításom, amit a folyó északi partközelében, Langenstein–Pozsony 261 kilométer útvonal 18 nap alatti teljesítésre végeztem. Itt a harcérintkezés felvétele a Morva határfolyó mentén, július 1-jén jött létre. Az eredmény: a határfolyó menti harcérintkezés létrejötte további bizonyítéka lehet a Duna bal partján alkalmazott hadoszlop létének, és egy második ütközet megtörténtének.
Ha egybevetjük a folyó két oldalán zajlott eseménysorozatot, érdekes összefüggésekre bukkanhatunk. Összehasonlítottam az ütközetek és a megelõzõ fontosabb események idõbeli lefolyását. Legszembetûnõbb a különbség a határfolyók mentén bekövetkezett harcérintkezés felvétele esetén. Míg a déli hadoszlop június 26-án lépett harcérintkezésbe a határvédelmi erõkkel a Fischa folyó mentén, az északi hadoszlop a Morva folyónál július 1-jén vette fel a harcot a beérkezett magyar/morva csapatokkal, tehát öt nappal késõbb. A halogató harctevékenység (itt õseink által, a színlelt megfutamodás harceljárására alkalmazott terminológia) a Duna jobb partján, a harcérintkezés felvételétõl az ütközetig (~40 kilométer sávban) nyolc napban, míg az északin (~15 kilométeren), három napban számolható.
Mi lehetett az oka annak, hogy a Duna északon modellezett ugyanazon események 3–5 nap késéssel következtek be? Hadmûveleti megfontolások alapján nagy biztonsággal itt is a tudatos bajor hadmûveleti megtévesztés rajzolódik ki. Ennek lényege abban fogalmazható meg, hogy a déli hadoszlop szándékosan gyors elõrevonásával, napokkal megelõzte az északi hadoszlopot. A megtévesztés következtében a magyar véderõ fõerõi a Duna déli partjára összpontosultak, kevés csapatot hagyva a Duna északi területein. A megtévesztés kezdetben bevált. Közrejátszott ebben az is, hogy az északi útvonalon elõrevonást végrehajtó csapatok felderítését az uralkodó terepviszonyok lényegesen megnehezítették. Ennek következménye az lett, hogy amíg a déli hadoszlop harcolt, az északi hadoszlop nagyobb ellenállás nélkül, július 1-jére kijutott a Morva folyóig, és 15 kilométerre megközelítenie Pozsonyt (a magyarok elõvédharcai innen számolhatók).
A Duna bal partján kialakult veszélyes helyzet szükségessé tehette a Duna délen bevetett magyar csapatok egy részének átcsoportosítását a folyó északi oldalára. A Dévényi-folyosóban halogató harcot vívó erõk a folyón átkelt könnyûlovascsapatokkal megerõsödve, feltehetõen a táborba vonult, harcokban kifáradt Liutpold seregét bekerítették és megsemmisítették.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért vált szükségessé a hadmûveleti megtévesztés? Mi lehetett az eredendõ indítéka? A településtömbök eloszlása azt mutatja, hogy a Dunától északra a Nyitra és a Kis- Kárpátok között több mint másfélszer nagyobb településsûrûséget jelez a feltárt fegyveres lelõréteg együttese, mint a Dunántúlon. Ez azt jelenti, hogy a csatát megelõzõen a Magyar Fejedelemség térségben diszlokáló, bevethetõ erõinek a zöme a Dunától északra helyezkedett el. A bajor hadmûveleti megtévesztés szándéka feltehetõen ennek az erõcsoportosításnak a területi megosztása lehetett.

A bajor vereség alapvetõ okát abban látom, hogy nem szervezõdhettek össze csapásmérõ erõvé, nem alkalmazhatták a döntõ csata harceljárását. A magyarok támadása az idõben elkülönült, csoportokba szervezett menetrendjüket érte, lehetõvé téve részenkénti megsemmisítésüket, és a magyarok részérõl az erõfölény megszerzését. Mindez azért alakulhatott így, mert nem ismerték a magyaroknak a messzehordó reflexíjaikra alapuló távolharctaktikáját és az ezzel kombinált, színlelt megfutamodás harceljárását. A vereséghez hozzájárulhatott – feltételezve az északi hadoszlop létét –, hogy a Duna két partján felvonuló erõk nem rendelkeztek folyamatos összeköttetéssel, nem tájékozódhattak a kialakult helyzetrõl.


A POZSONYI GYÕZELEM KÖVETKEZMÉNYEI

A pozsonyi gyõzelem a Magyar Fejedelemség nyugati határát kitolta az Enns folyóig, és északra véglegesítette a volt Morva Birodalom keleti részeinek (a mai Szlovákia és Észak-Magyarország területének és Alsó-Ausztria keleti területeinek) elfoglalását. A bajorok veresége oly megsemmisítõ volt, hogy a németek legközelebb 123 év múlva, 1030-ban indítanak újból támadást a Magyar Királyság ellen.
A pozsonyi csata részletes elemzése egy sor, a magyar hadüggyel kapcsolatos kérdést világít meg. Ezek közül a legfontosabb a korabeli magyar hadszervezet mozgása, mely éppen a csata kapcsán figyelhetõ meg.
Észre kell vennünk a hadüggyel kapcsolatos, néhány fontos körülmény jelenlétét. Az elsõ a magyar haderõ mozgósítási rendszerét érinti. Ugyanis a csapatok alkalmazási körleteikbe érkezésének dátumai – még a feltételezett, korai Enns környéki felderítés esetére – sem teszik lehetségessé egy mozgósított haderõ bevetését, melynek normaidejére a mozgósítás elrendelését követõen a gyülekezési körlet elfoglalásáig – a krími tatárok ismert normáit figyelembe véve – 2–4 hét számolható. Ebbõl következik, hogy a pozsonyi csatában a békében is hadra fogható, azonnal alkalmazható haderõt (a törzs- és nemzetségfõk állandó katonai kísérete) alkalmazták.
A számítások azt igazolják vissza, hogy a könnyûlovas-véderõ alkalmazásával a Kisalföldrõl és a hozzá csatlakozó területekrõl számolhatunk. A Felsõ- Tisza-vidék térségébe helyezhetõ fejedelmi katonai kíséretnek nem volt lehetõsége részt venni a harcokban.
A magyar hadügy egy másik fontos kérdését, a határvédelem rendjét is pontosíthatjuk. A feldolgozás megerõsítette korábbi értékelésünket a gyepûelve kettõs rendeltetését illetõen. A magyarok a gyepûelvének a határfolyóktól nyugatra elterülõ sávját biztonsági zónának tekintették. Rendeltetése a terület ellenõrzésében, idegen mozgások felderítésében és a határvédelmi erõk riasztásában fogalmazható meg. A Wienerwald és a Fischa folyó közötti biztonsági zóna mélysége reálidejû felderítést biztosított, lehetõvé téve bármely ellenséges behatás elleni intézkedés idõbeli foganatosítását. A modellezés alátámasztotta, hogy a Fischa, mint határfolyó képezte az ellenséges támadások megállítását és visszaverését elõkészítõ elsõ ellenállási vonalat. Ettõl keletre húzódott a határõrizeti sáv, melyben a magyar könnyûlovasság a látszólagos megfutamodás taktikáját ismétlõdõen alkalmazva lelassította az ellenség elõnyomulási ütemét, állandó zaklatással veszteségeket okozott, kifárasztotta erõit, felmorzsolta erkölcsi tartását, megbontotta fegyelmét és számára elõnyös helyen döntõ csapást mért rájuk. Tehát a határõrizeti sáv rendeltetése az ellenség megsemmisítésében határolható be.
Az ütközet tanulságai alapján a gyepûelve rendeltetése a felderítésben, riasztásban és a határvédelem szervezett egységében foglalható össze. Nagy valószínûséggel a felderítés a határvédelem része volt, és sem a fogalmak, sem a mögöttük ma ismert tartalom akkor még nem vált szét.
A gyõzelem a honfoglalók, és az õslakosság összefogásából születhetett meg, a törzsszövetség és a csatlakozott népek fegyveres erõinek együttmûködése alapján. Három évvel Kurszán vezér halála után esetleg mást lehetett volna elvárni, azonban viszálykodás és az elkülönült helyi érdekekért folyó harc helyett egységes katonai fellépésbe ötvözõdött a hon birtoklásának tudata.

Torma Béla

FELHASZNÁLT ÉS IDÉZETT IRODALOM

Bak Borbála: Magyarország történeti topográfiája. Budapest, 1997.
Bóna István: A magyarok és Európa a 9–10. században. Budapest, 2000.
Borosy András: A nyugat-európai és bizánci hadviselés a honfoglalás és a kalandozások idején. Honfoglaló õseink. Budapest, 1996.
B. Szabó János: Gondolatok a 9–10. századi magyar hadviselésrõl.
A Krími Kánság vizsgálatának bevonása a „kalandozó” hadjáratok kutatásába. Fegyveres nomádok, nomád fegyverek. Budapest, 2004.
Csorba Csaba: Árpád népe. Budapest, 1999.
Dienes István: A honfoglaló magyarok. Budapest, 1972.
Felföldi Szabolcs: A nomád hadviselés egyik jellegzetes problémája: a folyón való átkelés. Fegyveres nomádok, nomád fegyverek. Budapest, 2004.
Herwig Wolfram: A magyarok és a frank–bajor Ostmark. Történelmi Szemle 2001/1–2.
Ivanics Mária: A Nogaj Horda – a nomád birodalomszervezés egyik lehetséges útja. Fegyveres nomádok, nomád fegyverek. Budapest, 2004.
Kovács László: Fegyver s vitéz. Honfoglaló õseink. Budapest, 1996.
Kristó Gyula (szerkesztõ): A honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, 1995.
Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Budapest, 1986.
Moravcsik Gyula (1984): Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai.
Papp Imre: Nagy Károly és kora.
Pálóczi Horváth András: Besenyõk, kunok, jászok. Budapest, 1989.
Rainer Rudolf: Bosendorf–Pressburg. Südostdeutsches Archiv XXVI./XXVII. Band.
Rudolf Hiestand: Pressburg 907.
Révész László: Emlékezzetek utatok kezdetére. Budapest, 1999.
Székely György: Népmaradványok a Kárpát-medencében. História 1996/2.
Szõke Béla Miklós: Plaga Orientalis (A Kárpát-medence a honfoglalás elõtti évszázadban. Honfoglaló õseink. Budapest, 1996.
Vörös István: A magyarok hadi ménjei és igavonói az írott források és régészeti leletek alapján. Honfoglaló õseink, 1996.
Zimonyi István: A honfoglaló magyar haderõ létszáma. Fegyveres nomádok, nomád fegyverek. Budapest, 2004.