A ballisztikus rakéták megjelenése óta a Szovjetunió – majd annak felbomlása után Oroszország – az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonlóan jelentõs erõfeszítéseket tett a rakétatámadás elhárítására alkalmas védelmi eszközök kifejlesztése terén. Az erõfeszítések eredményeként napjainkban az ország olyan rakétavédelmi rendszerrel rendelkezik, ami képességeit tekintve feltétlenül összemérhetõ az amerikai védelmi rendszerrel, annak ellenére, hogy néhány vonatkozásban alulmarad az összehasonlítás során. A ballisztikus rakéták elleni aktív védelmi rendszer Oroszországban jelenleg három komponensbõl áll. A védelem fõ összetevõit a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer (CĎĐÍ – Cčńňĺěŕ Ďđĺäóďđĺćäĺíč˙ o Đŕęĺňíîě Íŕďŕäĺíčč), a Moszkva védelmére kiépített hadászati rakétavédelmi rendszer (ŃĎĐÎ – Ńňđŕňĺăč÷ĺńęŕ˙ Ďđîňčâîđŕęĺň- íŕ˙ Oáîđîíŕ), valamint a nem hadászati rakétavédelmi rendszer (ÍĎĐÎ – Íĺńňđŕňĺăč÷ĺńęŕ˙ Ďđîňčâîđŕęĺňíŕ˙ Oáîđîíŕ) képezi. A rendszer elemeit tekintve érzékelõeszközöket, rakétafegyvereket és vezetési eszközöket tartalmaz.

AZ SZ–300PMU–2 LÉGVÉDELMI RAKÉTARENDSZER

Az elsõsorban a fontosabb adminisztratív, gazdasági és katonai központok légi csapások elleni oltalmazására szolgáló Sz–300PMU–2 (SA–10E, Favorit) légvédelmi rakétarendszert az elsõ öbölháborút követõ fejlesztések eredményeként 1997-ben kezdték rendszerbe állítani. A nagy mobilitású, föld-levegõ típusú rakétarendszer a hagyományos légi támadóeszközök mellett már a robotrepülõgépek és az 1000 km-nél kisebb hatótávolságú ballisztikus rakéták visszatérõ szakaszon történõ megsemmisítésére is képes. Képességeit tekintve az amerikai Patriot rendszer PAC–2 változatához hasonlítható.
A rendszer alapváltozatát jelentõ Sz–300P (SA–10, Grumble) típusú légvédelmi rakétarendszer a 70-es évek végén kezdte meg pályafutását. A több célcsatornás, de korlátozott mobilitási képességekkel rendelkezõ légvédelmi rendszert a honi légvédelem alapvetõ eszközének szánták. A távlati tervek szerint e típussal kívánták leváltani az akkor még tömegével rendszeresített, egycsatornás Volhov (SA–2) és Nyeva (SA–3) típusú rakétafegyvereket. A szinte nagyüzemi gyártás eredményeként a 80-as évek végére már több mint 80 légvédelmi rakétaüteg volt rendszerben, minek közel a fele a moszkvai védelmi gyûrûben teljesített szolgálatot.
Az eltelt évek alatt a folyamatosan továbbfejlesztett légvédelmi rakétarendszernek számtalan módosított, korszerûsített változata „gördült le a futószalagról”. Az Sz–300PT (SA–10A), Sz–300PSz (SA–10B), Sz–300PMU (SA–10C) és Sz–300PMU–1 (SA–10D) néven ismertté vált rendszerek az elõdeiknél minden esetben szélesebb távolsági és magassági tartományban voltak alkalmazhatók, és egyre nagyobb és nagyobb mobilitással rendelkeztek. Végül a ballisztikus rakéták által képviselt fenyegetés mértékének fokozódását és ezzel párhuzamosan az ellenük való védelem egyre növekvõ igényét szem elõtt tartva megszületett az Sz–300PMU–2 (SA–10E) típusú változat. Az új rendszerhez egy teljesen új elemet, a ballisztikus rakéták fejrészének felderítését nagy távolságon biztosító radart fejlesztettek ki.
A fejlesztések eredményeként az Sz–300PMU–2 típusú légvédelmi rakétarendszer képes a hagyományos légi célok, a robotrepülõgépek, valamint a nagyobb méretû levegõ-föld osztályú rakéták 3–200 km távolságtartományban és 10–27 000 m magassági tartományban történõ megsemmisítésére. A rendszer természetesen ballisztikus rakéták elleni képességekkel is rendelkezik. A szovjet/orosz kategorizálás szerinti, úgynevezett nem hadászati (hadmûveleti-harcászati) rakétákat 5–40 km távolságtartományban 27 km felsõ magassági határ alatt képes megsemmisíteni.
A légvédelmi rakétarendszert egységszintû (äčâčçčîí) szervezetben alkalmazzák. A maximum hat tûzalegységbõl, pontosabban légvédelmi rakétaütegbõl (ÎÁ – Îăíĺâŕ˙ Áŕňŕđĺ˙) álló légvédelmi rakétaegység vezetését, a tûzalegységek tevékenységének koordinálását a 83M6E2 típusjelû vezetési pont (ĘĎ — Ęîěŕíäíűé Ďóíęň) végzi. A vezetési pont technikai eszközeit az 54K6E2 típusú harcvezetési pont (ĎÁÓ – Ďóíęň Áîĺâîăî Óďđŕâëĺíč˙) és a 64N6E2 (Big Bird) típusú felderítõ radar (ĐËÎ – Đŕäčîëîęŕňîđ Îáíŕđóćĺíč˙) képezi.
A 83M6E2 típusú, egységszintû vezetési és irányítási rendszer (ĘĎ) a saját felderítõ radarjától kapott célinformációk mellett a tûzalegységektõl és az elöljáró vezetési pontról is kaphat felderítési adatokat. Egy idõben 200 cél adatainak feldolgozására és ennek részeként maximum 36 cél elleni tevékenység irányítására képes. A rendszer 54K6E2 típusú harcvezetési pontjának (ĎÁÓ) automatizált munkahelyein 5 fõ tevékenykedik. Az oldalszögben körbeforogatható, kétoldalas, fázisvezérelt antennarácsú 64N6E2 típusjelû felderítõ radar (ĐËÎ) kombinált, mechanikus és elektronikus nyalábvezérléssel biztosítja a légtér körkörös letapogatását. A radar felderítési távolsága maximum 300 km, és egyidejûleg maximum 200 célt képes automatikusan kezelni, és adataikat a vezetési pontra továbbítani.
A légvédelmi rakétaalegységek állományába alaphelyzetben ütegenként egy, 30N6E2 (Tomb Stone) típusú célmegvilágító és rakétairányító állomás (ĐĎÍ – Đŕäčîëîęŕňîđ ďîäńâĺňŕ č íŕâĺäĺíč˙) és maximum 12 db, 5P85SzE2 vagy 5P85TE2 típusú indítóberendezés (ĎÓ – Ďóńęîâŕ˙ óńňŕíîâęŕ) – mindegyiken 4-4 db, szállító-indító konténerben levõ rakéta – tartozik. Ez az alapkonfiguráció a mindenkori helyzet, illetve a harcfeladat függvényében bõvíthetõ. Ennek megfelelõen az üteg technikai eszközét képezheti a speciálisan a ballisztikus rakéták elleni ké- pességek fokozására kifejlesztett 96L6E jelû felderítõ radar (ĐËŃ – Đŕäčîëî- ęŕöčîííŕ˙ Ńňŕíöč˙) és/vagy a kis magasságú célok jobb felderítését szolgáló 76N6 (Clam Shell) típusú kismagasságú felderítõ radar (ÍÂÎ – Íčçęîâűńîňíűé Îáíŕđóćčňĺëü). E radarok antennái a 40V6M típusú antennatorony segítségével 25 m magasságig emelhetõk. Ebben az esetben azonban a bontási és a telepítési idõ egyaránt megközelítõen két órát vesz igénybe.
A tûzalegység központi elemét képezõ 30N6E2 célmegvilágító és rakétairányító állomás (ĐĎÍ) az alapvetõ üzemmódot jelentõ egységszintû centralizált vezetés mellett a számára kijelölt üzemi szektorban önálló tevékenységre is képes. A fázisvezérelt rácsantennával felszerelt berendezés a célok kutatása, felderítése, azonosítása és automatikus követése mellett végrehajt minden, a tüzelés folyamatával és eredményességének értékelésével kapcsolatos feladatot. Centralizált vezetés esetén az állomás reakcióideje nagyon kicsi. Mindössze 8-10 másodperc telik el a célmegjelölés megkapása és a tûzmegnyitás között. Egy tûzalegység egy idõben 6 célra képes tevékenykedni, célonként maximum két rakéta indításával. Az állomás automatikus tevékenységének felügyeletét 5 fõs kezelõállomány végzi.
A légvédelmi rakétarendszer egyfokozatú, normál aerodinamikai felépítésû, szilárd hajtómûves rakétáját kimondottan a ballisztikus rakéták megsemmisítése céljából fejlesztették ki. Az elõdeitõl több vonatkozásban, de elsõsorban a harci rész és a fedélzeti elektronika tekintetében különbözõ 48N6E2 típusú megsemmisítõeszköz maximális sebessége 2100 m/s. A rakéta a kezdeti szakaszon realizálódó inerciális irányítás után a földi rakétairányító állomásról (ĐĎÍ) történõ parancsirányítással repül.
A repülés végsõ fázisában a távirányítás a Patriot-rendszer PAC–2 változatánál is alkalmazott módon, vagyis a rakéta által mért és az irányítási pontra továbbított célkoordináták alapján valósul meg (TVM – Track Via Missile). A repeszhatású harci rész felrobbantásáról félaktív üzemû rádiógyújtó gondoskodik.



A rendszer önjáró indítóállványai (ĎÓ) állványonként 4 db rakéta szállítására és függõleges indítási helyzetbõl történõ indítására alkalmasak. Az állványokról a régebbi, Sz–300PMU–1 rendszer rakétái is elindíthatók. A saját áramellátással rendelkezõ állványok újratöltése a rakétaszállító gépjármû speciális darujával lehetséges.
A légvédelmi rakétarendszer saját energiaellátó és navigációs eszközökkel rendelkezik. A mobil, kerekes gépjármûalvázakra vagy -utánfutókra telepített elemei közötti kapcsolatot vezeték nélküli kommunikációs rendszer biztosítja. A rakétarendszer telepítése és menetkésszé tétele egyaránt néhány perc alatt végrehajtható.


AZ SZ–400 LÉGVÉDELMI RAKÉTARENDSZER

A fontosabb adminisztratív, gazdasági és katonai központok, körzetek, valamint a világ különbözõ hadszínterein lévõ csapatcsoportosítások elleni légi csapások megakadályozására, illetve hatékonyságának korlátozására kifejlesztett Sz–400, Triumph (SA–20, Gargoyle) nevet viselõ légvédelmi rakétarendszer a hagyományos légi támadóeszközök mellett az aerodinamikai rakéták és a 3500 km-nél kisebb hatótávolságú ballisztikus rakéták megsemmisítésére is képes.
A 400 km hatótávolságú föld-levegõ osztályú rakétarendszerrõl szóló elsõ hivatalos hírek 1999-ben, az elsõ sikeres kísérletek után jelentek meg. Az akkori nyilatkozatokból úgy tûnt, hogy az új légvédelmi rakétarendszer nagyon hamar rendszerbe is áll. Erre azonban csak 2006-ban került sor.
Annak ellenére, hogy a rendszert a legkorszerûbb technikai megoldások és a legújabb technológiák alkalmazása jellemzi, a fejlesztõk igen nagy figyelmet fordítottak az Sz–300P rakétafegyver-családdal – azon belül is elsõsorban az Sz–300PMU–1 és PMU2 típusokkal – való folytonosság biztosítására, az ott már jól bevált technikai eszközök megtartására. Jól tükrözi az ez irányú törekvéseket a rendszer struktúrája is, ami nem sok eltérést mutat a közvetlen elõdnek tekinthetõ, Sz300–PMU–2 típushoz viszonyítva. Az ugyancsak egységszintû szervezetben alkalmazott Sz–400 légvédelmi rakétarendszer a vezetési üteg mellett nyolc tûzalegységbõl, azaz nyolc légvédelmi rakétaütegbõl áll.
A vezetési üteg központi elemét az egységszintû centralizált, automatizált vezetés lehetõségét biztosító 86M6E vezetési pont (ĘĎ – Ęîěŕíäíűé Ďóíęň) képezi. A vezetési pont technikai eszközei gyakorlatilag megegyeznek az Sz–300PMU–2 rendszernél már bevált eszközökkel. Ennek megfelelõen ide tartozik az 54K6E2 típusú harcvezetési pont (ĎÁÓ – Ďóíęň Áîĺâîăî Óďđŕâëĺíč˙) és a 64N6 típusú felderítõ radar (ĐËÎ – Đŕäčîëîęŕňîđ Îáíŕđóćĺíč˙).
A rakétaütegek alapkonfiguráció szerinti technikai eszközeit az elõdjéhez képest továbbfejlesztett 36N6 (Grave Stone) típusú célmegvilágító és rakétairányító állomás (ĐĎÍ – Đŕäčîëîęŕňîđ ďîäńâĺňŕ č íŕâĺäĺíč˙), valamint az Sz–300PMU–2 rendszernél is alkalmazott 5P85Sz és/vagy 5P85T típusú indítóberendezések (ĎÓ – Ďóńęîâŕ˙ óńňŕíîâęŕ) képezik. Természetesen az elõdökhöz hasonlóan a fejlesztõk ennél a típusnál is megteremtették a célok hatékonyabb kutatásához, felderítéséhez és azonosításához szükséges, autonóm kiegészítõ berendezések csatlakoztatásának feltételeit. Ez alapján a rendszer részét képezheti a 76N6 típusú kismagasságú felderítõ radar (ÍÂÎ – Íčçęîâűńîňíűé Îáíŕđóćčňĺëü) és egy külön erre a célra kifejlesztett, megközelítõen 600 km maximális felderítési távolsággal rendelkezõ felderítõ radar (ĐËŃ – Đŕäčîëîęŕöčîííŕ˙ Ńňŕíöč˙). Egy tûzalegység egy idõben 8 célra képes tevékenykedni.

A légvédelmi rakétarendszerhez, elsõsorban a ballisztikus rakéták elleni képességek fokozását szem elõtt tartva, az eddigiekhez viszonyítva teljesen új típusú rakétát, pontosabban rakétákat fejlesztettek ki. A kisebb méretû, 9M96E2 jelû rakéta kifejlesztése révén az indítóberendezések – éppen a rakéta jelentõsen lecsökkentett méretei miatt – lényegesen több, pontosan négyszer annyi, vagyis 16 db rakéta szállítására és indítására képesek. E rakéták alkalmazásával a jelentõsen megnövelt tûzerejû légvédelmi rakétarendszer a hagyományos légi támadóeszközöket 120 km maximális távolságon, 5 m-tõl 30 km-ig terjedõ magasságtartományban képes megsemmisíteni. Ballisztikus rakéták elleni alkalmazás esetén a távoli határ 40 km-re, a felsõ határ pedig 20 km-re korlátozódik.
A rendkívüli manõverezõképességgel – magasságtól függõen 20–60 g – rendelkezõ úgynevezett „kacsa” aerodinamikai elrendezésû rakéta kiegészítõ gázdinamikai kormányzással is rendelkezik. Ez a képesség, a repülés végsõ fázisában alkalmazott aktív radaros önirányítással párosulva, igen nagy pontosságot biztosít és lehetõvé teszi a célok közvetlen találattal (ďđ˙ěîĺ ďîďŕäŕíčĺ) történõ megsemmisítését. A nagyobb méretû, egyelõre még típusjelzés nélküli rakéta, ami napjainkban még egyedülálló képességekkel rendelkezik, a rendelkezésre álló információk alapján az Sz–300VM rendszer 9M82M és 9M83M típusú rakétáinál már bevált megoldásokra épül. Alkalmazásával a hagyományos légi támadóeszközöket maximum 400 km távolságon lehet megsemmisíteni. Radaros keresõfejének köszönhetõen a rakéta rendelkezik a horizonton túli célok megsemmisítésének képességével is. A különleges keresõfej, ami a repülés végfázisában aktív és passzív üzemben egyaránt képes mûködni, földi parancsra kutatás üzemmódba kapcsolható. Ebben az esetben – amennyiben az önálló célkutatás eredményes – az elfogás után a rakéta aktív önirányítással vezeti magát a célra. Ez a képesség elsõsorban az aktív zavarást alkalmazó légi támadóeszközök, a nagy távolságon lévõ ellenséges korai elõrejelzõ és irányító repülõgépek, valamint a nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták elleni tevékenység során lehet rendkívül hatásos, de javíthatja a lopakodó technológiát alkalmazó légi támadóeszközök megsemmisítési lehetõségét is.
A két új rakéta mellett a rakétarendszer képes kezelni az Sz–300PMU–1 és az Sz–300PMU–2 típusú rendszerek 48N6E, illetve 48N6E2 jelû rakétáit is. Az autonóm rendszerként is alkalmazható, különleges kommunikációs hálózattal rendelkezõ Sz–400 légvédelmi rakétarendszer felsõbb szintû centralizált vezetéssel is mûködhet. Ez a képesség nem utolsósorban annak a rendkívül korszerû és rugalmas szoftvernek is köszönhetõ, ami a szükséges csatolóeszközök segítségével megteremtheti a hasonló rendeltetésû NATO-rendszerekhez való csatlakoztatás lehetõségét is.
A rendelkezésre álló információk szerint ez a kiemelkedõ képességekkel bíró rendszer jó esélyekkel indul az orosz katonai vezetés által már évek óta „meghirdetett”, a rendszeresített légvédelmi rakétarendszerek típusválasztékának csökkentésére irányuló „versenyben”.

AZ A–135 RAKÉTAVÉDELMI RENDSZER

Az orosz fõváros, Moszkva és a környezõ terület elleni ballisztikus rakétákkal végrehajtott támadás megakadályozására, illetve hatékonyságának korlátozására létrehozott A–135 rakétavédelmi rendszer képes az interkontinentális ballisztikus rakéták felderítésére és azok robbanófejeinek megsemmisítésére. A hivatalosnak tekinthetõ megfogalmazás szerint a rendszer nem a tömegesen érkezõ ballisztikus rakéták támadásának elhárítását célozza, mindössze az egyedi, véletlenszerûen elindított rakéták megsemmisítésére, vagy egy esetlegesen a harmadik világ valamelyik országából indított korlátozott méretû rakétatámadás visszaverésére szolgál.
Ez a stacioner jellegû, többcsatornás rakétavédelmi rendszer kétrétegû védelmet biztosít. Nagyobb hatótávolságú, 51T6 (SH–11, Gorgon) típusú ellenrakétája a felsõ rétegben, míg a kisebb hatótávolságú 53T6 (SH–08, Gazelle) típusú ellenrakétája az alsó rétegben képes a ballisztikus rakéták elleni tevékenységre még ellentevékenység (álcélok, zavarás) alkalmazása esetén is.
Az A–135 rakétavédelmi rendszer kiépítése gyakorlatilag már 1968-ban elkezdõdött. A több évtizedes megfeszített munka végül eredményre vezetett, és 1994-ben szolgálatba állt az ország egyetlen, még napjainkban is mûködõ hadászati rakétavédelmi rendszere. Összetételét tekintve a rendszer fõbb elemeit az 5K80 típusjelû vezetési pont (ĘÂĎ – Ęîěěŕíäíî-Âű÷čńëčňĺëíűé Ďóíęň), a Don–2NP (Pill Box), és a Dunaj–3U (Cat House) típusú radarok, valamint az elõzõekben már említett 51T6 és 53T6 típusú ellenrakéták jelentik. Természetesen a rendszer szerves részét képezi az elemei közötti többszörös elérést biztosító, viszonylagosan nagy sávszélességû adattovábbító hálózat (ŃĎÄ – Ńčńňĺěŕ Ďĺđĺäŕ÷č Äŕííűő) is.
A rendszer központi elemeként az 5K80 típusjelû vezetési pont (ĘÂĎ) felelõs a harctevékenység elõkészítésének és végrehajtásának idõszakában a tervezési és szervezési feladatok végrehajtásáért. Nagy sebességû, Elbrus típusú számítógépe segítségével képes a támadó ballisztikus rakéták elleni tevékenység automatikus üzemmódban történõ, centralizált irányítására. E feladat végrehajtása során a saját radaroktól érkezõ adatok mellett feldolgozzák a külsõ forrásból, pontosabban a rakétatámadást elõrejelzõ rendszertõl (ŃĎĐÍ) érkezõ célinformációkat is. A kapott információk alapján a következõ lépésben a számítógép kidolgozza a támadás elhárításának optimális módját, és annak megfelelõen irányítja a rendszer elemeinek mûködését a rakéták indításának elõkészítése és repülése során. Az automatizált munkahelyeken dolgozó, a folyamat felügyeletét végzõ kezelõállomány számára a tevékenység fõbb pontjain minden esetben biztosított a beavatkozás lehetõsége.
A Moszkvától északkeletre mintegy 30 km távolságra megépített, többfunkciós, Don–2NP típusú radar a rendszeren belül kulcsfontosságú szerepet tölt be. A támadó ballisztikus rakéták felderítése és követése mellett felelõs az ellenrakéták célokról szóló információkkal történõ ellátásáért is. Képességeinek köszönhetõen azonban e funkció megvalósítása mellett a nyugati irányt megfigyelve információkat szolgáltat a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer számára is.
A centiméteres hullámhosszúságú, nagy teljesítményû, rendkívül érzékeny radar egy több mint 30 m magas, csonkolt piramis alakú építményben elhelyezve – minek mind a négy oldalán egy-egy 16 m átmérõjû fázisvezérelt rácsantenna található – oldalszögben 360 fokos, helyszögben pedig 90 fokos tartományban képes a célok (fej részek, roncsok, álcélok) felderítésére, azonosítására és követésére. A magas szinten automatizált mûködésû, igen jó zavarvédettséggel rendelkezõ adaptív radar maximális felderítési távolsága 6000 km. Érzékenységére és mérési pontosságára jellemzõ, hogy a kísérletek során egy 50 mm átmérõjû fémgömböt 1000 km távolságban is képes volt észlelni. Az ugyancsak modulrendszerû radar kiváló mûködési jellemzõi elsõsorban abból a ténybõl következnek, hogy kiépítése során a nyolcvanas évek élenjáró technológiáinak szinte minden elérhetõ eredményét felhasználták. Ennek megfelelõen a digitális jelfeldolgozást nagy sebességû számítógép támogatja, az optimális üzemmód kialakítása érdekében a letapogató jelek széles választéka áll rendelkezésre, és még az alkalmazott szoftverek is rugalmasan változtathatók.


Az A–135 rakétaelhárító rendszer másik jelentõs információforrása a Dunaj–3U (Cat House) típusú felderítõradar. Ez a deciméteres hullámtartományban mûködõ, magas szinten automatizált, nagy hatótávolságú felderítõeszköz alapvetõen a ballisztikus rakéták és más ûrbeli objektumok felderítésére, követésére, koordinátáik mérésére, valamint röppályájuk jellemzõinek meghatározása szolgál. Korai elõrejelzõ szerepkörben ugyancsak a nyugati irány megfigyelése a feladata. Az oldalszögben 51 fokos, helyszögben 48 fokos letapogatási szektorral rendelkezõ radar felderítési távolsága maximum 4600 km. Lehetõségeire jellemzõ, hogy a ballisztikus rakéták fejrészéhez hasonló, kisméretû célokat már 2100 km távolságon képes érzékelni, és ezekbõl egy idõben akár 30 darab követésére is képes.
A különálló építményben, egymástól mintegy 100 m-re elhelyezett adó- és vevõállomás fázisvezérelt rácsantennával van felszerelve. A sugárnyaláb eltérítését oldalszögben frekvenciavezérléssel, helyszögben pedig fázisvezérléssel végzik. A légtér letapogatása, illetve a célok felderítése alapesetben soronkénti tapogatással, programozottan történik. Adott esetben azonban – a rakétatámadást elõrejelzõ rendszertõl kapott adatok alapján – irányított célkutatás is lehetséges. Ez a kapcsolat azonban visszafelé is mûködik. Ennek megfelelõen a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer célszerûn képes hasznosítani az A–135 rakétaelhárító rendszer Dunaj–3U típusú radarjának felderítési adatait is.
Az A–135 rendszer rakétáit, pontosabban a rakéták indítóállásait Moszkva körül két gyûrûben helyezték el. A belsõ gyûrûn a kisebb hatótávolságú és hatómagasságú 53T6 (SH–08, Gazelle), míg a külsõ gyûrûn a nagy hatótávolságú 51T6 (SH–11, Gorgon) rakéták állásai vannak.
A rendszer kisebb hatótávolságú, 53T6 típusú rakétája a ballisztikus rakéták viszszatérõ szakaszon, vagyis az alsó légrétegben történõ megsemmisítésére szolgál. A közel 10 m hosszú, kúp alakú, kétfokozatú, szilárd üzemanyagú hajtómûvel rendelkezõ megsemmisítõ eszköz manõverezõképessége többszörösen is felülmúlja a légvédelmi rakéták ez irányú képességeit. Végsebessége több mint 10 M. A támadórakétákat, illetve azok fejrészeit maximum 80 km távolságon, 30 km felsõ magassági határ alatt képes megsemmisíteni. Az eredetileg 10 kt-s nukleáris robbanótöltettel rendelkezõ rakéták 1997 óta hagyományos, repeszhatású robbanófejjel vannak felszerelve.
A nukleáris támadások ellen is védelmet nyújtó túlnyomásos konténerekben levõ Gazelle rakétákat speciálisan megerõsített, gyorsan mozgó fedelekkel zárható, illetve nyitható silókból, függõleges helyzetbõl indítják. A rakéták irányítása a repülés kezdeti szakaszán programozott inerciális irányítással, késõbb rádióparancsok segítségével, úgynevezett korrekciós parancsirányítással történik. A repülés végsõ fázisában félaktív radaros önirányítást alkalmaznak. A kormányzás alapvetõen aerodinamikai elven, kormánylapátok segítségével történik, de stabilitás és az irányítás nagyobb hatékonysága érdekében – vagyis a rakéta nagy sebességébõl adódó hátrányok kompenzálása céljából – kiegészítõ gázdinamikai kormányzást is alkalmaznak.
A cél megsemmisítése fókuszált repeszhatású harci rész segítségével történik, minek kellõ pillanatban való felrobbantásáról passzív rádiógyújtó gondoskodik. A technikai fejlesztések során azonban – elsõsorban a végsõ fázisban alkalmazott önirányítás és a kiegészítõ gázdinamikai kormányzás által biztosított lehetõségeket kihasználva – napjainkra már megteremtették a közvetlen találattal (ďđ˙ěîĺ ďîďŕäŕíčĺ) történõ megsemmisítés lehetõségét is.
A rendszer másik, 51T6 típusú rakétája – ami az A–135 rakétaelhárító rendszert tulajdonképpen felsõ rétegû, vagy ha igazán pontosan akarunk fogalmazni, kétrétegû rakétavédelmi rendszerré teszi – képes a támadó ballisztikus rakéták fejrészeit 30 km magassághatár felett, maximum 350 km távolságon megsemmisíteni. A megközelítõen 20 m hosszú, mintegy 2,5 m átmérõjû, háromfokozatú, soros felépítésû rakéta szilárd üzemanyagú gyorsító hajtómûvel és folyékony üzemanyagú utazó hajtómûvel rendelkezik. A rendelkezésre álló információk szerint a 90-es évek végétõl ezt, az eredetileg 1 Mt-ás nukleáris robbanótöltettel ellátott megsemmisítõeszközt is hagyományos, repeszhatású robbanófejjel szerelték fel.
Az indítóállásban levõ, túlnyomásos konténerben tárolt rakétát a kisebb „testvéréhez” hasonlóan ugyancsak erõsen védett, gyorsan nyitható és zárható tetõvel ellátott silóból indítják, függõleges helyzetbõl. Az indítást követõen a rakéta – a fedélzeti számítógépébe még az indítás elõtt betáplált program szerint – inerciális irányítással repül a cél felé. A repülés középsõ fázisában korrekciós parancsirányítás történik, ahol az irányítóparancsokat a rakéta fedélzetén dolgozzák ki a földi állomástól kapott céladatok alapján. E módszer segítségével még a rakéta repülése során is van lehetõség új feladat meghatározására, pontosabban másik célpont kijelölésére.
A fejlesztések eredményeként a repülés végsõ szakaszában a rakéta passzív, infra önirányítással repül, ami a korábbiaknál lényegesen nagyobb pontosságot biztosít. Tulajdonképpen ez a képesség tette lehetõvé a nukleáris harci részek hagyományos repeszhatású robbanófejekkel történõ kiváltását is.
A rakéta kormányzása a sûrû légrétegben kormánylapátok segítségével, majd a ritkább légrétegben, illetve az atmoszférán kívül gázdinamikai elven biztosított. A fókuszált repeszhatású harci rész kellõ pillanatban való felrobbantása passzív rádiógyújtóval történik. Az eredményes kísérletek azonban arra engednek következtetni, hogy hamarosan ez a rakéta is képes lesz a célok közvetlen találattal történõ megsemmisítésére. Az A–135 rakétaelhárító rendszer létjogosultsága folyamatosan, de fõleg a Szovjetunió szétesése óta komoly vitákat gerjeszt. Több, egymásnak is ellentmondó hír jebel- lent meg a rendszer sorsával kapcsolatban. Az utóbbi idõben azonban megerõsödni látszik az az elképzelés, miszerint az A–135 rendszerre, illetve annak korszerûsített változatára a légi-kozmikus védelem szerves részeként a jövõben is fontos szerep hárul.


A VEZETÉSI ÉS IRÁNYÍTÁSI ESZKÖZÖK

A vezetési és irányítási eszközökre az orosz koncepció szerint is jelentõs szerep hárul. Jól megfigyelhetõ ez a tény már a vezetési rendszerrel szemben támasztott követelmények megfogalmazásánál is, ahol nemcsak a harctevékenység végrehajtására, hanem annak tervezésére is nagy figyelmet fordítanak. Elgondolásuk szerint a ballisztikus rakéták repülés közbeni megsemmisítésének tényleges végrehajtása mellett a tervezési rendszernek is rendkívüli operativitással kell rendelkeznie, és biztosítania kell a kidolgozott alkalmazási tervek rugalmas korrekciójának lehetõségét a mûveletek végrehajtása során. E gondolat alapján a fejlesztések már a rakétavédelmi rendszer kiépítésének kezdeti szakaszán a vezetési és irányítási rendszer teljes automatizálásának irányába fordultak, minek során nagy jelentõséget tulajdonítottak az információk megfelelõ helyre, kellõ idõben történõ továbbítási lehetõségének megteremtésére.
Az elképzelések viszonylag nagyon hamar, már a 90-es években megjelentek a gyakorlatban is, minek eredményeként – a szovjet koncepció vonalán tovább haladva – az orosz légvédelem (ĎÂÎ – Ďđîňčâîâîçäóříŕ˙ Îáîđîíŕ) és annak részeként a rakétavédelem napjainkban olyan ténylegesen mûködõ vezetési rendszerrel rendelkezik, ami a rendelkezésre álló nagy sebességû és nagy kapacitású, többszörös elérést biztosító, összetett kommunikációs hálózatra támaszkodva képes a rakétavédelemben részt vevõ erõk centralizált vezetésére. Az alapvetõen a ’80-as évek technikai színvonalát tükrözõ, teljes mértékben hierarchikus jellegû védelmi rendszer viszonylagos rugalmasságát a moduláris felépítés biztosítja. A modulrendszernek köszönhetõen a védelmi rendszer képes légi támadóeszközök elleni harcra alkalmas erõforrások magas szintû integrációjára, azok haderõnemi, illetve fegyvernemi hovatartozásától függetlenül.
Ez a megoldás természetesen egyértelmûen megfelel a légvédelem elõzõekben már tárgyalt „orosz” koncepciójának, miszerint a ballisztikus rakéták elleni védelem a hagyományos légi támadóeszközök elleni védelemmel együtt szerves egységet alkot. Az egység alapját, a közös platformot az egységes információs rendszer képezi, ahol az információk áramlása alapvetõen a hierarchikus szervezeti felépítéshez igazodik.
Oroszország rakétavédelmi rendszerének – beleértve a hadászati és a nem hadászati ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszereket egyaránt – „legfelsõbb szintû” információforrását a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer (ŃĎĐÍ – Ńčńňĺěŕ Ďđĺ- äóďđĺćäĺíč˙ î Đŕęĺňíîě Íŕďŕäĺíčč) jelenti. A rendszer vezetési pontja gyûjti, rendszerezi és feldolgozza a földi és ûrbázisú érzékelõktõl kapott információkat, majd megfelelõ szempontok szerinti szelektálás után gondoskodik azok a felhasználók, vagyis a rakétavédelmi rendszer hadmûveleti és nem hadmûveleti komponensei felé történõ továbbításáról. Az információs rendszer azonban kétirányú információ- áramlást biztosít. Ennek megfelelõen a rakétavédelmi rendszer „alsóbb szintû”, saját felderítõeszközökkel rendelkezõ elemei is képesek az általuk megszerzett információk továbbítására a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer felé.
Ez a kétirányú kapcsolat a leginkább a rakétavédelmi rendszer hadászati komponensét jelentõ A–135 rakétaelhárító rendszer és a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer közötti relációban nyilvánvaló. Ebben a kapcsolatban ugyanis – az elõzõekben már kifejtettek szerint – a rakétaelhárító rendszer saját felderítõeszközei már-már a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer szerves részeként üzemelnek.
Kevésbé látványos a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer és a nem hadászati rakétavédelmi rendszer végrehajtó elemei közötti kapcsolat. Ennek egyik magyarázatát a szervezeti hierarchiából adódó, és a külsõ szemlélõ számára esetlegesen hosszúnak ítélhetõ vezetési lánc jelenti, ami az ország légvédelmi körzetekre, zónákra és régiókra való felosztásából következik. Ebben a hierarchiában minden „közbensõ” vezetési szint felelõs az alárendelt katonai szervezetek tevékenységének koordinálásáért a harctevékenység elõkészítésének és végrehajtásának idõszakában egyaránt. Az információs rendszer azonban – éppen a támadó ballisztikus rakéták elleni tevékenység szûk idõtényezõi miatt – képes a közbensõ vezetési szintek „átugrására”, vagyis a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer információinak közvetlenül a végrehajtók vezetési pontjaira történõ továbbítására is.

A kapcsolatrendszer összetettségének másik oka, hogy a nem hadászati ballisztikus rakéták megsemmisítésére a hagyományos légi támadóeszközök ellen is tevékenykedõ rakétafegyvereket, illetve fegyverrendszereket alkalmazzák. Ebben az ösz szetett helyzetben – légvédelmi rakétaezred-, illetve dandárszinten – a tûzvezetés bonyolult feladatát ballisztikus rakéták elleni képességekkel is rendelkezõ automatizált vezetési eszközök végzik. Napjainkban a Bajkal–1ME és a Poljana–D4M típusú automatizált vezetési eszközök vannak szolgálatban. Ezek, a közel azonos paraméterekkel rendelkezõ vezetési eszközök, képesek a „bekötött” légvédelmi rakétafegyverek vonatkozásában – azok fegyvernemi hovatartozásától függetlenül – a tûzvezetés automatikus végrehajtására. A kezelõállomány beavatkozási lehetõsége természetesen mindkét eszköznél biztosított.


Az orosz rakétavédelem eszközrendszerének áttekintése után összegzésképpen bátran kijelenthetjük, hogy Oroszország – annak ellenére, hogy a volt Szovjetunióhoz képest lényegesen kisebb hadipotenciállal bír – kiemelt problémaként kezeli az ország ballisztikus rakéták elleni védelem képességének mind teljesebb mértékû megteremtését, és ennek megfelelõen ezen a területen kiemelkedõ képességekkel rendelkezik.
A rakétavédelmi rendszernek persze számos hiányossága, illetve pontosabban fogalmazva gyenge pontja is van. A legjelentõsebb gondot talán a rakétatámadást elõrejelzõ rendszer (ŃĎĐÍ) más országoktól való függõsége2 okozza. Ezt a problémát azonban már a közeljövõben nagy ütemben szándékoznak csökkenteni. A rendelkezésre álló információk szerint a megoldást egyfelõl az ûrlépcsõ relatív súlyának növelése, azaz új és pontosabban mérõ mûholdas infraérzékelõk szolgálatba állítása, másfelõl új fejlesztésû, nagy potenciálú, földi bázisú, helyhez kötött és mobil radarok országhatárokon belüli elhelyezése jelentheti.
A fejlesztési elképzelések természetesen a megsemmisítõeszközökre is kiterjednek. A rakétafegyverek terén napirenden van az A–135 rendszer folyamatos korszerûsítése és a közvetlen találattal történõ megsemmisítést célzó fejlesztések folytatása. Talán a legnagyobb volumenû továbblépés a nem hadászati rakétavédelem területén várható, ahol Oroszország nyilvánvaló hiányossággal küzd a hatékonyságot nagymértékben növelõ rétegezett rakétavédelem vonatkozásában. Jelenleg ugyanis csak az alsó rétegben, a Föld sûrû légkörében megsemmisíteni képes mobil fegyverekkel rendelkezik. A hatékony rakétavédelem megvalósítása céljából nagy energiákat koncentrál egy olyan mobil rakétaelhárító rendszer kifejlesztésére, amely képes megsemmisíteni a felsõ rétegben is a támadórakétákat.
Természetesen nem tévedünk nagyot, ha a rendelkezésre álló igen szûkös információk ellenére kijelentjük, hogy az orosz lézerfegyverek kifejlesztése napjainkban is folyamatban van. A Szovjetunióban a földi telepítésû, illetve az ûrbázisú lézerfegyverekkel kapcsolatos kutatások már a 60-as évek elején elkezdõdtek. A fejlesztések eredményeként a 80-as évekre a földi bázisú irányított energiájú fegyvereknek már több változatával is rendelkeztek. Ezek az eszközök képesek voltak a repülõgépeket és a mûholdakat megsemmisíteni, illetve feladataik végrehajtásában megakadályozni. A rendelkezésre álló információk alapján a világûrbe telepíthetõ lézerfegyverekkel kapcsolatos kutatások is eredményesek voltak. Ennek ellenére – bár a mûholdak és az interkontinentális ballisztikus rakéták megsemmisítésére képes ûrbázisú lézerfegyver kiépítése már 1987-ben körvonalazódni látszott – a rendszer kiépítésére a mai napig még nem került sor.
A fejlesztések azonban nagy valószínûséggel a vezetési rendszert érinthetik a legnagyobb mértékben, mivel a rakétaelhárító rendszer különbözõ, már meglévõ elemeinek a hatékony információcsere révén történõ összekapcsolása, az elemek tevékenységének vezetése, irányítása a vezetési rendszer közremûködésével valósul meg. A rendelkezésre álló információk szerint a légi-kozmikus védelem (ÂĘÎ – Âîçäóříî-Ęîńěč÷ĺńęŕ˙ Îáîđîíŕ) koncepciója mentén megvalósuló nagy léptékû korszerûsítés során a vezetési eszközök területén igen komoly változások várhatók. Talán nem tévedünk nagyot, ha az orosz rakétavédelem új vezetési rendszerét a hálózatközpontú hadviselés koncepciójának megfelelõen egy olyan egységes, a hierarchikus szervezeti struktúrától független rendszer részeként prognosztizáljuk, ami a meglévõnél lényegesen nagyobb hatékonysággal képes biztosítani a rakétavédelem céljára alkalmazható erõforrások teljes integrációját. (Vége)

RUTTAI LÁSZLÓ–KALMÁR ISTVÁN

Ŕęňóŕëüíűĺ çŕäŕ÷č đŕçâčňč˙ Âîîđóćĺííűő Ńčë Đîńńčéńęîé Ôĺäĺđŕöčč, Ěčíčńňĺđńňâî Îáîđîíű Đîńńčéńęîé Ôĺäĺđŕöčč, Ěîńęâŕ, 2003.

Ŕëüďĺđîâč÷, Ę. Ń.: Đŕęĺňű âîęđóă Ěîńęâű, Âîĺííîĺ Čçäŕňĺëüńňâî, Ěîńęâŕ, 2005.

BMDO Reviews Proposals To Work With Russia On NMD, Defense Daily, June 23, 2000.

Garwin, Richard L.: Technical Aspects of Ballistic Missile Defense, Presented at Arms Control and National Security Session, APS: Atlanta, March 1999.

Ęŕđďĺíęî, Ŕ. Â.: Ďđîňčâîđŕęĺňíŕ˙ č ďđîňčâîęîńěč÷ĺńęŕ˙ îáîđîíŕ, Íĺâńęčé áŕńňčîí No. 4. 1999. p. 2–47.

Ę. Ęŕďóńň˙í: Îň ďđîňčâîâîçäóříîé – ę ďđîňčâîđŕęĺňíîé îáîđîíĺ Ăđŕíč »Ŕëěŕçŕ« – ęíčăŕ, ďîńâ˙ůĺííŕ˙ 55-ëĺňčţ ÍĎÎ „Ŕëěŕç”, Ěîńęâŕ, 2002.

Ęîđďîđŕöč˙ »ÂŰĚĎĹË« Ńčńňĺěű Đŕęĺňíî-Ęîńěč÷ĺńęîé Îáîđîíű, Čçäŕňĺëüńęčé äîě »Îđóćčĺ č ňĺőíîëîăčč«. Ěîńęâŕ – 2004 ă.

Russian forces in decline - Part 5, Jane’s Intelligence Review, 1997. January; p. 14–18.

Ruttai László – Krajnc Zoltán – Kalmár István: A ballisztikus rakéták elleni védelem, Új Honvédségi Szemle 2003/7. sz. p. 23–41.

Ruttai László – Krajnc Zoltán – Kalmár István: A ballisztikus rakéták elleni aktív védelem eszközei I–II., Új Honvédségi Szemle 2004/5. sz. p. 52–70, és 2004/6. sz. p. 47–60.

Sergei Boyev: Shrewd Eyes and Mind of the Missile and Space Defense High-Potential Radars: Past, Present and Future, Military Parade 2001. September

The Military Balance 1999/2000, II SS, London, 1999.

Weldon: Time for U.S. to Call Russia’s Bluff on Missile Defense, Inside Missile Defense, March 7, 2001.

1 A nukleáris robbanótöltetek leszerelését a globális enyhülési folyamat mellett az is indokolta, hogy a 30 km magasság alatt történõ nukleáris robbanás – számvetések által igazoltan – mintegy 150-200 km2 területet veszélyeztetne, ráadásul mindezt Moszkva közvetlen közelében.

2 A földi bázisú radarhálózat 10 radarjából csupán 4 van Oroszország határain belül, a többi 6 a Szovjetunió szétesését követõen a határokon kívülre került.