Az Amerikai Egyesült Államokban 1983-ban meghirdetett „Hadászati Védelmi Kezdeményezés” (SDI – Strategic Defense Initiative) nagy fordulópontot jelentett az akkori Szovjetunió életében is. Mivel az amerikai tervek teljes mértékben ellentétesek voltak a szovjetek jövőre vonatkozó elképzeléseivel, így nem is lehet csodálkozni azon, hogy milyen intenzív reakciókat váltott ki. Érdekes jelenség volt például, amikor a New York Timesban megjelent nyilvános levélben több mint kétszáz szovjet tudós és kutató tiltakozott a védelmi kezdeményezés ellen. Ebben persze még semmi furcsaság nincs. Azonban ha azt is hozzátesszük, hogy a tiltakozó kutatók többsége közreműködött a Szovjetunió, akkor már jelentős erőt képviselő, ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszerének fejlesztésében, akkor már nem igazán érthető a felháborodás. Nyilvánvaló, hogy ez a levél is része volt az akkori szovjet propagandagépezet ellentámadásának. Nagy valószínűséggel úgy gondolták, hogy egy intenzív, széles körben terjesztett propagandával el tudják majd téríteni az Egyesült Államokat a kutatási program folytatásától. Megítélésük szerint erre igen nagy szükségük volt, mivel az amerikai tervek megvalósulásával a Szovjetunió elvesztette volna a támadó ballisztikus rakéták elleni védelem területén akkor még egyértelműen meglévő monopóliumát.

A Szovjetunió ballisztikus rakéták elleni védelme az amerikai filozófiától eltérő koncepció szerint formálódott. A szovjet rakétavédelem ugyanis nem önálló rendszerként kezdett szerveződni, hanem a klasszikusnak számító hagyományos légvédelem, követelményeknek megfelelő, továbbfejlesztéseként formálódott. Az ’50-es években független haderőnemmé váló légvédelem már a 60-as évek közepén új feladatokat kapott. Az egyik új feladatot a ballisztikus rakéták elleni védelem, a másikat pedig ezzel szoros összefüggésben a Föld körül keringő műholdak felderítése és szükség szerinti elpusztítása jelentette. A feladatszabás eredményeként a Szovjetunió már ezelőtt negyven évvel olyan fejlesztési program megvalósításába kezdett, ami még sok évig gyakorlatilag egyedülálló volt a világon. A rendszerrel szemben támasztott követelmények igen magasak voltak. Jól demonstrálja ezt az 1962-ben megjelent „Hadászat” című kiadvány is, ami elvárásként már akkor egy olyan legyőzhetetlen légvédelmi rendszer létrehozását jelölte meg, amelyik valameny nyi támadó légi járművet – beleértve a hagyományos repülőeszközöket és a ballisztikus rakétákat egyaránt – képes elpusztítani.
A légvédelem filozófiája az eltelt évek alatt nem sokat változott. Jól szemlélteti ezt a helyzetet a közelmúltban megjelent, az Orosz Föderáció fegyveres erői fejlesztésének aktuális feladataival foglalkozó, Ivanov-doktrínaként ismertté vált kiadvány is, ami a ballisztikus rakéták elleni védelmet továbbra is a légvédelem részeként kezeli. A kiadvány azonban emellett rámutat a rakétavédelem kettéválasztásának tényére is. Az alkalmazott terminológia szerint ugyanis a ballisztikus rakétákat két csoportba osztják. Az egyik csoportba a hadászati jelentőségű célpontok ellen alkalmazható, nagyobb hatótávolságú, hadászati ballisztikus rakéták tartoznak, míg a másik csoportot a kisebb hatótávolságú, hadműveleti-harcászati rakéták képezik. E második csoportba sorolható eszközök megjelölésére az orosz szakterminológiában a nem hadászati ballisztikus rakéták (íĺńňđŕňĺăč÷ĺńęčĺ áaëëčńňč÷ĺńęčĺ đŕęĺňű) kifejezést alkalmazzák. E koncepció értelmében a hadászati ballisztikus rakéták elleni védelem – a hasonló jelentőségű szárnyas rakéták elleni védelemmel együtt – a légvédelem hadászati szintjét képezi, míg a nem hadászati rakéták elleni védelem a légvédelem másik két összetevőjének, vagyis a honi objektumok, illetve a szárazföldi csapatok légvédelmének részét jelenti.1
A rakétavédelmi rendszer tényleges megvalósítása terén megtett út azonban egyáltalán nem volt egyszerű. A nagyra törő elvárások és a mindenképpen elismerésre méltó úttörő jellegű erőfeszítések eredményeként Oroszország napjainkban egy olyan hatékony, már-már lenyűgözőnek mondható többrétegű rakétavédelmi rendszerrel rendelkezik, ami a főváros ballisztikus rakéták támadásával szembeni védelme mellett képes a fontosabb honi objektumok és a szárazföldi csapatok oltalmazására is.
A rendszer fejlesztésének napjainkban is kiemelt jelentőséget tulajdonítanak. Jól demonstrálja ezt a tényt, hogy talán az egyetlen olyan katonai program, ahol a viszonylag legyengült Oroszország még ma is a szovjet hagyományok szerinti dimenziókban folytatja a fejlesztéseket.


A hadászati rakétavédelem

A Szovjetunióban már 1947-ben, a II. világháború után megfogalmazódott a ballisztikus rakéták elleni védelem igénye. Az akkori politikai helyzetben a gondolatokat nagyon hamar követték a tettek is, így 1948 és 1951 között a Védelmi Minisztérium két – addig a ballisztikus rakéták fejlesztésén és alkalmazásán dolgozó – kutatóintézetet is megbízott a ballisztikus rakéták elhárításának elvi lehetőségeit, valamint az ellenrakéta-rendszerek megvalósítási módjait és a szükséges technológiák kifejlesztésének lehetőségeit feltáró alapkutatások végrehajtásával.
A kutatócsoportok – munkájukat főként a légvédelemben addig folytatott kutatások és fejlesztések eredményeire alapozva – kétféle megoldási módszerre tettek javaslatot. Az egyik javaslat egy hagyományos, repeszhatású harci résszel felszerelt, rádióparancs távirányítású ellenrakéta létrehozásának lehetőségét vázolta, ami a támadó ballisztikus rakétát a harci rész – a cél sebességétől függően változtatható nyílásszögű kúp palástja mentén – körkörösen szétrepülő repeszeivel semmisíti meg. A másik, talán korszerűbbnek tűnő megoldási javaslat egy olyan ellenrakéta-rendszer megvalósítását irányozta elő, minek rakétája a kezdeti szakaszon rádióparancs-távirányítással, majd a végfázisban önirányítással jut a cél közelébe. Az elgondolás szerint a támadó rakéta megsemmisítését ugyancsak irányított repeszhatású harci résszel tervezték. A nagyobb repeszsűrűség biztosítása céljából azonban a repeszek nem körkörösen, hanem fókuszáltan, csak egy kisebb szektorban repültek volna szét. A szétrepülési szektornak a cél irányába fordítását az ellenrakéta hossztengelye mentén történő elfordításával tervezték megoldani.
A kutatási és fejlesztési munkák intenzívebb szakaszába lépve 1950-ben megalakult a KB–1 (ĘÁ – Ęîíňđóęňîđíîĺ Áóđî) tervezőiroda, minek fő feladata Moszkva légvédelmi rakétarendszerének kifejlesztése volt. A célkitűzések fontosságára való tekintettel a végrehajtásba bevonták az irányított rakéták és irányító rendszerek kifejlesztésén dolgozó vezető specialistákat, valamint a rádiózás és az elektronika területén kiemelkedő teljesítményt felmutató szakembereket. A munka intenzitására jellemző, hogy a tervezőiroda – a hagyományos repülőgépek megsemmisítésére alkalmas rakétafegyverek fejlesztésével párhuzamosan – már az 50-es évek elején egy sor kísérletet hajtott végre a ballisztikus rakéták elhárítására alkalmas rakétavédelmi rendszer fejlesztési követelményeinek és alapvető fizikai alapjainak meghatározása, illetve feltárása céljából. Az erőfeszítések eredményeként – alapvetően a németek által a háború időszakában kidolgozott elvekre és kutatási eredményekre támaszkodva – nagyon hamar megszületett az első hazai fejlesztésű légvédelmi rakétarendszer. Az Sz–25 (SA–1, Guild) típusjelű, fix-bázisú föld-levegő típusú rakétarendszer – az 1953-ban befejezett sikeres próbatesztek után – Moszkva légvédelmét biztosítva azonnal szolgálatba is állt.
Talán érdemes megemlíteni, hogy a megközelítően 45 km hatótávolságú rakétafegyver, V–300 típusú rakétáját atomfejjel is felszerelhették. Ez a tény főleg annak ismeretében lehet különösen érdekes, hogy a kiépített légvédelmi rakétarendszer alaprendeltetése az akkori prognózisok szerint valószínűsített, nagy kötelékekben támadó bombázó-repülőgépek megsemmisítése volt.
A főváros körkörös oltalmazását biztosító, kétlépcsős harcrendben telepített rakétafegyverek felderítési adatokkal történő ellátását a védendő objektum középpontjától 200-250 km távolságban, egymástól 20-25 km-re, ugyancsak két lépcsősben elhelyezett nagy felderítési távolságú radarokkal biztosították.
A kiépített rendszer annak ellenére, hogy nem rendelkezett ballisztikus rakéták elleni képességekkel és több ismert és soha ki nem javított hibája is volt, összességében mégis eredményesnek tekinthető. Az 1987-ben történő kivonásáig folyamatosan szolgálatban lévő rakétafegyver ugyanis meghatározó iránymutatást jelentett a további fejlesztések számára. Tulajdonképpen ez az eszköz képezte az alapot a későbbiekben kifejlesztett, a szovjet légvédelem alapját jelentő Sz–75 (SA–2, Guideline) típusú, valamint a ballisztikus rakéták ellen alkalmazható A–35 típusú rakétafegyverek kifejlesztéséhez.


Az első kísérleti rendszer

A fejlesztők és az alkalmazók nagyon hamar felismerték az akkor még feltétlenül úttörő jelentőségűnek számító, Sz–25 légvédelmi rakétafegyver hiányosságait. Talán éppen ezzel volt indokolható, hogy az 1956 végén megszületett hivatalos döntést meg sem várva, már 1954-ben hozzáláttak egy ballisztikus rakéták ellen alkalmazható védelmi rendszer kifejlesztéséhez. Az első lépést az úgynevezett A-rendszer (System A) jelentette.
A feladatot rendkívül kiemelt jelentőségűnek tekintve, a gyakorlati végrehajtás céljából Közép-Ázsiában, Sary Shagan közelében létrehoztak egy rakétaelhárító-rendszereket fejlesztő központot. Működésének közel négy évtizede alatt ez az úgynevezett „A” kísérleti bázis adott otthont a későbbi fejlesztéseknek is.
Az A-rendszer kísérletei során a szovjet mérnökök ellenrakétaként az Sz–25 rendszer továbbfejlesztett rakétáját használták. Ennek két oka is volt. Az egyik, hogy megítélésük szerint az ellenrakéta felépítése és a rakétahajtómű tolóereje nem jelentett igazán meghatározó tényezőt a rakétavédelmi kísérletek során, a másik pedig az, hogy az idő nagyon sürgetett, és ez a nukleáris harci résszel is felszerelhető rakéta már akkor elérhető volt számukra.2
A szakembereknek azonban több jelentős problémával kellett szembenézniük már a fejlesztések kezdeti szakaszán. Ezek közül is talán a legnagyobb gondot a megbízható megsemmisítés követelményének kielégítése jelentette. Az alkalmazott technológia akkori színvonalán ugyanis ennek érdekében az elfogórakétáknak nagyon meg kellett közelíteniük a célt. A megfelelő megoldás keresése során az addig alkalmazott rádiógyújtós megoldások finomítása mellett – az elfogórakéta repülésének végső fázisában – az infraérzékelők alkalmazásával végrehajtott önirányítás módszerével is próbálkoztak. Ezt a megoldást azonban a megvalósítás beláthatatlan idejű és bizonytalan kimenetelű technológiai fejlesztéseinek igényei miatt elvetették. Ezzel szemben a pusztítás sugarának, illetve a megsemmisítés hatékonyságának növelése céljából nukleáris robbanófejekkel is kísérleteztek.
A szükséges hatékonyságú megsemmisítés igénye mellett persze nagy kihívást jelentett a támadó ballisztikus rakéták, pontosabban azok harci részeinek megbízható felderítése és követése is. A megoldás lehetőségét a szakemberek által „megálmodott” nagy hatótávolságú, elektronikus nyalábeltérítésű radar jelentette. A Dunaj–2 (Hen Roost) névre keresztelt radar a támadó rakéták robbanófejeit már 1200 km távolságon képes volt felderíteni, és egy időben több céltárgyat is követhetett. Nagy hullámhoszszának következtében azonban elég pontatlan volt. Ráadásul az 50-es évek kezdetleges szovjet számítógépei nem tudták biztosítani a pontos követéshez, illetve több cél egyidejű kezeléséhez ténylegesen szükséges számítási kapacitást. A hiányosságok ellenére azonban a Dunaj–2 nemcsak felderítette a támadó rakéták robbanófejeit, hanem hozzávetőlegesen prognosztizálta is azok röppályáját, és emellett a számított adatok alapján alapvető tűzvezetési funkciót is megvalósított az egyes robbanófejekről szóló információk elosztásával.
A célok követését második lépésben az ugyancsak nagy, méteres hullámhosszúságú, egyszerű parabolaantennájú radarok végezték. E radarok egyenként szintén nem voltak képesek a célok pontos helyének meghatározására, azonban hármas csoportokban működve – egy közel 100 km sugarú kör mentén elhelyezve és ugyanarra a célra, illetve robbanófejre irányítva – egy szimpla számítógép segítségével már képesek voltak a koordináták szükséges pontossággal történő meghatározására. Ez persze azt is jelentette, hogy a feladat végrehajtásának ebben a fázisában minden egyes célponthoz és természetesen minden egyes ellenrakétához három-három radart kellett hozzárendelni. A folyamat végső szakaszában, vagyis az ellenrakéta rávezetése során ezek a párokban települt „radarhármasok” szolgáltatták az ellenrakéta röppályáját meghatározó parancsok kidolgozásához szükséges adatokat. Az irányító parancsoknak az ellenrakéta fedélzetére továbbításáról egy egyszerű, elfordítható parabolaantennával felszerelt radarberendezés gondoskodott.
A megfeszített munka eredményeképpen az A-rendszer már 1961-ben készen állt a tesztelésre, és a V–1000 típusú, hagyományos robbanótöltettel felszerelt rakétája a március 1-jén végrehajtott próbalövészet során sikeresen megsemmisített egy megközelítően 3500 km hatótávolságú ballisztikus rakéta harci részének megfelelő méretű és sebességű célpontot. Márpedig ez a teljesítmény, az akkori viszonyok között rendelkezésre álló viszonylag alacsony szintű technológiát figyelembe véve, lenyűgöző volt.


A moszkvai védelmi rendszer

A kísérletek sikere és az addig elért eredmények lehetővé tették a fejlesztések folytatását, a főváros ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszere tényleges kiépítésének megkezdését. Ennek megfelelően 1962 végén jóváhagyták az alapvetően a Titan–2 és a Minuteman–2 típusú, egy robbanófejes interkontinentális ballisztikus rakéták támadásának elhárítására – pontosabban fejrészüknek a repülés végső fázisában történő megsemmisítésére – szolgáló A–35 rakétaelhárító rendszer alapkoncepcióját.
Nagyon hamar rájöttek azonban, hogy az A-rendszernél alkalmazott módszerek szerint túl sok radarberendezésre lenne szükség a célok megbízható megsemmisítéséhez. Ezt a problémát még tovább súlyosbította, hogy a támadó rakétáknál a harci töltet mellett álcélokat is kezdtek alkalmazni a rakétaelhárító rendszerek megtévesztése, illetve túlterhelése céljából. Ráadásul a megsemmisítések megengedhetetlen közelsége is további kérdéseket vetett fel. Végül is ezek a lényegi problémák azt eredményezték, hogy már 1964-ben egy új, pontosabban módosított koncepciót kellett kidolgozni.
A változtatások a védelmi rendszer struktúráját és működési rendjét egyaránt érintették.
A legsürgetőbb feladatnak egy új rendszerű ellenrakéta kifejlesztését tekintették, mivel az A-rendszer aerodinamikai kormányzású, V–1000 rakétája nem volt megfelelő az atmoszférán kívüli tevékenységre. Az új rakéta az eredetileg hagyományos légi támadóeszközök ellen alkalmazott S–75 rakétakomplexum V–750 típusú rakétájának folyékony üzemanyagú hajtóművét felhasználva képes volt a támadó rakéták fejrészeinek elfogására jóval az atmoszférán kívül is, mintegy 200 km magasságig. Az A-350 (SH–01, Galosh mod0) elnevezésű, maximálisan 300 km hatótávolságú rakétát az eredeti tervek szerint hagyományos repeszhatású harci résszel akarták felszerelni. Megfelelő technológia hiányában azonban a sűrű légkörön kívül nem voltak képesek a pontos rávezetésre. Mivel az idő sürgetett, így a leggyorsabb megoldást választva, az új rakétát nukleáris robbanófejjel szerelték fel, minek hatósugara 30 km volt. Ezzel a módszerrel persze nemcsak a rakétairányítás pontatlanságából adódó nehézségeket küszöbölték ki, hanem megoldották a valódi és az álcélok szétválasztásának – megfelelő pontosságú érzékelők híján jelentkező – problémáját is. A nukleáris töltettel ellátott ellenrakéta ugyanis „igen hatékonyan” megsemmisített volna mindent a harci rész hatósugarán belül.
Az ellenrakéták fejlesztésével párhuzamosan, a támadó rakéták minél korábbi felderítése érdekében döntés született egy országos szintű korai előrejelző rendszer kiépítéséről is. Az ez irányú kutatás és fejlesztés egymástól függetlenül, több helyen is folyt. Míg az Amerikai Egyesült Államok területéről indított ballisztikus rakéták indítását érzékelő űrtelepítésű rendszer kifejlesztésével a „Kometa” nevet viselő Központi Tudományos Kutató Intézet (ÖÍČČ – Öĺíňđŕëíî-íŕó÷íűé Čńńëĺäîâŕňĺëüńęčé Číńňčňóň) foglalkozott, addig a földi bázisú, horizonton túl felderítő eszközök létrehozásával kapcsolatos kutatások a Nagytávolságú Rádiókapcsolatok Tudományos Fejlesztő Intézetében (ÍČČÄŔĐ – Íŕó÷íî-čńńëĺäîâŕňĺëüńęčé Číńňčňóň Äŕëüíĺé Đŕäčîńâ˙çč) történtek. Természetesen a Szovjetunió Tudományos Akadémiája sem maradhatott ki a kutatásokból. A kezelésében működő Rádiótechnikai Intézetben (ĐŇČ – Đŕäčîňĺőíč÷ĺńęčé Číńňčňóň) folyó, a földi bázisú, nagy hatótávolságú, horizont fölött felderítő radarok kifejlesztésére irányuló munkák eredményeként végül 1967-re elkészült az első nagy hatótávolságú, a ballisztikus rakéták támadásának korai előrejelzése mellett, a műholdak követésére is alkalmas Dnyeszter (Hen House) típusú radarberendezés.
A védelmi rendszer hatékonyságának javítása érdekében – az A–350 típusú ellenrakéták nagyobb hatótávolságának kihasználása, valamint a valódi és az álcélok mind hatékonyabb megkülönböztetési lehetőségének biztosítása céljából – nekifogtak az A-rendszer Dunaj–2 (Hen Roost) radarjánál pontosabb, többfunkciós felderítő és tűzvezető radarberendezés kivitelezéséhez is. Az új, fázisvezérelt antennaráccsal rendelkező radar a Dunaj–3 (Top Roost), későbbi módosított változatai pedig a Dunaj–3M (Dog House) és a Dunaj–3U (Cat House) elnevezést kapták. A tervek szerint ezek a dm-es hullámhosszúságú, többfunkciós eszközök önállóan is végrehajthatták a célok felderítését és követését.
Hamar kiderült, hogy a teljes rendszer lényegesen hatékonyabbá tehető a már meglévő, Dunaj–2 típusú radarok korai előrejelző szerepkörben való működtetésével, azonban továbbra is nagy gondot jelentett az alkalmazott számítógépek kapacitása. Ezek, a feladat nagyságához mérten kezdetlegesnek tekinthető eszközök ugyanis még mindig a kritikus keresztmetszetet jelentették a célok pontos koordinátáinak meghatározásában.
Az 1968-ban kiadott, módosított rendszerkoncepció szerint a teljesen automatikus működésre is képes A–35 rakétavédelmi rendszer teljes architektúráját egy vezetési és számítási központ, nyolc nagy hatótávolságú, meghatározott szektorban működő korai előrejelző radar (Dnyeszter), nyolc felderítő és tűzvezető radar (Dunaj–3), valamint 16 rakétaüteg képezte, ütegenként 8 db egysínes, felszíni indítóállvánnyal, 1 db célkövető, 2 db rakétakövető és 1 db parancsközlő radarral.3
A védelmi rendszer egyes elemeinek kiépítését már a rendszer működésének próbái előtt megkezdték. Még javában folytak a kísérletek a shary shagani bázison, amikor a korai előrejelző rendszer radarjainak egy része a balti államokban, és az ország északi régióiban már üzemképesen várta a rendszerbe állítást. Az első tényleges próbára azonban csak 1967-ben került sor az A–35 rendszer Aldan nevű kísérleti konfigurációjával.
A rendszertesztek végül is igazolták, hogy a rakétavédelmi rendszer képes automatikus üzemmódban megsemmisíteni az egy robbanófejes támadórakétákat, még álcélok és aktív zavarás alkalmazása esetén is. Emellett azonban az is nagyon hamar kiderült, hogy a tervezett architektúra, még teljes kiépítése esetén sem képes elhárítani a több robbanófejes ballisztikus rakéták támadását. Ennek okán 1972-ben a rendszer hadrendbe állításával kapcsolatos munkálatokat leállították.
A továbblépés lehetőségét a szakértők a vezetési és számítási központ lényeges továbbfejlesztésében látták. Ennek kapcsán új algoritmusokat dolgoztak ki a több forrásból származó információk egyesített információs rendszerben történő feldolgozására, pontosabban a célok azonosítására, valamint a centralizált vezetés feladatának végrehajtására. Bár a korszerűsítés jelentősen növelte a rendszer képességeit, a kiépítés mégsem folytatódott. Az A–35 rakétavédelmi rendszer nem lépett túl a kísérleti fázison.
Az amerikai interkontinentális ballisztikus rakéták fejlesztési ütemét látva azonban nyilvánvaló volt, hogy Moszkva ballisztikus rakéták elleni védelme továbbra is elsődleges jelentőséggel bír. A gyors megoldás érdekében döntés született az A–35 rendszer rövid távon megvalósítható modernizációjáról.
Az A–35M típusjelű rendszer architektúrájában a legjelentősebb változtatást a továbbfejlesztett – bár külső megjelenésében a régitől alig eltérő – ellenrakéta jelentette. Meghatározó minőségi előrelépésként értékelhető, hogy az előd képességeit kibővítve, az A–350R (SH–04, Galosh mod1) típusjelű rakétánál megoldották az új célra való átállás repülés közbeni végrehajtásának lehetőségét. Emellett jelentősen fokozták az új rakéta fedélzeti berendezéseinek sugárzás elleni védettségét is, mivel felismerték, hogy egy támadás elhárítása során az egymáshoz viszonylag közel robbanó, nukleáris harci résszel felszerelt ellenrakéták egymásban is kárt tehetnek. E két fontos fejlesztés mellett lényegesen megnövelték a rakéták kihordási idejét is azáltal, hogy az üzemanyaggal való feltöltésüket és a harci részek felszerelését a korábbiaktól eltérően, a külön erre a célra szolgáló technikai bázisokon végezték. Ez a megoldás persze azt is eredményezte, hogy válsághelyzetekben jelentősen megnőtt a rakétaszállítások száma.
Az ellenrakéta fejlesztésével párhuzamosan a korai előrejelző rendszert is korszerűsítették. E munka során 1967-re elkészült a korszerűsített Dnyeszter–M típusú radar, ami későbbiekben a Dnyeper nevet kapta. Ez utóbbi változatból 1976-ban már négy radar volt szolgálatban. További jelentős előrelépést jelentett, hogy 1977-ben három, infravörös érzékelőkkel felszerelt műholdat állítottak pályára. Ezek az eszközök számottevően kibővítették a rendszer képességeit, mivel az Amerikai Egyesült Államok területéről indított támadó ballisztikus rakéták indító hajtóművének hőjét érzékelve, tulajdonképpen már az indítás pillanatától képesek voltak a felderítési adatok szolgáltatására.
Az erőfeszítések eredményeként az A–35 rendszer modernizált, A–35M jelű változata már 1977-ben készen állt a tesztelésre, és a sikeres próbák után, 1978-ban harci szolgálatba lépett. A rakétavédelmi rendszer fő vezetési pontját, a korszerűsített Dunaj–3M (Dog House) felderítő, követő és tűzvezető radarral együtt, Moszkvától mintegy tíz kilométerre, nyugatra helyezték el. A rakétaütegeket a főváros körül, egy 100 kilométeres sugarú kör mentén telepítették. A rendszer kiegészítéseként – reagálva az amerikai Pershing–2 típusú ballisztikus rakéták Nyugat-Európában történő telepítésére –, a Német Szövetségi Köztársaság területének lefedése céljából Moszkvától délre szolgálatba állították a Dunaj–3U (Cat House) típusú, többfunkciós radarberendezést.
Nem lehetett azonban nem észrevenni, hogy az A–35M elnevezésű rakétavédelmi rendszer továbbra is a „régi” problémákkal küszködött. Az alkalmazott szenzorok továbbra sem voltak képesek minden irányból a szükséges felderítési távolság biztosítására, és a földi bázisú radarok túl nagy hullámtartománya, illetve a számítógépek korlátozott számítási kapacitása miatt még mindig nem sikerült elérni a megfelelő felbontóképességet és követési pontosságot. Ráadásul a Dnyeper (Hen House) típusú radarokra épülő korai előrejelző rendszer radarjainak teljes hálózata sem volt még kész, és a kommunikációs vonalak kiépítése is késett. A legnagyobb problémát azonban az jelentette, hogy a védelem egyrétegű volt, így azok a célok, amiket az ellenrakéták valamilyen ok miatt nem tudtak megsemmisíteni, gyakorlatilag minden további ráhatás nélkül képesek lettek volna a kijelölt célpontjaik pusztítására. A védelmi rendszer azonban a védelem hatékonyságát erősen megkérdőjelező hiányosságok ellenére is folyamatos szolgálatban volt.


A koncepcióváltás

A ballisztikus rakéták elleni védelemhez kapcsolódó fejlesztések persze a Szovjetunióban sem csak egy mederben folytak. Az A-rendszer fejlesztésével párhuzamosan, már a 60-as években több olyan projektet is indítottak, amik ugyan szintén nem léptek túl a kísérleti fázison, de részeredményeik a későbbiekben felhasználhatók voltak. Ilyen volt például a Taran fedőnevű rakétavédelmi rendszer, ami az eredeti tervek szerint egy „szupererős” – mintegy 10 megatonnás nukleáris töltetű harci rész szel rendelkező – ellenrakétával, a védett területtől nagy távolságban, az atmoszféra külső rétegében semmisítette volna meg a támadó rakétákat. Hasonló elgondolásra épült az Aurora nevet viselő területvédelmi rendszer is, ami a tényleges megsemmisítést végző ellenrakéták előtt, a valós célok álcéloktól történő megkülönböztetési lehetőségének megkönnyítése érdekében, egy rendkívül erős nukleáris töltettel felszerelt, úgynevezett „tisztítórakétát” robbantott volna fel a támadó célok körzetében. Végső soron persze ide sorolható a Polus kóddal ellátott tengeralattjáró-elhárító rendszer is, ami a tervek szerint a hadászati rendeltetésű ballisztikus rakéták célba juttatására alkalmas haditengerészeti járművek észlelésére és megsemmisítésére szolgált. Sajátos feladatként a rendszer a tengeralattjáróról indított ballisztikus rakétákról szóló felderítési adatokat is továbbította volna a rakétaelhárítás keretében együttműködő erők számára. A „potenciális ellenség” ballisztikus rakétáinak fejlődési ütemét és az A–35 rendszer korlátait látva azonban már 1969-ben elfogadták azt az új rendszerkoncepciót, ami tulajdonképpen a még napjainkban is működő orosz rakétavédelmi rendszer alapját jelentette. Az elgondolás egy többcsatornás, kétlépcsős védelmi rendszer kifejlesztését célozta. A felvázolt rendszerben a ballisztikus rakéták támadásának elhárítását az első lépcsőben atmoszferán kívüli (exoatmoszferikus), a második lépcsőben pedig atmoszférán belüli (endoatmoszférikus) megsemmisítési képességekkel rendelkező, nukleáris robbanófejjel felszerelt ellenrakéták végezték.
Ezzel összhangban az 1968 és 1972 között, az „Ekvator” nevet viselő projekt keretében a korai előrejelző rendszer távlati koncepcióját is kidolgozták. Az elgondolás egy kétlépcsős rendszer megvalósítására irányult. A rendszer első lépcsőjét az infraérzékelőkkel felszerelt műholdak és a földi telepítésű, horizonton túli radarok képezték, a második lépcsőt pedig a földi bázisú, horizont feletti célok észlelésére alkalmas radarok jelentették.
Mivel a munka korántsem nulláról indult, így az idővel folyamatosan versenyt futva, már 1974-ben – még a kiépítésre vonatkozó hivatalos döntés előtt – megkezdték az új koncepció szerinti, A–135 típusjelű rendszer földi elemeinek gyártását, illetve építését. Ezzel párhuzamosan – a képességek javítása céljából – felgyorsították a rendszer többfunkciós radarjával kapcsolatos munkát is. A körkörös felderítési képességekkel rendelkező, Don 2NP (Pill Box) típusú, fázisvezérelt antennával felszerelt, felderítő és tűzvezető radar azonban csak 1989-ben érte el a teljes készenlétet.
A kivitelezés során felmerült új tényezőket4 is figyelembe véve már 1975 júniusában módosítani kellett az elképzeléseken. Ennek során pontosították a fővárost oltalmazó új rakétavédelmi rendszer célját, és a megvalósítás ütemtervét egyaránt. A módosítás szerint az új rendszer immár nem a tömegesen érkező amerikai ballisztikus rakéták támadásának elhárítását célozta. Mindössze az egyedi, véletlenszerűen elindított rakéták megsemmisítésére, vagy egy esetlegesen a harmadik világ valamelyik országából indított korlátozott méretű rakétatámadás visszaverésére szolgált.
A Nyugat-Európában telepített amerikai Pershing rakéták okán jelentősen erőltetett folyamat eredményeként – a nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták mellett a kisebb hatótávolságú, rövidebb repülési idejű ballisztikus rakéták megsemmisítési lehetőségeire is kiterjedően végrehajtott gyakorlati ellenőrzések után – végül 1978-ban hivatalos döntés született az A–135 rendszer megvalósításáról. A döntés után, közel tízéves intenzív munka eredményeként, a Moszkva körüli rakétavédelmi rendszer 1989-ben készen állt a „bevetésre”. Az A–135 rendszer kiépítési üteméhez igazodva természetesen tovább folytatódtak a korai előrejelző rendszer kiépítésével kapcsolatos munkák is. Ezen a téren 1982-ben jelentős előrelépést jelentett, hogy a szolgálatba lépő kibővített műholdas rendszer már nem csak az Amerikai Egyesült Államok területéről indított rakétákat volt képes érzékelni. Ugyancsak ebben az évben léptek szolgálatba az első lépcső Duga (Steel Yard) típusú, földi telepítésű, horizonton túli radarjai is. Természetesen folyamatosan fejlesztették az ország perifériáján telepített radarhálózatot is. E munka keretében – a Dnyeper radarok bázisán – 1984-re kifejlesztették, és két települési helyen szolgálatba is léptették a korai előrejelző rendszer új generációs radarját, ami a Darjal (Pechora) típusjelzést kapta. Tovább bővítették az űrbázisú komponens képességeit is. A rendszer első lépcsőjét képező műholdas bázisú infraérzékelők második generációját további műholdak felbocsátásával és egy földi koordinációs állomás kiépítésével megerősítve 1988-ban állították rendszerbe.
Az A–135 rakétaelhárító rendszer az 1995-ben történt harci szolgálatba léptetése óta folyamatosan állandó harci készenlétben van. A rendszer nukleáris robbanófejjel is felszerelhető rakétáit5 függőleges helyzetből, a nukleáris támadások ellen is védelmet nyújtó silókból indítják. Az indítóállásokat és a kiszolgáló radarokat Moszkva körül két gyűrűben helyezték el. A külső gyűrűn a nagy hatótávolságú 51T6 (SH–11, Gorgon), míg a belső gyűrűn a kisebb hatótávolságú és hatómagasságú 53T6 (SH–08, Gazelle) rakéták állásai vannak. A teljes rendszer automatikus üzemmódban működve képes a ballisztikus rakéták, illetve robbanófejeik önálló, illetve a korai előrejelző rendszer adatai alapján történő felderítésére, és megsemmisítésére még különböző megtévesztő célok és aktív vagy passzív zavarás alkalmazása esetén is.


A nem hadászati rakétavédelem

A volt Szovjetunió, illetve a mai Oroszország területe azonban nemcsak a nagyobb, hanem a kisebb hatótávolságú, az orosz szakterminológiában nem hadászati ballisztikus rakétáknak nevezett támadóeszközökkel is elérhető. Ebből következően a szakemberek már a kezdetektől fogva keresték az ilyen jellegű támadó rakéták elleni védelem (ÍĎĐÎ – Íĺńňđŕňĺăč÷ĺńęŕ˙ Ďđîňčâîđŕęĺňíŕ˙ Îáîđîíŕ) országos méretű megvalósításának, pontosabban a fontosabb körzetek, illetve létesítmények, és nem utolsósorban a saját csapatok rakétavédelmének lehetőségeit.
E célkitűzés megvalósítása érdekében az egész országra kiterjedő, egységes légvédelmi rendszer képességeinek a rakétavédelem irányába történő „kibővítésére” törekedve olyan rendkívül mozgékony, az ország bármely pontján bevethető eszközpark kiépítésébe kezdtek, ami a ballisztikus rakétákat az alsó légrétegben, a sűrű légkörben hatékonyan képes megsemmisíteni.
A munka kezdete tulajdonképpen a 60-as évek elejére datálható, mikor is az Sz–75 (SA–2) típusú rakétafegyverrel folytatott kísérletek nem igazolták a ballisztikus rakéták megsemmisítésére irányuló elvárásokat. A mozgékonyságra vonatkozó követelményeket is szem előtt tartva ebben az időszakban került a figyelem középpontjába a Krug légvédelmi rakétarendszer, pontosabban annak modernizált, Krug–M jelű változata. Az átalakítások elsősorban a rendszer földi berendezéseire irányultak, mivel a fejlesztések során az 1967-ben debütált Kub rendszer félaktív, radaros önirányítású, fókuszált repeszhatású harci résszel felszerelt rakétáját alkalmazták. A kísérleteket azonban az erősen korlátozott kezdeti sikerek6 ellenére is nagyon hamar, már 1968-ban lezárták.
Ebben az időszakban merült fel egy olyan új típusú, nagy sorozatban gyártható légvédelmi célú rakétafegyver kifejlesztésének lehetősége, ami megfelel a szárazföldi csapatok, a honi légvédelem és a flotta igényeinek egyaránt. Végül hosszú huzavona után – mivel a szárazföldi csapatoknak a légvédelmen túl a harcászati ballisztikus rakéták elleni védelemre is szüksége volt – három, azonos alapokon nyugvó, de a speciális igényeket kielégítő rakétarendszer kifejlesztése mellett döntöttek. A döntés eredményeként beindultak az Sz–300V lég- és rakétavédelmi, valamint az Sz–300P és az Sz–300F jelű légvédelmi rakétarendszerek megvalósítását célzó fejlesztési programok, melyek a 80-as évekre a többcsatornás rakétafegyverek új generációjának létrejöttét eredményezték.
A rendkívül mozgékony, Sz–300V (SA–12) típusjelű, többcsatornás, a hagyományos repülőeszközök mellett ballisztikus rakéták elleni képességekkel is rendelkező rakétafegyvert 1986-ban rendszeresítették a szárazföldi csapatoknál. A rendszer a fókuszált repeszhatású harci résszel felszerelt rakétájával képes az 1500 km-nél kisebb hatótávolságú ballisztikus rakéták sűrű légkörben történő megsemmisítésére, azok röppályájának visszatérő szakaszán. A fejlesztés azonban nem állt le, és az Öböl-háború tapasztalatait feldolgozva 1996-ra elkészült a továbbfejlesztett, SZ–300VM (Antey–2500) néven bemutatott változat, ami képes a 2500 km alatti hatótávolságú ballisztikus rakétákat megsemmisíteni.
A védelmi képességének fokozása és nem utolsósorban az ország fegyverexportjának növelése érdekében végzett munkák keretében azonban rakétaelhárításra alkalmassá tették a szárazföldi csapatoknál 1983 óta szolgálatban álló BUK (SA–11) és az eredetileg Moszkva légvédelmét biztosító SZ–300P (SA–10) típusú rakétafegyvereket is. A hagyományos töltetű, repeszhatású harci résszel ellátott rakétákkal felszerelt korszerűsített változatok BUK–M1–2 illetve Sz–300PMU2 (Favorit) néven jelentek meg a fegyverpiacon.
A ballisztikus rakéták megsemmisítésének hatékonysági követelményei további fejlesztéseket is generáltak. E munkák keretében, alapvetően az Sz–300PMU rendszert korszerűsítve, kifejlesztették az Sz–400 (SA–20, Triumph) típusjelű lég- és rakétavédelmi rendszert. Ez a mobil, többcsatornás berendezés már közvetlen találattal képes a 2500 km-nél kisebb hatótávolságú ballisztikus rakéták fejrészét megsemmisíteni a röppálya visszatérő szakaszán. A rendelkezésre álló információk alapján nagy valószínűséggel ez, a 2005-ben már szolgálatba lépett rendszer fogja jelenteni az orosz lég- és rakétavédelem alapvető eszközét. Az elképzelések szerint a Moszkva védelmére létrehozott A–135 rendszerrel együttműködésben, pontosabban annak létfontosságú elemeinek védelmére, illetve a legjelentősebb oroszországi ipari centrumok és városok oltalmazására tervezik alkalmazni.
A legújabb hírek azonban egy újabb, Sz–500 névvel jelölt rakétafegyverről is szólnak. Bár az eszköz rendeltetéséről hivatalos információ még nem áll rendelkezésre, de a ballisztikus rakéták elhárításába jelenleg bevonható eszközöket, a rendelkezésre álló technológiát a célkitűzések tükrében áttekintve azonnal látszik, hogy az orosz rakétaelhárítási arzenálból egyelőre hiányzik a rétegezett rakétavédelem megvalósításához vitathatatlanul szükséges, a felső rétegű védelem kategóriájába sorolható, mobil rakétafegyver. Ezt az űrt nagy valószínűséggel a SZ–500 rendszer fogja betölteni.
A rakétavédelem témakörében történt fejlesztéseket áttekintve végül szólni kell arról a tényről, hogy az eltelt évek során természetesen számos olyan elképzelés is született, ami valamilyen oknál fogva soha nem valósult meg. Különösen sok ilyen jellegű javaslat formálódott az amerikai „Hadászati Védelmi Kezdeményezés” 1983-ban történő meghirdetése utáni években. E gondolatok többsége túl azon, hogy egyértelműen bizonyította a szovjet szakemberek felkészültségét, jól demonstrálta azt is, hogy a szükséges anyagi erőforrások hiánya nem szab határt a kutatói fantáziának.
A javaslatok között olyan, szinte futurisztikusnak tekinthető elképzelések is szerepeltek, mint például az igen nagy sebességű, miniatűr ellenrakéták kis magasságú műholdakra történő telepítése. Az elgondolás szerint ezek a megsemmisítő eszközök a fedélzeti érzékelőik segítségével önirányítás útján közelítették volna meg a gyorsítási szakaszban levő ballisztikus rakétákat, és közvetlen találattal semmisítették volna meg azokat. Természetesen voltak reálisabb javaslatok is. Nyugati hírszerzési források szerint elkezdődtek a részecskefegyverekkel kapcsolatos alapkutatások, és nagy valószínűséggel jelentős lépések történtek a lézerfegyverekkel kapcsolatos fejlesztések területén is.


A jövő megítélése

A helyzet azonban drámai mértékben változott 1983 óta. A megszűnt, pontosabban mondva felbomlott Szovjetunió térségben elfoglalt szerepét, a szovjet örökséget Oroszország vette át, amely jól láthatóan igyekszik is mindent megtenni annak érdekében, hogy megfeleljen ennek az örökségnek. Éppen ezért gondolták többen is, hogy az Amerikai Egyesült Államok rakétavédelmi elképzelései igen negatív hatással lesznek az amerikai–orosz kapcsolatokra, és Oroszország részéről esetleg aránytalan reagálást fognak kiváltani. Minden jel arra mutat azonban, hogy az Oroszországban kialakult helyzet, valamint a terrorizmus és a proliferáció elleni közös érdek megelőzi a válság kialakulását. Márpedig az oroszok figyelmét egyre inkább leköti az országukban kialakult instabilitás, a tagállamok elszakadási törekvései, valamint a már Moszkvát sem kímélő terrorista akciók. Emellett persze egyre inkább a figyelem középpontjába kerül a tömegpusztító fegyverek és a rakétatechnológia káros elterjedésében rejlő veszélyek felismerése is. Különösen jelentős ez a probléma annak fényében, hogy a meglévő orosz rakétavédelmi rendszer korszerűsítésének financiális akadályai vannak. Ráadásul, ha azt is hozzátesszük, hogy a működő rendszer üzemeltetése is problémákkal terhelt – sok a meghibásodás, és a felderítő rendszer radarjainak egy része a levált, pontosabban függetlenné vált volt tagállamok területén maradt –, akkor a helyzet nagyon kedvezőnek látszik az amerikai–orosz kapcsolatok javításához, illetve a rakétavédelmi kutatásokban való orosz részvételhez.
A kialakult gazdasági, politikai helyzetben nem is lehet nagyon csodálkozni azon, hogy Oroszország jól felfogott érdeke által vezérelve teljes mértékben kész az együttműködésre. Különösen nem, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy mennyire elkötelezettek a már meglévő „rakétapajzsuk” réseinek lefedését, a pajzs zárttá tételét illetően. Másrészről persze Amerikának is szüksége van az orosz közreműködésre. Jól demonstrálja ezt az is, hogy az orosz szakértelemre, a rakétavédelem terén meglévő technológiai képességekre, és az eddigi ellenféllel való együttműködésre rendkívül nyitott védelmi iparra alapozva már több amerikai nagyvállalat (Boeing, Lockheed Martin) is sikeres tárgyalásokat folytatott közös tervezési és fejlesztési lehetőségeket illetően az orosz partnercégekkel.
Sokan úgy gondolták, hogy a kezdődő kapcsolatok zátonyra futhatnak a hadászati támadófegyverek csökkentéséről szóló amerikai–orosz megállapodás7 (SORT – Strategic Offensive Reductions Treaty) után. Szerencsére az oroszországi aggodalmak, az Amerikai Egyesült Államokkal szembeni „történelmileg beidegződött” fenntartások érezhető mértékben enyhültek azáltal, hogy a szerződés jelentősen korlátozta az amerikai rakétavédelemben meglévő elfogóeszközöket, illetve csökkentette az amerikai nukleáris arzenált is. Az orosz ballisztikus rakéták több robbanófejjel való felszerelésének engedélyezése pedig teljes mértékben eloszlatta a felhőket. A szerződés gazdaságra, politikára és a tudományos együttműködésre vonatkozó cikkelyei természetesen nemcsak Oroszország számára teremtenek kedvező helyzetet az ország gazdasági, politikai stabilitásának helyreállításához, de nagyon fontosak, mondhatni nélkülözhetetlenek a globális stratégiai stabilitás szempontjából is.
A közelmúlt világpolitikai eseményeinek tükrében már napjainkban is könnyen beláthatjuk, hogy az érdekek területén megnyilvánuló konvergencia jól érezhetően kivezet a konfliktushelyzetből és megnyitja a konstruktív együttműködés lehetőségét a ballisztikus rakéták elleni védelem területén. Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem tennénk említést arról a tényről, hogy az elmúlt korban kialakult szembenállás, ha nem is meghatározó mértékben, de még mindig érzékelhető mind Amerikában, mind Oroszországban. Ennek ellenére pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a világ e két meghatározó hatalma már inkább partnerként, mint fenyegető ellenfélként kezeli egymást. E partneri kapcsolat keretében az orosz–európai közös ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszer gondolata hivatalosan 2001 elején vetődött fel, amikor a NATO főtitkárával, George Robinsonnal folytatott találkozóján Vladimir Putyin orosz elnök ismertette országa nagybani elgondolását az ez irányú együttműködés lehetőségéről. Mivel a rendkívül röviden és vázlatosan megfogalmazott javaslat elsősorban politikailag motivált lépésnek tűnt, így első blikkre sem európai, sem amerikai részről nem váltott ki heves reakciókat.8 A kétségek azonban egyre inkább eloszlottak, amint az orosz tervekről egyre több és több konkrét, immár technikai információkat is tartalmazó részlet vált megismerhetővé.
A javaslat – ami nem tért ki a fenyegetés lehetséges forrásaira, és a felvázolt rendszer architektúrája sem adott lehetőséget az erre vonatkozó orosz gondolatok feltárására – egy olyan közös USA–NATO–orosz rakétapajzsról9 szólt, ami egész Európa számára biztosíthatná a kis- és közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták elleni védelmet. Az elképzelés szerint a többrétegű (multi-layered) védelmi rendszer a fontosabb körzetek, illetve objektumok alsó rétegű (lower layer) védelme mellett a felső légrétegben (upper layer) összefüggő védelmet biztosítana.
A Putyin elnök által ismertetett elképzelés nem tesz javaslatot semmilyen konkrét, orosz fejlesztésű védelmi rendszer alkalmazására. A szakérők véleménye szerint azonban elsősorban az Sz–300VM (Gladiator/Giant) rakétarendszer, valamint az SZ–300P továbbfejlesztett, a ballisztikus rakéták elleni korlátozott képességekkel rendelkező Sz–300PMU2 (Grumble) típusjelzésű változata lehet az esélyes. Emellett persze nem szabad kihagyni a számításból azt az Sz–400 (Triumph) nevet viselő rakétafegyvert sem, ami a fejlesztések eredményeként már egyértelműen ballisztikus rakéták elleni védelmi eszköznek tekinthető, és aminek a rendszerbe állítása a rendelkezésre álló információk szerint már 2005-ben elkezdődött.
Persze ha jobban belegondolunk – éppen abból következően, hogy Oroszország a légvédelmi rakétarendszerek fejlesztése terén elvitathatatlan tapasztalatokkal rendelkezik – nem is igazán az a fontos kérdés, hogy végül is melyik rakétarendszer venne részt a közös architektúra létrehozásában. Könnyen beláthatjuk, hogy lényegesen nagyobb problémát okozhat az az egyértelműen történelmi okokkal magyarázható tapasztalatlanság, ami a „nyugati” és „keleti” rendszerek összekapcsolása terén jelentkezhet.
Jól tudható persze, hogy számos politikai előny is származhat az oroszokkal közösen létrehozott rakétavédelmi rendszer kapcsán. Mindenekelőtt ragyogó lehetőséget teremthet a kölcsönös bizalom erősítése terén. Ráadásul korántsem elhanyagolható jelentőséggel bír, hogy a feszültség enyhülése révén Oroszország esetlegesen csökkentse az egy más forgatókönyv szerint létrehozott amerikai vagy európai rakétavédelmi rendszer ellensúlyozására szánt támadó rakétáinak arzenálját. Természetesen nem szabad elfeledkeznünk arról a tényről sem, hogy egy közös rakétavédelmi rendszer Moszkvát jelentősen motiválhatja arra is, hogy beszüntesse alkalmazott rakétatechnológiájának megosztását Európa vagy az Amerikai Egyesült Államok potenciális ellenségeivel. Márpedig, ha csak ezt az utóbbi lehetőséget, mármint a rakétatechnológia káros proliferációjának csökkenését tartjuk szem előtt, már akkor sem szükséges keresgélnünk azokat az okokat, amik azt eredményezték, hogy az amerikai Ballisztikus Rakétavédelmi Szervezet (BMDO – Ballistic Missile Defense Organization) is támogatja az Oroszországgal közös fejlesztési projekt gondolatát. A szándék mértékét jól demonstrálja, hogy a szervezet vezetője, Ronald Kadish altábornagy már 2000 júniusában felvetette a Moszkvával való együttműködés lehetőségét egy közös rakétavédelmi rendszer létrehozása terén. Elképzelése szerint a fejlesztés alapjául a jövőben megvalósításra tervezett, orosz Sz–500 rendszer szolgálna.10
A sok pozitív hatás mellett azonban szólnunk kell azokról a szkeptikus gondolatokról is, amik az Oroszországgal való együttműködés komplikációit hangsúlyozzák. Kétségtelen, hogy egy közösen megvalósított rendszer révén megnő az orosz szaktudástól és technológiától való függés mértéke, ami a lehetséges politikai vetületek mellett a kölcsönös bizalom és megbízhatóság kérdését is érinti. Könnyen beláthatjuk azonban, hogy ez a probléma egyáltalán nem jelenthet leküzdhetetlen akadályt a közös cél felé vezető úton. Jól igazolhatja ezt az a számtalan példa is, ami amerikai és európai vállalatok oroszországi cégekkel való együttműködéséről szól. Ezek között is talán a legjellemzőbb a Nemzetközi Űrállomás (International Space Station) példája, ami az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország mellett tizenegy európai ország közreműködésével jól szemlélteti az eredményes együttműködés lehetőségét. Hasonlóan jellemző lehet az amerikai székhelyű Boeing Corporation ukrán és orosz cégekkel közösen létrehozott nemzetközi vállalkozása, ami a hidegháborús ellenfelek által készített rakétákkal kommunikációs műholdakat juttat orbitális pályára.
Sajnos azonban az előrelépés ellenére is vannak még a kétoldalú kapcsolatokat terhelő problémák. Így például még mindig az együttműködés útjában állnak az orosz iráni kötődéseket,11 valamint az amerikai technológiához való hozzáférést illető amerikai aggodalmak. Másrészről az oroszok is sajnálkozásukat fejezték ki a Nagy-Britanniában és Dániában telepített amerikai korai előrejelző radarok miatt. Az eddigi együttműködés eredményei azonban vitathatatlanul azt igazolják, hogy nincs ok az aggodalomra. A közös érdekek alapján már jelentős eredmények is születtek. Gondoljunk csak a RAMOS (Russian-American Observation Satellite) programra, vagy a ballisztikus rakéták indítását felderítő és a rakétákat követő úgynevezett korai előrejelző és figyelmeztető központ (JEWNC – Joint Early Warning and Notification Centre) létrehozására.
Napjaink eseményeit vizsgálva nagyon úgy tűnik, hogy Oroszország is a helyes utat választotta. Saját biztonsága és a régió stabilitásának helyreállítása érdekében, a szovjet örökségre jellemző elzárkózás helyett a nyitás politikáját választva nemcsak az Amerikai Egyesült Államokkal, hanem az európai és az ázsiai országokkal is az együttműködésre törekszik.
Az orosz törekvéseket látva, mintegy összefoglalásként bátran kijelenthetjük, hogy a ballisztikus rakéták elleni aktív védelem területén megnyilvánuló úttörő jellegű együttműködés jelentős mértékben hozzájárulhat a kapcsolatok javulásához, és talán éppen a probléma globális jellege miatt előbb-utóbb politikai téren is partnerséget eredményez.

RUTTAI LÁSZLÓ–KALMÁR ISTVÁN

Felhasznált irodalom
„Ŕęňóŕëüíűĺ çŕäŕ÷č đŕçâčňč˙ Âîîđóćĺííűő Ńčë Đîńńčéńęîé Ôĺäĺđŕöčč”, Ěčíčńňĺđńňâî Îáîđîíű Đîńńčéńęîé Ôĺäĺđŕöčč, Moszkva 2003.
BMDO Reviews Proposals To Work With Russia On NMD, Defense Daily, June 23, 2000.
Garden, Timothy: Is Missile Defence compatible with UK and European Security Interests?, isis Policy Paper on Ballistic Missile Defence No. 8, London, July 2002
Garwin, Richard L.: Technical Aspects of Ballistic Missile Defense, Presented at Arms Control and National Security Session, APS, Atlanta, March 1999.
Ęŕđďĺíęî, Ŕ.Â.: Ďđîňčâîđŕęĺňíŕ˙ č ďđîňčâîęîńěč÷ĺńęŕ˙ îáîđîíŕ, Íĺâńęčé áŕńňčîí No. 4. 1999. p. 2-47
Szentesi György: A rakétafenyegetettség és a globális biztonság, Magyar Honvéd, 2005. január 28. XVI. évf. 4. szám p. 17
Weldon: Time for U.S. to Call Russia’s Bluff on Missile Defense, Inside Missile Defense, March 7, 2001.
Wilkening, Dean: The International Impact of U.S. National Missile Defenses, Center for International Security and Cooperation (CISAC), Stanford University, Washington DC, 1999.

1 „Ŕęňóŕëüíűĺ çŕäŕ÷č đŕçâčňč˙ Âîîđóćĺííűő Ńčë Đîńńčéńęîé Ôĺäĺđŕöčč”, Ěčíčńňĺđńňâî Îáîđîíű Đîńńčéńęîé Ôĺäĺđŕöčč, Moszkva 2003, 35. p.

2 A Szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottsága elvárta, hogy az A-rendszer, Moszkva ballisztikus rakéták elleni védelmét biztosítva, már 1967 októberében – a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmének 50. évfordulóján – harcrendbe álljon.

3 A tervek szerinti teljes rendszert nem sikerült megvalósítani. Mivel egy-egy radar kiépítése mintegy nyolc évig tartott, így – bár a kivitelezéshez azonnal hozzáfogtak – az idő, pontosabban a birodalom későbbi szétesése gátat szabott a grandiózus méretű hálózat teljes kiépítésének.

4 Az 1972-ben aláírt SALT–1 megállapodást 1974-ben megváltoztatták, és a szolgálatban tartható körzeti védelmi rendszerek számát egy kiegészítő jegyzőkönyvben kettőről egyre csökkentették.

5 Az A–135 rendszer rakétái az enyhülési folyamat következményeként, 1997 óta hagyományos robbanófejjel vannak felszerelve.

6 A próbalövészetek során sikerült megsemmisíteni a kis hatótávolságú ballisztikus rakétáknak megfelelő, megközelítően 2 km/s sebességű, 80 cm átmérőjű és 11 m hosszú célanyagokat.

7 Az amerikai és az orosz elnök, 2002. májusi csúcstalálkozóján egy, a rövidsége ellenére is célratörő, a hadászati támadófegyverek csökkentését célzó szerződésben (SORT) kötelezettséget vállalt arra, hogy mindkét fél 1700–2200 darabra csökkenti hadászati jellegű atomtölteteinek mennyiségét 2012. december végéig.

8 Weldon: Time for U. S. to Call Russia’s Bluff on Missile Defense, Inside Missile Defense, March 7, 2001.

9 Érdemes felfigyelni arra, hogy Európa védelmét tervezve nem egy amerikai–európai–orosz rendszerről beszélnek. E gondolattal kapcsolatban azonban mindenképpen célszerű felhívni a figyelmet arra, hogy a jelenlegi világpolitikai helyzetben Európa szerepe mennyire vitatható.

10 BMDO Reviews Proposals To Work With Russia On NMD, Defense Daily, June 23, 2000.

11 Az orosz–iráni kapcsolatok változásának kezdetét jelentheti, hogy a kialakult helyzetben Oroszország – Irán fő nukleáris kooperációs partnere – az urániumátalakítás azonnali felfüggesztésére és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséggel való együttműködésre szólította fel Teheránt. (Népszabadság LXIII. 186/2. szám, 2005. augusztus 10.)

1. ábra
A légvédelem rendszere orosz nézetek szerint



2. ábra
Az Sz–25 légvédelmi rendszer V–330 típusú rakétája



3. ábra
Az A–35 rendszer A–350 (Galosh) típusú rakétája



4. ábra
Az A–135 rendszer 51T6 (Gorgon) típusú rakétája