A két kötetben már megjelent önéletírásom még kéziratban lévõ további része is egy katonacsaládból származó honvédtiszt katonai pályafutásáról és életérõl szól a 20-as évek elejétõl napjainkig. Rólam van szó. Az elmúlás küszöbén álló öreg nyugdíjas ezredesrõl, aki nem tudja, megadatik-e neki a sorozat végigírása. A most idézett rész életem egyik nehéz idõszakát öleli föl. Olyan idõszakot, amikor az akkori felsõ politikai vezetés által ideiglenesen megtûrtként négy éven át félelemben kellett élnem, de úgy, hogy ugyanakkor közvetlen környezetemtõl megbecsülést, sõt bizalmat élvezhettem. Ebben a félelemtõl áthatott idõszakban még nem tudtam, hogy évtizedek múltán hadseregünk megbecsült és a fiatalabb nemzedékek által máig is elismert tagjaként fogok élni és tevékenykedni.

Amíg mi a VI. emeleti szobában szabályzatot szerkesztettünk, föloszlatták a pártot. Az akkor 40 év körüli vagy annál idõsebb kádertisztek többségét ez megrendítette. Az igazságkeresõ fiatal tisztek azonban már nem fogták föl annyira tragikusan. Ilyesmiket lehetett hallani:
– Ez a párt megérett a föloszlatásra.
– Rákosi, Gerõ meg a társaik becsapták a népet.
– De a többi fõ funkci is elszakadt a néptõl.
– Hamar elfelejtették, honnan jöttek.
– Pöffeszkedtek az elül-hátul egyforma autóikban.**– Eljátszották a nép bizalmát.
– Hol van a nagy betûvel írt MUNKÁSOSZTÁLY? Százezrével kellene az utcára vonulniuk, megvédeni a pártot, a proletárdiktatúrát! Hol vannak?
– Ezekért senki se teszi kockára a bõrét!
– Egészen új párt kell! Olyan, amelyik bírja a nép bizalmát.
– De a levitézlett régi vezetõk egyike se legyen benne.
– Új emberek kellenek, friss szellem.
Na lám! Rákosiék idejében ilyen szavakért akasztottak volna. És most tisztek beszéltek így. Olyanok, akik ennek a pártnak az uralma alatt lettek a társadalom alacsony rétegeibõl tisztté. Ám itt közöttünk magát a szocializmust az elégedetlenség ellenére sem támadta senki.
Megtudtuk, hogy Tóth Lajos vezérõrnagyot leváltották a vezérkari fõnöki posztról, és Kovács István (a kövér Kovács) lépett a helyére. Nem váltott ki belõlem semmilyen érzelmet. Annak azonban határozottan örültem, hogy Szabó István altábornagyot, a személyügyi fõcsoportfõnököt elküldték. Kimondottan ellenszenvesnek tartottam. Bizonyára azért, mert õt tekintettem a régi tisztek hóhérának. Hiszen az õ mû ködési ideje alatt rúgtak ki embertelenül több mint tízezer régi tisztet. Elismerem, hogy õ csak végrehajtója volt a párt akkori politikájának, de nehezen tudom elfelejteni a négy éven át tartó mindennapi félelmet, hogy holnap vajon nem kerülök-e sorra én is. Ezért elnézését kérem, Kedves Olvasó, hogy ebben a kérdésben nem tudom tárgyilagosságomat megõrizni.
Délután valamilyen ruharaktárból nagy szállítmány régi mintájú tábori sapka, úgynevezett Bocskai-sapka érkezett. A szovjet típusú tányérsapka helyett ezután azt kellett viselni.
Este hírnök járta végig a körletet:
– Mindenki jöjjön a nagyterembe a forradalmi tanács választására!
Mentünk. Ha választani kell, hát választunk. Ha jól emlékszem, Hegyi tartotta a bevezetõt. Megtudtuk, hogy a miniszter rendelkezése szerint minden egységnél és annál magasabb szintû katonai szervezetnél forradalmi katonai tanácsot kell választani. A csapatoknál ez már nagyjából meg is történt. A HM-ben minden csoportfõnökségen meg kell választani a forradalmi tanácsot. Az egész fölött a Magyar Honvédség Forradalmi Bizottmánya áll.
Ott mindjárt helyben osztályonként egy-egy jelöltet kellett állítani. Mi Török Mihály századost választottuk, a közkedvelt Török Miskát. Megválasztottuk a csoportfõnökségi forradalmi tanács elnökét is. A nevére már nem emlékszem.
A forradalmi tanácsok hatásköre pontosan még nem alakult ki. Különbözõ helyeken különféleképpen értelmezték. Volt, ahol ez a tanács átvette a hatalmat a parancsnok fölött is. Elhárítókat és politikai tiszteket kezdtek letartóztatni, vagy jobb esetben elzavarni. Nálunk a kiképzési csoportfõnökségen minden maradt a régiben.
Hegyi vezetése alatt nem gyülemlett föl akkora feszültség, amekkora most erõszakos reakciókat váltott volna ki.
– Hát rövid életû volt az egyszemélyi parancsnoki rendszer – állapítottam meg.
– Igen. Négy évig sem tartott – helyeselt beszélgetõpartnerem.
– Megint korlátozzák a parancsnok jogkörét.
– Végre elértük, hogy középszintû parancsnokaink beletanultak a mesterségükbe, és most politikai alapon megint képzetlen és tudatlan emberek fognak belepofázni a parancsnok dolgába.
– Mi lesz evvel a hadsereggel?!
A forradalom konszolidációja tulajdonképpen fából vaskarikának látszik. Hiszen akkor konszolidálódik, ha már elérte a célját. Akkor meg már nincs rá szükség. Nos a konszolidáció szóval csak azt akarom kifejezni, hogy a forradalomban most egy viszonylag csöndes idõszak állt be, amikor az elért eredmények megszilárdítása és törvényesítése lett a fõ feladat.


OKTÓBER 31. – CSEND, BÉKE. TÉNYLEG?

A csatazaj most már valóban elült, de aggasztó hírek azért érkeztek.
– Hallottad, hogy a forradalmi katonai tanácsok némely helyen parancsnokokat váltottak le? – kérdezte valaki.
– Igaz lenne?
– Biztosan tudok olyan helyet, ahol megtörtént.
– Nyilván a hatáskörök szabályozatlansága következtében.
– No meg korábbi egyéni sérelmek miatt most számolnak le.
– Ez minden forradalomban így van. Majd meg fog szûnni, mihelyt rendezõdnek a dolgok.
– Igaz, de ez nem vigasztalja azokat, akiket leváltanak vagy letartóztatnak.
Megint jön a terror és a félelem? Csak most fordított elõjellel?
– Hát igen. Nekünk speciel szerencsénk van, hogy nem vagyunk exponált vezetõ pozícióban. Engem legföljebb a Györgyi Kati tartóztathatna le.
– Van még más aggasztó jel is.
– Micsoda?
– A ruszkiknak már tegnap este ki kellett volna vonulniuk Budapestrõl, de ha kinézel az ablakon, még mindig itt vannak a HM körül.
– Hát õk az erõsebbek. A megállapodásokból annyit tartanak be, amennyit akarnak, amennyi az érdekeiknek megfelel. A fogságban megtanultam.


KERESÉS A KÖZTÁRSASÁG TÉREN

– Nem dagad a kebled, Elemér?
– Mitõl dagadna?
– A mûszakiak akcióba léptek.
– Aknát telepítenek, vagy inkább szednek?
– Nem. Hanem gépekkel ásnak.
– Mit?
– A Köztársaság téren keresik az ÁVH titkos földalatti börtönét. Szentendrérõl hoztak árokásó gépeket meg exkavátort.
– Honnan tudják, hogy ott van?
– A pártház ostroma után jelzéseket hallottak a föld alól.
– És találtak valamit?
– Eddig még nem. És mondd, te elhiszed, hogy van ilyen?
– Én bizonyíték nélkül semmit se hiszek, de semmit se tagadok. Annyi tapasztalatom azért már van az erdélyi bevonulás idejébõl, hogy az ilyen rejtett dolgokra vonatkozó civil bejelentéseket óvatosan kell kezelni. Sokszor alapulnak tévedésen.


NOVEMBER 1.

Kiosztották az elsõ forradalmi igazolványunkat. A Forradalmi Honvédelmi Bizottmány fejléce és körbélyegzõje volt rajta. A katonai személyi igazolványba kellett behelyezni.
A következõ napon újabb igazolványt kaptunk. Az már kulturáltabb kivitelû volt.
A harcok végleg megszûntek, az élet kezdett rendezõdni. A rádió fölhívta a dolgozókat, hogy kezdjék meg a munkát. De mivel a tömegközlekedés még nem állt helyre, sokan nem juthattak el a munkahelyükre. Így azután még mindig éppen elegen õgyelegtek az utcákon.
A miniszter engedélyezte, hogy az állomány egy része meglátogathassa a családját. Én is engedélyt kaptam. Györgyi Kati ugyancsak.
– Ne menjen egyenruhában, mert az fölingerelné az embereket – javasoltam neki.
Szerzett is valahonnan egy tréningruhát.
A körletben összeszedtem némi élelmet, kenyeret, konzervet. Nem tudtam, hogy állnak otthon élelem dolgában. A háború alatt a fõvárosban élték át az ostromot, és így elég tapasztalatot szerezhettek az élelem biztosításában, de egy kis tartalék azért mindig jól jön.
Reggel 9 óra lehetett, amikor elindultam. A Margit-hídon át mentem. A Bem laktanya közelében kisebb csoportot vettem észre. Néhány fegyveres katona állított meg egy Pobeda személygépkocsit. A laktanyából vezényelt járõr lehetett. A kocsiból egy tisztet szállítottak ki, és igazoltatták. A katonákat lézengõ civilek állták körül. Tízen, tizenöten lehettek. Rossz érzés fogott el. Megint a kiszolgáltatottságé. Nem is mentem tovább. Egy onnan jövõ civiltõl kérdeztem, mi van ott.
– Valami fejest kaptak el. Kiegészítõ vagy miféle parancsnok volt.
Mellékutcákon át kerültem ki õket. Ide jutottunk? Közkatonák tisztet rángatnak ki a kocsijából. És már egy szerencsétlen kiegészítõ parancsnok is „fejes” nekik. Persze õ is tudhatta volna, hogy ilyen viszonyok között magányosan kocsiba ülni életveszélyes. A személyautó ingerlõen hat, még ha Pobeda is. Csak akkor biztonságos, ha egy teherautónyi fegyveres katona követi.
Továbbmentem végig a Margit körúton. Az üzletek már kezdtek kinyitni, az aszszonyok vásároltak. Az egyik lámpaoszlopra zsineggel fölakasztva gipsz vagy porcelán Rákosi-mellszobrot pillantottam meg.
A Széna téren látszottak a harcok nyomai. Az élet azonban itt is megindult.
A kitört ablakokat kezdték beüvegezni, vagy legalább papírral beragasztani. A Vérmezõnél az ávós ház falán ágyúgolyó ütötte lyukakat láttam. A villamos felsõ vezetéke is a földön feküdt.
Otthon nagy örömmel fogadtak. De én is boldog voltam, hogy épségben találtam a családomat. Megtudtam, hogy ezen a környéken nem volt lövöldözés. Feleségem egyik tanítványa ugyan géppisztollyal a nyakában járkált, de igen barátságos volt.
A ház lakói és a környékbeli emberek örültek a fejleményeknek. Az élet pedig kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba.
Csak pár órát tölthettem otthon. Vissza kellett mennem. Nyugodt lélekkel vettem búcsút a családomtól. Hiányt nem szenvedtek. Az üzletek nyitva voltak, és árut is láttam bennük.
Késõ délután lett, mire visszaérkeztem a HM-be. A többiek is jöttek már a város különbözõ részeibõl. Általában ugyanazt tapasztalták, mint én. A forradalom gyõzött, az élet beindult, a helyreállítás megkezdõdött. A körletet is átrendezték. Néhány napja már nem a szõnyegeken aludtunk, hanem fölköltöztünk a VI. emeletre, ahol egy tágas helyiséget rendeztek be számunkra legénységi ágyakkal. Külön lányszobát is alakítottak ki munkatársnõink számára.


EMBERVADÁSZAT

A kedvezõ tapasztalatok mellett azonban riasztó jelek is mutatkoztak. Néhányan földúlva tértek vissza. Egyikük elmondta: – A körúton akasztott embert láttam. Azt mondták, ávós volt. Meglincselték.
– Igen, vadásznak rájuk. Állítólag a cipõjükrõl ismerik föl õket. Elég, ha valaki elordítja: „Ez ávós! Akasszuk föl!”, a nép azonnal megrohanja, és meglincseli.
Györgyi Kati, aki Kispesten lakott, gyalog ment haza és jött vissza. Útközben sok mindent látott. Ki volt kelve magából:
– Szörnyûség, amit csinálnak!
Csodálkozva hallgattam a hírhozókat:
– Én ilyesmit nem tapasztaltam.
– Persze, mert felétek csupa régi úriember lakik. Azok nem csinálnak ilyesmit.
Õk csak a háttérbõl irányítanak, a piszkos munkát a csõcselékre bízzák – fûzte hozzá valaki.
Próbáltam csillapítani a kedélyeket:
– Minden forradalomhoz hozzácsapódnak lumpen elemek. Nekik teljesen mindegy a forradalom célja. Õk csak fosztogatnak, gyilkolnak. Az új rendfenntartó erõk egykettõre meg fogják ezeket fékezni.
– Ez kétségtelen, de addig jó néhányan meghalnak.
Megfigyeltem, hogy a fõnöki beosztásban levõ, általában nálam valamivel idõsebb kádertisztek aggodalmasan hívogatták félre egymást, és halkan pusmogtak. Olykor egyegy fõnöki szobában jöttek össze beszélgetni, és ha idegen lépett be, elhallgattak.
Most õk féltek, õk tapasztalhatták, mit éltünk át mi éveken át. Nem éreztem azonban semmiféle kárörömet, inkább sajnálatot, hiszen akárhogy is volt, évek óta együtt szolgáltunk, bajtársak lettünk.
Volt is okuk félni. Ha megszilárdul az új rend, visszamehetnek a munkapadhoz, vagy „visszatörlesztésként” az új internáló táborokba. Egyre-másra jelentkeztek szolgálattételre eltávolított régi tisztek, hogy elfoglalják a vezetõ kádertisztek helyét. Nekik semmiféle gyorstalpaló tanfolyamot sem kellett volna végezniük, hogy betöltsék a megüresedett posztokat.
Akadt a közép-, sõt felsõbb vezetõ kádertisztek között néhány ostobán naiv ember, aki már igyekezett helyezkedni, hogy átmentse magát az új rendbe. Ezeknek semmi realitásérzékük sem volt. Legföljebb ideig-óráig maradhattak volna. Amíg el nem végzik a piszkos munkát: saját egykori sorstársaik kirugdalását, lecsukatását.
Az mindenesetre becsületükre válik még a helyezkedõknek is, hogy nem akadt közöttük nyilvános „bûnbánó” vagy tagkönyvégetõ. Nem hallottam, egyetlen ilyenrõl sem az egész HM-ben.
Fiatal olvasóim számára mondom el: abban az idõben elõfordult, hogy egyes, addig tele szájjal marxizmust hirdetõ párttagok elméje hirtelen „megvilágosodott”, és nyilvánosság elõtt tévedésnek minõsítették, sõt megtagadták addigi elveiket. Többek a jelenetet még tagkönyvük színpadias széttépésével vagy elégetésével egészítették ki.
– „Köpedelem!” – mondták az ilyesmire az én gyerekkoromban.
Egészen más volt a tiszti iskolát végzett fiatal tisztek helyzete. Õket nem lehetett volna elküldeni, mert szakasz- és századparancsnokok nélkül maradt volna a hadsereg.
Õk ugyan nem voltak régi értelemben vett „úriemberek”, de iskolázottságuk, katonai képzettségük már megfelelt a beosztásuknak. Egy jelzõ nélküli demokrácia hadseregének tisztikarába is egészen jól beleillettek volna.
Mert azért azt a szolgálattételre jelentkezõ régi tisztek túlnyomó többsége is megértette, hogy a háború elõtti úri rend visszaállítása már lehetetlen.
Most itt lett volna az alkalom, hogy kinyissam a számat, és képességeimnek megfelelõ helyet követeljek magamnak. Lehet, hogy nem hiszi el Kedves Olvasó, de meg se fordult a fejemben. Se nekem, se Nádasinak. Hiszen mindketten szerettük a munkánkat.
Örültem az új helyzetnek, de nem karrierem fölívelését vártam tõle, hanem származásom miatti hátrányos helyzetem teljes megszûnését, a többiekkel való esélyegyenlõséget és olyan elöljárókat, feljebbvalókat, akik általános mûveltségben, katonai tudásban és tapasztalatban fölöttem álljanak.
Azt hiszem, ez nem túlzott követelés, hanem teljesen normális kívánság a világ bármely hivatásos katonája részérõl.
Hallgattuk a rádiót.
– Figyeled? Új párt alakul Magyar Szocialista Munkáspárt néven.
Figyeltük: szakítanak a régi hibákkal, fölszámolják a sztálinizmus maradványait, a dogmatikus, a szektás nézeteket. Tágra nyitják a párt kapuit a dolgozók elõtt.
Szem elõtt tartják a nemzeti sajátosságokat. Messzemenõen érvényesül a pártdemokrácia… stb…. stb.
– No, ez tetszik nekem. Ez olyan párt, amilyenbe kedvem volna belépni! – fûztem a hallottakhoz.
Mást is mondott a rádió. Maga Nagy Imre jelentette be, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerzõdésbõl, és kimondja a semlegességét.
Megörültem neki, de egyben meg is ijedtem. Úgy éreztem, túl messze ment Nagy Imre. Féltem, hogy hasonló lesz a következménye, mint amikor Kossuthék detronizálták a Habsburg-házat.


NOVEMBER 2.

Kertész magához hívta Nádasit meg engem.
– Megint szabályzatszerkesztési feladatot kaptunk.
– Most mirõl van szó, alezredes bajtárs?
– Új szolgálati szabályzatra van szükség.
– Ez logikus, hiszen komoly változások történtek.
– Egyelõre csak a vázlatát kell összeállítani. Ha azt elfogadják, akkor kell csak megírni a fejezeteket.
– Mikorra kell elkészíteni?
– Nem szabták meg a határidõt, de jó lenne, ha ma már valamit kigondolnánk.
– Hát akkor kezdjünk hozzá.
– Helyes. Ugyanúgy csináljuk, mint a Nemzetõr-szabályzatot.
– Világos.
Hozzáfogtunk és délig csináltuk. Akkor közölték, hogy 15.00 órától hazamehetek, és csak reggel kell bejönnöm. Egyben azt is tudomásomra hozták, hogy 3-án HM õrségügyeleti szolgálatba kerülök.
Ebéd közben aggasztó híreket hallottam:
– Újabb orosz csapatok érkeznek az országba Kárpátaljáról.
– Azt mondják, a kivonuló erõk biztosítására.
– Ez mese. Ki és mi ellen kellene a kivonuló csapatokat biztosítani?
– Két eset lehet.
– Éspedig?
– Vagy a nyugati határainkat erõsítik meg egy esetleges NATO-támadás ellen, vagy Budapestet és a forradalmi központokat rohanják le.
– Akkor pedig, aki életben marad, az mehet újra fogságba.
Egész életemben javíthatatlanul optimista voltam, ezért nem erre a legrosszabb lehetõségre gondoltam.
Hazafelé menet némelyik üresen álló üzlethelyiség kirakatában nagy papírlapokat vettem észre, rajtuk kézírással. Közelebbrõl megnézve kitûnt, hogy párthelyiségek.
Különbözõ új vagy újjáéledõ pártok helyiségei.
– Nofene! – gondoltam a jelenség láttán. Ennél többet nem váltott ki belõlem.
Egyszerûen nem érdekelt. A Margit körúti iskola és templom környékén ismerõs alakra lettem figyelmes. Benkõ Imre volt, egykori gyõri tiszttársam, aki még a Néphadseregben is szolgált egy darabig.
– Jé, Imre! De örülök, hogy látlak. Mi van veled?
– Megvagyok, de elég rövid ideig hagytak szolgálni. Hamar kirúgtak.
– Nem vált be a módszered, hogy mindig a fordítottját mondd annak, amit gondolsz?
Vagy csak a sorrendet szúrtad el?
– Ezeknek nem számított, mit mond az ember. Aki sorra került, azt irgalmatlanul kirúgták.
– De most már másképp lesz.
– Nono! Ne örülj korán! Ez még csak az elsõ menet volt. A játszma még nem fejezõdött be!
Hazafelé haladva örömmel láttam, hogy most már a tegnapinál nagyobb erõvel folyik a helyreállítás, és kevesebb tétlen ember lézeng az utcán. Az otthoniak helyzete megnyugtató volt. Ráadásul még a fizetésemet is hazahoztam. Végre, tíz nap után saját ágyamban aludhattam.
Minden úgy nézett ki, hogy most már helyrerázódnak a dolgok.


NOVEMBER 3.

November 3-án déltõl Kertészt vezényelték õrségügyeletesnek, engem pedig a helyettesének.
Felelõsek voltunk az egész HM-épülettömb õrzéséért. Az õrséget mintegy századnyi kaposvári honvéd adta. Az épülettömb sarkain többfõs fölállított õrszemek voltak. Az épületen belül golyószórós tüzelõállásokat helyeztünk el úgy, hogy tûz alatt tudják tartani a környezõ utcákat.
Gyalogsági fegyverek ellen tökéletesen meg tudtuk volna védeni az épületet. Lõszerbõl és élelmiszerbõl tekintélyes készletek álltak rendelkezésre a pincékben. Az épület teljes szétlövése esetén onnan is lehetett volna folytatni a harcot. Két dolog azonban hiányzott:
– Elõször: nem volt páncéltörõ fegyverünk.
– Másodszor: nem szervezték meg az épülettömb védelmét. Az ott tartózkodó több száz vagy tán ezer tisztet nem osztották be harci alegységekbe, nem határoztak meg védelmi szakaszokat, tartalékot, mozgási útvonalat, együttmûködési és összeköttetési rendszert, lõszer-felvételezõ helyet, segélyhelyet… stb… stb. Nem volt ennek az egésznek egy védelmi parancsnoka megfelelõ törzzsel. Ha lett volna, nekünk tudnunk kellett volna róla. Ott volt tétlenül a rengeteg tiszt, és várta, hogy mi fog vele történni.
Felemás volt az egész helyzet. Valakik megszervezték Budapest külsõ körkörös védelmét, de a vezetés központjának a védelmével senki se törõdött. De ha törõdött is, mi arról semmit sem tudtunk.
Feltételezhetõ, hogy a HM vezetése bizakodóan tekintett az este kezdõdõ tárgyalások elé. De ha így volt, akkor miért kellett Budapest védelmét elrendelni? Vagy az csak spontán szervezõdött? Ez nem hihetõ. Maléter háborút járt katona volt. Nem jutott eszébe, hogy azt a szovjet hadsereget, amelyet a kiváló és erõs német haderõ nem tudott megverni, mi egyedül hogyan fogjuk megállítani Budapest határában? Vagy talán a nyugatiak segítségét várta? Ezt már nemigen fogjuk megtudni.
Sötétedés után három-négy T–34-es magyar harckocsi és egy 76 mm-es önjáró löveg érkezett a HM védelmének a megerõsítésére. Valaki intézkedett, hogy az épület sarkainál álljanak föl. Hát mégis csak volt valami parancsnok? Ha volt is, az valószínûleg csak egyes önállósult felkelõcsoportok egyéni akcióival számolt. Azok elhárítására viszont tényleg elegendõ volt az õrség és a harckocsik. Az együttmûködés azonban nem volt feszesen megszervezve.
Így nézett ki a vezetés a szovjet támadás elõestéjén. Legalábbis mi ennyit tapasztaltunk belõle.
Szolgálati helyünk a fõbejárat mellett volt. A kapuügyeletes mindenkit, aki be akart jönni, hozzánk küldött. Egymás után érkeztek különbözõ helyõrségek forradalmi tanácsainak a küldöttei a HM Katonai Tanácsához. Elõször nekünk kezdtek magyarázni, de mi szerencsére tudtuk, hol mûködik a tanács, és oda irányítottuk õket.
Még ma is emlékszem egy Gyöngyösrõl érkezett küldöttre. Szép szál, intelligens honvéd vagy tisztes volt, aki a sztálinista, rákosista parancsnokuk eltávolítását szorgalmazta.
Délután és este többször körüljártam az épülettömböt az õrhelyek és a harckocsik ellenõrzése céljából. A régi épület fõbejárata elõtt néhány civil ember a felállított õröket faggatta. Odamentem. Az õrök jelentették, hogy ezek a civilek önkéntesnek jelentkeznek.
– Hallom, harcra jelentkeznek – szólítottam meg õket.
– Igenis, õrnagy bajtárs – jelentette a legidõsebb, akin látszott, hogy katonaviselt ember. Az „igenis” pedig azt jelezte, hogy a régi hadseregben szolgálhatott.
– Milyen fegyvernem?
– Páncéltörõ ágyús rajparancsnok voltam a háborúban, szakaszvezetõ.
– Nagyszerû! Király vezérõrnagy bajtárs osztja be magukat.
Útbaigazítottam õket, hogy hol találják meg. Királynak az irodája akkor a HM-ben volt. Elgondolkoztam az eseten. A háború vége felé, amikor talán lett volna még esélye a harcnak, ezek a katonák tömegével szökdöstek meg. Most pedig, amikor teljesen kilátástalan a küzdelem, önként jelentkeznek harcolni. Ilyen erõs lenne a nemzeti érzés?
Már este volt, amikor Hegyi hivatott. Közölte, hogy az utóbbi napokban sokan beszivárogtak a HM épületébe, akik nem tartoznak az állományunkba. Itt étkeznek, itt alszanak, ahelyett, hogy a szolgálati helyükön lennének. Ezektõl meg kell szabadulni.
– Õrnagy bajtárs, járja végig a körleteket és mindazokat, akik nem tartoznak a HM állományába, utasítsa ki. Ha végzett, tegyen róla jelentést.
– Értettem, vezérõrnagy bajtárs.
Fölmentem a legfölsõbb emeletre, és onnan lefelé haladva benéztem minden szobába.
Az egyik teremszerû helyiségben földre rakott szalmazsákokat láttam. HM-es honvédtisztek és legénységi zsávolyruhás katonák üldögéltek rajtuk. Még a gimnasztyorkás korszak elõtti idõbõl származó használt, kifakult ruhák voltak rajtuk. Valamelyik raktár mélyérõl kerülhettek elõ. Föltûnt a dolog. Ilyen ruhát már senki se visel.
– Maguk kicsodák? – kérdeztem az egyiket.
– Sofõrök vagyunk õrnagy bajtárs – jelentette az egyikük.
– Aha! – vettem tudomásul, miközben leesett a tantusz. – Ha ezek sofõrök, akkor én a dalai láma vagyok – gondoltam magamban. Milyen sofõrök lettek volna, hisz egyetlen gépkocsi sem volt az udvaron. A katonasofõrök rendes akkori egyenruhában jártak, a polgáriak pedig civilben. Aki jelentett, annak sofõrhöz képest túlságosan tiszta volt a keze. Persze, hogy ávósok! Itt bújnak meg a szerencsétlenek a lincselõk elõl, amíg meg nem nyugszanak a kedélyek.
Megint átvertek volna? Akárcsak a nemzetõrség szervezésével? Velem akarták elvégeztetni a hóhérmunkát? Csakhogy én erre nem vagyok kapható. Talán azt hitték, hogy mint régi tiszt, kisöpröm az ávósokat, akiket rejtegetni kényelmetlen dolog lehetett.
Dehát kizavarni is kockázatos, hiszen ki tudja, mi lesz? Most az egyszer nem voltam balek. Nem is folytattam az ellenõrzést. Vártam egy jó órát, azután jelentkeztem Hegyinél:
– Vezérõrnagy bajtárs jelentem, végigjártam a szálláskörleteket, idegent nem találtam.
– Rendben, köszönöm.


NOVEMBER 4.

Az ügyeletes tiszti szobában ültem az asztal mellett, és egy kissé elbóbiskoltam. Még sötét volt, de a hajnal közeledett. Virrasztással járó szolgálatban a legnehezebb idõ.
Ilyenkor alszik el az ember a legkönnyebben. Szendergésembõl tompa ágyúdörgések ébresztettek.
– Mi lelte ezeket? Hát mégsem nyugszanak? – kérdeztem magamban fölháborodottan.
Elõször arra gondoltam, hogy valamelyik fölkelõcsoport támadott meg egy honvédegységet.
Jobban figyeltem. Sûrû egymásutánban dörögtek az ágyúk, sõt komoly össztüzek hallatszottak.
– Ez bizony nem csetepaté! Ez szervezett támadás! – állapítottam meg háborús tapasztalataim alapján. Kimentem az udvarra, hogy jobban lássak, halljak. Keleti irányból, mintegy 10 kilométerrõl hallatszott az ágyúzás. Az ég alja kékes sárgán villogott.
– Támadnak az oroszok! – jelentettem Kertésznek.
Õ továbbjelentette. Nem tudom kinek. Talán Hegyinek? Azután vártunk. Az ágyúdörgés egyre közeledett. Egymás után érkeztek hírek, hogy meddig jutottak elõre az oroszok. Úgy látszik, némely helyen kemény ellenállásba ütköztek, mert már világosodott, amikor a Kilián laktanya magasságába értek.
Közben a rádióban meghallgattam Nagy Imre kétségbeesett szavait. Közölte, hogy az oroszok támadnak, a magyar csapatok harcban állnak, és segítséget kért. (Persze, hogy nem kapott.)
Az oroszok pedig folyamatosan közeledtek. Ki fog dönteni? A HM-ben levõ tisztek vártak a csodára. Akadt köztük olyan, aki délre várta az ENSZ-csapatok beérkezését.
Senki sem adott semmire parancsot. Kertészt elhívták valahová. Rám maradt a felelõsség. Tenni kellett valamit.
Telefonáltam Hegyinek. Nem vették föl.
Fölhívtam a vezérkari fõnököt. Közölték, hogy még az este elment a miniszterrel meg a hadmûveleti csoportfõnökkel együtt az oroszokhoz megbeszélésre. Most már megértettem: Este lefejezték a hadsereget, hajnalban pedig támadtak!
Végül fölhívtam Király Bélát. Õ sem volt a helyén, de a segédtisztje, Dömötör Gergely százados ott tartózkodott.
– Damó õrnagy vagyok, az õrségügyeletes helyettese. Gergely, a ruszkik egy órán belül itt vannak. Senki elöljárót nem találok. Ellenálljunk?
– NEM, NEM! A parancs az, hogy tilos ellenállni.
– Világos. Megértettem. Gyorsan intézkedem, nehogy késõ legyen.
Az idõközben visszaérkezett Kertészt tájékoztattam a fejleményekrõl. Utána gyorsan körüljártam az épülettömböt, bevonultattam a felállított õröket az õrszobába, majd végigjártam a harckocsikat. Mindenütt elmondtam az aggodalmas arcú katonáknak:
– Ha az oroszok ideérkeznek, tilos rájuk tüzelni. Hogy ezt már messzirõl jól lássák, az ágyúkat fordítsák az épület felé, és eresszék le.
Mindenütt szó nélkül végrehajtották a parancsot, csak az egyik harckocsinál morgott egy katona.
– Hát ilyen tisztek vannak!
– Ember! Ha meg akarja érni a reggelit, ne vitézkedjen. 800 harckocsival támadnak az oroszok. Az egész magyar hadseregben feleannyi sincs.
Végül is megértették, hogy ha egyetlen lövés esik az épület felõl az oroszokra, akkor itt kõ kövön nem marad, és százak halnak meg. Bementem az õrszobába is megtiltani mindennemû ellenállást. Derék somogyi katonáink szó nélkül tudomásul vették.
Kertésszel megosztva végigtelefonáltuk az összes HM-szervet. Mindenütt zokszó nélkül tudomásul vették a parancsot.
A legfelsõbb vezetõk naiv módon belementek a csapdába. Maléter is belement, pedig figyelmeztették, hogy ne menjen. De ha egyszer elment, miért nem jelölt ki felelõs teljhatalmú parancsnokot. Vagy jelölt ki mégis valakit, de az idejében lelépett, vagy az orosz támadás annyira fölkészületlenül érte, hogy már nem volt képes intézkedni?
Egy segédtisztnek meg egy õrségügyeletes-helyettesnek kellett százak életérõl dönteni?
Akkor még mit sem tudtam arról, hogy a 3-án éjjel letartóztatott Kovács vezérõrnaggyal aláírattak egy olyan parancsot, amely megtiltja az ellenállást a szovjet csa patokkal szemben. De ez a rendelkezés nem jutott el az õrségügyeletes tiszthez. A harcokból ítélve a Budapestet védõ csapatokhoz sem.
A forradalom elbukott. Több dolgunk már nem lévén, vártuk az oroszokat. Magamban rengeteg variációt gondoltam át, hogyan lépjek le, ha a fogságba esés veszélye állna fönn. Azután csak vártunk. És vártunk.


A HM SZOVJET KÉZEN

Lánctalpak csörgése köröskörül. Megjöttek. Körülbelül zászlóaljnyi harckocsi és ugyanakkora erejû gyalogság vette körül az épülettömböt.
Semmi sem történt. Vártunk. Õk is, mi is.
Bizonyára a miniszteri fõbejáraton vagy a vezérkar kapuján már bementek valakik, és tárgyaltak valakikkel. Föltételezem, hogy jött az oroszokkal együtt a hozzájuk menekült magyar tábornokok közül is valaki, aki átvette az intézkedést. Bár ennek semmi jelét sem tapasztaltam, amíg ott voltam. Így tehát vártuk, hogy történjen valami. Osztályunk fiatal tisztjei közül némelyik elcsellengett az épülettömbben, hogy megtudja, mi van.
A mi oldalunkon az õrséghez bement néhány orosz, és fölszólította a katonáinkat, hogy adják le a fegyverüket, azután menjenek haza. Somogyi katonáink megpakolt kenyérzsákkal egymás után hagyták el az épületet. Az õrzést az oroszok vették át. Aki ki akart menni, azt elengedték, csak a fegyverét kellett leadni.
Kerestem egy elhagyott hátizsákot, teleraktam kenyérrel, konzervvel, kávékockával, cukorral és mindenféle élelmiszerrel, amit csak találni lehetett a körletben. Készültem, hogy szolgálat ide, szolgálat oda, lelépjek. Láttam, Ébert Géza is készülõdik. Háborút és fogságot járt ember lévén õ is tudta, hogy itt a pillanat, mikor el kell tûnni.
Elhatározásomat meggyorsította egyik fiatal tisztünk tájékoztatója:
– Odaát voltam a régi HM-ben. Ott az oroszok kihirdették, hogy mindenki menjen hozzájuk DOKUMENTÉRT. Aki megkapta, hazamehet. De ha valaki dokument nélkül mászkál, azt elfogják. Az épületnek azon a részén nem is engednek ki senkit a kapun.
Jóságos Úristen! Ugyanezt már hallottam 11 évvel ezelõtt is. Akkor lépre mentem.
Három évembe került.
– Hallod, Géza? – szóltam oda Ébertnek.
– Gyerünk, amíg nem késõ!
– Itt még szabad az út!
Szóltam Kertésznek is, hogy induljunk, amíg lehet.
Az élelmiszerrel megrakott hátizsákot magamra vettem, és lementem a kijárathoz.
Egy asztalt raktak az ajtóhoz. Mellette orosz katona állt. A pisztolyomat a táskájával együtt az asztalra tettem. A katona közömbösen tudomásul vette. Én pedig kimentem az épületbõl.
Tizenegy évvel ezelõtt egy német katonának voltam kénytelen átadni a pisztolyomat.
Akkor az is szövetséges volt. Most ez is.
Hát engem mindig a szövetségesek fegyvereznek le?
Tizenegy évvel ezelõtt kilõtték alólam Horthy Miklós hadseregét, most pedig ezt.
Azt szétverték, ez összeroppant.


MAGÁNYOSAN HAZAFELÉ

Gyerekkorom óta állandóan „falkában”, szervezett közösségben éltem. Megvolt a pontosan meghatározott helyem. Mindig volt felettesem, aki megszabta, mit kell tennem, és idõvel lettek alattosaim, akikért felelõs voltam. Ezenkívül voltak velem egyenlõek is, akikben bízhattam, és akik bennem is bíztak.
A falkarendszerben jól és biztonságban éreztem magam. És most megszûnt ez a közösség. Magamra maradtam. Mindenben nekem kellett döntenem, senkinek a segítségére sem támaszkodhattam. Azokban a pillanatokban, amikor kiléptem a HM-bõl, mindezt nem gondoltam végig ilyen világosan. Inkább csak éreztem.
Minden mást elnyomott azonban bennem az az egyetlen erõs vágy, hogy: HAZA KELL JUTNOM!!! Át kell kerülnöm a Duna túlpartjára!
Megindultam a Margit híd felé. Ott az oroszok nem engedtek át… Merre menjek hát? A város közepe felé semmi esetre sem. Biztos, ott is le vannak zárva a hidak, és könnyebben el is kaphatnak. Elhatároztam, fölfelé megyek a Duna partján. Ha hídon nem engednek át, addig megyek, amíg valami vízi jármûvet nem találok. Elkötöm és átkelek….HAZA KELL JUTNOM!
Elértem az Árpád hídhoz. Orosz harckocsikat és gyalogságot láttam a híd elején. A lövegek csöve a híd közepe felé nézett. Azt is észrevettem, hogy Buda felõl civilek jönnek át. Úgy tûnik, szabad az út. Vajon Buda felé is? Érdeklõdtem ott lézengõ emberektõl. Azt mondták, Buda felé is lehet menni. Vártam és figyeltem. Meg akartam gyõzõdni, igazat mondtak-e az emberek. Igazat mondtak, mert éppen civilek mentek Buda felé. Rájuk se hederítettek az oroszok.
Nekivágtam. Erõsebben vert a szívem, bugyborékolást éreztem a gyomrom körül, hiszen nem tudtam, hogy katonát is engednek-e. Nem fognak-e el? Bíztam benne, hogy nem, mert a Margit hídnál is csak elküldtek. Ezek harcoló csapatok, nekik összefogdosási feladatuk nem lehet.
Laza nemtörõdömséget erõltetve magamra, közeledtem feléjük.
Rám se néztek.
Szerettem volna meggyorsítani a lépteimet, hogy minél hamarabb eltûnjek a szemük elõl. De az végzetes lehetett volna, így hát szép lassan ballagtam tovább.
A híd enyhén ívelõdik a Duna fölött. A Margit-sziget északi csücskénél néhány méterrel magasabb, mint a két végén. Ezért a pesti végérõl nem lehet látni a budait, és onnan se a pestit.
Amikor a szigetcsúcshoz értem, akkor ijedtem meg igazán. Két tûz közé kerültem!
Ugyanis a budai hídvégen magyar katonák voltak tüzelõállásban az oroszok felé.
– Szerencse, hogy nem látják egymást – gondoltam magamban – mert ha ezek most kétfelõl tüzelni kezdenek, jól nézek ki. Elértem a budai hídvéget. Lövész tiszti iskolásokat pillantottam meg. Rajnyian lehettek. Egy golyószórójuk is volt. Szerencsétleneket ottfelejthették.
– Maguk itt meg akarják állítani az oroszokat?
– Az a parancs.
– Egy harckocsiszázad meg egy lövészszázad áll odaát a híd másik végén. Velük szemben nincs esélyük.
– Dehát ez a parancs – felelte elbizonytalanodva a rangidõs.
– A minisztériumot most foglalták el az oroszok. Onnan szöktem ki. Parancsot már nem várhatnak. Egyébként az oroszok több mint 800 harckocsival támadnak. Kétszer annyival, mint amennyi a néphadseregnek van. Gondolják meg, mit tesznek.
Nem tudom, végül is hogyan cselekedtek. Remélem, leléptek. Tétova tekintetükbõl erre lehetett következtetni.
Szerencsésen átjutottam a Dunán. De most aztán merre? Déli irányból erõs csatazaj hallatszott.
– A Széna tériek még tartják magukat – hallottam valakitõl.
Arra tehát nem mehetek – gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy fölmegyek egy darabon a Szépvölgyi úton, majd a Zöldmálon át a Pasaréti templomhoz. Onnan azután valahogy az Istenhegyi útra és végül HAZA!
Elindultam. Nemsokára egy teherautó került elém. Meg volt rakva lõszerrel és néhány fölkelõ erõlködött, hogy beindítsa. Nem indult. Az akkumulátora lemerült. A fölkelõk között egyenruhás katonát is láttam. Több járókelõ bámészkodott.
– Emberek! Segítsenek betolni a kocsit! Lõszert viszünk a Széna térre! – kiabálta az egyik fölkelõ.
Mindenki nekilátott tolni. Én is. A kocsi beindult, a fölkelõk fölugráltak rá. Én pedig gyorsan eltûntem egy hirdetõoszlop mögött. Semmi kedvem sem volt, hogy berántsanak a kilátástalan harcba.
– Na ezt megúsztam! – állapítottam meg.
Az elõbbit ugyan megúsztam, de az Újlaki Téglagyár magasságában egy bokor mögül hirtelen elém lépett egy géppisztolyos katona. Ránéztem, rögtön megállapítottam, hogy nem sorkatona, mert nem lehetett több 17 évesnél. Annál veszélyesebb, mert egy ilyen gyereknek hamar elsül a fegyver a kezében, ha úgy véli, hogy azzal igazságot oszt. Valószínûleg sebtében fölszerelt nemzetõr volt.
– Mi van odalent hadnagy bajtárs? – kérdezte aggodalmasan. Megkönnyebbültem, mert aggódásából rögtön láttam, hogy nem igazságosztó típus, hanem inkább egy megszeppent gyerek. Ennek megfelelõen beszéltem hozzá.
– Elég nagy baj van. Az oroszok már a Honvédelmi Minisztériumot is elfoglalták. Nekem onnan sikerült megszökni.
– Nincs már kilátás?
– Sajnos nincs. A Széna téren bekerítve még harcolnak, de egy órán belül már azokat is leverik. Az oroszok 4000 harckocsival támadnak (blöfföltem). Majdnem annyi a harckocsijuk, mint nekünk a katonánk.
– Mit lehet tenni?
– Elrejteni a fegyvereket, amíg eljön az újabb alkalom.
A gyerek szomorúan elballagott, én meg mentem tovább. Talán Király Béla utóvédjébõl szakadt le? Remélem ép bõrrel megúszta a dolgot. Jól kiléptem, és hamar átkeltem a hegyen. Elértem a Pasaréti templomot, majd a Hidegkúti úton haladtam lefelé. Szép Ilona tájékán két híradó katonával találkoztam szembe. Megvolt a puskájuk.
– Bajtársak, vannak erre oroszok? – kérdeztem tõlük.
– Erre sehol, õrnagy bajtárs. Legközelebb a Déli pályaudvarnál vannak.
– Köszönöm, sok szerencsét!
– Magának is, õrnagy bajtárs!
A Haditechnikai Intézet mögött haladtam tovább, azután kereszteztem a fogaskerekû vágányát, és eljutottam az Istenhegyi útra. Az Orbán tér felé közeledve aknasuhogást hallottam.
Gyorsan elvetettem magam. Nem messze tõlem kisûrméretû akna csapódott be.
Valahonnan figyelték a hegyoldalt, és egy jó humorú ütegparancsnok meg akart tréfálni. Mi lett volna más? Egyetlenegyet lõtt csak. Attól kezdve a föltételezett figyelõ felé esõ házsor fedezete alatt haladva mentem tovább.
Végre néhány órás gyaloglás után az Orbánhegyi úton lefelé megpillantottam a házunkat. Megkönnyebbülve láttam, hogy nincs rajta belövés.
Kitörõ örömmel fogadtak, mert nagyon aggódtak értem. De örültek a hátizsákra való élelemnek is, mert nem lehetett tudni, hogy még mi lesz. Gyorsan levetettem az egyenruhát, és eltettem valami kevésbé föltûnõ helyre. Rendes civil ruhám ugyan nem volt, de egy ócska kirándulóruhát azért találtam. Azt vettem föl. Mit lehetett tudni, nem szedik-e össze az oroszok a katonákat, hogy elvigyék fogságba. Ilyen már volt. Nem is olyan régen.
A családomat a konyhába telepítettem át, amely a háztömb belsõ udvara felé nézett, harckocsiágyú-találat nem érhette. De arra is fölkészültünk, hogy leköltözzünk a pincébe, ha a harcok annyira elmérgesednek. Az utcára nézõ ablakokat kinyitottam, hogy az esetleges robbanások össze ne törjék az üveget. A redõnyöket leengedtem, hogy ne tudjanak a szobában lévõkre célzott tüzet adni.
Számvetést csináltunk. Ennivalónk 10 napig, de szûkösen két hétig is elegendõnek látszott. Pénzünk is volt. Több mint 2000 forint, ami abban az idõben sokat ért. A mai (2005) érték közel százszorosát.
A városban még néhol folytak harcok. A Várban egy ideig tartották magukat a fölkelõk. Azt beszélték, hogy a Bécsi kapuhoz fölvezetõ meredek útra olajat öntöttek. A harckocsik lánctalpai csúsztak rajta. Így nem tudtak fölmenni. Csepelen is harcoltak még. Házunk legfölsõbb emeletérõl tüzet lehetett látni arrafelé. Azt mondták, hogy olajtartály ég.
Néhány napon belül azonban mindenütt véget értek a fegyveres összecsapások.
Otthon ültünk és vártunk. Hogy mire, azt nem tudtuk. Mindenesetre boldogok voltunk, hogy épségben megúsztuk, fedél is volt a fejünk fölött, és ennivaló is a kamrában. Sokan kérdezték anyósomtól: „Mit mond a võd, mi lesz?” Akár a háború alatt, hogy mikor lesz vége a háborúnak, az 50-es évek elején pedig, hogy lesz-e háború?
Hiszen én voltam a katonatiszt, nekem igazán illett volna tudni.
De most az anyósom kérdezte tõlem:
– Elemér, mi lesz most? Visszajönnek Rákosiék?
– Nem tudom, de annyit a történelembõl tudok, hogy egy forradalom után – még ha leverték is – nem lehet ugyanazt folytatni, mint ami elõtte volt.
– Bár igazad lenne.
– Meg azután a körülmények is megváltoztak. A szovjet sem ugyanaz, mint Sztálin idejében.
– Reménykedjünk. Mit tehetünk mást?

Így éltem át a forradalmat. Tulajdonképpen melyik oldalon? Mint hivatásos katona, a hivatalos hatalom oldalán. Mindaddig, amíg meg nem szûnt mûködni. Amikor október 28-án irányt váltott, vele együtt én is.
Persze nem voltam ólomkatona. A reformokkal, az egyetemisták követeléseivel egyetértettem, de nem hatottak át annyira, hogy otthagyjam a zászlót, és közéjük álljak, ahogy több tiszt és katona is megtette. Katonai neveltetésem és beidegzõdésem miatt se lettem volna rá képes. A másik oldal felé sem éreztem magam annyira elkötelezve, hogy a kormány irányváltása után önként az oroszokhoz álljak, és harcoljak a felkelõk ellen. A körülmények se állítottak válaszút elé, és az események se sodortak a másik oldalra.
Így azután tettem a dolgomat a mindenkori parancsoknak megfelelõen. Végül, amikor megszûnt a hivatalos felsõbbség, elmentem haza. Nem dicsõ dolog, de az vigasztal, hogy nem voltam egyedül.

DAMÓ ELEMÉR