Az orosz Nyezaviszimaja Gazeta katonai mellékletében elgondolkodtató eszmefuttatással jelentkezett nemrég a moszkvai Politikai és Katonai Elemzések Intézete, annak is egyik osztályvezetõje, Alekszandr Hramcsihin. Témájául Ázsia keleti felének várható konfrontációs és koalíciós fejleményeit választotta, élénk fantáziával, ugyanakkor nagy realitásérzékkel. A széles körben olvasott „Független Újság” heti katonai mellékletének, a Nyezaviszimoje Vojennoje Obozrenyijének 500. száma 2006 novemberében került ki a nyomdából, 1995 februárja óta hazai és nemzetközi berkekben komoly tekintélynek örvend. (http://NVO.NG.RU)

Alekszandr Hramcsihin azzal vezeti be írását, hogy manapság az emberiség figyelme elsõsorban a Közel- és Közép-Keletre szegezõdik, mivel éppen ebben a térségben testesül meg a leglátványosabban az a káosz, amely az egypólusú világ lebomlásának velejárója. Pedig a Távol-Keleten kialakuló helyzet nem kisebb jelentõségû bolygónk sorsa szempontjából, hiszen ott a legközelebbi jövõben egész sor komoly esemény várható. A szerzõ itt utal a Koreai- félszigetre, de nem kisebb mértékben utal Tajvanra, amelynek problémáját igen nyugtalanítónak tartja.
Tajvannak de facto államként létezése – vélekedik – tûrhetetlenné válik Peking számára, nem tarthat ugyanis igényt szuperhatalmi szerepre, ha nem tudja helyreállítani szuverenitását a kis lázadó tartomány fölött. A szigetállam egyesülésének békés változata magától értetõdõ módon elõnyösebb lenne a Kínai Népköztársaság szempontjából. Azon nyomban biztosítaná az egyesült Kína gazdasági, pénzügyi, technológiai és katonai képességeinek igen számottevõ növekedését és nemzetközi presztízsének óriási mérvû erõsödését.
Peking a jelek szerint a Tajvan vonatkozásában foganatosítandó nem erõszakos akciók tervét több irányban realizálja. „Csalétekként” – elõször is érvényben marad az „egy ország – két rendszer” elv, amelyet sikeresen alkalmazott Hongkong vonatkozásában. A KNK propagandája Tajvan irányában is ennek alkalmazását ígéri. Másodsorban, a Kínai Kommunista Párt aktívan hat a szigeten az utóbbi idõben ellenzékbe került Kuomintangra. Ennek vezetése ellenzi Tajvan függetlenségét, igaz, csak saját magát tartja törvényes hatalomnak az „egész Kína” fölött. Nyilvánvaló, hogy a pártnak most nincs lehetõsége e maximális program keresztülvitelére, és a Kuomintang most igyekszik a vezetés gyeplõit megkaparintani legalább Tajpejben. Itt felhasználja a KKP pénzügyi-propaganda erõforrásait, egyidejûleg Peking „ötödik hadoszlopává” válik a szigeten. A Kuomintang képviselõi egyebek között már régóta bojkottálják új fegyverrendszerek egyesült államokbeli vásárlásának programját.
Harmadsorban, a Kínai Népköztársaság már néhány éve hozzáférést biztosított a tajvani tõkének saját nemzetgazdaságához. A kontinentális Kína különbözõ vállalataiba több mint 100 milliárd dollárt ruházott be, aminek következtében a sziget legszámottevõbb üzletembereinek többsége Peking politikájának túszává vált. Gazdasági síkban Tajvan gyakorlatilag már most a KNK elszakíthatatlan része, odairányul a sziget üzleti körei összes beruházásainak több mint 70, kivitelének majdnem 40 százaléka, s a magas mûszaki színvonalat képviselõ tajvani áruknak több mint 50 százaléka ténylegesen a kommunista Kínában készül.
A moszkvai elemzõ mindezek után felhívja a figyelmet arra, hogy Peking azonban minden jel szerint az országegyesítés „erõváltozatát” sem zárja ki. Ha a múlt század 90-es éveinek közepén Kína nemzeti-felszabadító hadseregének nem volt lehetõsége Tajvan elfoglalására, légiereje és haditengerészeti erõi jelentõs számszerû fölényben voltak ugyan Tajvan légierejével és haditengerészeti erõivel szemben, de majdnem az összes minõségi mutató vonatkozásában számottevõen elmaradtak mögöttük, ma már a KNK légiereje és flottája a tajvanihoz viszonyítva több korszerû fegyverrel rendelkezik, másrészt a nagyszámú elavult repülõgép, tengeralattjáró, vízfelszíni hadihajó és gyorsnaszád tekintetében a kínai fegyveres erõk fölénye nyomasztó: az elavult technika – alacsony hatékonysága ellenére – olyan „tömeghatást” fejthet ki, amely az ellenfél védelmi eszköztárának gyors kimerüléséhez vezethet.
Kína abszolút fölényre tett szert a nehéz vadászgépek és a vadászbombázók osztályában, jelenleg már közel háromszáz J–11-es és J–12-es (Szu–27-es és Szu–30-as) géppel rendelkezik. A népi felszabadító hadseregnek emellett vannak J–10-es korszerû könnyû vadászgépei és a már régóta rendszerben levõ J–7- esek és J–8-asok módosított változataiból is összesen közel ezer gépet vethet harcba az alig háromszáz tajvani könnyû vadászgép (F–16, Mirage–2000, „Czingo”) ellen. Az elavult géptípusokat is számításba véve a KNK fölénye Tajvannal szemben több mint tízszeres.
Ami a flottaerõket illeti, a tengeralattjárók vonalán – az elavultakat is számításba véve – a Kínai Népköztársaság fölénye 15-szörös, rombolók vonalán háromszoros, fregattok vonalán kétszeres, gyorsnaszádok vonalán másfélszeres. Számottevõen megnõtt a Kínai Népköztársaság fölénye a légideszant-erõk és a tengeri deszantpotenciálok vonatkozásában. Elmondható, hogy a kontinentális Kína sokkal több haditechnikai eszközt vásárol és állít elõ – a gyártás lényegesen gyorsabb is –, mint Tajvan. Ráadásul utóbbira szegezõdik a kontinensrõl több száz harcászati és harcászati-hadmûveleti kategóriájú rakéta, amelyek büntetlenül lerombolhatják a sziget katonai és polgári infrastruktúráját.
Az Egyesült Államok még akár egy évtizeddel ezelõtt is szavatolhatta Tajvan biztonságát, szinte saját veszteség nélkül. Az amerikai légierõ és haditengerészet ma és még a közeljövõben is megakadályozhatja Peking hadseregének behatolását Tajvanra, de csak komoly veszteségek árán. Ez lényegesen csökkenti az amerikai haderõk ilyesféle mûveletbe bocsátkozásának valószínûségét, ám az iraki katasztrófa figyelembevételével és háttérben az amerikai hadsereg feltöltési gondjaival, a fejlemények ilyen alakulása igencsak illuzórikus. Ha viszont Tajvan vezetése és lakossága meggyõzõdik arról, hogy Washington nem kész katonai segítséget nyújtani a szigetnek egy betörés esetén, gya- korlatilag elkerülhetetlen Tajpej kapitulációja még a tengeri, légi és szárazföldi csatákban elszenvedett fizikai verség elõtt.

Alekszandr Hramcsihin vélekedése szerint a kritikus idõszak 2008 õszén köszönt be. A Kínai Népköztársaság igyekszik a pekingi olimpiai játékokat a lehetõ legmagasabb szervezési, technikai színvonalon lebonyolítani, sportolói pedig azon lesznek, hogy minél több érmet gyûjtsenek be. Ha pedig ez sikerül, a nemzetközi közvéleményben egy idõre ki fog alakulni egy „legitimált gyõztes szuperhatalom” Kína képe. Jön az amerikai elnökválasztás, amelyben a jelenlegi republikánus kormányzatnak „igen jó” vereségi esélyei vannak.
Peking számára ideális alkalom támad, hogy ultimátumban követelje Tajpejtõl a haladéktalan egyesülést. És igen nagy a valószínûsége, hogy ez az ultimátum „visszautasíthatatlan javaslat” lesz. Annál is inkább, minthogy Kína átfogó információs- lélektani háborút fog indítani a szigetország ellen, összekapcsolva lakosságának invázióval, rakétacsapásokkal, teljes tengeri és légi blokáddal való ijesztgetését – ez igen komoly fenyegetés, minthogy Tajvan igen nagymértékben függ az importtól, élelmiszerek vonalán 90 százalékban, kõolaj vonalán 100 százalékban – egy gazdasági, politikai, katonai és sportszuperhatalomhoz tartozás vonzó reklámozásával. „Igen valószínû – jósolja az orosz szerzõ –, hogy erre az idõpontra már a szigeten a Kuomintang kezében lesz mind a végrehajtó, mind a törvényhozási hatalom, ami lényegesen megnöveli a kapituláció valószínûségét.” Az „egyesülési mûveletre” való felkészülés egyre nyilvánvalóbb Kínában.
A moszkvai elemzõ a továbbiakban arra hívja fel a figyelmet, hogy Peking 2006 szeptemberében igencsak megszigorította tájékoztatáspolitikáját. Az „Új Kína” hírügynökség kötelezettségévé tették mindazon külföldi forrású híranyag jóváhagyását, amelyeket a Kínai Népköztársaságban publikálnak. A bíróságok kemény büntetéssel kötelesek sújtani a „kiszivárogtatókat”. Kínában már elõzõleg tilalom alá helyezték a nyugati televíziókat, az internet ellenõrzése világviszonylatban eddig is a legszigorúbb volt Kínában.
Alekszandr Hramcsihin más, immár tényleg államközi relációkra is kitér értekezésében, mégpedig azzal a bevezetõ megjegyzéssel, hogy „gondolatilag Peking már túlment a tajvani állomáson és úgy döntött, hogy messzebbre tekint a jövõben”. Ez a „messzebbre” – Oroszország.
A Kínai Népköztársaság hét katonai körzete közül a két legerõsebb, a pekingi és a senjangi 2006 szeptemberében tíznapos, a maga nemében példátlan arányú hadgyakorlatot tartott. Hramcsihinnek az tûnt fel, hogy mindkét körzet Oroszországgal határos: a senjangi körzettel szemben az orosz távolkeleti, a pekingi körzettel szemben az orosz szibériai katonai körzet helyezkedik el. A hadgyakorlat keretében a senjangi egységek ezer kilométeres „nagy ugrást” hajtottak végre és a pekingiekkel bocsátkoztak harcba. A gyakorlat témája hadseregszintû magasabbegységek manõverének begyakorlása volt bázisuktól nagy távolságra, nemkülönben a csapatok hadtáptámogatásának vezetõi szintû tökéletesítése. „Ez a forgatókönyv elõkészület egy esetleges Oroszország elleni háborúra, más variáció egyszerûen nincs” – írta az elemzõ.

Nem kevésbé figyelemreméltó a moszkvai elemzés „észak-koreai kitérõje”. Hramcsihin szerint Phenjan kísérleti atomrobbantása semmi meglepõt nem hozott, kivéve a kínai reagálást. Ez pedig szinte az amerikainál is ke- ményebb volt. A KNDK-ba irányuló élelmiszer- és energiahordozó-szállítások leállítása, sõt a falépítés a kínai–koreai határon a reagálás komolyságáról tanúskodtak.
Az orosz elemzõ itt egy elvibb kitérõt is tesz. Rámutatva arra, hogy a Kínai Népköztársaság már régóta és következetesen, de nem túl feltûnõ módon bõvíti világszerte befolyási övezeteit, észrevételezi, hogy Peking a gazdasági mozzanatokra helyezi a hangsúlyt, az ideológiát gyakorlatilag mellõzi. Senkinek nem akarja a nyakába varrni a kommunizmust, még kevésbé a demokráciát, az Amerika-ellenesség viszont nagyszerû alap a barátkozásra, bár nem kötelezõ. Kína aktívan hatol be a Közel-Keletre, Afrikába, sõt Latin-Amerikába is. Ilyen vagy olyan mértékben Kína szövetségesei máris, vagy azokká válnak Pakisztán, az egykori Burma, Thaiföld, Irán, Szaúd- Arábia, Türkmenisztán, Szudán, Nigéria, Angola, Csád, Kuba, Venezuela, Fehéroroszország és mások.
Észak-Korea már az 1950–53-as koreai háború óta Kína befolyási övezetébe tartozott, mondhatni volt olyan idõszak, amikor Peking befolyási övezete a KNDK-ból és Albániából állt.
2006. szeptember elején a Kínai Társadalomtudományi Akadémia egyik publikációjában megszellõztette azt a véleményt, hogy olyan egykori államok, mint Csoszon, Kidzsa, Pujo és Parhe, amelyek területén ma Észak-Korea és részben Dél-Korea fekszik, régente a kínai birodalomhoz tartoztak. Alekszandr Hramcsihin véleménye szerint ez egyenes utalás volt egy esetleges „bekebelezési” lehetõségre. Egy hónappal késõbb Észak- Korea atomkísérletet hajtott végre…
Oroszország számára – folytatja az elemzés szerzõje – mindennél elõnyösebb lenne Korea békés egyesítése, természetesen Szöul égisze alatt, de a NKDK képviselõinek magas posztokba helyezésével.
Az új országképlet nem lehetne sem vakon Amerika-barát, mint amilyen a legutóbbi idõkig Dél-Korea volt, sem betegesen Amerika-ellenes, Észak-Koreához hasonlóan. Történelmileg, gazdaságilag és geopolitikailag az egyesített Korea vetélytársának tekintené mind Kínát, mind Japánt, csak Oroszországgal nem lennének ellentétei. Ideális változat lehetne Hramcsihin szerint egy Moszkva–Delhi–Hanoi–Szöul (vagy Phenjan, ahogy az egyesült Korea lakossága dönt) geopolitikai tengely. Phenjan és Szöul között a jelenlegi helyzetben csak Oroszország közvetíthet: valóban érdekelt Korea békés egyesítésében és normális kapcsolatai vannak mindkét Koreával. Nem kétséges, hogy ha Oroszország komolyan elõsegítené a békés újraegyesítést, a koreaiak ezt nem felejtenék el.
Probléma, hogy ezt mind Peking, mind Washington ellenezné, hiszen monopolizálni szeretnék a tárgyalásokat Phenjannal. Kim Csen Ir rendszere túl ezen rendkívül nehéz tárgyalópartner, emellett az orosz diplomácia nemigen képes hosszú távú bonyolult kombinációkat felépíteni – állítja Alekszandr Hramcsihin, aki szerint az „igazság órája” mind az Egyesült Államok, mind Kína, mind Oroszország számára a távol-keleti helyzet lesz. „Ha Amerika feladná Tajvant, ráadásul kivonulna Dél-Koreából, ezzel elismerné, hogy lemondott a hegemóniáról, vagy legalábbis részben megosztotta azt Pekinggel. Ha Kína lépéshátrányba kerül és nem használja ki az Egyesült Államok meggyengülését, ha nem tesz határozott lépéseket keleti irányban, elárulja, hogy képtelen a nagy játszmára és megmarad regionális hatalomnak. Ha Oroszország közömbösen szemléli a fejleményeket, akkor nem szubjektuma, hanem objektuma lesz a világpolitikának és nem lesz képes megtartani saját területét, nem is szólva befolyásának érvényesítésérõl.”

Pirityi Sándor