Immár 50 éve annak, hogy lezajlott a 20. századi magyar történelem egyik igen jelentõs eseménye: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a szovjetrendszert meghonosító hazai diktatórikus párt- és állami vezetés, valamint a szovjethatalom megszálló erõiként jelen levõ hadserege ellen. A forradalom és a szabadságharc célja volt, hogy megszûnjön hazánkban a Szovjetunióban létezõ politikai, társadalmi, gazdasági rendszer szolgai másolása és lehetõvé váljon az ország lakossága nagy része számára a Nagy Imre-kormány által 1953-ban elkezdett reformok folytatása és kiterjesztése, ennek eredményeként erõsödjön az ország függetlensége az egyre növekvõ szovjet nyomással szemben, és végsõ soron helyreálljon az ország tényleges szuverenitása és államisága. Mint minden esemény, így ez sem tekinthetõ át önmagában, az akkor fennálló nemzetközi, stratégiai és hazai körülmények vizsgálata és rövid vázolása nélkül. Ezért a szerzõ törekszik azok lényegének bemutatására, hogy reális kép alakuljon ki azok elõtt az olvasók elõtt is, akik ezt az idõszakot nem felnõttként vagy egyáltalán nem élték át, és nincsenek a tárgyban személyes tapasztalataik.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei még ma is elevenek és lelkesítõek a magyarság jelentõs részének életében. Felidézõdnek annak szép, felemelõ és gyászos napjai is, amikor a világ figyelme mintegy három hétig hazánkra is irányult a más, fontos nemzetközi történések mellett. Ugyanakkor még ma is elõfordulnak elmarasztaló megállapítások a nyugati országok, az USA és a NATO akkori vezetésének vélt közömbösségérõl, a magyar nép magára hagyásáról gigászi küzdelmében, amikor is a várt és remélt katonai segítség nem érkezett meg. Az alábbi írás fõképpen ennek a problémának a vizsgálatára irányul.


AZ AKKORI NEMZETKÖZI HELYZET

A második világháború befejezését követõ évtizedben a világ jelentõs változáson ment át. Új erõcsoportosulások jöttek létre, egyrészrõl az USA és Nyugat-Európa, másrészrõl a Szovjetunió és Jaltában a befolyási övezetébe sorolt, vele akkor szövetségben levõ kelet-európai országok részvételével. Így alakult meg 1949-ben a NATO, majd 1955-ben a Varsói Szerzõdés, de megkezdõdött a hármadik nagy és laza cso- portosulás, a semleges és el nem kötelezett országok szervezetének kialakulása is. 1954. 06. 28-án Csou En-Laj és Nehru által aláírt közös nyilatkozat tartalmazta a különbözõ társadalmi rendszerû államok együttélésének öt alapelvét. A következõ évben, 1955. április 18–24. között 29 független ázsiai és afrikai állam konferenciáján Bandungban tíz pontban foglalták össze a nemzetek egymás mellett élésének elveit, amelyek összhangban voltak az ENSZ Alapokmányában kinyilvánított célokkal és elvekkel.
Szétesett a volt gyarmati rendszer, amelynek eredményeként több mint 100 ország vált akkor vagy késõbb függetlenné, megrendítve, gyengítve ezzel az európai NATO- országok embertartalékait, gazdasági potenciálját. Számos ország fegyveres harccal vált függetlenné, ami a helyi háborúk tucatjait hozta magával. Ebben a helyzetben megnõtt a lehetõsége annak, hogy az Egyesült Államok mellett a Szovjetunió is a világ vezetõ hatalmává váljon. Ez azt jelentette, hogy a politikájukat, ideológiájukat, társadalmi rendjüket, értékrendszerüket, gazdasági-pénzügyi viszonyaikat uralkodóvá akarták tenni a világ számos országában és fontos térségeiben. Ezt követve alakult ki késõbb a kétpólusú világrendszer, igaz, hogy annak tényét Churchill volt angol miniszterelnök már 1946-ban, fultoni beszédében megállapította. A két vezetõ hatalom azonban – amellett, hogy a helyi háborúkban támogatta az egyik vagy másik felet – gondosan ügyelt arra, hogy katonáik ne kerüljenek harcba egymással, mert az a harmadik világháború kitöréséhez vezethetett volna. Emellett azonban éles verseny folyt a fegyverkezésben, ami már akkor is óriási összegeket emésztett fel. Ennek során a minõségi általában az amerikai fél, míg a mennyiségi fölény a szovjet fél oldalán volt.


A NATO KATONAI FELKÉSZÜLETLENSÉGE

A NATO megszervezése és létrehozása lehetõségét az amerikai kongresszus 1948. június 11-i határozata adta meg (amelyet Vandenberg szenátor terjesztett be és róla kapta a megnevezését is). Ebben a határozatban az Egyesült Államok lemondott arról a régebbi elvérõl, amely szerint békeidõben nem avatkozik be más világrészek konfliktusaiba. A határozat javasolta a kormánynak, hogy hozzanak létre egy katonapolitikai rendszert a szovjetrendszer terjeszkedésének, megszilárdulásának akadályozására. Ehhez a szervezet tagországainak az USA nyújtson segítséget fegyver- és hadianyagszállítás formájában. Ez lehetõvé tette, hogy tizenkét ország képviselõje 1949. április 4-én Washingtonban aláírja az Észak-atlanti Szerzõdést (NATO). 1952-ben Törökország és Görögország is belépett a NATO-ba, majd 1955. május 5-én a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) is taggá vált. Ezzel létrejött a kellõ katonai erõ megteremtésének lehetõsége a „kommunizmus feltartóztatásának” doktrínája megvalósításához. A szárazföldi csapatok felállításának terve 1952-ben készült el. Ez az alábbiakat irányozta elõ, az 1949-ben a NATO katonai parancsnokságának rendelkezésre álló tizenkét hadosztály növelésére:

– 1952-ben: 50 hadosztály és 4000 repülõgép,
– 1953-ban: 75 hadosztály és 6500 repülõgép,
– 1954-ben: 96 hadosztály és 9000 repülõgép álljon a szövetség katonai vezetése rendelkezésére.

Ez az elõirányzat azonban csak részben valósult meg. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatának megvalósítása Dél-Korea katonai megsegítésére igen nagy erõket vont el a tagországoktól, és jelentõs katonai erõket kötött le a nyugat-európai tagországok gyarmataiban folyó felszabadító háborúk sorozata is. Ezek késleltették a NATO katonai erõinek megalakulását, bár az Egyesül Államok katonai segélyekkel, fegyverzeti, haditechnikai szállításokkal segítette az európai tagországokat. Az NSZK-ban pedig még hadsereg sem volt, a hadkötelezettség is csak 1957. január elején lépett érvénybe, s csak azután kezdõdött meg a NATO-nak felajánlott 12 német hadosztály megalakítása.
Ráadásul 1956. október 29-én Izrael támadást kezdett Egyiptom ellen, s a Szuezi- csatorna államosítása és lezárása miatt október 30-án brit és francia csapatok szálltak partra Egyiptomban, ami lényegesen fokozta a feszültség növekedését a világban. November 5-én pedig a szovjet kormány közölte a brit és francia kormánnyal, hogy amennyiben az Egyiptom elleni intervenciót nem szüntetik meg, a Szovjetunió fegyveresen is beavatkozik Egyiptom oldalán. Hruscsov kilátásba helyezte a szovjet atomfegyverek esetleges alkalmazását is.
A nyugaton szomszédos Ausztria egy évvel korábban, 1955. október 25-én szabadult meg a szovjet megszállástól s nyerte vissza szuverenitását. 1955. október 26-án pedig nyugati szomszédunk semlegességi törvényt fogadott el. Ebben deklarálta örökké tartó semlegességét, s kinyilvánította, hogy azt minden rendelkezésre állóeszközzel fenn fogja tartani és meg fogja védelmezni. Ez kizárta annak engedélyezését is, hogy területén idegen csapatok vonuljanak át.
Északon, keleten és délkeleten szomszédaink a Varsói Szerzõdés tagállamai voltak. Délen pedig a Tito vezette Jugoszlávia kibékülõben volt az akkori szovjet vezetéssel. Így Magyarország ebben az idõszakban a nemzetközi jog felrúgása nélkül a NATO számára szárazföldön a gyakorlatban katonailag megközelíthetetlen volt.



KÜLFÖLDI ELÕZMÉNYEK

A szovjet vezetõk fejében még élt a korábbi gyakorlat a gyõztes hatalmak korlátlan jogairól a legyõzött ország(ok) korábbi sorsának rendezésében. Az elõzõ évszázadokban ugyanis a gyõztes hatalom mindent megtehetett a vesztes országgal. Így pl.: az elfoglalt területet birodalma szerves részévé tehette; feloszthatta a területet és a lakosságot a vele szövetséges országok között; meghagyhatta az elfoglalt ország (terület) látszólagos önállóságát, de élére hozzá hûséges, megbízható vezetõket állított (jelölt), s így mintegy hódoltságban tartotta azokat; az ország viszonylagos függetlenségét visszaadta, de nagy összegû jóvátételt, sarcot fizettetett a vesztes féllel. Ez alól csak a demokratikus jogállamok által megnyert háborúk jelentettek kivételét.
A fentieket jól tükrözi az is, hogy a II. világháború következményeként a Szovjetunió területe és lakossága jócskán gyarapodott, mintegy 475 ezer km2-rel, s körübelül 23 millió lakossal. Szovjet uralom alá került pl.: Finn-Karélia; Észtország; Lettország; Litvánia; a kelet-porosz és a kelet-lengyel területek; Kárpátalja; Beszarábia és Észak- Bukovina. Ha ezt a nyugati hatalmak akkor elfogadták, gondolták, nem tesznek ellenvetést, ha „rendet teremtenek” a szovjet fennhatóság alá esõ területeken.
A szovjet vezetést a már „sajátnak tekintett” területek esetleges elvesztésének, függõségük csökkenésének dilemmája elé állító esetek az alábbiak voltak.
Elsõ alkalommal 1953 júniusában Kelet-Berlinben törtek ki tömegmegmozdulások a politikai és állami vezetés által elkövetett hibák és rossz döntések miatt. Ezeket az NDK kormánya kisebb intézkedésekkel, a hibás döntések visszavonásával próbálta lecsillapítani. Ezek azonban nem jártak eredménnyel, sõt a tüntetõk a kormány viszszalépését is követelték. Június 17-én egyre nagyobbak lettek a tüntetések. Ezért délután 13.30-kor felsõbb utasításra a megszálló szovjet csapatok parancsnoka kihirdette a szükségállapotot. A feszültség azonban tovább tartott, a tüntetõk pártirodákat foglaltak el s gyújtottak fel. Ez mindenképpen az NDK-ban fennálló politikai és társadalmi rendszer ellen irányuló tett volt. Erre a szovjet csapatok harckocsi-alakulatokat, lövészeket és az NDK rendõrségét vetették be, akik két nap alatt leverték, elnyomták a felkelést.
Az NDK-ban közzétett adatok szerint az összecsapások 21 halottat és 187 sebesültet követeltek. A bíróságok 1200 embert ítéltek szabadságvesztésre.
1956 nyarán a lengyelországi Poznanban béremelési követelések miatt az utcára vonultak egy mozdonygyár munkásai, majd más gyárak dolgozói is csatlakoztak hozzájuk. A tüntetõk rendõröket fegyvereztek le, börtönök foglyait szabadították ki, rátámadtak az állambiztonsági szervek hivatalaira. Ezt a megmozdulást a lengyel karhatalmi erõk, a hadsereg egységei számolták fel az állami, katonai vezetés részvételével. Az összecsapás több mint 50 halottat, 300-nál több sebesültet követelt. Másnapra elcsendesült a város, a lakosok a halottakat és a sebesülteket gyászolták.
1956 októberéig a lengyel párt- és állami vezetésben értékelték a nyári eseményeket, új pártvezetést választottak, W. Gomulka lett a KB elsõ titkára, több állami vezetõt is lecseréltek 19–21. között a LEMP KB VIII. plénumán. Az új vezetés komoly változtatást tervezett Lengyelország életében, a párt és állami apparátusban, a gazdálkodás rendszerében. Ez esetben a feszültséget a párt és állami vezetés visszalépéseivel, Wyszinsky kardinális szabadon engedésével, a lengyel hercegérseki poszt elfoglalásával sikerült levezetni. Nem került tehát sor összecsapásra, bár a Varsóba érkezõ Hruscsov már a repülõtéren közölte, hogy a Szovjetunió nem riad vissza a fegyveres beavatkozástól sem. Ennek hatása lett a szomszédos országokban is. A magyar egyetemi hallgatók tüntetése 1956. október 23-án a lengyel szakszervezetekkel, a dolgozókkal és az egyetemi ifjúsággal való szolidaritás jegyében szervezõdött.


A SZOVJET VEZETÉS ÁLLÁSPONTJA ÉS FELLÉPÉSE AZ 1956.
OKTÓBERI MAGYAR ESEMÉNYEKKEL SZEMBEN

Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után olyan fejlemények következtek be a Szovjetunióban, amelyek egyrészt az ország gyorsabb tudományos-technikai fejlõdéséhez, gazdasági gyarapodásához vezettek, másrészt szorosabbá, szinte már elszakíthatatlanná tették a szovjet befolyási övezetben levõ országok viszonyát, az esetleges elszakadás lehetõségét pedig a nullára redukálták. A KGST létrehozása után 1955. május 14-én megalakították a Varsói Szerzõdést is, amelybe bevontak minden olyan európai országot (Jugoszlávia kivételével), ahol marxista–leninista pártok és kormányok irányították a társadalom minden szféráját a szovjet vezetés diktálta irányokban és ütemben. Meg kell mondani, hogy a diktatúra fokozása mellett ezen országokban jelentõs ipari, gazdasági, technikai eredmények is születtek. A szovjet tudományos- technikai fejlõdést pedig olyan világraszóló események fémjelezték, mint: a szovjet hidrogénbomba létrehozása; az elsõ atommeghajtású jégtörõ hajó vízre bocsátása; üzembe helyezték a Szovjetunióban az elsõ atomerõmûvet, létrehozták Dubnában az Egyesített Atomkutató Intézetet a baráti országok részvételével, stb. Mindezek hatására növekvõben volt a Szovjetunió tekintélye a harmadik világ országaiban. Nõtt a szovjetbarát szimpatizánsok száma a nyugati országokban is. De mutatkozott némi jele a belsõ megújulásnak a szovjet társadalomban is. 1956. február14–25. között tartották meg az SZKP XX. kongresszusát. Ezen már megállapították a szocialista világrendszer kialakulását, állást foglaltak a háború elkerülhetõsége mellett. Legnagyobb szenzáció azonban az volt, hogy Hruscsov bírálta a sztálini korszak személyi kultuszát, az elkövetett törvénysértéseket, a tömeges kivégzéseket, a munkatáborok (gulag) létrehozását stb. A kiszivárgott hírek megrázták és megdöbbentették nemcsak a szovjet lakosságot, hanem a népi demokratikus országokat és a nyugati szovjetbarát közvéleményt is. A rendkívül és indokolatlanul magas létszámú szovjet hadseregnél 1,2 milliós csökkentést jelentettek be. Hasonlóképpen a Varsói Szerzõdés többi országában is csökkentették a hadseregek létszámát.
Külpolitikai téren is jelentõs események következtek be. Már 1954-ben a Szovjetunió felajánlotta belépését a NATO-ba, amelyet azonban az USA és Nagy-Britannia elutasított. A moszkvai vezetés felmondta a Franciaországgal és Nagy-Britanniával fennállt szerzõdéseit, miután megszüntették a megszállási rendszert Nyugat-Németországgal, s az NSZK elnyerte szuveneritását. 1955-ben a II. világháború gyõztes hatalmai megkötötték Ausztriával az államszerzõdést, ami szuverenitást és a megszállás megszüntetését jelentette. Ebben az esetben vállalta el a szovjet vezetés csapatai visszavonását egy általa részben megszállt országból. Ez akkoriban egyedi eset volt. Ezt követõen a II. világháború után elõször került sor a négy nagyhatalom csúcstalálkozójára 1955. július 18–23. között Genfben, ahol irányelveket fogadtak el a leszerelési és biztonsági kérdésekrõl. 1955 szeptemberében Adenauer nyugatnémet kancellár Moszkvába látogatott, ahol megállapodtak a két ország közötti kapcsolatokban.
Ilyen elõzmények után kezdõdtek meg 1956. október 23-án a magyarországi megmozdulások, amelyekbe a Szovjetunió a Magyarországon állomásozó csapataival már az elsõ napon beavatkozott. Errõl 1956. október 26-án Sepilov külügyminiszter egy moszkvai fogadáson így nyilatkozott: „A lengyelországi helyzethez viszonyítva a magyarországi helyzet bonyolultabb. Az utóbbi napokban tüntetésekre került sor, de voltak ellenforradalmár elemek is. Ezek incidenseket provokáltak. A rend fenntartása céljából a kormányzat kénytelen volt a hadsereg és a biztonsági szervek segítségét igénybe venni. Minthogy az események az ország életének dezorganizácójával fenyegettek, a kormány a szovjet csapatok segítségét is igényelte.” Így nézett ki diplomáciai nyelvre lefordítva az, hogy a szovjet csapatok fõleg Budapesten 23-a késõ esti óráitól valóságos harcot folytattak a tüntetõ lakossággal és a magyar felkelõkkel szemben. A szovjet csapatok beavatkozását a moszkvai katonai vezetés ugyanis már 23-án este 20 órakor elrendelte azzal, hogy utasítást adott a hazánkban állomásozó önálló hadtestnek, hogy fõerõivel kezdje meg a menetet Budapestre, foglalja el a város leg- fontosabb objektumait és állítsa helyre a rendet. Az SZKP KB elnöksége errõl azonban csak a 21 órakor kezdett ülésén határozott. Valószínûleg a katonai vezetés döntését elõzõleg Hruscsov már jóváhagyta. (A szovjet csapatok beavatkozását részletesen ismerteti Horváth Miklós: 1956 HADIKRÓNIKÁJA címû, az Akadémiai Kiadó gondozásában, 2003-ban megjelent könyve.) Ezzel a Szovjetunió ismét saját szövetséges országában kezdett fegyveres harcot, ami folyamatosan háborúvá nõtt át. Ez azt bizonyítja, hogy a moszkvai vezetés nem bizonytalankodott olyan esetekben, amikor birodalmi érdekei veszélybe kerültek. Még inkább így volt ez mintegy tíz nappal késõbb (1956. november 4-én), amikorra tisztázódtak az USA-vezetés szándékai. Az amerikai és a nyugat-európai hírcsatornák azonban már az elsõ naptól kezdve támogatták a magyar felkelést, kilátásba helyezve a Nyugat támogatását is. Azt azonban elhallgatták, hogy erre konkrét politikai és katonai döntés nem volt. Az USA Nemzetbiztonsági Tanácsa már 1956. október 27-én kimondta, hogy katonailag nem segítik Magyarországot, az csupán jótékonyságra számíthat. John Foster Dulles 1956. október 27-i dallasi beszédében egyértelmûen kijelentette, hogy az USA nem tekinti sem Lengyelországot, sem Magyarországot potenciális szövetségesének, sõt a szovjet határok mentén nem is nézne jó szemmel egy olyan kormányt, amelyet ellenséges viszony fûz a Szovjetunióhoz. Két nappal késõbb a moszkvai amerikai nagykövet ezekrõl hivatalosan is tájékoztatta a szovjet vezetést, érzékeltetve, hogy felsõszintû álláspontról van szó. Az üzenetet megkapta Hruscsov, Bulganyin és Zsukov. A szovjet vezetés ezzel szabad kezet kapott a magyarországi helyzet rendezésére. Fokozták a szovjet csapatok beáramlását Magyarország területére. A szovjet összfegyvernemi hadosztályok száma így 17-re nõtt hazánkban. Az akkori Magyar Néphadsereg ebben az idõben az átszervezés idõszakában volt, megkezdõdött a hadtestek megszüntetése s megkezdõdött az új hadsereg-parancsnokság alakulása. Ezen átmeneti állapot mellett a sorállomány másodéves katonái a leszerelés elõtt álltak, akik szolgálati viszonyát meg kellett hosszabbítani. Az alakulatoknál fellazult a rend és a fegyelem, ami a felkelõkkel való szinpatizálásban, átállásban, a szolgálati helyek elhagyásában nyilvánult meg. Ehhez hozzájárult a katonai felsõ vezetés tehetetlensége is, amely kormány-, vagy államfõi világos parancsok hiányában következett be. Az akkori újonnan kinevezett honvédelmi minisztert és a vezérkar fontos vezetõit pedig november 3-án a szovjet állambiztonsági szervek Tökölön letartóztatták és fogságban tartották, így megbénították a katonai vezetési parancsadási rendszert. Az 1956. november 4-én hajnali 5 órakor megkezdett szovjet támadással szemben csak néhány honvédségi alakulat és a forradalmár felkelõk, szabadságharcosok elszigetelten harcoló néhány ezer fõs csoportja vette fel a küzdelmet. Ez az esélytelen, reménytelen küzdelem azonban nem tarthatott sokáig, néhány nap alatt véget ért.
Ezt a küzdelmet a magyar nép egyedül, a szabad világpolitikai, diplomáciai és propagandaszervei támogatásával vívta, kiváltva a világ együttérzését, erkölcsi támogatását.
A világ figyelmét, a nyugati országok politikai, diplomáciai tevékenységét azonban megosztotta egy másik fontos esemény, a Szuezi-csatorna övezetében kialakult háború. 1956. október 29-én Izrael Egyiptom elleni támadásával megkezdõdött a második arab–izraeli háború, majd 30-án brit és francia csapatok szálltak partra Egyiptomban. November 5-én a szovjet kormány közölte a brit és francia kormánnyal, hogy amennyiben az Egyiptom elleni háborút nem szüntetik be, a Szovjetunió fegyveresen is beavatkozik Egyiptom oldalán. Hruscsov kilátásba helyezte még az atomfegyver alkalmazását is. Miután az Egyesült Államok is a harcok beszüntetésére szólított fel, november 6-án a harcoló felek fegyverszünetet kötöttek.
Ez a háború nem tett jó szolgálatot a magyar forradalomnak és szabadságharcnak. Igazolta ugyanis a nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország) katonai beavatkozásának „jogát” olyan esetekben, amelyekben érdekeik sérülnek. Ugyanazt tették elvileg, mint a Szovjetunió Magyarországon. Másrészt a magyar forradalom és szabadságharc fontossága, hírértéke a világ közvéleményének tudatában hátrébb szorult. A Szuezi-csatorna övezetében való béke ugyanis nemcsak az USA, hanem valamennyi nyugat-európai ország számára rendkívül fontos volt energia- és nyersanyagszükségleteik kielégítésének érdekében. Ez befolyásolta érdeklõdésük intenzitását is.


VISSZAFOGOTT REAKCIÓK

Egy rövid cikk kereteiben nincs lehetõség a Nyugat akkori magatartásának részletes vizsgálatára. Ezért csak néhány fontos okot említünk meg.
Az USA és a többi nyugati ország komolyan vette a jaltai egyezményeket, az azokat megelõzõ megegyezéseket a nagyhatalmak befolyási övezeteirõl. Errõl igazából azonban csak a brit és a szovjet vezetés folytatott egyezkedést 1944 õszén. Az Egyesült Államok vezetésének akkoriban nem állt szándékában, hogy ebbe érdemben beleszóljon. A megegyezés röviden úgy fogalmazható meg, hogy az Elbától keletre esõ területek és országok lényegében a Szovjetunió érdekkörébe tartoznak. Cserébe a Szovjetunió nem szól bele, hogy az Elbától nyugatra esõ területeken és országokban a nyugati nagyhatalmak hogyan biztosítják érdekeik érvényesítését. Ezt a késõbbiekben a felek mindegyike igyekezett betartani, nem kockáztatták a jaltai egyezmények megsértését, felbontását.
A nemzetközi jog szerint a magyarországi eseményekbe való katonai beavatkozáshoz az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata kellett. Ezt azonban a Szovjetunió vétójoga mindenképpen megakadályozta volna. Így ezzel a nyugati országok nem is próbálkoztak.
Az Egyesült Államok és szövetségesei csak három éve fejezték be a koreai háborúban való részvételt. Így egy esetleges katonai beavatkozáshoz országaikban a politikai, társadalmi támogatást nem, vagy igen korlátozottan kaphatták volna meg.
Legfõbb oknak azonban a katonai erõviszonyok akkori helyzete tekinthetõ, ami semmiképpen nem volt kedvezõ a Nyugat számára. Ha ebbõl csak a két szuperhatalmat vesszük számba, a Military Balance, londoni kiadvány 1959–1960. évi száma szerint 1956-ban rendelkezésre állt:

Az Egyesült Államoknak a haditengerészet és az atomfegyverek terén volt fölénye, amit az adott esetben nem lehetett volna kihasználni. Mindezek reális mérlegelésre késztették az Egyesült Államok vezetését. Így nem tettek olyan lépéseket, ame- lyek nukleáris háborút, katasztrófát, nagy veszteséget és rombolást idézhettek volna elõ. Amint késõbb ismertté vált, a szocialista országok lakosságának számára a demokratikus jogállamiságra, a piacgazdaságra való áttérést az amerikai politikai és katonai vezetés mindig a szocialista társadalmi rendszer és gazdaság erodálásával, kilátástalanságának és versenyképtelenségének nyilvánvalóvá válásával, a lakosság elégedetlenségének fokozásával akarta megvalósítani. Nem terveztek semmiféle fegyveres támadást, katonai beavatkozást ilyen célból, a „békés elhalást” tartották célszerûnek.


A NEMZETKÖZI SZERVEZETEK LEHETÕSÉGEI

Az Egyesült Nemzetek Szervezete és annak Biztonsági Tanácsa többször foglalkozott a „magyarkérdéssel”, de lényeges eredmény nem született. A „magyarkérdés” vitája túlságosan hosszúra nyúlt. Végül 1962. december 20-án a közgyûlés levette a napirendrõl. Más nemzetközi szervezetekben is napirendre került a magyar forradalom és szabadságharc eltiprásának kérdése. Eredményt azonban azok sem hoztak.
Befejezésként megállapítható, hogy a magyar forradalom és szabadságharc az akkori kudarc ellenére nem volt hiábavaló. Látható nyomot hagyott a történelemben. Néhány hónapig hazánkról is beszélt a világ. Albert Camus (1913–1960) nagy francia író és filozófus, aki irodalmi Nobel-díjat kapott, errõl az alábbi megállapítást tette: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt 20 esztendõben.” A második világháború után elõször mutatkozott meg ilyen nyíltan és brutálisan a szovjet birodalmi törekvés, a kis államokkal szembeni kíméletlen magatartás. Világossá vált, hogy a szovjet mintájú szocializmus a belekényszerített népeknek nem jelent perspektívát. Igazolta ezt késõbb az 1968-as „prágai tavasz” kíméletlen elnyomása is. A magyar események felébresztették a nyugati hatalmak felelõsségérzetét, rokonszenvét az elnyomott népek iránt. Forradalmunk és szabadságharcunk 1956-ban végeredményben elõkészítõje volt a vasfüggöny lebontásának, az 1989. évi rendszerváltoztatásnak, a Varsói Szerzõdés és a Szovjetunió 1991. évi felbomlásának. Ezzel hozzájárult az általános emberi haladáshoz, a függetlenség, a szabadság, a demokrácia útjának kibontakozásához hazánkban. Emellett példaként szolgált más népek számára is. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc lényegében a Varsói Szerzõdés 1990-es felbomlásának és a Szovjetunió szétesésének elõhírnöke volt.

BOGNÁR KÁROLY