Czapek Béla hadmérnök 1929. október 6-án született Vácon. Itt végezte középiskolai tanulmányait a piarista gimnáziumban 1940 és 1948 között. A budapesti Mûszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán 1948-ban, az ugyanitt megalakuló Hadmérnöki Kar Fegyverszaki Tagozatán 1950-ben kezdte meg tanulmányait. Okleveles gépészmérnök és fegyverszaki hadmérnöki oklevelet szerzett 1952-ben. A Haditechnikai Intézetben, a legendás HTI-ben 1952-tõl majdnem folyamatosan, nyugdíjazásáig, 1988-ig dolgozott. 1965-ben kötött házasságot. A közel negyvenéves hadmérnöki tevékenysége alatt elsõdlegesen a kumulatív töltetekkel és gyújtókkal foglalkozott. Feltaláló, két szabadalmát fogadta el a Szabadalmi Hivatal. Nevéhez kötõdik a Varsói Szerzõdés tagállamaiban a legjobbak között jegyzett, az UKA–63 típusú harckocsi elleni akna megtervezése is. A Magyarországon gyártott UKA–63 akna volt a magyar honvédségben rendszeresített legfontosabb harckocsi elleni akna 40 éven keresztül. A számos tudományos közlemény íróját és a téma ismert szaktekintélyét, Czapek Béla hadmérnök alezredest abból az alkalomból kerestük meg, hogy 2005-ben semmisítették meg a még raktáron lévõ utolsó UKA típusú aknákat.

A hadseregnek szüksége volt mérnökökre. Akkor indult el a Hadmérnöki Kar. Úgy gondolták, hogy a fiatal, egyetemen tanuló mérnököket szervezik be. 1948-ban én másodéves voltam, akkor kellett letenni az alapszigorlatot. Tulajdonképpen én nem készültem katonának. Feltették nekem a kérdést, hogy akaroke katona lenni? Gondolkodási idõt kértem, de egy hétig nem jelentkeztem. Erre kaptam egy katonai behívót! Abban az idõben az volt a szokás, hogy a dékáni hivatal fölmentette a hadköteles hallgatókat azért, hogy õk egyetemre járhassanak. Behívóm ügyében a szervezõbizottsághoz kellett fordulnom. Mikor elmentem hozzájuk, azt mondták, hogy elvtárs, elvisszük három évre Nyíregyházára katonának, és utána majd folytathatja a tanulmányait. Vagy pedig maradhat egyetemista, de csak katonai ösztöndíjasként.
Nehéz választás volt. Engem nem motivált, hogy katona akarjak lenni. A korábbi családi események is elriasztottak a katonai szolgálattól. Nagyapám az elsõ világháborúban mint huszár közkatona Przemysl ostromakor hadifogságba esett, és a szibériai Csíta Ufa városából szökött haza. Apám 18 évesen szintén az elsõ világháborúban Doberdónál harcolt, ahol meg is sebesült. Mint utászként szolgáló gépkocsivezetõt, minden elszakított terület visszacsatolásakor behívták katonának, és csak a Donkanyari orosz áttörés után szerelték le.
Szüleim parasztok voltak tíz hold földdel, amit államosítottak, tagosítottak. Édesapám egyébként lakatos volt, édesanyám pedig paraszti származású. Apám sofõrként dolgozott egy magánvállalkozónál, de elvették az autóját. Anyám azt mondta, hogy »fiam, nem biztos, hogy tudlak téged tovább taníttatni. Oda jutottunk, hogy nem tud- juk, hogy holnap mit fogunk enni. Apádnak nincs munkája. Nincs föld, nincs ház! Keress valamilyen szakmát!« Én egy kis csóró vidéki kölyök voltam, vonattal jártam be naponta Vácról Pestre. Nem volt szinte más választásom. Kétségtelen, hogy a hadsereg engem kitaníttatott, azon az áron, hogy azt csinálom, amit mondanak. De a katona mit tud csinálni? Azt mondják, hogy ott az ellenség, rohamozd meg! Sajnos az élet ilyen! Úgyhogy az indulás az ilyen volt.
Abban az idõben szempont volt, hogy munkás-paraszt származású legyen a katonai ösztöndíjas. A piaristáknál, a váci gimnáziumban végeztem. Mérnök szerettem volna lenni akár apám után is, aki jó mûszaki érzékkel rendelkezett.
Az egyetemen, a hadmérnökin az volt az alapszabály, hogy a civil tárgyak mellett le kellett vizsgázni a katonai tárgyakból is. A katonai tárgyakat a régi hadsereg tisztjei oktatták. Úgyhogy félévenként 13–15 kollokvium jött össze, ami bizony elég nagy terhelést jelentett. A Ménesi úti honvédkollégiumban, egy volt apácazárdában laktunk. Volt szállás, ruha és élelmezés, és tényleg mindent megkaptunk, de volt katonás fegyelem is. Egyenruhában kellett járni.
Jó eredménnyel végeztem az egyetemet. A diplomatémám katonai mûszaki jellegû volt, és annak sikeres megvédése után, 1952-ben befejeztem az egyetemet. Gépészmérnök–hadmérnök diplomát kaptam, ami úgymond kettõs diploma volt, hiszen mindkét vizsgarendszernek megfeleltem. Szokásos módon, fõhadnagyi rangban avattak.
Ha mai szemmel nézzük az ötvenes éveket, akkor egészen másként látjuk. Nekem tulajdonképpen szerencsém volt, mivel a Haditechnikai Intézetbe kerültem. Nem az én kérésem volt, ezt mások eldöntötték. Abban az idõben a „kádertervek” szerint dõlt el, hogy ki kerül csapathoz beosztásba, és ki a hadiiparhoz. Annak idején rendelkeztek az emberek sorsával. Az évfolyamról sokan kerültek a hadiiparhoz, mivel a hadsereg szakmai érdekeit az iparban is biztosítani kellett.
Az elõbbiekhez képest a most 85 éves Haditechnikai Intézet akkor elefántcsonttorony volt. A magyar haditechnika fellegvárának számított, amelyet nagyon õriztek. Az új épületben a munka 1950-ben kezdõdött. Korábban az intézet a Daróczi úton volt. Megismertem a korábban még a Horthy-hadseregben szolgáló tiszteket, akiket aztán 4-5 év után elbocsátottak. Én elõször a tüzérosztályra kerültem. Gyújtókkal, rakétákkal kezdtem el foglalkozni. Nekem ez a munka érdekes volt. A fiatal mérnökember igyekszik valamit produkálni és a szakma minden csínját-bínját elsajátítani. Mindent kipróbáltunk, a témát szakmailag igyekeztünk megfogni. Abban az idõben nem volt még páncélhárító rakéta, csak aztán kezdtek foglalkozni vele a csehek, majd az oroszok. A páncélököl is csak a háború végén jelent meg a német hadseregben, a magyar hadseregnek pedig volt egy 68 mm-es rakétája.
A páncélelhárító rakéta gyújtóját kellett megterveznem. Sok mindent magam találtam ki. Sokat olvastam, a régiek elmondásából dolgoztam. Az 50-es években a M. Kir. Honvédség eszközeibõl csak néhányat ismertünk meg, mert kevés maradt meg belõlük. A régi, Daróczi utcai épületbõl áthoztak sok harceszköz-rajzdokumentációt, és bezsúfolták egy olyan szobába, mely a telefonközpont mellett volt. Nemsokára a telefonközpontot bõvítették, és valaki úgy intézkedett, hogy ezekre nincs szükség, és válogatás nélkül a kazánházban elégették. Csak a könyvtárban maradt meg néhány szakkönyv. A HTI-nek külön fordítóosztálya volt. A fontosabb külföldi szakirodalbel- mat, folyóiratokat, könyveket lefordították, és azok azonnal a rendelkezésre álltak. A szakirodalom vegyesen tartalmazott nyugati és orosz anyagokat.
Ahhoz, hogy elõrejussunk, rengeteg kísérletet kellett végezni, miközben erõltetett fejlesztés folyt 1952-tõl 1956-ig. A HTI-nek voltak speciális üzemei, például a Nagy Lajos király útján volt fedõnevén a 134-es számú állami vállalat, ahol legyártották a kísérleti mintákat. A kísérletek Táborfalván azonban veszélyesek voltak. Egy alkalommal üzemi kísérlet során, a hegesztésre használt és acélpalackokban tárolt dissous ipari gázt vizsgálták, hogy mi történik, ha tüzet fog. Valamiért félreálltam, hátat fordítottam a tûznek, és akkor következett be a nagy robbanás. Akik a palacknál álltak, azok jobbra és balra repültek, kb. 30-40 métert. Azonnal meghaltak. Engem a légnyomás ellökött és elestem. Olyan is volt, hogy idegen országból származó anyagot hoztak be, olyanokat, amire azt mondták, hogy nincs benne robbanóanyag. Pedig volt benne! A jobb mutatóujjam teljesen szétnyílt.
Az intézetben állandóan jelen volt egy-két szovjet tanácsadó, mi nem voltunk kapcsolatban velük. Biztos azonban, hogy mindent tudtak a terveinkrõl, kísérleteinkrõl. A HTI-ben 1952–1956 között azonban nem csak a rakéta gyújtójával foglalkoztam. A bejövõ szovjet tüzérségi licencek, tüzérségi gyújtók, hadiaanyagok dokumentációját nálunk fordították, rajzolták, és a hadianyagokat is mi honosítottuk. Nagyon sok szovjet hadianyag – mert erre állt át a magyar hadsereg – bevizsgálása folyt itt. A tõlünk kikerülõ dokumentáció alapján kezdte a magyar ipar ezeket a hadianyagokat gyártani. A legyártott hadianyag átvétele is a HTI-hez tartozott. Így nekem is fel kellett venni a kapcsolatot a magyar iparral. Az összes tüzérségi fegyver és hadianyag egységesítése fontos szempont volt. Volt olyan, amiben a szovjetek megengedték, hogy saját fejlesztés legyen. Az akna például ilyen volt! Sõt azt mondták, hogy minél többféle akna van, annál jobb!
1956-ban albérletem találatot kapott, és onnan el kellett mennem. Így éltem azzal a felkínált lehetõséggel, hogy a HTI-ben lakjam. Õrszolgálatot kellett teljesíteni. A parancsnokaimnak az volt a szemlélete, hogy a HTI-ben igen sok érték van, mûszerek, rajzok, különbözõ kísérleti eszközök, és nekünk mindezt mindenképpen meg kell óvnunk a magyar népnek, merthogy erre elõbb-utóbb szüksége lesz. Volt konyha, kaptunk enni. Így több társammal együtt ott éltem át 1956-ot.
Mi 1956-ban az egyik iránnyal sem vettük fel a kapcsolatot. Az intézetet semmilyen atrocitás nem érte. November 4-e után megjelentek a szovjet harckocsik, és körülvették az intézetet. A szovjet csapatok minden ilyen intézményt bekerítettek. A lövegcsöveket az épület felé fordították, a kerítésen pedig átugráltak a katonák. Küldöttség jött felénk, hogy mindenki jöjjön ki az épületbõl, álljunk sorba. Egy olyan átadás- átvétel történt. Egyetlen lövés volt mindössze, az egyik orosz kiskatona úgy látta, hogy valami mozgás van az egyik szobában. Egy õrbunda volt felakasztva ott, de õ azt embernek nézte és rálõtt.
1956 után aztán voltak, akik disszidáltak, voltak, akik máshová mentek, szóval elég nagy személyi mozgás történt. A parancsnokunk azt mondta, hogy nyugodtan írjuk alá a Kádár melletti nyilatkozatot. Õ személyesen garantálja, hogy sehova se fognak minket harcba vinni. És ez valóban így is történt! Részemrõl föl se merült, hogy külföldre menjek. Késõbb derült ki, hogy a közvetlen környezetembõl nem ment ki senki, de más osztályról elmentek. Érdekes módon a mûszaki osztályról elég sokan elhagyták az országot.
Újraszervezték az egész intézetet. Akkor kérdezték meg, hogy lenne-e kedvem a mûszakiaknál dolgozni, mert ott pont hiány volt. Sem az iparban, sem pedig más beosztásokban nem voltak rózsásak a lehetõségeim. Így igent mondtam.
A mienk egy új, formálódó osztály volt. Itt azt mondták nekem, hogy bár korábban a gyújtókkal kísérleteztem, itt a mûszaki gyújtókkal, az aknákkal foglalkozzam. A mûszaki osztály ugyan kiürült, de megmaradt az osztályvezetõjük és néhány öreg szakember, régi tiszt, munkáskáder. Aránylag jó, elfogadható társaság volt. Õk a mûszaki vonalon már sok mindent csináltak 1956-ig. Tulajdonképpen nem állt másból tevékenységük, mint a második világháborús szovjet hadianyagok lekoppintásából. Ugyanígy voltak a TM–41-es harckocsi elleni aknával is, lemásolták és megszervezték annak itthoni gyártását. Csináltak már gyalogság elleni aknát fából és téglalap alakú fa TMD típusú harckocsiaknát. A Mechanikai Mûvekben gyártották ezeket a olyan német, vízzel mûködõ présgépekkel, amiket már a M. Kir. Honvédség is használt. Itt gyártották a 75 200 és a 400 grammos TNT préstesteket és az aknákhoz a MUV és az MV–5-ös igen egyszerû gyújtókat.
A szovjetek baráti segítségnyújtásnak vették, ha lekoppintottuk az aknáikat. Ezzel õk meg tudták gyorsítani, hogy a magyar hadsereg minél elõbb hadra fogható legyen, ne nekik kelljen ellátni bennünket.
Itthon a hadipart igen nagy mértékben fejlesztették, és nagyon sok pénz ment bele. A feladat az volt, hogy korszerûsíteni kellene a harckocsiaknát, így ebbe az irányba tereltem az érdeklõdésemet. De a kérdés megint az volt, hogy merre induljak el?! A régi aknákkal én nem foglalkoztam, gyártásuk már nem ment, leálltak róla. Azt mondták, hogy a problémákat oldjam meg. Elszörnyedve láttam, hogy eddig mikkel próbálkoztak! Kezembe került egy olyan »paprikagyújtó«, amiben volt egy iránytû. Az iránytût be kellett irányozni, és amikor jött a harckocsi, akkor annak a vastömegének a hatására az iránytû elmozdult, és az akkor felrobbant. A gyújtónak semmiféle biztosítóberendezése nem volt, életveszélyes dolog volt vele foglalkozni. Akkor jött az utasítás, hogy elektromos mûködésû indukciós módszerrel próbálkozzunk! Készült egy olyan akna, aminek az aljában volt elhelyezve az elektronika. Relé végezte a kapcsolást és voltak benne tranzisztorok. Fagyálló telepek kellettek hozzá. Én eljutottam egy új megoldásig, hogy kell egy tekercs és egy erõsítõ. Meg kellett írni a harcászati, mûszaki követelményeket, de a megvalósítás már a Távközlési Kutató Intézet feladata volt.
A T–34-es harckocsikkal folytak a harci kísérletek. A tök formájú harckocsiaknákkal való kísérletek vegyes eredményeket hoztak. Sok mûszaki probléma adódott, például, hogy az akkumulátor ne fogyasszon akkor, amikor nem jön harckocsi. Meg kellett oldani a telepet, a rezgéskapcsolót, a megfelelõ elektronikát, a harckocsi alatt a megfelelõ késleltetõt. Ez egy meglehetõsen bonyolult szerkezet volt és nem mindig mûködött megbízhatóan.
Egyszer csak érkezett a Találmányi Hivatalból egy átirat, hogy véleményezzem ezt a harckocsiaknát. A papíron az szerepelt, hogy az egyik feltaláló a Távközlési Intézet igazgatója, a másik a párttitkára, a harmadik a HTI fõmérnöke. Én csak úgy szerepeltem ebben, mint aki a harcászati követelményeket leírta. Érezhetõ volt egy aránybel- lag elég erõs nyomás, hogy ez a harckocsiaknát minél elõbb gyártsák, hisz egy szabadalomért akkor fizetnek, ha gyártás van belõle. A papírt azonban én mindig visszaküldtem azzal, hogy az akna még nincs készen, ezt-azt kell javítani rajta. Azt válaszolták, hogy ne okoskodjak, írjam alá, hogy gyártható. Ez a játék ment 1958 és 1960 között.
Ekkor jött a parancs, hogy a HTI-nek is adni kell a rakétás alakulatokba mérnököket, akik az ott felmerülõ mûszaki feladatokat megoldják. Belekerültem 1960-ban a szórásba, a fõmérnököm gondoskodott róla, nyilvánvalóan azért, mert mindig okoskodtam. El kellett hagynom a HTI-t és el kellett mennem Börgöndre. Én ott végeztem el egy egyéves tanfolyamot, de volt, akinek a Szovjetunióba kellett mennie. Úgy volt, hogy egy év után kapjuk meg a beosztásunkat. Én azonban megbetegedtem. Abba kellett hagynom a tanfolyamot. Naivan azt mondtam, hogy addig helyezzenek át a HTI-be! De azt a választ kaptam, mindenhova, csak oda nem. Akkor fölkerestem Sárdy Tibort, aki a HTI parancsnoka volt, és mondtam neki: szeretnék visszajönni az intézethez, de az az ukáz, hogy csak vidékre mehetek. Erre õ közölte, hogy nincs semmi baj, egy évre lemegyek Táborfalvára, az ugyanis vidék, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Így kerültem Táborfalvára! Az üzemi lõtéri vizsgálatokat végeztük, például megvizsgáltuk, hogy a páncélgránát miként üti át a páncélt.
1962-ben azt mondták, hogy a mûszaki osztályon kellene korszerû harckocsiaknát csinálni! Visszajönnék-e, mert nincs, aki elvállalná, és talán én értek hozzá. Visszajövetelemet az is segíthette, hogy távollétemben bebizonyosodott, hogy a tök formájú indukciós akna valóban nem mûködik megfelelõen, és gépi telepítésre a mérete miatt nem alkalmas. Kovács István mérnök – késõbb a GYATA–64 gyalogsági akna témafelelõse – kísérletekkel igazolta az akna hibáit, így azt leállították. Ez idõ tájt megjelentek a szovjet aknatelepítõ eszközök! Jött a PMR–3 aknatelepítõ. Az új aknáknak egységes méretûnek kellett lenniük. A szovjetek nagyon precízen megadtak minden adatot, hogy az akna csereszabatos legyen. Az aknát élesítõ, a gyújtóban lévõ idõzítõ órát azonban nem akarták átadni. A szerzõdéseket már megkötöttük, az aknát csinálni kellett, de idõzítõ nélkül nem tudtuk elkezdeni a munkát. E nélkül, a robbanásveszély miatt, az akna gépi telepítése lehetetlen volt. Mit csináljunk? A csereszabatos aknába csak a szovjethez hasonlót gyújtót lehet még beépíteni, ettõl nem lehet nagyon eltérni. Szentendrén, személyes kapcsolatokon keresztül sikerült szerezni egy óraszerkezetes szovjet aknát, amit minden szempontból bemértünk, tulajdonképpen lekoppintottunk.
A kumulatív tölteteknél van néhány alapszabály, melyet be kell tartani. A telepítõgép adta méretek mellett követelmény volt, hogy csak TNT lehet a robbanóanyag. Az aknának a fenékpáncél és a lánctalp ellen egyaránt hatásosnak kellett lennie. A lánctalp rombolására elég lett volna 4-5 kilogramm robbanóanyag, a fenékpáncél miatt azonban 15 kilogramm TNT kellett volna. Ez pedig a szelvénybe nem fért be. Így csak a kumulatív megoldás jöhetett szóba. A telepítõgép miatt a megadott méretektõl azonban nem lehetett eltérni. Ezért a már ismert kúp vagy félgömb alakú betéteket, a méretük vagy a kis átütésük miatt nem lehetett használni. Ekkor merész ötlettel egy lapos tányér alakú betétet terveztem, mely egyszerû TNT robbanóanyaggal már elõször olyan átütést adott, hogy ezzel a harcászati mûszaki követelmények legnehezebb részét azonnal teljesíteni tudtam. Ez a forma nem is változott. Mint késõbb kiderült, a kényszerítõ körülmények hatására újra feltaláltam a „trotilágyúnak” nevezett töltetet, mely a kumulatív hatás szélsõ esete. A német Soldat und Technik címû folyóiratban találtam egy 1975-ös cikket, ami leírta a második világháborús aknákat. Más nyugati folyóiratokból kiderült, hogy a második világháborúban egyedül a magyar hadseregnek volt fémmentes kumulatív lánctalp elleni és fémbetétes oldal elleni aknája. Ezeket az aknákat Misnay József hmtk õrnagy tervezte, aki a HTI-ben szolgált a háború alatt és után is, körülbelül 1949–51-ig. A nyugati szaksajtó róla és a német Schardinról nevezte el a robbanóanyaggal gyorsított, nagy sebességû lövedék jelenségét Misnay–Schardin-effektusnak. Egyébként a Misnay-féle akna fémmentes volt, tehát nem volt benne fémbetét, és fedélledobásra sem volt képes.
Megoldandó probléma volt, hogy a kumulatív akna és a céltárgy között megfelelõ távolság legyen, egyébként nem mûködik. Ezért volt abban a régi, tök alakú szerkezetben, a tölcsér fölött egy nagy üreg. Hogyan lehet a távolságot biztosítani? Jött az ötlet, hogy az akna legyen lezárva egy fedéllel, de amikor az akna mûködésbe lép, akkor a fedelet és a gyújtót dobja le. Az eltávolított fedél helyén ott marad egy lyuk és azon keresztül már tud mûködni. Ez az ötlet bevált, és ebbõl szabadalom, végül az UKA–63 típusú harckocsi elleni akna lett.
A szovjetek végeztek egy összehasonlítást a »táboron« belüli aknákról. Mi is beneveztünk az UKÁ-val. Kiküldtük a Szovjetunióba, ahol összejött vagy 20 típus. Bevizsgálták õket. Közülük három felelt meg a követelményeknek, az egyik az UKA volt. A magyar mûszaki fõnökség vehetett volna szovjet aknát is, de a szovjetek azt mondták, az a jó, ha minden ország ellátja magát. Mielõtt azonban az UKA gyártása zöld utat kapott volna, a HTI fõnökségével több vitám volt.
A HTI-ben az volt az alapkövetelmény ugyanis, hogy az aknáknak az atomrobbanás követelményeinek is ellen kell állnia. Olyan gyújtót kell csinálni, ami kibírja ezt a nyomást is. A gyújtó védelmét úgy lehet elérni, hogy lecsökkentem a gyújtófelületet. De a fõnökség arra is utasított, hogy ne csak atombiztos gyújtót csináljak. Végül megegyeztünk abban, hogy legyen egy kumulatív akna, de legyen hozzá több gyújtó, hogy az aknát mindig az adott feladatnak és helyzetnek megfelelõen tudják használni. Ezért kapta az akna az univerzális nevet.
Végül ez az UKA akna lett az alapaknája a Magyar Néphadseregnek. Az UKAból több százezret gyártottak, de hogy pontosan mennyit, azt nem tudom. Exportra nem került, holott az izraeli–szír háborúban a szírek akartak rendelni belõle. Viszont a jugók ellopták a szabadalmat! Voltak nálunk kétszer is és elmondták, hogy meg akarták venni a francia kumulatív aknát, de nem adták el nekik. Erre szereztek tõlünk! Létezett akkoriban egy kölcsönös segítségnyújtás, amelynek során megismertük egymás hadianyagait. A jugók azt csinálták, hogy vettek az UKA-ból 20 darabot, lekoppintották, és a fémház helyett mûanyagból csinálták. A tányér ugyanaz maradt. Késõbb azután magam is láttam a tömeggyártást Jugoszláviában, a hegyek között egy hadiüzemben. Hihetetlen mennyiséget gyártottak belõle! Õk voltak a harmadik világ fegyverszállítói. A polgárháborúban is ezzel az aknával pusztították egymást. Az UKA aknát a szovjetek elvi okokból nem koppintották le. Azt mondták, hogy nekik sokkal egyszerûbb, ha a harckocsi lánctalpa szakad le, és a fenékpáncélt vagy átszakítja vagy nem.
A HTI-nek igen jó könyvtára volt, hozzájutottunk a legújabb folyóiratokhoz és könyvekhez. Jó volt a kapcsolat és az információcsere a VSZ-tagállamok intézeteivel.
Így nagyjából képben voltunk, hogy a világ hadseregeiben milyen eszközök vannak rendszerben és milyen fejlesztések folynak. Ezért a HTI-ben a témák fejlesztése során sok új, korszerû eszköz valósult meg. Egy jól sikerült eszközért kitüntetést vagy jutalmat lehetett kapni, de az eszközt szabadalomként nem lehetett beadni. A fõnökségnek az volt érve, hogy nekünk a legjobb eszközök fejlesztése a kötelességünk és azért kapjuk a fizetésünket, sõt ezért még jutalmat is kaphatunk. Néhányunk ellenérve az volt, hogy nem lehet kötelességünk olyan eszközök fejlesztése, melyek sehol másutt nem valósultak meg, és ezt a Találmányi Hivatal is elismeri. A polgári életben megindultak a szabadalmaztatási eljárások, és a Szabadalmi Törvény nem tesz kivételt a Néphadseregben dolgozókkal. Az új, korszerû eszközök szabadalmaztatása nehezen indult be, mert igyekeztek mindenféle kifogást találni.
Én az UKA akna és a döntõpálcás gyújtó szabadalmaztatása során igyekeztem a hivatalos utat járni. A felajánlott alacsony szabadalmi díjat nem fogadtam el. A Fõvárosi Bíróság a felajánlott díj több mint háromszorosát ítélte meg nekem, melyet a vezérkar megfellebbezett. Végül a Legfelsõbb Bíróság részemre döntött, bár csökkentették a díjat. Én csak azzal osztottam meg a találmányi díjat, aki a szabadalmi okiratban feltalálótársam volt. Én is, mint a legtöbb feltalálótársam, több irányból is ki voltam téve a részesedés adásának azok részére, akiknek lehetõségük volt engem nem támogatni, vagy valamilyen módon nekem betartani. Végül túléltem ezeket a próbálkozásokat. A fõnökség egy idõ után belátta, hogy az intézet hírnevét is növelik a szolgálati szabadalmak. Ezután sok jó szabadalom jött létre, például az oltópisztolyé, a nukleáris mûszereké, rendezõdtek a viszonyok, és elõírás szerint intézték a szabadalmi ügyeket. A Katona Feltalálók Konferenciáján én is kiváló feltaláló arany és ezüst kitüntetést kaptam. Egy késõbbi témámnál, a fedezékrobbantó töltet fejlesztésekor csináltam egy jó és szabadalomképes kézi földfúrót. Erre úgy reagáltak, hogy két szabadalom után „nem lenne jó nekem” egy harmadik szabadalmat beadni. Értettem a szóból, az eszközt rendszeresítették és gyártották, de nem szabadalmaztattam. Az egyenlõsdit így érvényesítették!
Az UKA gyártása során próbáltam az UKA-ból páncélozott szállító jármûvek ellen használható úgynevezett oldal elleni aknát csinálni. Kíváncsi ember lévén megvizsgáltam, hogy az oldal elleni akna a fenékpáncélt milyen távolságból üti át, és növeltem a távolságot. Függõlegesre állítottam a páncéllemezt. Táborfalván engedélyt kértem, hogy 5-10 darab aknával szórásképet lõjek. Száz méterre lehetett vele szórásképet csinálni, tehát bebizonyosodott, hogy a páncélozott szállító jármûvek oldal elleni páncélját az UKA aknával át lehetett ütni. Ebben az idõben jelentek meg a nyugati hadseregek oldal elleni aknái, de ezt a fejlesztésemet már nem támogatták. Nem kaptam rá pénzt, mert a szovjet elvek szerinti géppel telepített aknák sorába ez nem illett bele.
A GYATA–64 egy szovjet harci aknának egy hazai mása volt, a magyar ipari lehetõségek szerint. Ugyanúgy mûködött, ugyanúgy lehetett becsavarni a detonátort, még az átmérõjük is megegyezett. Megkaptuk a dokumentációt is, mivel ez hivatalos átvétel volt. Jónak találtuk a mûködési elvet, mert biztonságos volt. A gyalogsági aknáknál az volt általában a probléma, hogy veszélyes volt a telepítésük, mivel igen kis nyomásra kellett mûködésbe lépniük. Ha rákerült egy nagyobb gyeptégla, akkor már felrobbant. A GYATÁ-ban volt egy ólmos késleltetõ. Egy ólomlemez átvágása után vált élessé. A lekoppintott szovjet akna bakelittestû volt, amin volt egy gumiból készült fedõtest. A gumi fémszalaggal volt átfogva a bakelittesten, és emiatt nem volt fémmentes az akna. Pontosabban az ütõszeggel és a benne lévõ rugóval együtt nem volt így eléggé fémmentes. A fõnökség viszont azt erõltette, hogy minél kevesebb fém legyen benne, hogy minél nehezebb legyen felderíteni. Így aztán egy peremet kellett kialakítani a bakelittesten, amire a gumitest ráfeszült. Emiatt voltak azután átvételi problémák, mert a gumitest nem zárt vízmentesen. Ebben állt a szovjet és a mi aknánk közötti eltérés. Volt azonban még egy különbség, nevezetesen, hogy mi legyen a gyalogsági akna szerepe. Annak idején azt mondta a fõnökség, hogy annyi robbanóanyag kell bele, hogy egy gépjármûvet megállásra kényszerítsen. Volt olyan vélemény, hogy ez sok. Elég lenne a robbanóanyag fele is vagy még kevesebb, annyi, amennyi csak az ember lábfejét roncsolja, de nem öli meg. A nyugati határzárra sokkal kisebb töltetû is elég lett volna, vagy jelzõeszközöket kellett volna telepíteni oda. Ha visszafoglalunk egy területet, akkor a gyalogsági akna a mi embereinkre is veszélyes. Azonban most is a fõnökség álláspontja gyõzött, mert azt mondták, hogy a hadseregnek ilyen aknára van szüksége. Ezért került a GYATÁ-ba sajnos a két félhold alakú, egyenként 100 gramm tömegû trotil. A GYATÁ-ból sem tudom, hogy mennyi készült. Nagyon egyetértek a gyalogsági aknák betiltásával, teljes felszámolásával. Kiderült ugyanis, hogy itt nemcsak a katona, hanem a civil élete is veszélyben van. Elmondhatom, hogy pályám során mindig megadták a kötelezõ elõléptetést, alezredességig jutottam. Mindenféle kitüntetést kaptam! Általában kitüntetést valamilyen harci eszköznek a rendszerbe állítása alkalmával adtak. Megkaptam a feltalálói aranyérmet is. Sem osztály, sem pedig alosztályvezetõ nem lettem, de nem is voltak ilyen elképzeléseim. Témafelelõs voltam. Voltak jó szakemberek és voltak jó szakmai élmények, de ami megnehezítette az életünket, az a párt volt. Biztos, hogyha nincsenek jelen pártemberek, az intézet ugyanúgy elment volna.
Nemigen szerettem katonaruhában járni, én egy lezser ember vagyok. Amiben nem lehettem lezser, az a szakmám volt.
Az élet más területén azonban lezser voltam, hiszen 36 évesen nõsültem. A fiam építész tervezõmérnök. Az apja nyomdokába lépett, és igyekszik egy rögeszméjét, az energiatakarékos és alternatív energiát használó „zöld házakat” megvalósítani. Feleségem orvos, tudományos pályát választott, akadémiai doktor.
A harceszközöknek furcsa sorsuk van. Az UKA akna mint védelmi harceszköz 1965-tõl 1989-ig a Magyar Néphadsereg érdekeit szolgálta. Majd 1989-tõl kb. 2005- ig a magyar hadsereg védelmének eszközeként más politikai célokat szolgált. Végül mintegy 40 évi rendszerben tartás után, a mintegy 400 000 darabos készletet megsemmisítették, és az UKA békésen kimúlt. A gyártásuk, utólag nézve, mindenképpen kidobott pénz volt, de még mindig olcsóbb volt, mintha egy háborúban tömegesen alkalmazták volna. A számlát mindenesetre a magyar nép fizette.
A gépek mindig azt csinálják, amire tervezték õket, ezért õszintébbek, mint az emberek, de csak eszközök és csak szolgálnak. A jól mûködõ gépeket is lehet szeretni, és sokszor jobban mûködnek, mint az ember. Csak az embereken múlik, hogy az általuk létrehozott eszközöket kik, mikor és mire használják. Ez igaz egy órára, egy gépkocsira, egy fegyverre egyaránt. Az akna nem veszélyes eszköz, ha az ember nem használja veszélyes céljai elérésére. Minden az ember akaratán és döntésén múlik, hogy a robbanást, mint fizikai robbanást gépkocsik hajtására, biztonsági légpárna felfújására, bányászatra, épületbontásra, szögbelövésre használja föl, vagy más emberek elpusztítására. A legfõbb érték a jó szándékú, jó akaratú és józan emberi ész. Az emberiségnek kár lenne kipusztítani magát robbantásokkal, irreális hatalmi érdekek elérése céljából. A munkánk során megtanultam az alapszabályt: a hadseregnek a legjobb eszközöket kell tervezni és gyártani. A katona állandó életveszélyben van, és a saját harceszközétõl soha nem lehet baja.
Ha az ember az életét szabadon alakíthatná, akkor nem valószínû, hogy katona lettem volna. Sokkal inkább a béke, megértés és kiegyezés híve vagyok. De nem lehetett kitérni a sors elõl! Az UKA tervezésénél nagyon hajtott az, hogy valami új dolgot csináljak. Nekem ezt az UKA-t kellett csinálnom! Minket az hajtott, hogy olyan eszközöket készíthetünk, amelyek megvédik az országot. Úgy dolgoztam legjobb tudásom szerint, ahogy azt tõlem elvárták. Biztos, hogy egy háború esetén elõfordulhatott volna, hogy ezek az eszközöktõl sokan halnak meg. Ez biztosan lelkiismeret-furdalást okoz az emberben. Az UKA-t azonban megsemmisítették, és amikor már gyilkolásra használják, az, ami jelenleg is folyik a világban, az engem nagyon megvisel.
Amit legtöbbet tanultam, az a hozzáállás, a gondolkodás, hogy lehet újat csinálni. Megtanulta az ember, hogy mindent ki kell próbálni. Én biztos, hogy jó gépészmérnök lettem volna! Nagyon szívesen foglalkoztam volna energiatakarékos gépkocsival! Nagyon sok témában lehetett volna újat alkotni, de az aknából elég volt. Sajnos így alakult a sorsom! Nyugdíjazásomkor, 1988 után sem a katonai, sem a polgári életben nem vállaltam munkát. Vannak, akik tovább tudják csinálni, de nekem elég volt. Anynyi minden szép és jó van az életben, én már túl vagyok az átlagos életkoron. Egy öreg ember számára még szép feladat megtalálni a jó megoldásokat a családi és egészségi problémákra.