Lovag Ludwig von Leuzendorf hadbíró százados szembetalálkozik Batthyányval az elõszobában. Mutatja a kezével, hogy baj van odabent. mm – Megyek báró Kempenhez – mondja, majd hozzáteszi: – a belvárosi Károlyi- palotába.

A benti csöndet élénk vita váltja föl. Hamar megállapodnak, hogy sürgõsen másik hadbírót keresnek. Végre elõkerül Pankraz Kanzler hadbíró százados.
Batthyány békésen várja sorsa beteljesedését. Lehajtott fejjel ül, kezét alig mozdítja, hiszen bilincs fogja össze. Szeretné kitalálni, hogy a másik hadbíró becitálása jó, vagy rossz? Közben viszket mindene, szeretné letörölni homlokáról az izzadtságot, amit belsõ fûtöttsége hevít.

Senki nem törõdik vele. Rá se néznek.
Végre parancs érkezik a terembõl, hangosan, rekedten mondja egy arc nélküli valaki:
– Vezessék be a vádlottat!
Már itt is a fegyõr. Batthyányt bevezeti. Keze még mindig bilincsben. Miért? Attól félnek a katonák, hogy rájuk támad?
Minden tekintet õt figyeli. Kétoldalt a bíróság tagjai állnak!
Az elnök, egy vezérõrnagy, továbbá két õrmester, két hadnagy, két százados és két alezredes, s végül két ezredes. Összesen tizenketten utcát formálnak, amelynek egyik végében az elnök, a másik végében a vádlott áll.
Batthyány úgy jön be, mint Magyarország miniszterelnöke!
Arcán sápadtság, ez a fogság festéke.
E pillanatban szemébõl kifut a fény.
Lát, de nem észlel. Az alakok homályosak. Egyenruhákat lát. És megvetést a szemekben!
Vajon miért gyûlölik ennyire?
. A gyászkendõn álló feszület látása leveri. Itt van a vég kezdete?
Õ a tizenharmadik. Mint Jézus és tanítványai.
Végre leveszik a bilincset. Kanzler auditor átveszi lovag Leuzendorf szerepét.
Batthyány hallja a vádat.

Gróf Batthyány Lajos pozsonyi születésû, 40 éves, rom. kat. nõs, részint bevallván, részint törvényesen bebizonyíttatván, hogy magyarországi ministerelnöki minémûségében olyan határozatot hozott, végrehajtatott, melyek által a mártiusi törvényekben megengedett igazgathatási körét haladta; minélfogva a pragmatica sanctio által Magyarország és a cs. kir. örökös tartományok közt fennállott és törvény útján megerõsített kapocs megtágíttatván s constitutió erõszakos felforgatása veszedelme idéztetett elõ.
Valamint a miniszteri hivataláról múlt esztendõ oct. 3-án lett lelépése után is a felkelõk soraiban állva s fegyveres ellenszegülésre nyilvános felhívásokat téve – és az õfelsége által eloszlatott országgyûlésbe visszalépve a pártütést erõsítette és védte; mint pártütõ mindennemû javainak az álladalom kárpótlása fejébe lett elkobzása mellett kötél általi halálra ítéltetett és ezen ítélet annak kihirdetése után végrehajtatik!

Pest, octóber 6-án

A cs. és királyi katonai
törvényszék által!

Belesápadt a német szavakba, melyeket az agya minduntalan magyarra fordított! Ez a visszavonhatatlan vég! De miért lenne bûne ez a sok vádpont? Ez mind hazugság!
Már fogalmazza a lehetséges válaszokat, de senki nem kíváncsi védekezésére. Azért szájára tolul egy-két szó!
– Tisztelt hadbíróság...
– Akar védekezni, vádlott?
– Igen! Kijelentem, hogy lojális voltam az uralkodóházhoz, hû a királyhoz, miközben hazám törvényes jogaiért küzdöttem...
– Ezzel nem védekezhet, gróf úr!
Megszólal a dob! Véglegesíti a kimondott szavakat.
És ekkor eszébe jut az a magyar huszárõrmester – Itáliában, a 9. huszárezrednél
–, akinek gyûrûs menyasszonya mást választott párjául. Megszökött, haza akart jutni, hogy megölje a hûtlent. De lova felbukott. Elfogták. A hadbíróság dobszó pergése mellett hirdette ki a halálos ítéletet.
Akasztás elõtt megkérdezték:
– Mi az utolsó kérésed, Miska?
– El akarok búcsúzni...
– Kitõl, te?
– A lovamtól!
Mások ilyenkor inni akarnak, vagy enni kérnek. Kihozták a lovát. Mivel összekötött kézzel nem simogathatta meg, a fejét dörgölte pofájához. A huszárok könnyeztek...
– Te vagy az én egyetlen Csillagom! – suttogta, mintha a hûtlen lányt simogatná.
Most hol ragyog az õ csillaga?
A dob lassan pereg!
Újra hallja:
– Mint felségsértõ elveszti összes vagyonát, és kötél általi halálra ítéltetik!
A hadbíró eltöri azt a kis fehér pálcikát, ami az életet jelenti!
Batthyány szeme elsötétül.
Õt, Magyarország miniszterelnökét, kötéllel?
Néma csönd a teremben.
Szólna, de leintik.
– Már nem szólhat, Batthyány! – mondja a hadbíró.
– Csak azt akarom mondani...
– Az ítéletet még meg kell erõsíteni a Károlyi-palotában Haynaunak vagy helyettesének.
Addig a vádlott megreggelizhet.
A zárszó elmarad.
Pollák József fõprofosz, a fogház fõfelügyelõje, ott áll mellette.
Halkan súgja.
– Még mindig hiszi uram, hogy van menekülés?
Felelt rá.
– Csak a remény.
Gondolatai egymást kergetik. De régen is volt január 8-a, letartóztatásának napja.
Mennyi víz folyt le azóta a remények Dunáján. Mennyi álmatlan éjszaka sötétlik mögötte!
Mennyi vágy halt ki a szívébõl! Az érzések nem múltak el, azok benne élnek.
Szegény asszonya!
Szegény gyermekei. Vajon mi lesz a sorsuk?
A siralomházban lassan megy az idõ. Már nem kapdos zsebórája után. Hány óra zuhant a várakozás poklába? Mintha azt szeretné tudni az Úr, a magas égben, hogy mennyit bír ki?

Batthyány grófot éppen reggelizni kísérték a folyosón, amikor összetalálkozott volt katonájával, akit besoroztak az Újépület õrségébe. – Gróf úr! – lelkendezett a Vas megyei fiú –, de jó, hogy látom... Valami baj van?
– Most folyik a perem... Hallod-e, fiam, fuss el a Cziráky-palotába, ahol a feleségem híradást vár sorsomról! Add át üzenetemet. Mondd el, hogy már csak a csoda segíthet. Megteszed?
– Olyannak ismer engem, tábornok úr? – emlékeztette –, hogyne mennék, máris rohanok...

Ilyen a véletlen. Alig ült le reggelizni, mögötte a fegyveres õrrel, mikor felesége kocsizott az Újépület udvarába, háziorvosával.
– Landesmann úr – szólt kísérõjéhez, aki boldogan vállalta kalauzolását az auditorhoz –, segítsen engedélyt kérni az uram látására!
Várt, de hiába.
Magával sodorta a rohanó idõ reményeit!
De hirtelen felélénkült, hiszen ismerõs nyitotta a bírósági terem ajtaját.
– Feldsuperior uram – lépett örömmel és feltámadó hittel Czigler Ignác tábori püspökhöz, aki tavaly ilyenkor még férje beosztottja volt –, köszönöm, hogy hitet adott vigasztalhatatlan férjemnek. Nem láthatnám?
– Méltóságos grófnõ – sóhajtotta szomorúan –, sajnos, semmit nem tehetek. Ha valaki segíthet, az csak a távollévõ Haynau helyettese, báró Kempen altábornagy a Károlyi-palotában. Kérem asszonyom, itt csak hiába várakozik.
Sírva futott le a lépcsõn.
– Hová megy, grófnõ? – szállt utána a kétségbeesett kiáltás.
– A Cziráky-palotába.
Közben János komornyik is hallotta a hírt, mégpedig attól a káplártól, aki a gazdáját felvezette a hadbíróság elé. Ugyanis a katona az ajtó elõtt menve beszólt Jánosnak.
– Koma, már nem kell a gróf úr ágyát megvetni, többé nem itt alszik...
– Hanem hol?
– A földszinti siralomházban.
– Viccelj az anyáddal... – mérgelõdött.
Ekkor jött be Károlyi István gróf.
Erõsen tartotta magát. Csak befelé könnyezett János.
– Hallotta, gróf úr, ezt a hitetlen gyalázatot? Még hogy halálra ítélték az én uramat?
– Sajnos igaz a hír, János! Fuss a Cziráky-palotába, ott vár hírre Tony grófnõ, fuss, ahogy tudsz! És mondd meg neki...
Máskor a véletlen összehozza az embereket, most azonban össze-vissza kevert mindent és mindenkit. János megállította az elsõ fiákert. A grófné, a rossz hírrel ugyancsak visszaérkezett a vendéglátó Czirákyakhoz. Ha a férje meghal, nincs értelme életének.
Már várták barátnõi, ismerõsei. János is megérkezett a rémisztõ hírrel.
– Mit tudsz csinálni, Tony? – kérdezte Szapáry grófné.
– Rohanok Haynauhoz!
– Van értelme? – próbálták többen is lebeszélni.
– Csak a tétlenség értelmetlen... Nem értitek? – sírta el az aggódó, megrendült asszonyoknak fájdalmát. – Nincs értelme az életemnek!
– És éppen most nincs itt Karolina? – tört szívébe egy rosszindulatú kérdezõ tüskés szava. – Elõtte nincs bezárt ajtó... Õt mindenki szívesen fogadja!
Válaszra sem méltatta a közbeszólót. Még ilyenkor is lehet valaki gonosz? Ezekben a halálközeli pillanatokban is vissza lehet hozni a felejtésre méltó múltat?
– A húgom – mondta nyugalmat erõltetve –, most éppen az õ férjéért aggódik, a sógoruramért! Az én fájdalmam csak az enyém. Szerencsére vár rám a fiáker. Te, János, fuss vissza uradhoz, mondd meg Lajos grófnak, hogy igyekszem intézkedni!
A Károlyi-palotához érve odaszólt a kapuõrnek Batthyányné.
– Haynauhoz jövök!
– Haynau Komáromban van! – felelt az õr. – Hívom a kapuügyeletes tisztet, aszszonyom.
Nézze, már jön is.
– Kérem, tiszt úr, járja ki, hogy fogadja Kempen báró a halálraítélt gróf Batthyány Lajos magyar miniszterelnök feleségét. Kérem...
– Lehetetlen, asszonyom! Jöjjön holnap reggel!
– Akkor legalább Liechtenstein generálishoz engedjen fel! Régi ismerõsöm, nem hárít el...
Az ügyeletes tiszt felrohant a lépcsõn.
– Grófné, öt perc együttlétet kaptak... Itt az engedélylevél! Több a semminél. Sok szerencsét, és mélyen sajnálom a történteket. Azonban azt kéri a nagylelkû generális úr, hogy az öt perc letelte után hagyja el Pestet.
– Ön, tiszt úr, mit ígért a nevemben?
– Grófnõ, én mindent megígértem az ön nevében, különben nincs engedély!
Majd közösen letagadjuk, ha kell... – és rámosolygott.
A fiáker visszavitte a börtönhöz.
A kocsiban van ideje gondolkodni a múló napon. Hátrahanyatlik az ülésen. A zárt kocsi védelmet ad a világ ellen!
Szerencsére akadnak még jó katonák, akikben bujkál egy lélegzetnyi jóság. Most össze kell szednie magát. Hogyan viselkedjen? Ha sírni kezd, elmegy az idõ. Ha elmondja, miképp emlegették Karolinát, akkor Lajos azt feleli:
– De szívem, még itt is, még most is...?
– Igen – mondta magának gondolatban –, fel a fejjel, Tony, mi a te bánatod férjed helyzetéhez képest? Még csak az kellene, hogy megbántsd! Igaz, majd azt kérdezi férje:
– Hol hagytad gyermekeinket?
Fél óráig magyarázhatja, miért nem tudta magával hozni õket. Élete folytonos magyarázkodás. Mert mindig, mindent magyarázni kell. Már belefáradt az örökös szócsatákba, a politika szörnyûségeibe, a gyávák futásába, az ártatlanok ellen irányuló mérhetetlen gyûlöletbe. Ha minden lecsillapodik, felkeresi lovag Leuzendorf hadbíró századost, és azt mondja... De mit és miért mondjon? Ha kiderül, azt mondják ellenségei:
– Az a hír, hogy lovag Leuzendorf hadbírót megvesztegették!
Milyen rettenetes, elviselhetetlen a világ!
Minden kitudódik?
Talán az is, hogy a lovag úrnál járva ötezer pengõforint hálapénzt ígért – mint Pázmándy régi ismerõsének –, ha nem szentesíti az ítéletet! Felmentés esetén ez az összeg a kétszeresére is emelkedhet. És ki tudja, mit ajánlott fel Karolina? Õ is mindenre képes Lajosért...
Ez volt a lovag válasza.
– Mivel a miniszterelnök urat a becsület és nemesség lovagjának, a haza felemelõjének tartom, nem kívánom becsületességemet kockára tenni! De én nem ítélem el!
Micsoda jellem!

Antónia kiszáll a fiákerbõl az Újépület udvarán. Nem egyedül jött, Szapáry Antal gróf a kísérõje. Nincs, aki megállíthatná! Rohannia kell, versenyt futni az idõvel. A 47 éves gróf alig tudja tartani vele a lépést. Hát még a fõprofosz, oldalán a csörgõ kulcsokkal. Ez a jelvénye, amerre megy, tudja mindenki, a fõprofosz úr közeledik. De most nem kell se ajtót nyitni, se kulcsra zárni, hiszen Batthyány gróf ajtaja elõtt két õr posztol! Már nyitják is a vasalt ajtót, öt perc láthatásért!
Öt perc!
Mi ez az idõ végtelenjében?
Berohan a szobába. Végre szemközt állnak, de nem négyszemközt. Hova rohan a percmutató? Ki méri az idõt? Csakugyan öt minuta a láthatás ideje?
Ez kibírhatatlan.
Még csókot sem válthatnak?
Azért is Lajos karjába borul. Sírni tud csak Antónia.
És ma szavak alig születnek szájukon.
– Tonym – suttogta férje –, én egyetlen Tonym!
Ha varázsló lennék, gondolta az asszony, akkor most elvarázsolnám a férjemet, láthatatlanná tenném, kirohannánk a világba, és senki se érne utol minket.
„Egy olyan országba vágytam – írta késõbb, évek múltán, amikor már nem tudta magában tartani ezt a riasztó élményét, igen, ki kellett írnia magából ezt a haláláig elkísérõ rettenetet: – igen, egy olyan országba vágytam, ahol még ismerik az igazságot!”
– Ne sírj – szólt a férje –, ne sírj, hiszen hamar vége mindennek. A halál gyorsan jön és utána vége minden földi nyomorúságnak. Hiszen tudod, már nem ragaszkodom az élethez, olyan kínos volt nekem ez az elmúlt kilenc hónap, ide-oda hurcolva, messze tõletek!
Emlékszel, mondtam már, hogy jobb lenne meghalni!
Azok talán még bánni fogják egyszer a történelem elõtt, hogy jogtalanul öltek meg! Te igazán tudod, hogy ártatlanul halok meg, nem érdemeltem ezt az igazságtalan bánásmódot! Mondd csak. Tony, mit mondanak gyermekeink? Tudják-e, mi történik velem?
– Nincs bátorságom tudatni õket a halálról, azt tudják, hogy messze, nagyon messze mentél, élethosszig tartó fogoly lett belõled.
– Áldjad meg õket helyettem, csókoltatom mindegyiket, el ne felejtsenek engem soha, de soha! Ha este újra bejöhetsz, hozd el õket is... De talán mégis hagyd õket otthon, nagyon elérzékenyülnek, és magam sem tudnék az érzékeimnek parancsolni! Pedig nem szeretek ezek elõtt sírni, mert másoknak ez csak látvány, semmi más! Ezt leheli szakálla rejtekébõl férje:
– Elhoztad, amit kértem?
Persze, a méreg!
Az ígért szer!
Ami egy pillanat alatt átsegíti a túlvilágba.
Hogy kérte tegnap! Mennyire reménykedett Lajos! És nem hozta, mégsem hozta el...
– Mást hoztam!
Már letelt az idõ.
– Ítélethalasztásért folyamodtam – suttogja Antónia –, de megtagadták!
– Kegyelmet ne kérj, úgysem adják meg! De mit mond Leuzendorf százados?
– Tehetetlen ez a derék ember. Képzeld, kényszerûségbõl írtam Karolinának, hogy jöjjön azon reményben, hogy talán tehetne valamit Kempen altábornagynál, Károlyi Lajos által.
– Ha már õt említed, hadd köszönöm neked minden jóságodat. Mindig jó angyalom voltál! És bocsáss meg nekem minden szomorúságot, melyet okoztam neked – békülj ki Karolinával, bocsáss meg neki is!
Most fogyott el kettejük között a levegõ.
És az idõ is elszállt.
Nem öt perc volt, hanem háromszor annyi. Nekik csak néhány sóhajtásra elég.

9.

Évekkel késõbbi visszaemlékezésében így örökítette meg férjét a vigasztalhatatlan asszony: „Még most is látom elõttem. Oly szép, oly magasztos volt. Szeme fénylett a könnyektõl, melyeket visszatartott, hogy ne lássák õt sírni. Akik kegyetlenül megölték, egy szent Martyrt csináltak belõle, mint egy szent elõtt térdelhettem volna elõtte.
Beszédünk helye a szoba egyik sarkában volt, hol pár széket összeállítottunk, Lajos félig-meddig, mint szokott, feküdt, én mellette ültem; az egyik õr az ajtóban állt, a másik az ablak elõtt, a szoba közepén volt egy asztal, azon feszület és két égõ gyertya.
Az asztal egyik oldalán állt a profos, a másik oldalon auditor Kanzler; csak fél hangon és fél szavakkal beszélhettünk, hogy a körülállók ne hallják, mit mondunk.
A szemébõl olvastam ki, amit mondani akart.
Egymás kezét szorítottuk, miközben a könnyek többet mondtak el, mintsem mi mondhattunk volna a sok tanú elõtt.
Megkérdeztem, hogy miért csak olyan papot kíván, akit én küldök hozzá? Talán azt remélte, hogy általa valamit küldhetek, ami által a gyalázatos halál módját elkerüli; feleletét nem értettem egészen, csak azt vettem észre, hogy a kezemre nézett, felhasználva a percet, amelyben a profos a tiszthez fordult és vele beszélt.
Ekkor azt súgtam, hogy mérget nem kaphattam, de ezt hoztam, ha kívánod. Emlékszel még az elõadásra?
Emlékezett.
Tony néhány esztendeje részt vett egy jótékony célra rendezett színielõadáson, amelyben szerepet játszott egy tõr! De honnan szerezzenek az elõadás elõtt? Ekkor barátjuk, báró Weinckheim Béla, aki maga is benne volt minden bolondságban, hódolattal nyújtott át Tony asszonynak egy olaszhoni tõrt. Levelet is írt hozzá, hiszen tudja: minden szúró szerszámhoz babona fûzõdik, amit valahogyan fel kellett oldani!
Ezért ezt a levelet mellékelte a 15 cm-es tõrhöz, melynek pengehossza mindössze 7,5 cm.


»Fogadja kegyesen tisztelt grófnõ eme tõrt emlékül hû tisztelõjétõl azon óhajtás és kérés nyilvánítása mellett, hogy azon balítéletû közmondás szavai, melyek minden hegyes eszköz ajánlásakor szíves indulatok, és barátság elszakadását, elvágását jósolják, soha be ne teljesülvén, õt nemes lelkében és kegyeiben, ha az utolsók sorában is, megtartani szíveskedjen...«
Antónia – évekkel késõbb – ezt a néhány sort jegyezte föl e levélre. »Nem gondoltam volna akkor, amikor megkaptam, hogy 1849. október 6-án milyen szomorú pillanatban fogjuk azt használni!«


Õ mindjárt utána nyúlt, kezét a kendõm alá tette, és gyorsan kikapta kezembõl.
Borzasztó pillanat volt, hogy én adom neki a fegyvert, mellyel életének végét fogja vetni. Ez a gondolat kétségbe ejtett, és mégis megtettem! Õ kívánta, én kötelességemnek tartottam! Még megkért, tudakozzam, hogy valóban akasztófán fogják-e kivégeztetni, vagy agyonlövik? És ha megtudom, tudassam vele pár sorral a pap által, akit küldök majd.
Minõ nehezen távoztam abból a szobából!
Sokáig sírtam.
Többen eljöttek, Szapáryt megkértem, hogy tudja meg biztosan a szegény halálmódját. Kegyelemre nem számoltam már. Õ Liechtenstein herceghez ment, ki biztosan mondta neki, hogy agyon fogják lõni. Az errõl szóló tudósítás után Szántófyt, Pest város plébánosát hozzám kérettem. Amikor eljött, megkértem, hogy menjen Lajoshoz, aki azt kívánja tõlem, hogy én küldjek neki papot.
Szántófy tisztelendõ úr még azt a hírt hozta, hogy a városban kegyelemrõl szólnak, amiben õ sem kételkedik, de biztosan hiszi, s oly szíves volt elvállalni egy pár sort Lajos számára, de nem tudtam mit írjak.
Végre ezen pár sort küldtem neki:
Lajosom!
Az Istenért, ne öld meg magadat. Kétféle hírt hallottam, hogy meg leszesz kegyelmezve. Ez az egyik! Liechtenstein herceg Szapárynak meg azt mondta, hogy agyon fognak lõni! Borzasztó, hogy ezt kell írnom! Óh kedvesem!
Csak nálad lehetnék most!

Közben visszaérkezett lovag Leuzendorf százados a Károlyi-palotából.mmm – Gróf úr, sajnos semmit sem segíthettem! – néz be a siralomházba –, sajnos semmit! Sajnálom, szívembõl. Önt is, kedves asszonyát, a gyermekeit és szerencsétlen hazáját. Tudom, mások büntetése nem enyhíti saját tragédiáját, de ha akarja... nálam van a holnap Aradon kivégzendõ katonák névsora.
– Minek ezt tudni, lovag úr?
– Gróf úr, valóban a halál elõtt teljesen mindegy, hogy holnap kiket végeztet ki Haynau. Három nappal ezelõtt, október 2-án terjesztette fel Ferenc Józsefhez az aradi várban kivégzendõk névsorát. Íme, a jegyzék. Elolvassa?
– Legalább nem csak magamért imádkozom!

A legmélyebb hódolattal jelentem felségednek, hogy az aradi törvényszék tizennégy ott fogságban lévõ felkelõfõnök ügyében meghozta az ítéletet, és hogy jelentésemmel egyidejûleg futár indul Aradra az általam megerõsített ítéletekkel. Felséged a mellékelt jegyzékbõl méltóztassék tudomásul venni, hogy az említett felkelõfõnököket milyen ítélet sújtja.

Kiss Ernõ ezredes lõpor és golyó általi halálra,
gróf Vécsey Károly õrnagy kötél általi halálra,
Török Ignác hadmérnök alezredes kötél általi halálra,
Aulich Lajos alezredes kötél általi halálra,
Schweidel József õrnagy golyó általi halálra,
Láhner György õrnagy kötél általi halálra,
Nagysándor József kapitány kötél általi halálra,
Poeltenberg Ernõ kapitány kötél általi halálra,
gróf Leiningen-Westerburg Károly százados kötél általi halálra,
Damjanich János százados kötél általi halálra,
Dessewffy Arisztid kapitány lõpor és golyó általi halálra,
Lázár Vilmos kilépett hadnagy lõpor és golyó általi halálra,
Knezich Károly százados kötél általi halálra,
Gáspár András kapitány tízévi várfogságra,
valamint Gáspár kapitány kivételével
valamennyien minden ingó és ingatlan vagyonuk elkobzására ítélve.
Ács, 1849. október 2.

– Köszönöm ezt a nem várt ajándékot! A felterjesztésbe azonban hiba csúszott, ugyanis Lázár Vilmos keresztneve Jánosnak íratott.
Még folytatta:
– A legnagyobb bûn, a történelem által soha le nem mosható bélyeg, hogy ezt a gyalázatot meri elkövetni velem is a császári hadbíróság!
A siralomházba kíséri Pollák hadnagy.
A cellájához kísérik, az utolsóhoz.
– Jó szoba ez az elsõ emeleti 20-as – mondja Hahsenteufel –, jó szobát kapott, uram, ha ilyenkor van rossz és jó, mindenesetre Dreyer hadbíró irodája tiszta és rendes.
Amíg berendezik, megmotozhatom, gróf úr? Ez elõírás! De ezzel is megy az idõ.
– Nekem mindegy – megy a motozáshoz a szomszédos szobába, ahol zsebkendõt és szemüveget talált nála a profosz.
Végre megérkezik igazi felügyelõje, a se hideg, se meleg Karl Karger foglár.
Az õ tiszte a fogoly bevezetése újonnan berendezett végsõ otthonába.
– Kérhetem, hogy az inasom hozza utánam vánkosomat, bibliámat, és írószereimet a régi szobámból? Igen, köszönöm. Írhatok a feleségemnek búcsúlevelet? Átadják néki?
– Természetesen. A halálraítéltnek vannak õsi jogai...
– Azt hittem, az utánam jött kormány már minden jogot eltörölt hazámban.
Az igazi siralomházi cella a földszintje található, ahonnan csak néhány lépés a kivégzés színhelye: az udvar. Most, tekintettel a szoba nyirkosságára, beázottságára a fölötte lévõ szobát jelölték ki siralomháznak, az elsõ emeleten.
– Papot kaphatok?
– Természetesen, gróf úr!
– De én elutasítottam a tábori pap szolgálatát...
– Akkor kit kíván maga mellé?
– Akit a feleségem küld be hozzám! És õ nem más, mint a pest-józsefvárosi plébános úr, Szántófy Antal, ha volna mód behozatni?
– Megpróbáljuk elérni.
Vártak rá.
Nem találták. Éppen utolsó kenetet adott fel egy égbe készülõ léleknek.
Elindult a menet. Elöl Pollák alhadnagy, mint fõprofosz, mögötte Batthyány, s végül a két katona. A bedeszkázott ablakú siralomháznak nevezett szoba is hasonló eddigi börtönéhez. Elõszobájában alhat inasa, neki bent vetett ágyat, lószõr takaróval Németh János, a kishuszár. A fekete, hímzett bársonnyal letakart asztalkán két gyertya világítja meg a feszületet.
Órák múlva jött Károlyi gróf abbéja, illetve az ifjú Károlyi Sándor francia nevelõje, Planté abbé. Még 1842-ben ismerte meg az abbét Károlyi István Rómában, ahogy lenni szokott, véletlenül. A megismerkedést barátság követte és Jean Bertrand Planté abbé – akibõl áradt a mûveltség – szívesen vállalkozott a nagy útra és eljött Magyarországra, mint az ifjú Sándor gróf nevelõje.
– Akar gyónni, méltóságod?
– Itt, mikor minden fül minket les.
– Imádkozzunk, gróf úr!
– Kihez?
– A mindent és mindenkit megítélõ Istenhez – jött a felelet.
– Akarhat ilyet az Úr?
– Isten rendelkezései kifürkészhetetlenek. Az ember szabad akaratot kapott, a gonosz itt él köztünk, mi csak elviseljük mások ítéletét.
– Zokszó nélkül? Tiltakozás nélkül?
– Megnyugodva az Úrban.
– Igaza van atyám, se ön, se senki ezen a földön már nem tehet értem semmit.
És holnap, az Aradon kivégzettekért sem! Vizsgálom a lelkem, keresem benne a bûnt, de nem találom sehol! Törvényesen megválasztott, a király által elfogadott kormány miniszterelnöke voltam. Nem szítottam lázadást, azt tettem, amit tennem kellett.
Nincs bennem szemernyi megbánás! Újra és újra ugyanazt cselekedném! De én január nyolcadika óta cselekvõképtelen bûnbak vagyok, akit fel kell áldozni! De milyen oltáron? És miért?
– Én csak azt tehetem, amit egyházam ajánl. Az imát. Tele a világ bûnnel, szégyennel...
– És ez ellen jó az ima?
– Az ima olyan út, amely elvezet a megbékéléshez.
– És kivégzõimre mikor sújt le a megfoghatatlan Égi Úr?
– Ez már nem a mi dolgunk, gróf úr. Zavarba hoz kérdéseivel, kijelentéseivel.
Majdnem olyan mint a gyermek, aki most tanulja az elsõ imát. Nem érti, miért kell elmondani egyszer, ötször, tízszer, ezerszer! A hit vértanúi sem értették üldözésük közben, hogy miért lesznek áldozatok hitük megvallása miatt. Az Úristen útjai, céljai kifürkészhetetlenek! Hinni kell, ezt mondhatom én is...
– Hinni, de miben?
– Ha azt mondom, az emberekben...
– Ugyan, atyám!
– A jövõben, a holnapban?
– Lárifári...
– A megbocsátásban...?
– Bár lenne bocsánat. Tegnap még tele voltam reménnyel, mára fekete lett minden.
Innen már nincs kivezetõ út...
– És a mennyeknek országa? Imádkozzunk!

(Folytatása következik)

Takács Tibor