ANeugebaude, a pesti térségen álló Újépület 10 000 négyszögölnyi területen szabályos négyzet alakban épült óriás kaszárnya: A négy világtájra nézõ háromemeletes épület négyszögû udvart zár közre. Négy sarkához a négyszög átlói irányában még egy-egy kisebb épület is tartozik. A két északi pavilon katonai fogháznak épült. A II. József rendeletére emelt Újépület – Pest-Buda elfoglalása után – a státusrabok börtöne lett 1849 nyarától kezdve. A hajdani laktanyai szobákból rácsos ajtókkal felszerelt börtöncellák váltak. Az 5. számú pavilonban magyarok raboskodtak.

A pestiek messze elkerülik az épületet, csak az közelít hozzá reménykedve, aki bízik abban, hogy hírt kap elveszett fiáról, férjérõl, testvérérõl, vagy szüleirõl. Az elsõ és második emelet ablakai alulról befalazottak; felülrõl sárga deszkák engednek be kevés világosságot.
A börtön gyorsan megtelt Pest-Buda osztrák kézre kerülése után. A hadbírók élet és halál urai. A börtönõrök csehek, morvák, ritkán németek. Vesztõhelye az 5. pavilon kapuja mögötti tér. Itt állítják fel az akasztófákat, szemközt a kijárattal.
Batthyány Lajos 1849. szeptember 12-én érkezett ide olmützi fogságából, miután különbözõ várakban már nyolc hónapja raboskodott. A pozsonyi hajókikötõben találkozhatott hosszú idõ után feleségével, a megtört Tonyval, ahogyan becézi Antóniát. A találkozás nem várt öröm, hiszen kabinjában fogadhatta szeretteit: asszonyát s két lányát, valamint a majdnem kétéves Elemért, a család szemefényét.
A koronázóvárosból gõzhajón indultak a foglyok Pestre, de csak Gyõrig lehetett biztonságban hajózni, mert Komárom még Klapkáé, ezért szekerek vitték Kisbéren, Móron, Székesfehérváron át a fogolyszállítmányt a pesti Újépületbe, ahol Batthyány érkezése elõtt már itt raboskodott Rudnyánszky József besztercebányai és Jekelfalussy Vince szepesi püspök, gróf Károlyi György, gróf Ráday Gedeon fõispán, báró Perényi Zsigmond, Csányi László és Szacsvay Imre, valamint a híres pesti orvostanár: Balassa János. Ezzel a névsorral vannak tele a birodalmi újságok, a soknyelvû hírlapok. Batthyány társa Pázmándy Dénes, a debreceni trónfosztó országgyûlés elnöke, elõtte az ország bírája. Két összetartozó államférfi!
A börtön gyorsan elnyeli az újabb foglyokat. Batthyányék megérkezése napján, szeptember 12-én Gábel Mátyás selmeci bányamestert lõtték fõbe. Rosszul indult a fogság... Ugyanezen a napon már be is rendezkedtek az Újépület fogdalakásaiba. A gróf Cziráky-palotából kölcsönzött bútorokkal meglehetõsen kényelmessé varázsolták a fogság napjait. Gróf Károlyi István, gróf Zelinsky László és Batthyány Lajos szobáiba az Újépületben szolgáló katonák hordták át a bútorokat. Batthyány szobájába ágy, szekrény, két szék, egy karosszék került, de nem hiányzott a mosdóasztal, tükör és éjjeliszekrény, amit a Cziráky-palota portása: Buday János szállított át, hogy jó legyen az elsõ álom. E nagy kényelmet lovag Leuzendorf ítélõbíró jóvoltából kapták, aki már Olmützben is igyekezett a magyar rabok kedvét keresni, akiknek kiszolgálása a komornyikok feladata. Jöhettek-mehettek. Reggel, délben és este ételt hoztak, tálaltak, és takarították a cellákat. Batthyány komornyikja gyerekkorától kezdve Németh János, a nála hét évvel idõsebb kishuszár, aki végigjárta gazdájával a világot.
– Mi lenne velem, Jancsi? – simogatta Németh dús haját az erõsen kopaszodó Batthyány.
– Lenne más komornyikja nagyságodnak.
– Te vagy mindennapjaim arkangyala. Még ide is eljöttél velem, pedig azt hittem, már elég volt az olmützi várbörtön sivársága.
– Nagyságodnak nem volt elég? Én hála a Magasságosnak, jövök-megyek, feltalálom magam, néha hintót ad alám Czirákyné grófné...
Az idõ néha gyorsabban fut a mesék kengyelfutójánál, máskor meg csak cammog.
Feljegyzések készítésére volna ugyan idõ, de ha bármit is papírra vetne, elkobozhatnák.
Gondolatai fejében kavarognak.
A szép szeptembert gyorsan elmosta egy õszvégi zápor.
Megjött október. A cellákból csak az égre látni, a profoszok alig mondanak hírt a kinti világról, Komárom még tartja magát. Bizonyosra veszi Batthyány, hogy sorsa, élete összefügg a vár feladásával. A remény olyan, mint a kék ég: hol beborul, hol kiderül.

2.

A börtönépület 5-ös pavilonjának földszinti kukucskáló-ajtórácsán benéz Pollák József hadnagy, a folyosói cellák fõprofosza. Bent hárman rezzennek össze.
Nyílik az ajtó.
– Mezõssy fogoly, jöjjön, hivatja Ludwig von Leuzendorf lovag, hadbíró százados úr!
– Ilyen korán?
– Reggel kilenckor hogyan lenne korán? Gyorsan tegye magát rendbe, mert a százados úr kényes a tisztaságra. Na, kefélje meg a haját, olyan a feje, mint a szénaboglya.
Mezõssy László több mint tíz hete rab, de még nem hallgatták ki. Messze még az ítélet napja! A saroképület második emeletére vezeti a fõprofosz a hívottat. A lépcsõn ezt súgja fülébe:
– Nem kell félnie, uram...
Megtelik a szíve reménnyel. Belépnek a szobába.
– Mezõssy Lászlót parancs szerint felkísértem!
Ezzel a foglyot kettesben hagyja kihallgatójával.
– Üljön le, uram.
Még ilyet? Hiszen csak kivételezettek ülhetnek kihallgatás közben.
Az ítélõbírák közül a százados az egyetlen jóakaratú ember. Még innen negyvenedik évén, fekete, nyírott szakállú! Álla elõre ugrik, szemöldöke bozontos. Modora sima, szava kellemes, arca megértõ, a rabokhoz emberi hangon szól. Nem hangoskodik, az apróbb kívánságoknak is utat enged, mintha ellenére volna mindaz, ami itt történik.
– A neve, uram?
– Mezõssy László. A harcok elõtt földbirtokos, majd megyei tisztviselõ.
– Kora?
– 1810-ben születtem, talán – teszi hozzá bizonytalanul –, higgye el uram, itt csak felejt az ember.
– Mikor vétetett fogságba?
– 1849. szeptember 17-én.
– Mi a bûne?
– Az iratok mindent kimutatnak, auditor úr.
– Mégis...
– Eddig még ki sem hallgattak.
– Kivel van egy cellában?
– Hárman reménykedünk az amnesztiában.
– Ki kábítja önöket az amnesztia ígéretével?
– Auditor úr, bár csak sejtjük a kinti világ összevissza híreit, de tudunk a világosi fegyverletételt megelõzõ szegedi, temesvári hírekrõl. Sok értesülés kóvályog az Újépület falai között. Vannak köztünk félbolondok, õrültek, buták és hívõk! De mindannyiunk kenyere a remény! Sokan Klapkát kárhoztatják, hogy miért tartja még mindig Komáromot. Ha feladná, jöhetne az általános amnesztia. Csak nem azért hívatott?
– kérdezi felcsillanó szemmel.
– Hallották a hírt?
– Igaz, hogy Klapka tábornok úr egy tál lencséért eladta a várat? Igaz lenne?
– Hallgathatnék arról, ami nem tartozik önre, de miért ne tudhatná, hogy olvastam a megadási feltételeket...
– Megosztaná velem, kapitány úr?
– Sajnos, az amnesztia csak komáromi katonákra érvényes.
– Akkor...?
– Megy minden a maga útján. De beszéljünk másról. Holnap reggel kerül sor Batthyány Lajos ítélethirdetésére. Tudja, milyen nap van ma?
– A falra vésünk naponta egy-egy strigulát! Ma vagyon 1849. október negyedike.
Azt kérdezõ Mezõssy László arcát figyeli, hogy mikor és mire rezzen össze.
Bár nem tudja a raportra rendelt, hogy miért hívatta az auditor, de minden ítélethirdetés tragikus, ám a legtöbb foglyot csak saját sorsa érdekli.
– Tudja-e uram, hogy az úgynevezett siralomház éppen az önök szobája fölött lesz? Máskor egy földszinti cella szolgál erre a célra, de most túl vizes benne minden, még a salétrom is kivirágzott a falon. Annyi minden megy végbe a kivégzésre várók lelkében. Sokan õrjöngnek, tombolnak, kérem ön által valamennyiüket, hogy ügyeljenek egész éjszaka.
– Mire, uram?
– Másképpen is mondhatom. Legyenek gondolatban az elítélttel! Ha bármi nem várt dolog történne, önök mindent azonnal hallanak!
– Halálra ítélik a miniszterelnök urat? – kérdezi megrettenve.
– Én csak azt mondtam, hogy holnap lesz az ítélethozatal napja.
Mezõssynek kedve lett volna valami jó kereket mondani, de elfojtotta kikívánkozó szavait.
– Szoktatjuk fülünket a szörnyûségekhez, hadbíró úr.
– Kivel raboskodik egy cellában?
– Doktor Balassa János sebésztanár úrral, aki a bécsi egyetemen avatott doktorrá!
Mostanában múlt 45 éves! És van még egy zárkatársunk, Almásy Pál személyében!
Õ Gyöngyös város képviselõjeként a magyar országgyûlés alsóházának egyik igen tiszteletreméltó elnöke, noha a kormány Debrecenbe történõ költözése....
– Menekülése... – figyelmezteti a helyes szóhasználatra.
– Igen, a kormány menekülése után már egyedüli elnökként vezette az üléseket.
Ilyen okos urakkal találgatjuk együtt a jövõt, auditor úr.
– Visszamehet, Mezõssy!
A rab meghajol.
Széttárt keze mintha azt mondaná:
– Sajnálom, uram, de nem tudok többet mondani!

3.

Atitok azért titok, mert el nem mondható. A titok útját pénz szegélyezi, esetleg kézbe csúsztatott arany, és soha nincs árulkodó tanú. Batthyány Lajosné kemény asszony, megtanulta férje bebörtönzése óta, hogy miképpen boldogul hivatalokban, a rettegett olmützi várbörtönben, és most az Újépületben. Neki mindig és mindenhol vannak segítõkész barátai, köztük elsõ a család pártfogója, gróf Szapáry Antal, aki Batthyány elfogásától kezdve segíti és támogatja a kétségbeesett asszonyt.
Ugyanezen a napon, október 4-én késõ délután, mikor engedélye volt férje láthatására két lányával, és a nevelõnõvel együtt, Batthyánynét a fõprofosz felkísérte néhány percre a hadbíró százados: Ludwig von Leuzendorf lovag szobájába.
Bekopogtatott a barna ajtón, majd meg sem várva a hívást, belépett a halványan megvilágított szobába. Arcát a kalapjáról lehulló fekete fátyol majdnem teljesen eltakarta.
– Asszonyom – állt fel a hadbíró kapitány.
– Lovag úr – ezzel a megszólítással üdvözölte – nem tudok úgy kilépni e rettenetes börtönépületbõl, hogy ne legyek a vendége...
– Úgy fogadom grófné, ahogyan Olmützben is. Emlékezik engedékenységemre?
– Ön nagylelkû, lovag úr. Éppen ezért kopogtatok be önhöz, reményteli szívvel!
Segítsen, ahogyan visszaadta a reményt az olmützi várban is. Már tudja is lovag úr, hogy miért jövök.
Ludwig von Leuzendorf hadbíró nézte ezt a sors kínozta asszonyt. Sok hasonlót látott már eddig. Sok könyörgõ leány és asszony kopogtatott be hozzá. A könyörgés olyan, mint az ima. Senki nem tudja, hogy meghallgattatásra talál-e az égben?
– Olmützben jó szavakkal biztatott. Én azóta is reménykedem. Vajon most tud-e segíteni?
– Méltóságos grófné – temette kezébe arcát –, én esküt tettem hadbíró társaimmal, hogy a pereket az elõírások szerint vezetem! Csakhogy...
– Csakhogy... – kapta el a levegõben úszó szót az asszony.
– Csakhogy... – folytatta – nem fogadtam el feljebbvalóim kérését arról, hogyan és miképpen ítélkezzem!
– Ezt már megtapasztalhatta férjem az ottani ítéletnél – örvendezett – és én most sem kérek mást, mint...
– Ne kérjen semmit!
– Csak ugyanazt, ami Olmützben történt, ahol több évi várfogságra ítélte férjemet a bíróság, amit nem tûrt el Felix Schwarzenberg, azonnal felszólalt ellene, és halálos ítéletet kért!
– Így volt, grófné, de a hadbíróság azonnal kegyelemre javasolta, mivel tetteit súlyos körülmények igazolták! Rendes viszonyok közepette ez valójában felmentést jelent, illetve a halálos ítélet eltörlését. Most is mindent megteszek, ami megtehetõ.
Csodálom a hitét, asszonyom! De most mások a körülmények, véget ért a lázadás!
A gyõztesek büntetni akarnak! Ez így van most, és így lesz késõbb. Hogy megnyugtassam méltóságos asszony, én olyan hadbíró vagyok, aki mindent tudni akar a perrõl, de még inkább az ítélet alá vont személyrõl. És ha már az ottani ítéletet említette...
– Igen, igen...
– Az más idõben, ha szabad azt mondanom néhány hónapról, hogy: a régmúltban történt, Windischgrätz fõparancsnoksága idején! Az elvem, hogy a hadbírónak nemcsak a vádat, de a vizsgált személy védelmét is el kell látnia. Én ezt ott teljesíthettem, bár Windischgrätz sógora Schwarzenberg osztrák miniszterelnök ezzel egyáltalán nem értett egyet. Tudja, grófné, ha valakit politikai okokból ítélnek halálra, az uralkodó élhet a kegyelmezés jogával. Erre, mint az most már nyíltan áll ön elõtt, 1849. augusztus 29-éig az osztrák minisztertanács lehetõséget adott. Haynaunak a halálos ítéleteket jóváhagyásra fel kell küldeni Bécsbe, de ettõl eltekinthet.
– Akkor nincs remény?
– Grófné, ezt kérdezte tõlem minden elítélt rokona. Kedves férje már itt volt az Újépületben, mikor kimondtam az ítéletet Barsi József bicskei plébános fölött. Hallott az ügyrõl? Húszévi várfogságra kellett ítélnem!
– Egy papot...?
– Igen, újságcikkei és lázító prédikációi miatt!
– Ön ilyen kegyetlen?
– Nem! Én katonai ítélõbíró vagyok. Miután a Votum elhangzott, volt alkalmam beszélni a plébános úrral. Akarja tudni, mivel vigasztaltam?
– Megtisztel vele, lovag úr.
– Ezt mondtam szó szerint: „Reméljen, plébános úr, amint a dolgok állnak, nem fog ülni húsz, de talán két évig sem! Az általános amnesztia inkább valószínû, mint nem, és ha az események kedvezõ fordulatot vesznek, nemsokára... Ezt a férje is tudja...
– Akkor... – néz a századosra – lovag úr, mi lesz az ítélet? De mielõtt erre válaszol, szeretnék valamit öntõl megtudakolni... Valami olyat, amirõl talán hallgatnom kellene.
– A perrel kapcsolatban?
– A férjemmel, a családommal, és éppen ezért tétovázom, hogy szabad-e ennyire kiadni magamat...
– Ha nem kérdezi meg, nem tudok felelni – nézi tehetetlenül a katona.
– Ígérje meg, hogy...
– Megígérem, asszonyom...
– Nem is kell szólni, elég hogyha int a fejével.
– Lovagi szavamat adom, asszonyom.
Antónia fellibbenti arcáról a fátylat.
Szeme kisírt, fénytelen.
– Mondja meg, kapitány, járt-e önnél a napokban a húgom, Karolina?
– Visszakérdezhetek?
– Igen.
– Mindenáron tudni szeretné?
– Igen...
– Ne legyen érzékeny a húgára, asszonyom. Aki ide belép, mindenki kér valamit.
Ahogyan ön is. Ha ketten kérnek valami megtehetõt, ugyanazt szeretnék elérni!
Zárja ki szívébõl a féltékenység ördögét. Mit gondol, mi vizsgálóbírók, nem kutatunk elég gondosan az elénk kerülõ múltjában, jellemében? De minket csak az érdekel, a vádlott mit vétett a fennálló rend ellen. Ha ketten sírnak valakiért ugyanazon családból, nagyon is érthetõ. De nem volt nálam Zichy Karolina. S ha volt is, meglehet, hogy másért esdekelt. Zavarba hozott, grófné...
– Ne haragudjon rám, lovag úr.
– Isten ments. Higgye el, hogy az Úr az égben nem nézi, hogy kitõl érkezik az aggódó és kérõ ima. Ön is imádkozzon. És én ígérem, meggyõzõdésem szerint mondok majd ítéletet!
Zsebkendõt vesz elõ. Újra leereszti a fátylat.
– Köszönöm, hogy kiönthettem a szívem.
– És én ígérem, hogy mindent megteszek, grófné, amit lelkiismeretem diktál.
– Akkor megérdemli a nemzet és a család örök háláját.

4.

Az auditor ugyanaznap felhívatta magához Németh Jánost is a jobb tájékozódás érdekében. Batthyány inasa megijedt.
– Gróf úr, mit mondjak, ha kérdeznek?
– Csak mindent õszintén, János.
– Félek...
– Neked nincs mitõl félned. Amit rólam kérdeznek, bátran, õszintén mondd el! Vigyázz a nyugalmadra. Úgy szólj, mintha velem beszélnél.
– Ezekkel? – emelte fel a hangját a kishuszár.
– A kérdezõ auditorról jókat hallottam, segítõkész hadbíró.
Ezzel a tudattal lépett a kihallgatószobába.
– Beszél németül?
Igent int a fejével.
– Amit mond, azt vallomásnak tekinti a hadbíróság.
– Bíróság elé állítanak? De én nem vagyok rab! Én a gróf úr komornyikja vagyok!
Én nem vettem részt a politikában. Az az urak dolga.
– Neve, lakcíme...
– Németh János a becsületes nevem, és ott lakom gyermekkorom óta, ahol a nagyméltóságú gróf úr, akinek én vagyok egyetlen és kedvelt inasa, úgy tisztelem õt, mintha a pajtásom lenne, hiszen tanulótársa voltam néki, uram! Én tanítottam lovagolni.
Én voltam az õ kishuszárja!
– Ez igen szép. A ma délutáni látogatókról beszéljen. Kik voltak a grófnál?
– Akiknek a kapitány úr engedélyt adott. A méltóságos asszony Szapáry gróf úr társaságában jött a gyerekekkel.
– Amit mond, jegyzõkönyvbe kerül. Holnap én hirdetek ítéletet. Tisztem, hogy az utolsó pillanatban is pró és kontra megtaláljam a vád és a védelem sarkpontjait. Ért engem?
– Igen uram. Látta a profosz úr is, hogy mennyire örült gazdám a családi látogatásnak. Rég látott kislányai jöttek apjuk látására. Persze itt volt asszonya is, ahogyan mondtam az elõbb.
– Ki kísérte az illatos lánykákat?
– A nevelõnõ, a francia Chomé kisasszony. A lányokat illemre, jó modorra, német, francia és angol nyelvre tanítja. Ettõl olyan nagy a tudományuk. Igen finom kislányok a Batthyány gyermekek. Sajnos, a kisfút ma nem hozták magukkal. Látta már a lányokat, auditor úr? Mivel ön adta a látogatási engedélyt, azt kívánom, hogy az Isten adja vissza ezt a jó cselekedetét, sokszorosan! A lányok édesapjuk ölébe ültek, és nagyon sírtak. Boldogok voltunk, hogy beköltözött az öröm angyala szomorú szobánkba.
Elhallgatott.
Túl sokat mond lelkessége? Talán kevesebb is elég volna...
– Visszaemlékszik a beszélgetésre?
– Mire, uram? Ha megmondja, felelek rá, mint az iskolában. Mert én tudok írni, olvasni. Idegen nyelveken beszélni. Még olaszul is... Az úr mellett más komornyik nem teljesíthetne bizalmi szolgálatot!
– Küldtem a gróf úrnak egy palack bort. Felbontották?
– Igen, még én is ittam belõle egy kortyot. A gazdám igen jókedvû volt. Elmondta lányainak, már közel a felmentése és kiszabadulása. Windischgrätz hercegnek megmondta valaki... Jaj, ezt is lejegyzi uram?
– Mit mondott az a valaki?
– Hogy Batthyány elnök úr ellen semmi vádat nem lehet felhozni! – Mire az illetõ azt válaszolta: – De hát a felsõbb tekintetek nem engedik annak felmentését!
– Érdekes hírei vannak...
– Az érdekli-e, hogy a gróf úr kávét fõzött, amibõl csak a nevelõnõ ivott, meg én! Az aranyos hölgy megdicsérte gazdám kávéját.
– Beszélgettek a várható ítéletrõl?
– A méltóságos asszonnyal igen latolgatták a jövõt.
– Mire számítanak?
– A grófné – nem tudom, szabad-e mondanom –, arról szólt, hogy többévi fogságról hallott – majd hozzátette: – ez már eldöntetett. Erre a gróf úr igen megsavanyodva felelte: – Én már életunt vagyok Tony, borzasztó jövõ vár rám a várfalak között!
– Mi az a három-négy év? – vigasztalta a méltóságos asszony. – Hamar múlik az idõ, és ha nem bírod ki, lesz mód rajta segíteni!
– Milyen optimisták... Emlékeztesse a gróf urat... Nem, ne szóljon neki semmit!
– Látja, lovag úr, vagy kapitány úr, nem is tudom, minek szólítsam, ez a helyzet nem olyan, amilyet az ember magának kíván. Jönnek holnap is, gyerekestül, a holnapi ebédet nem én hozom a Cziráky-palotából, hanem a grófné. Mielõtt haza indultak volna, Batthyány úr azt mondta a francia kisasszonynak: „Ha jól érezte magát, látogasson meg többször, akár lánykáim nélkül is.”
Csönd.
Csak nem mondott olyat, amit nem lett volna szabad, riadozik benne a lélek.
– Ha valami rosszat mondtam volna... – tétovázik.
– Nem mondott semmi rosszat, visszamehet az urához, János.

Másnap reggel nem minden úgy alakul, ahogyan tegnap este elképzelték. Az ébresztés pontos, ötkor keltik az Újépület rabjait, azonban Batthyány tovább aludt kicsit a kelleténél.
– Hányadika van, János? – kérdezi Batthyány, mert mindig ezzel kezdi a napot.
– Egész nap október ötödikét írunk, gróf úr.
– Nehéz nap lesz! – törli a homlokát. – Valami nyomja a mellem, szorítja a tüdõm, nincs elég levegõm. A szakállamat se tudtam jól megfésülni ujjaimmal. Így álljak az ítéletmondók elé?
– Jó ez a szakáll, uram – mondja János –, nem kell nyakkendõt kötni. És milyen fess a gróf úr ebben a...
– Mondd csak ki: a gyászos feketében. Károlyi István gróf úr nem ébredt még fel? Megyek hozzá, eszmét cserélni.
– Gyere csak, ha a januári bebörtönzésétõl számított kilenc hónap múltán még van bármi megtárgyalni való esemény a cellaélet mindennapjain kívül, megbeszéljük.
– Ma lészen az ítélet napja.
– Beszélt véled lovag Leuzendorf százados?
– Az asszonyom volt fent nála, tegnap, miután elbúcsúztunk.
– Tony bizakodik?
– Mint minden asszony, õ is örök reménykedõ.
– Mert mindketten reménykedõ lelkek vagytok.
– Pedig börtön az egész világ. A haza is börtönben senyved, mi is...
– És ahogy szokta mondani Stefi gróf: „Ugyan a házasság is börtön, de ezt önként vállalja a férfi és boldogan a nõ!” Ne nézz így rám, Lajos!
– Hogy nézlek?
– Mint örök pesszimista.
– Na hallod, ennyi lelkesítõ optimizmus után? Ha nem ehetem az otthon fõzött ételt, nem kívánom a rossz profosz kosztot! Na, mit szólsz hozzá, most találtam ki ezt a szójátékot... Itt ritkán hallható a távoli harangok zúgása.
Az Újépület rabjai hihetnék, hogy a harangok Rómába mentek, ahogyan minden nagypénteken! Bár itt nagypéntek minden nap, függetlenül attól, hogy milyen hónapot és napot mutat a naptár.
János teszi a kötelességét, kiviszi az éjszakai csöbröt, megveti az ágyat, megfor- dítja a pokrócot, elsimítja a ráncokat, ha már Batthyány homlokáról nem tudja letörölni a gondok árkait.
Csak akkor szól, ha gazdája kérdezi.
Németh János komornyik az elõtér lakója reggeltõl napnyugtáig, máris a szobát takarítja, a kicsinyke asztalt is rendbe teszi, amin a gróf úr néha ír is, amit késõbb igyekszik elrejteni, de õ tudja a helyet.
Három napja ezt a bejegyzést olvasta abból a Bibliából, melyen belül egy néhány vékony papírlap rejtezik. Ezt a gróf úr írta volna? Ha nem õ, vajon ki? Egy évvel ezelõtti a bejegyzés.
„1848. okt. 2. Ritkán jegyzek valamit; szándékosan kerülöm gondolataimat, melyekre életunalom nehezedik. El akarnék magamtól, hazámtól, mindentõl, amit országos létünkkel összekapcsoltam, futni oda, hová az emlékezet nem követhetne, a jelen nem hatna, s hol a jövendõ is néma, süket. De élek! Nem szakadok el magamtól, azért visszarántatom a való létbe, mely igen szomorú. Magyarország töröltetik, minden nap töröltetik. Katonauraság alatt nyögünk, melyet álnok emberek, mesterségesen szított indulatok a népség részérõl, még súlyosabbá tesznek. A tótok követsége Bécset járja, az elszakadást Magyarországtól kérõk: a rácok és horvátok és oláhok mind uralkodnak most. De nem úgy van! Tót, német, magyar, rác, oláh, horvát, mindnyájan rabszolgák, eszközei a katonaönkénynek, eszközei a leghamisabb politikának, mely öszszeveszít bennünket – állatok vagyunk az õ keze alatt, kiket a homoktérre bocsát és egymásra ingerel, hogy mulatságára egymást összetépjük.
Magyart nem fognak semmi hivatalban, semmi alkalmazásban tûrni. Idegen hivatalosak felül, közepett és alul fogják a magyar népet sanyargatni; katonák fognak uralkodni; azok eszközök és kémek, ezek urak, törvényhozók és végrehajtók lesznek.
Az osztrák (katona) szláv szellem vala ördögi...”
Itt megszakad a bejegyzés.
Lehet, hogy más gondolatait jegyezte föl? Lehet, hogy Széchenyi gróf adta neki, miután megdicsérte? Nem tartozik rá.
A fõprofosz Franz Hahsenteufel altörzsfoglár, éppen a folyosón várakozott, mikor lovag Leuzendorf kadétja csörtetve érkezett és bezörgetett Batthyányhoz.
– Wohnt hier der Graf Batthyány?
– Ja, most öltözöm!
Erre haragosan ez hangzott:
– Schnell, schnell! Geschwindt aufstehen, ihre Senten wird publiziert.
A tiszt bejött és a halálsápadt gróf ruházatát végigtapogatja.
– De uram! – tiltakozik.
Németh János mindezt látva és hallva, megrémült.
– Jaj – sóhajtja –, nem kísérhetem el, uram?
Batthyány nemet int. Benne szakad a szó. Hiszen elérkezett a várt, nem várt idõ!
A fõprofosz sem olyan mézes-mázos, mint amikor kap valamit, mert nagyon szereti tömni a zsebét.
A kadét átnyújt egy iratot Batthyánynak.
A gróf belenéz.
Megtántorodik. Mondani akar valamit, de hang ki nem jön ki a száján.
Átmegy a szomszédos szobában még ágyban fekvõ Károlyi Istvánhoz.
– Publikálni fogják az ítéletemet!
Mindketten hallgatnak. Erre nincs szavuk. Mostantól kezdve minden más lesz, mint eddig volt. Károlyi gróf azt mondja az inasnak:
– Ha akar, tegyen rendet, János!
Batthyány Lajos belesápad a várakozásba. Az órájára pillant. Még három perc az indulásig.
Ekkor megjelent két fegyveres katona egy hadnagy vezetésével.
– Kérem, jöjjön utánam!
Elöl a hadnagy, mögötte Batthyány, hátul a két katona.
Mi vár rá? Reménykedett-e a felmentés lehetõségében? Hiszen vége a háborúnak, s õ nem vett részt a hadakozásban, nem is vehetett volna, hiszen a császár foglya volt.
Nem ment el Debrecenbe Kossuthtal, nem vétkes a Habsburg-ház trónfosztásában. Ha vétkes valamiben, azért már megfizetett majdnem tíz hónapos börtönével.
Lesz elég tennivalója, ha visszanyeri teljes szabadságát.
Elõször is elhagyja a politika ingoványos talaját. Jöjjenek a ma emberei, akik barátkozni tudnak az ellenséggel, és még nem égették meg magukat a politika tüzes oltárán!
Visszavonul feleségével és gyermekeivel birtokukra. Nem kell se társaság, se kártya, ital is csak módjával. Ha még egyszer átölelhetné Antóniát, hálát adna az Istennek.
Ha megszeretgethetné, mint legszebb lovát, jól megpaskolná tomporát. Mert lovat és asszonyt egyképpen kell szeretni. Szép szavakat suttogni, kézbõl etetgetni...
Hátha van remény!?
Bevezetik az ítélõterem elõszobájába. Odabentrõl halkan szûrõdnek ki hangok.
mert lovag Ludwig von Leuzendorf hadbíró-százados felolvassa a majdnem lángralobbanó ítélet szövegét. Olvassa, mozog a szája, de hang alig jön ki rajta, még egyszer elkezdi, mint aki nem érti a leírtakat, és újraolvassa a Haynau által jóváhagyott halálos ítéletet!
Az asztalra dobja az iratot, anélkül, hogy egy hangos szót is olvasna az ítéletbõl.
– Gyalázat!
Miféle lázadás ez?
Ilyen nem történt évszázadok óta!
A katonai bíróság ítélete megfellebbezhetetlen!
– Uraim, ez így a legteljesebb gyalázat!
Szétnéz a teremben.
Hallja a bírák felszisszenését! Zajongás támad. Szavak repülnek, káromkodások találják el, belevörösödnek az aranygalléros tisztek, nézik csodálkozva, ámulattal!
Hitetlenkednek ezen a pimasz merészségen!
Mert ez nem bátorság, ez az elmebaj kezdõdõ jele.
– Én ezt az ítéletet nem publikálom! Becsületem ellen való! – mondja ráadásul.
– Keressenek másik hadbírót! Én ehhez gyáva vagyok Isten és ember elõtt.
Csönd.
Felemeli a kezét.
Úgy mondta, hogy mindenki hallja:
– Megyek, megvétózom az ítéletet! Ez ellen személyesen tiltakozom Kempen altábornagynál!
– mondja és elhagyja a termet.

(Folytatása következik)

TAKÁCS TIBOR