Az Észak-atlanti Szerzõdés Szervezete az utóbbi több mint másfél évtizedben csaknem kétévenkénti rendszerességgel tart csúcstalálkozókat. Mivel e találkozókon az egyes tagállamok állam- és kormányfõi is jelen vannak, és közvetlenül vesznek részt a döntések kialakításában, ez felértékeli e rendezvények jelentõségét és politikai üzeneteit. A hidegháború utáni hetedik ilyen csúcstalálkozót – a 2004. júniusi isztambuli találkozót követõen – Rigában tartotta a szövetség 2006. november 28–29-én. Elemzésünk – amelyben röviden visszatekintünk az elsõ bõvítési kör óta megtartott csúcstalálkozók legfontosabb döntéseire is – a rigai csúcstalálkozó legjelentõsebb mozzanatait foglalja össze.

Ahidegháború után tartott 1991-es római, 1994-es brüsszeli, majd pedig az 1997-es madridi csúcstalálkozót követõen a NATO-tagországok vezetõi 1999-re – a szövetség megalakulásának 50. évfordulójára – idõzítették legmagasabb szintû találkozójukat. A Washingtonban, április 23–25-én megtartott tanácskozássorozat – amelyre a szövetség fennállásának elsõ – Jugoszláviával vívott – háborúja alatt került sor, s amelyen elsõ alkalommal vehetett részt teljes jogkörrel a három frissen felvett tagország (köztük Magyarország) – három területen hozott újat. A tagállamok elfogadták a szövetség új stratégiai koncepcióját, meghirdettek egy új képességfejlesztési programot (Defence Capability Initiative, DCI), valamint egy, a további bõvítést szolgáló ún. tagsági akciótervet (Membership Action Plan, MAP).
Az új stratégiai koncepció a szövetség alapfeladatait a következõ kulcsfogalmakra építette: biztonság, konzultáció, elrettentés és védelem, válságkezelés, valamint partnerség. A koncepció a stratégiai környezettel kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy a megelõzõ években egy folyamatos és általánosságban véve pozitív változás ment végbe a világban, de annak ellenére, hogy a „nagyméretû hagyományos agresszió” valószínûsége csekély, egy „ilyen fenyegetés kialakulásának lehetõsége hosszú távon fennáll”. Ez az 1990-es évek biztonságpolitikai eufóriájához képest visszafogottabb, a veszélyekkel jobban számoló percepció azzal a további újdonsággal egészült ki, hogy a washingtoni szerzõdésben megjelenõ „területközpontú” kollektív védelmi megközelítést tágította, és szélesebb, „érdekközpontú” értelmezésûvé változtatta.
Ez azt jelentette, hogy már nem csupán egy tagállam területét érõ külsõ támadás, hanem a szövetség „biztonsági érdekeit” érintõ szélesebb körû kockázatok esetén is – mint például a terrorizmus, a szervezett bûnözés, vagy a kulcsfontosságú erõforrások forgalmának akadályozása – mûködésbe hozhatók a védelmi mechanizmusok. A koncepció másik mérföldkõnek számító újdonsága a NATO mûködési ha- tókörének kiszélesítése és a kiszélesített területen folytatandó tevékenységhez szükséges felhatalmazás újraértelmezése volt. A válságkezeléshez kapcsolódóan ugyanis a dokumentum kimondta, hogy a NATO-nak képesnek kell lennie hatékony katonai fellépésre a washingtoni szerzõdésben rögzített hatókörén kívül is (az ún. nem V. cikk szerinti mûveletek), továbbá az is kiolvasható volt belõle, hogy ha – eseti elbírálás alapján – konszenzusra jutottak a tagállamok, az ilyen jellegû akciókra történõ felhatalmazásnak nem kell feltétlenül az ENSZ Biztonsági Tanácsától erednie. Az utóbbival a szövetség a bipoláris világrend bukását követõen megváltozott nemzetközi erõviszonyokra reagált.
A washingtoni csúcson meghirdetett képességfejlesztési kezdeményezés (DCI) alapvetõ célja az új biztonsági környezet és a képességek közötti összhang megteremtése volt. A kezdeményezés ráirányította a figyelmet a szövetséges haderõk azon képességbeli hiányaira, amelyekre a NATO válságkezelõ mûveletei során derült fény. A kezdeményezés kapcsán a következõ öt nagy feladatcsoportot határozták meg: 1. A szövetséges erõk bevethetõsége és mozgékonysága: képesség az erõk gyors, akár a szövetség területén kívüli bevetésére. 2. Az erõk fenntarthatósága és logisztikai támogatása: a hazai bázistól távol lévõ erõk tevékenységének fenntartásához és ellátásához, valamint megfelelõen friss erõk hosszú idõtartamú – a mûveletekhez nélkülözhetetlen – biztosításához szükséges képesség. 3. Az erõk és az infrastruktúra túlélõképessége: az erõk és az infrastruktúra jelenlegi és jövõbeni fenyegetésekkel szembeni védelmének képessége. 4. A harc hatékony megvívása: az ellenség hatékony megsemmisítésének képessége bármely típusú és intenzitású mûveletben. 5. NATO-konzultáció, -vezetés és -irányítás: a különbözõ nemzeti haderõk hatékony együttmûködését biztosító, egymással kompatibilis vezetésirányítási és információs rendszerek kialakítása.
A NATO bõvítési stratégiájának kulcselemeként számon tartott „nyitott kapuk politikája” a washingtoni csúcsértekezleten a tagsági akciótervben öltött konkrét, továbbfejlesztett formát. A MAP olyan programcsomagot kínált a tagságra aspiráló országok részére, ami a tagságra való felkészülés legfontosabb elemeit foglalta össze. Ugyanakkor – a „fontolva bõvítés” logikáját alkalmazva – a NATO és egy adott ország közötti tagsági akcióterv „nem jelent garanciát a tagságra”. A washingtoni csúcstalálkozón – Romániát, Szlovéniát, a balti államokat, Szlovákiát, Bulgáriát, Macedóniát és Albániát név szerint említve – konkrétan is megnevezték azokat a potenciális tagjelölteket, amelyekkel MAP-jellegû együttmûködésbe kezdtek.


A PRÁGAI CSÚCS (2002)

A NATO az 1999-ben felvett új tagállamok területén elsõként Prágában tartott csúcstalálkozót 2002. november 21–22-én – a hidegháborút követõen sorrendben az ötödiket. A prágai csúcs, amely az elsõ volt a 2001. szeptember 11-i terrortámadást követõen, négy szempontból bizonyult kiemelkedõ jelentõségûnek: itt döntöttek arról, hogy felállítják a NATO Reagáló Erõt (NATO Reaction Force, NRF); elfogadták az ún. prágai képességfelajánlási dokumentumot (Prague Capabilities Commitment, PCC); döntés született a szövetség parancsnoki struktúrájának megújításáról; s itt véglegesítették a második körös bõvítés listáját.
A szövetség a NATO Reagáló Erõvel – egyfajta válaszként a 21. század új ki- hívásaira – korábbi történetében ismeretlen, új képességet kívánt létrehozni. Az NRF olyan, technológiailag magas szintû, rugalmas, bevethetõ és fenntartható erõ, amely szárazföldi, haditengerészeti és légierõcsapatokból, valamint különleges mûveleti erõkbõl áll, s amely bárhol alkalmazható. A prágai csúcs döntése értelmében az NRF legkésõbb 2004 októberéig el kell hogy érje kezdeti mûködõképességi szintjét, és 2006 októberére kell teljesen hadrendbe állnia. A NATO Reagáló Erõ olyan magas készenlétû erõ, amely a Tanács döntése alapján bárhova telepíthetõ, és a NATO-mûveletek teljes körében képes feladatot végrehajtani önállóan vagy egy nagyobb kötelék részeként. Az NRF kezdeti behatoló erõként is alkalmazható a követõ erõk részére szükséges hadszíntér-elõkészítési feladatokra. Nagyságát, öszszetételét és képességeit tekintve azonban korlátozott méretû, ezért nem tekinthetõ olyan erõnek, amely egyedül is alkalmas az összes lehetséges válsághelyzet kezelésére.
Az NRF-nek elsõsorban egy válsághelyzet kezdeti szakaszában szükséges azonnali reagáló képességet kell biztosítania. Az NRF nem állandó egység, hanem olyan koherens, összhaderõnemi, megfelelõen kiképzett és felkészített, magas készenlétbe helyezett és tartott „haderõcsomag”, amelyet a NATO-haderõstruktúra részeibõl, valamint a tagországok által felajánlott erõkbõl választanak ki azon az alapon, hogy megfelelnek-e a mûveleti stratégiai parancsnok által meghatározott kritériumoknak. Az NRF haderõcsoportosítás rotációs jellegû annak érdekében, hogy a szövetségen belül biztosítható legyen a hadmûveleti hatékonyság, a méltányos teherviselés, illetve a tapasztalatok és a képességfejlesztés terítése. Elemeit a nemzetek periodikusan ismétlõdõ haderõ-felajánlási konferencián biztosítják. Az NRF moduláris kialakítása és létrehozása keretében az egyes nemzetek NATO-szabványoknak megfelelõ kiképzési minõsítést szerzett egységeket bocsátanak az NRF fölé rendelt parancsnok rendelkezésére. Az NRF koncepciója a partnererõk részvételét csak kiegészítõ szerepben fogadja el, ami azonban az NRFfel való közös kiképzés lehetõségét nem zárja ki. A prágai nyilatkozat hangsúlyozta, hogy az NRF-nek és a párhuzamosan az Európai Unióban formálódó katonai képességeknek (mindenekelõtt az EUharccsoportoknak) egymást erõsítõ jellegûeknek kell lenniük.
A védelmi képességek kezdeményezés (DCI) folytatásaként, illetve annak pontosításaként a szövetség az új kihívásokhoz igazodó katonai képességfejlesztése érdekében fogadta el a prágai képességfelajánlást (PCC). Ennek keretében az államés kormányfõk kötelezettséget vállaltak arra, hogy négy képességterületen fejlesztik haderejüket: a vegyi, biológiai, radiológiai és nukleáris támadás elleni védelemben; a vezetésirányítási, kommunikációs és információs fölény biztosításában; a telepített erõk interoperabilitásának és harci hatékonyságának fejlesztésében; illetve a csapatok gyors telepíthetõségében és mûködõképességük fenntartásában.
A NATO parancsnoki struktúrájának megújításáról szóló prágai határozatot követõen a védelmi miniszterek a 2003 tavaszán tartott ülésükön jóváhagyták a szövetség új vezetési struktúráját. Ez megõrizte a korábban alkalmazott hármas vezetési szintet, amely a stratégiai, hadmûveleti és harcászati szinteket foglalta magában, miközben a parancsnokságok számának erõteljes csökkentését irányozta elõ. A Katonai Bizottság munkájában a tagállamok vezérkari fõnökeinek megbízásából és azok nevében a tagországok katonai képviselõi vettek részt. A bizott- ság vezérkari szinten évente háromszor ülésezett. A Szövetséges Mûveleti Parancsnokság (ACO, korábban Szövetséges Hatalmak Európai Legfelsõ Parancsnoksága, SHAPE) alapvetõ feladata a NATO vezette mûveletekre történõ közvetlen felkészülés irányítása és a mûveletek vezetése. Székhelye Mons, Belgium. Alárendeltségében három összhaderõnemi hadmûveleti parancsnokság mûködik: JFC–Brunssum (Hollandia), JFC– Naples/Nápoly (Olaszország) és JFC– Lisbon/Lisszabon (Portugália).
A Szövetséges Transzformációs (vagy Átalakítási) Parancsnokság (korábban a Szövetséges Hatalmak Atlanti-óceáni Legfelsõ Parancsnoksága, SACLANT) funkcionális feladatokat lát el. Székhelye Norfolk, Virginia (Egyesült Államok). A parancsnokság felelõsségi körzete megszûnt, a katonai képességek biztonságpolitikai igényeknek megfelelõ erõvé történõ átalakításáért felel, ami részben doktrinális jellegû elemzõ-értékelõ, valamint haderõtervezõ és az interoperabilitást elõsegítõ feladatokat foglal magában.
A NATO hidegháború utáni második bõvítési körébe hét ország – Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia és Szlovénia – került be azzal, hogy a prágai csúcson meghívást kaptak a szövetségbe, illetve a csatlakozási tárgyalások elkezdésére. A csatlakozási folyamat – csakúgy, mint az elsõ körben felvett országok esetében – két év alatt zajlott le, és a meghívottak 2004-ben teljes jogú taggá váltak. A prágai nyilatkozat Albániát, Macedóniát és Horvátországot említette meg olyan országokként, amelyek a jövõben tagok lehetnek.


AZ ISZTAMBULI CSÚCS1 (2004)

A 2004. június 28–29-én különleges biztonsági intézkedések között megtartott törökországi csúcstalálkozó, amelyen elsõ ízben vettek részt a 2004-es bõvítési kör új tagállamai, három szempontból bizonyult fontosnak a szervezet életében, illetve a nemzetközi biztonságpolitikában: a szövetség mérleget vont nemzetközi béketámogató szerepvállalását illetõen; új hangsúlyokat vetett fel a bõvítés, illetve a partnerség kérdéskörében; kiemelten foglalkozott a terrorizmus elleni harchoz szükséges képességekkel.
Ami a NATO-nak a nemzetközi béketámogató mûveletekben való szerepvállalását illeti, a szövetség egyrészt döntött a bosznia-hercegovinai SFOR-misszió befejezésérõl, s ezt 2004 decemberében átadta az Európai Unió EUFORmissziójának. A NATO a továbbiakban csupán egy, elsõsorban terrorizmusfelszámoló feladatokkal, illetve a hágai törvényszék munkájának és a helyi védelmi reform végrehajtásának támogatásával foglalkozó, 400 fõs NATO-parancsnokságot tart fenn. Másrészt a szövetség döntött a koszovói KFOR-misszió folytatásáról. Bár a koszovói misszió fenntartására vonatkozó NATO-határozat nem szólt konkrétan a misszió létszámának növelésérõl, a döntés gyakorlatilag jóváhagyta a 2004. márciusi eseményeket követõ létszámemeléseket, amikor a szövetség 350 katonát vezényelt át Boszniából, Nagy- Britannia pedig úgy döntött, hogy 750 fõvel megnöveli katonáinak számát a tartományban. A misszió jelenlegi, 2006-os létszáma mintegy 16 ezer fõ. Végül harmadszor, a szövetség az ENSZ BT 1386. 1413. és 1444. számú határozatainak mandátuma alapján mûködõ afganisztáni ISAF-misszió kibõvítésérõl is döntött Isztambulban. Ennek értelmében a nemzetközi közösség Kabulon és Kunduzon kívül az északi és nyugati afgán területekre is ki kívánta terjeszteni a kabuli kormány hatalmának megszilárdítását elõsegíteni hivatott, illetve a tervezett választások lebonyolítását támogató ún. tartományi újjáépítési csoportok (PRTs)2 tevékenységét. Ennek érdekében a szövetség újabb katonákat kért az akkor 6472 fõs ISAF létszámának növeléséhez.
Mivel a NATO-tagállamokat is erõsen megosztó Irak-vita legélesebb szakasza a szövetség 2002. novemberi prágai és 2004. júniusi isztambuli csúcstalálkozója közé esett, a törökországi találkozó Irakkal kapcsolatos határozatát különleges várakozás elõzte meg, elsõsorban a nemzetközi média részérõl. Az Irak kapcsán kialakult nagyhatalmi kompromisszum végül arra volt elegendõ, hogy a NATO legitimálja és politikai értelemben támogassa a Lengyelország vezette nemzetközi hadosztály szerepét a délközép-iraki stabilizációs szférában, illetve katonai értelemben támogassa az új iraki átmeneti kormány biztonsági erõinek kiképzését. 3
Az isztambuli csúcstalálkozó harmadik hangsúlyos kérdésköre a terrorizmus elleni harc volt. A terrorizmus (elsõsorban az iszlám radikalizmuson alapuló terrorizmus) a bipoláris világrend felbomlását követõen a szerepében némileg elbizonytalanodott szövetségnek 2001. szeptember 11. után új ellenséget, a 2004. március 11- ei madridi támadás után pedig az épp mélyponton lévõ transzatlanti kapcsolatoknak egyfajta hajtóerõt adott. A terrorizmus ellen folytatott harc közös politikaiideológiai tájékozódási pontot biztosít az afganisztáni és a balkáni missziók, valamint a NATO katonai képességeinek fejlesztésére irányuló erõfeszítések számára. Az isztambuli zárónyilatkozat hangsúlyozta, hogy a NATO sokrétû és átfogó módon kíván fellépni a terrorizmus fenyegetésével szemben: politikai, diplomáciai, gazdasági és – amennyiben szükségessé válik – katonai eszközökkel. Az állam- és kormányfõk olyan intézkedéssorozatot fogadtak el, amely – a katonai képességek fejlesztésére vonatkozó döntésekkel és a tömegpusztító fegyverek elterjedése elleni intézkedésekkel együtt – megerõsítette egyéni és együttes hozzájárulásukat a terrorizmus elleni harchoz. Az intézkedések között az egyik legfontosabb a tagállamok közötti információcsere javítása, elsõsorban a szeptember 11-ike után átmeneti jelleggel létrehozott, 2003 vége óta állandó szervként mûködõ Terrorfenyegetések Elleni Hírszerzõ Egység (Terrorist Threat Intelligence Unit) munkája és a NATOfõparancsnokság hírszerzõ struktúráinak felülvizsgálata útján.4


A RIGAI CSÚCS (2006)

2006. november 28–29-én elsõ ízben került sor NATO-csúcstalálkozóra a volt Szovjetunió egy volt tagköztársaságában. A szövetség állam- és kormányfõinek a lettországi Rigában megtartott találkozóját három kérdéskör uralta: a NATO afganisztáni missziója, a szövetség képességei és képességfejlesztésének jövõje, továbbá a partnerségi kapcsolatok és a bõvítés perspektívái. Arra már a csúcstalálkozót megelõzõen számítani lehetett, hogy a NATO afganisztáni missziója lesz a rigai találkozó egyik legfontosabb témája. Az afganisztáni helyzet ugyanis öt évvel a tálib rendszer megdöntése és az al- Kaidának az országból való kiûzése után is kritikus.5 Egyfelõl, kétségtelenül a nemzetközi jelenlét eredményének tekinthetõ, hogy immár az ország csaknem valamennyi tartományi székhelyén megalakultak a tartományi újjáépítési csoportok (PRT)6, alapvetõen békésen zajlottak le a 2005. szeptemberi parlamenti választások, és viszonylag jó ütemben folyik – bár nem ellentmondásoktól mentesen – az Afgán Nemzeti Hadsereg (ANA)7 és az Afgán Nemzeti Rendõrség (ANP)8 megszervezése. Másfelõl viszont a politikai és gazdasági konszolidáció igen lassan halad. A nemzetközi közösség által támogatott Karzai-kabinetnek mind a mai napig nem sikerült kiterjesztenie befolyását Afganisztán vidéki területeire, az ország konszolidálására szánt nemzetközi támogatások mértéke az alapvetõ szükségletekhez képest is kevés (egyes elemzések szerint az afganisztáni nemzetközi katonai jelenlétre, illetve a konszolidációra fordított összegek aránya 10:1),9 s ha a segélyek el is jutnak Afganisztánba, jelentõs részüket felemészti az országban továbbra is virágzó korrupció. Nem sikerült elõrelépni az ópiumtermelés megfékezésében sem. Bár a hivatalos beszámolók szerint sikerült mindegy felére csökkenteni az (ópium)mák termõterületét, a megtermelt mennyiség alig csökkent, így Afganisztán továbbra is a világ legjelentõsebb kábítószeralapanyag-termelõje: a világ ópiumtermelésének 90%-a innen származik. Az egyik legsúlyosabb gondot mégis az jelenti, hogy az elmúlt két esztendõ során jelentõsen nõtt a visszaszivárgó tálibok és az Irakban kiképzett al- Kaida-tagok által elkövetett erõszakos cselekmények száma. 2006 elejétõl napjainkig kb. 3700 halálos áldozata volt az országban elkövetett erõszakos cselekményeknek, négyszer annyi, mint 2005- ben.10 A helyzetet súlyosbítja, hogy a gyengén felszerelt Afgán Nemzeti Rendõrség (ANP) képtelen felvenni a harcot a helyi hadurak magánmilíciáival. Az ország biztonsági helyzetében bekövetkezett romlás, amelyre a terrorizmus elleni harc jegyében az Egyesült Államok és Nagy-Britannia erõteljesebb katonai fellépéssel igyekszik válaszolni, illetve az afgán lakosságnak a Karzai-féle politikából való kiábrándulása növeli a helyi hadurak, illetve a tálibok népszerûségét.
A NATO képességei és a szövetség képességfejlesztésének jövõje szempontjából a rigai csúcstalálkozó két mozzanatát tekinthetjük kulcsfontosságúnak. Egyrészt az állam- és kormányfõk jóváhagyták a legújabb „átfogó politikai irányelveket” (Comprehensive Political Guidance), 11 amely az elkövetkezendõ 10-15 év biztonsági környezetének legvalószínûbb alakulását elemzi, és meghatározza az ezzel kapcsolatosan teendõ lépéseket. Vagyis azokat a prioritásokat, amelyeket a NATO-nak figyelembe kell vennie az átalakulása, képességeinek fejlesztése, a szövetségi tervezés és a felderítés során. Az irányelvek a biztonsági környezetet továbbra is folyamatosan változónak írja le, amelyre a magas fokú komplexitás, a globalitás és a fejlemények megjósolhatatlansága a jellemzõ. A dokumentum a legfontosabb fenyegetésekként az egyre agresszívabb terrorizmust és a tömegpusztító fegyverek terjedését jelöli meg, meghatározó kockázatként pedig a gyenge és mûködésképtelen államok jelentette problémát, valamint a regionális krízisek és konfliktusok okait és hatásait említi. Az átfogó politikai irányelvek szerint a szövetség a legveszélyesebb jövõbeni forgatókönyvnek a fenyegetések és kockázatok összekapcsolódását, ezen belül pedig a terroristák tömegpusztító fegyverekhez jutását tekinti. A komplex és gyorsan változó biztonsági környezetnek megfelelõen a NATO továbbra is alapvetõ feladatának tekinti a biztonság garantálását, a konzultációt, az elrettentést és a védelmet, a válságkezelést és a partnerséget. Ennek megfelelõen továbbra is elkötelezett az Észak-atlanti Szerzõdés Szervezetének olyan koncepcionális, szervezeti és képességbeli átalakítása mellett, amely mobilitást, fenntarthatóságot, együttmûködõ képességet és alkalmazhatóságot biztosít a szövetség számára, s aláhúzza azt is, hogy a feladatok végrehajtása a tagállamoktól konkrét, kézzelfogható teljesítményeket követel az igazságos tehermegosztásnak megfelelõen. Az irányelvek a képességeket illetõen továbbra is hangsúlyozzák a gyors és távoli pontokon való bevethetõséget19 (a dokumentum szerint ebbõl a szempontból kulcsfontosságú szereppel bírnak a NATO Reagáló Erõk), illetve a gyors alkalmazkodóképességet. Ezek mellett az információs biztonság szavatolását, a tömegpusztító fegyverek elleni védelmet, a szélsõséges idõjárási és környezeti körülményekre való felkészülést, a korszerû értelemben vett városi harcot és a különbözõ szervezetekkel való magas színtû együttmûködési készséget jelöli meg a képességbeli elvárások feladataiként.
Mindent összevetve, a NATO átfogó politikai irányelveiben a minõségi fejlesztések és az igazságos tehervállalás hangsúlyozása dominál. A rigai csúcstalálkozó zárónyilatkozata a jóváhagyott irányelveknek megfelelõen értékeli a biztonsági környezetet. Ezen túlmenõen azonban természetesen a jelenleg aktuális legfontosabb nemzetközi kérdésekre reflektál: Afganisztánra, a Balkánra, a Földközi- tenger térségére, a darfuri válságra, a nemzetközi terrorizmusra, a NATO partnerségi programjára, és rendszeresen utal a NATO és az EU viszonyára is. Miként azt már említettük, a NATO 2002- ben a prágai csúcson hozott határozatot a NATO Reagáló Erõk (NRF) létrehozásáról, amelyek teljes mûködõképességének elérését 2006-ra határozta meg. A rigai csúcson az NRF mûködõképességének elérését is deklarálta a szövetség. A NATO Reagáló Erõkre sokan a NATO átalakulásának mozgatórugójaként tekintenek, s ez nem véletlen, hiszen – miként azt jeleztük – egy olyan 25 ezer fõs, saját légierõvel, haditengerészettel és logisztikával rendelkezõ, különlegesen kiképzett katonai alakulatról van szó,23 amely a jelenlegi kihívásoknak megfelelõen gyorsan (5-30 napon belül) telepíthetõ a világ bármely pontjára, a megkívánt feladatokhoz rugalmasan alkalmazkodva képes a szövetség által meghatározott feladatokat végrehajtani. Ennek a katonai szervezetnek a létrehozása és mûködtetése magába foglalja az átalakulás legfontosabb elemeit: a technikai, technológiai újításokat, az új típusú katonai eljárásokat, a legmagasabb szintû szervezési, vezetési és kommunikációs követelményeket stb. Mindezeket a tagországok által felajánlott és kifejlesztett képességmodulokból hozza létre. Az NRF rugalmas és komplex tevékenysége tehát a NATO-tagországok szigorúan szervezett együttmûködését várja el. Ez nem kevesebbet jelent, minthogy az egyes tagországok képesség-felajánlásai az egész szövetség mûködése szempontjából létfontosságúak. És ez az a pont, ahol az NRF-fel kapcsolatban a legkomolyabb nehézségek merültek fel az elmúlt négy év során.
A NATO-tagállamok balkáni vagy afganisztáni szerepvállalásából jól ismert, hogy a határoktól távoli hatékony katonai fellépés minden egyes eleme igen komoly gazdasági és pénzügyi követelményeket támaszt az egyes országokkal szemben. Ráadásul az NRF a tagállamoktól olyan, gyors reagálásra alkalmas, magas szinten felszerelt és felkészített erõket és eszközöket igényel, melyek száma szinte minden európai országban korlátozott, mert felkészítésük, felszerelésük és készenlétben tartásuk a nemzeti haderõk egyéb komponenseihez képest nagyságrendekkel drágább, s elõteremtésük jelentõs ráfordítások nélkül, rövid távon nem lehet- séges. Külön problémát jelent, hogy a NATO-tagállamok többsége tagja az Európai Uniónak, amely az NRF-fel párhuzamosan hozta létre saját gyorsreagálású harccsoportjait. S bár a deklarációk szintjén mindkét szervezet a két gyorsreagálású erõ egymást erõsítõ és komplementer jellegét hangsúlyozta, számos szakértõ úgy véli, hogy két szervezet részérõl még elméleti szinten sem figyelhetõ meg a komplementaritásra való törekvés. Vagyis az európai NATO-tagországok többsége – amelyek gyakorlatilag ugyanazokat a gyorsreagálású képességeket ajánlották fel a NATO-nak és az Európai Uniónak – az NRF kapcsán különösen is ki van téve a kettõs elkötelezettségbõl fakadó ellentmondások feloldására irányuló kényszernek. Ennek pedig, ha csupán az alsó szinten valósul meg vagy továbbra is elmarad a „munkamegosztás” tartalmi elemeirõl való egyeztetés a két szervezet között, szinte bizonyosan komoly hatása lesz a nemzeti védelmi tervezésre, a nemzeti haderõk fejlesztési politikájára és a kettõs kötelezettség teljesítésére is. A tagállamok NRF-fel kapcsolatos habozását azonban nem pusztán haderejük fent említett lekötöttsége magyarázta, s nem is csupán az, hogy NRF alkalmazásakor ennek költségeit az éppen a váltásban lévõ katonákat küldõ állam fizeti, s ez a számla olykor igen magas is lehet. Legalább ilyen komoly korlátokat szabott egyes európai országok esetében az is, hogy a nemzeti politikai hajlandóságot és a felajánlások teljesítését belpolitikai érdekek határozzák meg. Ráadásul az NRF katonai képességeinek teljesítése még a megfelelõ pénzügyi fedezet mellett is jelentõs erõfeszítéseket kíván a nemzeti haderõktõl és háttérintézményeiktõl – pl. technikai és eljárási fejlesztéseket, az oktatás és a kiképzés folyamatos, a tanulságokat azonnal feldolgozó korszerûsítését, a civil és nemzetközi szervezetekkel való együttmûködés fejlesztését stb. Mindezek ellenére a balti fõvárosban megtörtént a mûveleti készültség elérésének hivatalos bejelentése, mert – mint ahogyan ezt egyes szakértõk állították – a NATO nem engedhet meg kudarcot egy ilyen szimbolikus kérdésben.
Miközben tehát a NATO egyfelõl a rigai csúcson is a globális szerepvállalás irányába mozdult el (illetve annak folytatása mellett tartott ki, pl. az NRF kapcsán hozott döntésével), s e tekintetben, ha tetszik, inkább az amerikai irányvonalat követte, másfelõl a legmagasabb szinten erõsítette meg, hogy együtt kíván mûködni az ENSZ-szel, az Európai Unióval és más szervezetekkel. Mi több, a korábbiaknál erõteljesebben hangsúlyozta az ENSZ-tõl eredõ legitimáció fontosságát, aláhúzta és elismerte az Európai Unió nem katonai válságkezelõ képességét, s a többi szervezet – köztük az NGOk – nélkülözhetetlen képességeit és fontosságát is. Ez persze nem mondható teljesen új gondolatnak, de mindenképpen jelentõs, hiszen inkább a szövetségen belüli európai állásponthoz közelít, s nem a még több katonát, még komolyabb katonai erõfeszítést követelõ amerikai gondolatmenet irányába mutat. Mindez – a fenyegetések és a kockázatok összetettségének és globális jellegének hangsúlyozása mellett – azt is jelzi, hogy a szövetség felismerte: sokkal nagyobb mértékû erõforrásokra van szükség a válságok felszámolásához, a fenyegetések, potenciális fenyegetések és kockázatok kezeléséhez, mint amennyit a NATOtagállamok képesek (és hajlandók) lennének biztosítani.
Ami a partnerségi kapcsolatokat érintõ konkrét döntéseket illeti, a NATO államés kormányfõi egyrészt támogatásukról biztosították a szövetségnek a mediterrán térségre és a Közel-Keletre vonatkozó azon kezdeményezését, hogy a NATOtagországok védelmi és biztonsági oktatási intézményei biztosítsanak helyet az e térségbõl (Algériából, Egyiptomból, Izraelbõl, Jordániából, Mauritániából, Marokkóból és Tunéziából) érkezõ hallgatóknak, illetve úgy fejlesszék tovább tanterveiket és struktúrájukat (a NATO Védelmi Akadémiáján például létrehoznak egy Közel-Kelet Tanszéket), hogy azzal támogassák a NATO térségbeli politikáját. A felajánlott programoknak egyértelmûen arra kell törekedniük, hogy kizárják a NATO szándékainak félreértését a mediterrán térség országaiban, illetve, hogy elkerüljék az esetleges feszültségek gerjesztését a térség különbözõ országaiból érkezõk között.
A szövetség másrészt bejelentette, hogy 2008-ban újabb országokat hív meg tagjai közé (a szakértõk Albánia, Horvátország és Macedónia meghívásával számolnak), illetve harmadrészt – s ez lett a rigai csúcs legnagyobb meglepetése – azonnali tagságot ajánlott fel a Partnerség a békéért (PfP) programban Bosznia-Hercegovinának, Szerbiának és Montenegrónak, huszonháromra növelve ezzel a PfP-ben részt vevõ országok számát.
A legtöbb megfigyelõ szerint a szövetség részérõl a januárra idõzített szerbiai választások kedvezõ befolyásolása, nevezetesen a nemzetközi közösség Koszovóra vonatkozó, Szerbiára várhatóan kedvezõtlen döntésével („korlátozott függetlenség”) kampányoló Szerb Radikális Párt politikai elõretörésének megakadályozása volt a legfõbb oka annak, hogy a PfP-tagságra vonatkozó döntés már Rigában megszületett, s nem csupán 2007 tavaszán (amikorra a legtöbb szakértõ várta). Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy Bosznia-Hercegovina esetében, ahol Radovan Karadzsics kiadatása kapcsán igen erõsen megosztottak a nemzetiségek (a horvátok és a bosnyákok maguk is követelik Karadzsics elfogását, míg a boszniai szerbek határozottan ellenzik azt) már régóta ugyancsak problematikus és erõsen vitatott kérdésként vetõdött fel az ország elszigeteltségének további fenntartása. Most nem is beszélve Montenegróról, amely deklaráltan is elsõsorban épp a gyorsabb euroatlanti integráció reményében vált függetlenné, s lépett ki a Szerbiával alkotott államközösségbõl. Emellett látnunk kell azt is, hogy a NATO állam- és kormányfõinek rigai zárónyilatkozata többször is megfogalmazza az ICTY-vel való teljes körû együttmûködés követelményét, határozottan jelezve azt, hogy a szövetség továbbra is ragaszkodik a háborús bûnösök felelõsségre vonásához.
Bár a rigai csúcstalálkozón folytatódott a NATO adaptációs és képességfejlesztési folyamata, valójában egyik területen sem következett be „lényegi áttörés”. A szövetség korábbi években felvállalt négy alapfunkcióját – a közös védelmet, a válságkezelést (Koszovó, Afganisztán), a biztonság kiterjesztését (partnerségi kapcsolatok, bõvítés), illetve a globális válságmegelõzõ csapásmérõ képesség megteremtését (NRF) – illetõen az alábbiakat figyelhetjük meg. A válságkezelés terén a civil elem Afganisztánban való elõtérbe helyezésével egyfajta szemléleti hangsúlyeltolódás vette kezdetét. A biztonság kiterjesztését tekintve Riga csupán két, a NATO által már korábban ismert területen, a Balkánon és a szélesebb értelemben vett mediterrán térségben lépett elõre. Nem volt azonban lényegi mondanivalója a csúcstalálkozónak sem a találkozó elõtt stratégiai fontosságúként beharangozott fekete-tengeri térséggel kapcsolatban (a kedvezõtlen ukrán és grúz változások miatt), sem pedig az Egyesült Államok által preferált Ázsiát illetõen (pl. Új-Zélandnak és Ausztráliának a szövetség partnerségi kapcsolataiba való formális bevonása).
Bár a csúcson deklarálták az NATO Reaction Force teljes mûködõképességét, a szakértõk szerint a szövetség globális válságmegelõzõ csapásmérõ képességének tartós és biztonságos mûködéséhez a jelenleginél nagyobb fokú interoperabilitásra és az Európai Unióval való jobb tervezési és képességösszehangolásra van szükség. Végül látnunk kell azt is, hogy a NATO-tagállamoknak egymás közötti vitáikat sem sikerült oly mértékben rendezniük, ami lehetõvé tette volna az 1999-es stratégia újragondolását.

TÁLAS PÉTER–MOLNÁR FERENC

1 Lásd Tálas Péter–Póti László–Takács Judit: Az Észak-atlanti Szerzõdés Szervezetének isztambuli csúcstalálkozójáról. ZMNE SVKK Elemzések 2004/4.

2 Lásd Takács Judit–Landesz Tamás–Tálas Péter: A tartományi újjáépítési csoportokról. ZMNE SVKK Elemzések 2006/3.

3 Így került sor a NATO Iraki Kiképzési Missziójának (NATO Training Mission – Iraq, NTMI), illetve a NATO Iraki Kiképzési Végrehajtó Missziójának (NATO Training Implementation Mission – Iraq, NTIMI) 2004. decemberi felállítására.

4 A Szövetség célul tûzte ki azt is, hogy valamelyik tagja ellen elkövetett terrortámadás (vagy annak lehetõsége) esetén minél gyorsabban tudjon segítséget nyújtani, például a vegyi, biológiai, radiológiai és nukleáris támadás esetén bevethetõ zászlóalj (CBRN Defence Battalion) rendelkezésre bocsátásával. A NATO emellett segítséget nyújtott bizonyos fontos események, pl. az athéni olimpiai játékok védelméhez is, a rendezõ ország kérelme alapján. A szövetség igyekezett felhasználni a 2001 októberében a Földközi-tenger keleti részének ellenõrzésére megindított, majd 2004 márciusában a mediterrán térség egészére kiterjesztett Active Endeavour mûveletet is a terrorizmus elleni harcra. Mindezen érdekében a szövetség igyekszik elmélyíteni együttmûködését a Partnerség a békéért programban és a mediterrán dialógusban részt vevõ országokkal a Prágában elfogadott, terrorizmus elleni partnerségi akcióterv végrehajtása révén, valamint Oroszországgal és különbözõ nemzetközi szervezetekkel (ENSZ, EBESZ stb.), különösen pedig az Európai Unióval.

5 Az ország helyzetérõl készült mérvadó nemzetközi elemzések ma már egyöntetûen sötét képet festenek. Lásd például az International Crisis Group rendszeres elemzéseit (www.crisisweb.org) vagy a SENLIS Council által 2006 nyarán közzétett Afghanistan Five Years Later: The Return of the Taliban c. munkát (www.senliscouncil.net).

6 Lásd ZMNE SVKK Elemzések, 2006/3.

7 A 70 ezer fõsre tervezett Afgán Nemzeti Haderõt (ANA) 2002-ben kezdték szervezni, s ma mintegy 35 ezer fõt számlál. Az ANA napjainkban század- és zászlóaljszinten, amerikai légi támogatással, korlátozott célú, önálló mûveletek végrehajtására képes. Az elsõ nemzetközi keretek között (afgán, pakisztáni és amerikai erõkkel) végrehajtott ANA-gyakorlatra 2006 márciusában került sor, az ország keleti határai mentén. A hadseregen belüli megfelelõ etnikai arány kialakítása érdekében mára már minden tartományban toborzóirodákat állítottak fel. Amerikai, brit és francia segítséggel tisztképzõ iskola és tiszthelyettesi iskola, valamint törzstiszti akadémia is mûködik az országban. 2005–2006 folyamán sikerült javítani az állomány életkörülményein is, az illetményfejlesztések után jelenleg egy újonc 70, egy tábornok 900 amerikai dollárnak megfelelõ illetményre jogosult. A haderõszervezés terén elsõsorban a felszereléssel és a ruházattal vannak komoly problémák. Az ANA egységei nem rendelkeznek megfelelõ harctámogató erõkkel, a haderõszervezést támogató országok által felajánlott haditechnika általában elhasznált és elavult, emellett a hadsereg kevés híradó berendezése van és gyenge a logisztikai támogatása. A nagy kiterjedésû országban erõi átcsoportosításához az ANA-nak az amerikai légi szállítókapacitást kell igénybe vennie.

8 Az Afgán Nemzeti Rendõrség (ANP) létszáma már 2005 végre elérte a tervezett 62 ezres szintet. Az ANP megoszlása a következõ: 47 ezer városi/községi rendõr, 12 ezer határrendõr és 3 ezer közúti rendõr. A rendõri erõk kialakításában, kiképzésében Németország vállalta a vezetõ nemzet feladatait. A rendõrtisztek kiképzése a Kabul mellett felállított tiszt- és tiszthelyettesképzõ akadémián, a közrendõrök kiképzése 2–10 hetes tanfolyamokon Kabulban, illetve a vidéki kiképzõ központokban zajlik. Az ANP felszereltsége gyenge: jelenleg 3000 különbözõrendeltetésû és típusú jármûvel rendelkezik a szükséges 7400 helyett; nincs elegendõ mennyiségû korszerû kommunikációs eszköze; nem egységes a fegyverzete sem, sõt egyes helyeken hiány van még az egyéni fegyverekbõl is. Az ország mintegy 800 rendõrségi épületének 80%-át a 2001–2002-es harcok során súlyos kár érte, felújításuk lassan halad. Vidéken nincsenek rendõrségi fogdák, az õrizeteseket sokszor magánházakban helyezik el. A rendõrök illetménye igen alacsony (kevesebb, mint a katonáké), s kedvezõtlenek a szolgálati feltételek is, emiatt a rendõrök közül sokan megvesztegethetõvé válnak.

9 Lásd Afghanistan Five Years Later, 79. o. 10 Lásd errõl részletesebben: Countering Afghanistan’s Insurgency: No Quick Fixes. ICG Asia Report No.123. 2006. november 2.

11 Miként azt jeleztük, a NATO legutóbb 1999-ben, a washingtoni csúcstalálkozón fogadott el új stratégiai koncepciót. Bár ennek megújítását több fontos tényezõ – így például a megváltozott biztonsági környezet és a Szövetség új szerepvállalásai – is indokolná, a szövetségen belüli közismert viták (pl. a terrorizmus elleni küzdelem, a megelõzõ csapás koncepciója vagy az ENSZ-felhatalmazás szükségességének megítélése terén mutatkozó nézetkülönbségek) azonban ezt egyelõre politikailag lehetetlenné teszik. A stratégia kapcsán mutatkozó politikai nézeteltéréseket, egyfajta áthidaló kompromisszumként, a miniszteri irányelveknél magasabb, de a stratégiai koncepciónál alacsonyabb szintû átfogó politikai irányelvek (Comprehensive Political Guidance) 2004-es megalkotása jelentette. A kétévenként aktualizált CPG szabja meg a szövetség számára a szükséges új, általános irányelveket. A Rigában elfogadott irányelvekben a 26 NATO-tagállam 2005. december 21-én állapodott meg, a védelmi miniszterek 2006. júniusi brüsszeli találkozóján jelentették be, a legmagasabb szinten pedig a most lezajlott csúcstalálkozón hagyták jóvá. www.nato.int/docu/basictxt/b061129e.htm