Honvédelmi Minisztérium

Nagy Miklós Mihály

2006.01.05.

Nagy Miklós Mihály
Szépirodalom és hadügy

A huszadik század két világháborúja kitörölhetetlen nyomokat hagyott az emberiség emlékezetében és alaposan átformálta kultúráját is. A két világégés, valamint a közöttük és utánuk lezajlott számtalan helyi háború pedig azzal a hatással járt, hogy a háborús élmények nyoma a későbbi, így napjaink generációinak gondolkodásán is érződik. Ez tükröződik a szépirodalom alkotásaiban, amelyek örök, rendre visszatérő témája a háború, a hadsereg. Mindezek ismeretében elmondhatjuk, hogy az irodalmi művek hű tükörképei a társadalom háborús élményének, a hadügyről alkotott gondolatrendszerének. E jelenség fokozottan érvényesül a huszadik század szépirodalmában, amelyben olyan – hadtudományi vonatkozású – műfajok hódítottak teret, mint a háborús, a történelmi és az életrajzi regény. Tanulmányunkban e jelenséget vizsgáljuk abból a szempontból, hogy a szépirodalmi alkotások miként közvetítenek háborús, katonai ismereteket.

Minden történelmi kornak van saját, csak reá jellemző hadügye, amelynek ké- pe megjelenik irodalmi alkotásaiban is. E kép pedig általában hű leírását adja egyrészt annak, hogy az adott társadalom miként vélekedik kora fegyveres konfliktusairól, katonáiról, másrészt pedig gyakorta igen pontosan tükröz, ír le konkrét harceljárásokat, hadügyi jelenségeket.

A háború képe

Ahogyan a társadalom fegyveres erői megoldják feladatukat, ahogyan tagjai élnek, ahogyan róluk a társadalom vélekedik, végül pedig amilyen hatást gyakorolnak az emberi közösség életére, olyanok lesznek az irodalmi alkotások katonai képei, háborús leírásai is. Hogy mindez milyen szoros kapcsolatot feltételez, arra példaként idézzük Radnóti Miklós Első eclogájának néhány sorát:

Radnóti 1938-ban keletkezett költeménye jól tükrözi a magyar társadalom elutasító viszonyulását a spanyol polgárháborúhoz, annak totális, a civil lakosság ellen irányuló jellegét, hevességét. Ám hadtudományi szempontból a batyuval menekülő és földre hasaló civil lakosságról szóló sorai a legbeszédesebbek, amennyiben itt – nyilvánvalóan – a korabeli filmhíradókból vett kép köszön vissza: a menekülő lakosságot támadó zuhanóbombázóké. Radnóti sorai ugyanakkor jól szemléltetik azt is, hogy az irodalmi alkotások stíluseszközeivel milyen pontosan lehet visszaadni a háborús hangulatot. Itt ugyanarról van szó, mint amit a magyar hadtörténész, Perjés Géza írt az amerikai Norman Mailer Meztelenek és holtak című regénye kapcsán: „…a háború igen sok jelenségének tudományos megközelítésére egyszerűen nincs lehetőség, épp ezért a tudomány nem mondhat le a háborút járt írók személyes tapasztalatain alapuló megfigyeléseiről…”2 Hozzá kell azonban fűznünk – mert Radnóti idézett sorai is azt bizonyítják –, a háborúban nem járt szerzők műveiről sem mondhatunk le. Nem tehetjük ezt egyszerűen azért, mert a fegyveres konfliktus sok mozgatórugójának feltárására, légköre egyértelmű leírására, az ember szerepének érzékeltetésére olyan pontossággal, mint ahogyan azt a szépirodalom teszi, ma még egyetlen tudomány, egyetlen tudományterület – ideértve a hadtudományt is – sem képes. Sőt azt kell mondanunk, hogy e jelenségek, folyamatok minél tudományosabb ábrázolására, feldolgozására törekszünk, annál messzebb kerülünk a hadügy mindennapjainak életszerű bemutatásától, legyen szó akár béke, akár háború idejéről. A katonákra ható pszichikai nyomás, az ennek eredményeként fellépő – általában örök – viselkedésminták megjelenítése a szépirodalom visszatérő témája, jelezve egyben azt is, a háború és a hadügy nem idegen e művészettől. Hogy mennyire állandó jelenségek rögzítésére képes a szépirodalom, arra most Mailer már említett, világhírű regényéből – Meztelenek és holtak – idézünk egy olyan epizódot, amely egyrészt pontosan adja vissza a háborúban az őrségben lévő egyszerű, mondhatni primitív katona belső feszültségét, másrészt pedig, amely a béke idején is bármely nap előfordulhat:
„…Wilson egymaga itta meg a negyedik üveg whiskyt aznap éjszaka, amikor őrségen volt. Egy kicsit megint berúgott tőle, s újból elfogta a nyugtalanság. Ott ült a gödör szélén, idegesen lesett át a drótakadályon, s szinte minden pillanatban helyzetet változtatott. Feje hol egyik, hol másik oldalra bukott, s alig tudta nyitva tartani a szemét. Az akadályon túl, körülbelül tizenöt méterre volt egy bokor, az idegesítette. Tudniillik árnyékot vetett, az árnyék egészen a dzsungelig ért, és Wilson az árnyékos területet nem látta tisztán. Minél jobban meregette a szemét, annál ingerültebb lett. Az istenedet, te rohadt bokor, dünnyögte magában, azt hiszed, hogy majd elbújhat mögötted egy japcsi, mi? Megrázta fejét. Engem ugyan nem fog orozva megtámadni egyetlen rohadt japcsi se. Kimászott a gödörből, és néhány lépést tett előre. A lába remegett, s ettől még jobban dühbe gurult. Megint bebújt a gödörbe, és kilesett a bokorra. – Ki az isten parancsóta neked, hogy pont odanőjj? – kérdezte fennhangon. Ha behunyta szemét, nagyon szédült, és az álla zsibbadt volt, mintha egy darab szivacsot rágcsált volna. – Ha ilyen rohadt bokor van az ember előtt, még csak el sem aludhat az őrségen – dünnyögte. Sóhajtott egyet, aztán elkezdte előre-hátra rángatni a géppuska závárját. Beigazította a csövet, és megcélozta a bokor tövét. – Nem én mondtam, hogy odanőjj – dörmögte, aztán megrántotta a ravaszt. A fegyver markolata vadul rángatózott a tenyerében, miközben leadott egy hosszú sorozatot. Mikor abbahagyta a tüzelést, a bokor még mindig ott állt a helyén, mire Wilson dühében megint lőni kezdett…”3 A harctéren fellépő félelem, az ennek következtében a katonán eluralkodó erőszak e fent idézett leírása sokkal életszerűbb, mint bármely hadtudományi, pszichológiai feldolgozás, és többet árul el a jelenségről, mint amit például Clausewitz írt – egyébként igen találóan – A háborúról című művében: „…A mindjobban torlódó veszély közepette az újdonsült harcos feltétlenül érzi, hogy gondolatvilágát más valami mozgatja és irányítja, mint szemlélődés közben. Ember legyen a talpán, aki ezeknek az első benyomásoknak a hatására nem veszti el gyors elhatározóképességét…”4
Mindezzel pusztán azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy az irodalmi műveknek van információs értékük, és ezért jelentős szerepet töltenek be a szakmai ismeretek terjesztésében. Sőt a társadalmi tudat, a társadalom ismeretrendszere tekintetében minden szakmai feldolgozásnál jelentősebb hatásuk van; leginkább azért, mert a széles olvasói rétegek csak elvétve nyúlnak szakmai feldolgozásokhoz, ám annál gyakrabban forgatnak szórakoztató szépirodalmi műveket. Ezért mondhatjuk azt, hogy a hadügyet korunk egyéne gyakorta úgy ismeri, ahogyan azt az írók bemutatták neki, ahogyan láttatták vele. Amikor Mailer regényének Wilsonja – ez a meglehetősen alulszocializált, végtelenül egyszerű személyiségű amerikai katona – félelmében vaktában tüzel az éjszaka sötétjében, akkor tulajdonképpen – egy világhírű regény főhőseként – irodalmi jelenséggé emeli azt, amivel korunk hadtudománya harctéri stresszként számol, és olvasók milliói előtt teszi teljesen természetes, a hadviselés légköréhez tartozó jelenséggé.
A háború, a katonaság témája végigkíséri a szépirodalom történetét, aminek okát abban kell keresnünk: az emberi történelem minden generációjának bizonyára megvolt az a háborúja, amely ébren tartotta a téma iránti érdeklődést, és egyben formálta a társadalom szellemi fejlődését is. Babits Mihály hívta fel a figyelmet irodalomtörténetében, hogy az európai kultúrkör irodalmi alkotásait a háborús indulat műve – az Iliász – nyitja meg: „…haragról dalolj, múzsa! – ezek az első sorok az Iliasban. A világirodalom az indulat énekével kezdődik…”5 Homérosz Iliásza és Odüsszeiája fő értéke – az egykori magyar irodalmár, Szerb Antal szerint – elevensége, ami miatt egészen közel érezzük magunkhoz szereplőit.6 Az Iliász eleven képei a hírnévért küzdő, istenek támogatta katonák küzdelmét közvetítik, akik egyéni vitézsége határozza meg a harc arculatát:

E sorok, amelyek hű képét adják a trójai háború fegyveres küzdelmének – amelyben az egyéni harcos volt a főszereplő –, egyben jól igazolják azt is: az irodalmi alkotások háborús és katonaképe kor- és kultúrafüggő. Amilyen a társadalmi kor és annak műveltsége, olyan katonaképet tükröznek irodalmi alkotásai is. A középkor Nibelung-éneke sokkal torzabb – mondhatnánk erősen idealizált – csataleírásokat és személyiségrajzokat tartalmaz, mint az Iliász. A kor lovagi ideálja szinte valószerűtlen vonásai tükröződnek leírásain, amelyekben a lovag egyéni hősiessége áll a középpontban. Itt már nincsen közvetlen isteni segítség, van helyette minden veszélyt megvető lovag, aki – csakúgy, mint Hektór – egymaga százakat győz le:

Az Iliász és a Nibelung-ének hősiesre festett háború- és katonaábrázolása még évszázadokon keresztül uralja a szépirodalmat. E szemlélet hatja át még Balassi Bálint híres katonaénekét is – Egy katonaének [A végek dícséretére] –, amelyben a végvári életet dicsőítő közismert kezdősor után – „…Vitézek mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?...” – a végvári katona valóságos ideálként, emberi mérceként jelenik meg:

Ugyanez a magasztos hangvétel, a katona és a hadakozás erkölcsi magasságokba emelése jellemzi a költő és hadvezér Zrínyi Miklós műveit is. Őse, a szigetvári Zrínyi Miklós hőstettéről, Szigetvár védelméről írott alkotásában – Szigeti veszedelem – a főhős személyesen küzd meg a török szultánnal és győzi le azt, majd miután halálos sebet kap, angyalok serege száll le érte. Ám az emelkedett hangvétel nem akadályozza a szerzőt abban, hogy a kor hadviselésének pontos ábrázolását adja. A várfal elleni török ostromnál határozott szakszerűséggel szól:

A háború irodalmi szemléletében a nagy változás – véleményünk szerint – a 18. században történik, amikor az addigi hősi hangvételt, bizonyára a rokokó hatására, felváltja a profánabb szemlélet, amennyiben a háborút érdekes kalandok sorának festik le. A Gottfried August Bürger által irodalmi alakká emelt Münchhausen báró11 meseszerű kalandjai, amelyek mára a nemzetközi meseirodalom klasszikusává váltak, valójában a 18. században uralkodó katonaeszmény tükörképei. Itt a hős furfangjával, leleményességével, nem pedig erejével vágja ki magát a nehéz helyzetekből, és vitézségének középpontjában sem a magas erkölcsiséggel párosult hősiesség, mint inkább a találékonyság áll. Az önmagáért való kaland lesz a kor háború- és katonaképének legfontosabb eleme, amely nyilván nem viseli el a középkor Nibelung-énekének magasztos hangulatát.
Sokáig ez a kalandos, ám a lovagiasság eszményéből valamit mégis megőrzött hangvétel uralkodik az irodalom háborúról alkotott képén, amelynek változását már az első világháború hozza: az európai kultúrában ekkor tudatosul végre a háború teljes valósága. Ennek köszönhető, hogy az első világháborúról szóló irodalmi alkotásokban már szó sincs hírnévről, lovagiasságról, kalandokról; a háború a szenvedés, az emberi megpróbáltatás szinonimájává válik, a hadakozás pedig kegyetlen mesterséggé. E művekben gyakorta technikai eljárásként jelenik meg a hadviselés. Ezt tükrözik Ernest Hemingway – aki maga is harcolt az első világháborúban – A folyón át a fák közé című regényének alábbi sorai:
„…Az osztrák támadások rendszertelenül, de makacs kitartással követték egymást, az ember először súlyos ágyútüzet kapott, ettől azt várták, hogy majd harcképtelenné teszi, s ha a tüzet fölemelték, az ember ellenőrizte az állásait, és megszámlálta az embereit. De arra már nem volt ideje, hogy a sebesültekkel törődjön, mert tudta, hogy nyomban megindul a támadás, aztán megölte azokat, akik a mocsáron át, derékig vízben, fejük fölé tartott puskával kecmeregtek, lassan, ahogy az ember a mocsárban kecmeregni szokott.
Ha a tüzet nem emelték volna föl, mikor a támadás megindult, igazán nem tudom, mit tehettünk volna, gondolta olykor az ezredes, illetve akkor még hadnagy. De mindig fölemelték és hátrább helyezték, ahogy a támadás előrehaladt…”12
E pontos leírás jelzi, hogy a huszadik század első felében a szépirodalom már képes volt konkrét harceljárások – mondhatnánk – szabályzatszerű ismertetésére, amihez nagyban hozzájárultak az első világháborúban szerzett élmények, a tömeghadseregek kiképzési rendszeréből adódó, általánossá váló katonai ismeretek, tapasztalatok. A kor fegyveres erőiben eltöltött évek az európai kultúrkör népeinél a férfi lakosság életének meghatározó élményévé váltak, ennek pedig az lett a következménye, hogy egyre sokasodtak azok az irodalmi alkotások, amelyek a fegyveres erők béke és háborús mindennapjait mutatták be; a szépirodalom divatos témájává vált a katonaélet.

Hadseregek mindennapjai

A huszadik század első felének hadügyét a gépesítés fokozódó üteme, a technika és az ember egyre szorosabbá váló kapcsolata jellemezte. E jelenség tükröződik Radnóti Miklós Második eclogájában is, amelyben a költő, valamint a katonai repülő beszélget, és amelyben nagyon pontosan megfogalmazódik a kor háborút járt katonájának életérzése:

Majd e költemény végén hangot kap a gépesített háborús mechanizmus egyszerű alkatrészévé vált katona életének értelmetlensége, belső konfliktusa is:

A katonai élet e komor hangú, elítélő szemlélete jellemzi az olasz Dino Buzzati regényét is, amely magyarul A Tatárpuszta címmel jelent meg. Buzzati műve egy elképzelt ország kopár határvidékének erődjében játszódik, ahol a főhős, Giovanni Drogo – a helyőrség tisztje – leéli egész életét. A kaszárnyaélet sivár mindennapjai, a környező táj kietlensége, a pusztán túli ellenség évtizedeken át történő várásának eseménytelensége tölti ki e regény lapjait. Drogo egész élete a támadás várásával telik, lassan ez lesz létének célja; ám amikor végre megtörténik az, amire oly régóta várakozott, a főhős már szolgálatban megvénült, beteg katona, akinek az ellenség támadása előtt el kell hagynia az erődöt, és szembesülnie kell addigi élete értelmetlenségével: „…Odafönt töltötte napjait, a világtól távol, harminc éven át; harminc éven át várta az ellenséget gyötrelmes reménykedéssel, s most, amikor végre megjelent az északi hadsereg, most kiebrudalták. A bajtársai pedig, akik odalent, a városban töltötték életüket, könnyeden és vidáman, ím, ők most kevély, fensőbbséges mosollyal vonulnak fölfele, hogy learassák a dicsőséget.
Drogo csak nézte, nézte a sárgás falakat, a kazamaták s lőportornyok mértani körvonalait – nem nézte így még őket soha. Keserű könnyek peregtek végig aszott, ráncos arcán. Vége mindennek, nyomorúságosan lett vége, és ez ellen nincs fellebbezés…”15 Buzzati nyomasztó hangulatú regénye jól ábrázolja – elvonatkoztatott tájképével, képzeletbeli határvidéki garnizonjával – a modernkori vidéki kaszárnyaélet sivárságát, reménytelen hétköznapjait. Ugyanakkor hűen adja vissza a mindennapi szolgálat taposómalmát is, amely hivatásos katonák egymást követő generációinak életére nyomta rá hangulatát.
A hadseregbeli és a háborús viszonyok sajátos ábrázolásának lehetünk tanúi Jaroslav Haąek ©vejkjében is, amely az egykori Monarchia első világháborús fegyveres erőinek regénye, és amely napjainkra a műfaj alapművévé vált. A humoros-szatirikus hangvételű alkotás hőse, a kissé együgyű, egyszerű baka – ©vejk – a háborúba keveredett kisember örök alakja, aki pusztán csak egyet akar; mindenáron túlélni a borzalmakat, valamilyen módon kívül maradni, felülemelkedni a háború őrületén. Viselkedése, viszonyulása a hadsereghez, a frontélethez mellőz minden hősiességet, és ellentéte mindannak, ami ott folyik. ©vejk az időtlen, a katonáskodásból semmit meg nem értő – valójában – a megrögzött civil figuráját testesíti meg, és Haąek az ő alakjába sűríti mindazokat a jellemvonásokat, amelyek a tömeghadseregek kényszersorozott katonáit megvédik attól, hogy teljesen azonosuljanak a katonai élettel.
A Monarchia és az első világháború kora fegyveres erőinek életét, hangulatát – Haąek regénye mellett – leginkább két osztrák író novellái adják vissza; Egon Erwin Kisch és Roda Roda,16 mindketten szolgáltak a K. u. K. hadseregben, és mindketten sajátos hangvétellel dolgozták fel élményeiket. Ám míg Roda Roda humorral vegyített, megbocsátó kedvességgel ír a Monarchia fegyveres erőiről és világáról, addig Egon Erwin Kisch – a humort ugyan nem nélkülöző, ám éles – kritikával teszi ugyanezt. Újságíróként ő hozza nyilvánosságra az első világháborút megelőző, világhírű Redl-ügyet, és ő írja meg több katonai bűncselekmény történetét is.17 Ami valójában a két szerzőt leginkább összeköti; a Monarchia és hadserege viszonyainak igen mély ismerete. Ezen alapulnak a katonaéletről szóló írásaik, elbeszéléseik, amelyek minden szociológiai és történeti feldolgozásnál többet árulnak el erről az azóta eltűnt világról.
A két világháború közötti magyar hadsereg – svejki hangvételt sem mellőző – szépirodalmi feldolgozása Bóka László18 irodalmár és író életművéhez kötődik. Megjelenésekor igen népszerű regényében – Alázatosan jelentem (1958) – a Horthy-hadsereg karikatúráját rajzolta meg; generációknak határozta meg képét erről a társadalmi szervezetről. Bóka regénye esetében azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egyrészt a szerző a második világháborúban, majd azt követően közel hat évet töltött kaszárnyákban és hadifogolytáborokban, másrészt pedig, hogy a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek fordulóján a Horthy-hadseregről hazánkban csak elítélően lehetett szólni. Mindez érződik a regényen is, amelynek cselekménye egy fővárosi gyalogezrednél játszódik; főszereplője Benedek Zoltán, a hadsereg igen szigorú, szabályzatokat megtestesítő katonatisztje, aki a regény végére – már a Donnál történt fogságba esése után – eljut a meghasonlásig. A regény azonban erősen torzít, felnagyítja – ahogyan akkoriban mondták, szocialista kritikával illeti – a nemzeti hadsereget. Ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy – katonai szemmel nézve – nem rossz alkotás, legjobb részei azok, amelyek a világ minden fegyveres erőire jellemző kincstári őrületet mutatják be.
Más jellegű hadsereg képét rajzolta meg Alejo Carpentier kortárs kubai író Rendszerek és módszerek című regényében, amely a latin-amerikai diktatúrák működési mechanizmusait, ennek kapcsán pedig azok hadseregeit mutatja be. Jóllehet e mű sem mellőzi a humort, valójában egy – a kontinensre oly jellemző – katonai diktátor bukásának nagyon is komor történetét mondja el, és közben szól arról is, hogy az ottani fegyveres erők milyen kegyetlen módszerekkel verik le a lázadásokat, és a politika mennyire rátelepedik, szinte eggyé válik a háborús erőszakkal. Ebben a neve sincs latin-amerikai országban minden a korrupcióról, a hatalom megszerzéséről szól, ez a hadsereg csak külsőségeiben hasonlít a kor fejlett fegyveres erőire. Mint ahogy a főszereplő, a köztársasági elnök gondolkodása sem mutat kulturált vonásokat, megmarad a közönséges senki szintjén. Jól mutatja ezt az a monológ, amely akkor hangzik el, amikor az elnök katonai lázadásról kap hírt: „… »Az anyja picsáját! A kurva anyját!« – mondta újra az Első Tisztségviselő, mintha egész szókincse e kifejezésekre zsugorodott volna, ahogy arra gondolt, micsoda hitvány árulást követett el ez a nyavalyás, akit egy piszkos, vidéki laktanyából vakart ki, ez a szaros senki, ez a csámpás újonc, hogy pátyolgatta, mennyi ajándékot adott neki, megtanította, hogy kell fogni a villát, hogy kell lehúzni a vécét, embert csinált belőle, vállbojtokat, tábornoki csillagokat ajándékozott neki, végül kinevezte hadügyminiszterré, hogy most távollétét kihasználva…”19
Mint láttuk, a szépirodalom eszközei kiválóan alkalmasak arra, hogy koruk háborúiról, azok hadseregeiről nyújtsanak képet. Általában elmondható, hogy koruk konfliktusai erősen hatnak a szerzőkre, egyben meghatározzák azt a módot, ahogyan – világszemléletükből eredően – ábrázolják azokat. Ennek jó példája az osztrák Franz Werfel világhírű regénye, A Musza Dagh negyven napja, amely egy megtörtént esemény, a törökországi örmények lázadása történetét meséli el. E műről írta Szerb Antal irodalomtörténetében: „…Ez sem egy elnyomott nép, hanem az elnyomás megrendítő regénye. Olvasmánynak és műfajilag is rendkívül érdekes: kísérlet az eposz irányában, egy nép története, legválságosabb óráiban…”20 A Musza Dagh negyven napja hadtudományi szempontból pontosan megírt, talán nem túlzás, ha azt mondjuk, katonailag szakszerű alkotás. Középpontjában a török elnyomás elől a közeli hegyre menekült örmények sorsa áll, pontosabban ellenállásuk megszervezése, miniatűr hadsereggé szerveződésük. E világból kitaszított embercsoport történetén át ismerhetjük meg a tudatos ellenállássá szilárduló végső elkeseredést, a harcokkal telt mindennapok apró eseményeit. A Werfel-regény nemcsak kiváló irodalmi alkotás, hanem nagyon jó katonai tanmese is; lapjain élethű harcászati fogások, a túlerővel szemben vívott harc elevenedik meg. Ha az eddig említett irodalmi alkotások általában valamilyen szervezetszerű fegyveres erő életét mutatják be, akkor A Musza Dagh negyven napja az azzal dacoló, önszerveződő ellenálló csoportét, ahol éppúgy újjá kell szervezni a hegyre menekült népcsoport napi életét, mint ahogyan meg kell teremteni az azt oltalmazó fegyveres csoportot is.
Werfel alkotása méltán lett világhírű; véleményünk szerint ez az a regény, amely leginkább felöleli a társadalom védelmi szervezetének – még ha miniatürizált is – történetét, keletkezésétől alkalmazásán át, az elért katonai sikerig, és közben jól mutatja be – mintegy laboratóriumi körülmények között – társadalom és hadserege viszonyát. Keletkezésének korában (1933) a háború kérdése divatos irodalmi témát jelentett. Olyan időszakban született, amikor – legfőképpen az első világháború hatására – egyre inkább teret hódított két, fokozott hadtudományi vonásokat mutató irodalmi műfaj, a háborús és a történelmi regény, valamint ez utóbbi egyik alfaja, az életrajzi regény.

Háborús és történelmi regény

Amikor a már említett Szerb Antal a múlt század harmincas éveinek közepén számba vette korának világirodalmi termését, akkor hívta fel a figyelmet arra, hogy az első világháborút követően – főleg Németországban – divatba jöttek a háborús regények. Ezek divatját Erich Maria Remarque híres regénye – Nyugaton a helyzet változatlan – nyitotta meg; és teremtett ezzel valódi irodalmi műfajt. Remarque művének korabeli sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy az első világháború traumáját éppen feldolgozó német társadalomban, legfőképpen pedig kellő időben született. Ahogyan Szerb Antal írta róla: ”…A könyv sikerének legfőbb titka talán az, hogy az alkalmas pillanatban jött. Közép-Európában hosszú éveken át nem lehetett a háborúról beszélni. Emléke oly kínos és égető az egyén és a közösség életében egyaránt, hogy mint Mohács mezején, fölötte »mély borulattal ballag az utas«. De amint múltak az évek, és az élmény közvetlensége távolodott, eljött az időpont, amikor nemcsak hogy lehetett beszélni róla, hanem szükségszerű is lett, hogy végre kibeszéljék egész rettenetességét. Ekkor jelent meg Remarque regénye…”21
A háborús regény sikere és népszerűsége azonban azóta is töretlen, ami nyilván összefügg azzal, hogy az embert vonzza a véres valóság. Ennek nyomai már az Iliászban is megfigyelhetőek, mint ahogy tetten érhetőek napjaink véres akciófilmjeiben és kegyetlen jelenetekben tobzódó, irodalmi érték nélküli háborús ponyvairodalmában is. Ami azonban témánk szempontjából fontosabb: a háborús regény, mint irodalmi műfaj, igen érzékeny a háború sajátos közegének érzékeltetésére, és ezért fokozott hadtudományi érdeklődésre tarthat számot. Íme az elmúlt század háborús regényirodalmi terméséből néhány. A második világháború keleti hadszínterének poklát – elsősorban újságírói eszközökkel dolgozva – szintén Remarque írta meg a Szerelem és halál órája című regényében. A korlátlan tengeralattjáró háború búvárhajóin szolgáló matrózok életének Lothar-Günther Buchheim állított emléket a magyarul A hajó címmel megjelent dokumentumregényében (A kötetből nagy sikerű mozifilm is készült: A tengeralattjáró). Buchheim regénye a Remarque-feldolgozások haditengerészeti párja, amennyiben legfőbb mondanivalója, hogy e háborúnak győztesei nem, csak áldozatai vannak. Hasonló szellemben íródott a francia Robert Merle Két nap az élet című regénye is, amely a dunkerque-i katasztrófa alig egy napba összesűrített élményét próbálja meg visszaadni, egyben jól érzékeltetve azt is, hogy a nagy, a háború menetét eldöntő hadtörténelmi eseményekből a kisember mily keveset érez át ott a helyszínen. Hemingway egyik háborús regényéről már volt szó, azonban meg kell jegyeznünk, hogy az amerikai szerző a Búcsú a fegyverektől című művével a két világháború közötti háborús regényirodalom meghatározó alakjává vált. Szerb Antal a legjobb háborús regénynek nevezte, majd ezt írta róla: „…Az emberi ember békevágyát csodálatos diszkrécióval fejezi ki, szónoklatok nélkül, borzalmak, tetvek és nemibetegségek halmozása nélkül, túlzás nélkül, és talán éppen ezért mindennél hatásosabban. Amellett nemcsak a háborús regény, egyúttal a vitalista szökés nagyszerű példája is. A hős szökésének a szó betű szerinti értelmében vitális jelleget ad, hogy a háború halálos veszedelmei elől szökik meg, bár hasztalanul – a halál, amely a könyv minden lapján ott leselkedett, a szabad földön is utoléri kedvesét…”22 Ugyanúgy az élet igenlése áll Hemingway másik háborús témájú alkotása, Akiért a harang szól, középpontjában is, amely katonai szempontból nézve egy híd felrobbantásának szakmailag pontosan megírt története. Ha pedig a háborús regényekről szólunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az 1945 utáni szovjet-orosz irodalmat sem, amely valósággal ömlesztette a második világháborúban és az orosz polgárháborúban játszódó alkotásokat. E helyen nincs módunk e hatalmasra nőtt irodalmi termés értékelésére. Azt azonban meg kell jegyeznünk, a Szovjetunió államában egyesített népeknek nyilván a második világháború honvédő harcai jelentették a nagy korélményt. Ám az ezt tükröző irodalmi alkotások zöme – ma már le lehet írni – erős ideológiai felhangjai miatt nem éri el a szépirodalom szintjét, jóllehet néhány alkotás mégis maradandó értéket hordoz. Mihail Solohov Emberi sorsa és Borisz Vasziljev A hajnalok itt csendesek című alkotása minden túlzott szocialista hangvétele ellenére is figyelemre érdemes; mindkettő az egyszerű katonák hétköznapi hőstetteinek állít emléket, azoknak a kisembereknek, akik legtöbbször csak száraz statisztikai adatként jelennek meg a hivatalos hadijelentésekben.
A háborús regények mellett legalább ilyen fontos, hadtudományi vonatkozású irodalmi műfaj a történelmi és az életrajzi regény. Európában mindkettő a két világháború között vált igazán népszerűvé. Az első világégés hozza divatba a regényt, ahogyan az egykori magyar irodalmár, Kárpáti Aurél írta fél évszázaddal ezelőtt: „…A mostani olvasók tekintélyes része szó szerint a halál árnyékában tanult meg olvasni. Ahogy a költő az elmúlás veszedelmétől félve, mintegy önvédelemből nyúl a toll után, úgy nyúlt a harcterek lakója a leskelődő halálos veszedelmek szüneteiben a felejthető, enyhítő és bódító könyv után. A vér és vas világából vad kétségbeeséssel menekült abba a képzelt világba, amely a nyomtatott betűkön keresztül tárult ki előtte…”23 A regényirodalom fellendülése eredményezte a történelmi regény, majd az életrajzi regény – mint irodalmi műfaj – népszerűsödését; ez utóbbiéhoz nyilván hozzájárult az is, hogy két világháború közötti évtizedek a diktátorok korát jelentették, és a kor szellemének az életrajzi regény műfaja felelt meg leginkább.24
Tanulmányunk szempontjából – még ha csak érintőlegesen is – annyit kell megjegyeznünk a történelmi és az életrajzi regény kapcsán: általában kevésbé szépirodalmi értékei, mint inkább információtartalma miatt fontos irodalmi műfaj. A történelmi és az életrajzi regény – ahogyan azt néhány évvel ezelőtt leírtuk – komoly szerepet tölt be a földrajzi és katonaföldrajzi műveltség terjesztésében,25 ugyanakkor jelentős hadtörténelmi ismereteket is közvetít. E tekintetben a történelmi regény egyik fő jellemzőjét, a történelmi hűséget kell kiemelnünk; ami valójában azt jelenti, hogy a cselekmény hátteréül szolgáló környezetet mennyire képes pontosan, az adott kor természeti és tárgyi környezetének megfelelően visszaadni az író. Igen nehéz, komoly, elmélyült történeti kutatásokat igénylő feladat, amely a legjelentősebb, legtehetségesebb írókat is próbára teszi. Így például Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának természeti és tárgyi környezete, amelyet egyébként – nyilván a nagy tévedéseket kerülendő – eléggé elnagyolt vonásokkal vázolt fel a szerző, leginkább a századforduló alföldi társadalmának környezetét idézi, mintsem a 17. századi Erdélyét. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ettől az Erdély-trilógia még magas szintű irodalmi alkotás.) A történeti hűség, a hadtörténelmi hűség tekintetében – úgy véljük – két magyar írót kell kiemelnünk. Először Laczkó Gézát, aki a Nyugat első nemzedékéhez tartozott, és aki a Német maszlag, török áfium című, Zrínyi Miklósról, a költő és hadvezérről szóló regényében, valamint a Rákóczi című életrajzi regényében bizonyította: a történelmi és az életrajzi regény, bármilyen legyen is e műfajok irodalmi termésének zöme, nem zárja ki a magas irodalmi értéket. A történelmi, hadtörténelmi hűség tekintetében másodikként pedig Passuth László néhány alkotását kell megemlítenünk (Esőisten siratja Mexikót, Fekete bársonyban, Hétszer vágott mező, Sárkányfog, Négy szél Erdélyben); mindegyik igen pontos, mondhatni hadtörténelmi monográfiák részletességével kidolgozott történelmi tablót jelent.
Végezetül a nemzetközi történelmi regényirodalom egyetlen alkotását ajánljuk az olvasó figyelmébe: Tolsztoj Háború és békéjét. E mű teljes körű hadtudományi feldolgozása még a jövő feladata, ám mégis foglalkoznunk kell vele, mert fontossága, súlya megköveteli. Esetében egyrészt arról van szó, hogy a napóleoni háborúk igen pontos képét sikerült Tolsztojnak megrajzolnia – a szerző maga is a krími háborúban járt orosz katona volt –, másrészt pedig arról, hogy a regényben terjedelmes, a háború elméleti kérdéseivel foglalkozó fejezeteket találunk. Így Tolsztoj Háború és békéje egyszerre jelent jó hadtörténelmi ismereteket közvetítő kulcsregényt, emellett pedig hadelméleti vonatkozású történelmi regényt is. E hatalmas alkotás a napóleoni évek orosz honvédelmének regényeként is felfogható, olyan műalkotásként, amely leginkább a háború – mint társadalmi jelenség – megértéséhez visz közelebb.

Az eddig elmondottak – véleményünk szerint – egyértelműen bizonyítják, hogy a szépirodalom alkotásainak jelentős hadtudományi információs szerepük, tartalmuk van. E szerep és tartalom elsősorban az alkotás korának kultúrájától függ. Tény, hogy a háborúval, a hadsereggel kapcsolatos ismeretek terjesztése egyben irodalmi feladat, mint ahogy az a társadalom saját fegyveres erőihez való viszonyulásának formálása is. Mindezt összevetve azt mondhatjuk, hogy a szépirodalom olyan eszköz a hadügy vonatkozásában, amely gyakorta a katonai vezetés akarata nélkül hat, és amellyel meg kell tanulnunk élni. A háborúról, a hadügyről alkotott irodalmi kép kultúránk része, és így tükrözi mindazokat a változásokat, amelyeken társadalmunk, a világ emberisége az elmúlt századokban átment. Ezért van a szépirodalom tanulmányozásának helye a hadtudományban, ezért vizsgáltuk azt, hogy a szépirodalom mennyiben közvetít katonai ismereteket.

1 Radnóti Miklós: Összes versei és műfordításai (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1963) 174–175. oldal.
2 Perjés Géza: Norman Mailer katonai szakértelme és dilemmája (A hadsereg és az értelmiségiek vitája), Kortárs, 1971, 2. szám, 287. oldal.
3 Mailer, Norman: Meztelenek és holtak (Magvető, Budapest, 1967) 243–244. oldal.
4 Clausewitz, Carl von: A háborúról I. (Zrínyi Kiadó, Budapest, 1961) 97. oldal.
5 Babits Mihály: Az európai irodalom története (Auktor Könyvkiadó, Budapest, 1991) 18. oldal.
6 Homérosz műveinek elevenségéről Szerb Antal A világirodalom története (Magvető, Budapest, é. n.) című művében így írt: „…A homéroszi eposzok egyik legmegdöbbentőbb sajátossága az, hogy a laikus olvasó fordításban csaknem úgy olvassa, mintha mai író írta volna. Ez az örökös aktualitás a világirodalom legnagyobb költőinek közös tulajdonsága: Homéroszé, Dantéé, Shakespeare-é, Goethéé. Írásaik ma kevésbé hatnak régiesen, mint pl. akár a világháború előtt divatos regények. Mégis Homéroszban a legmegdöbbentőbb ez a vonás, mert hiszen itt majdnem háromezer év távolság válik semmivé…” (22. oldal).
7 Homérosz: Iliász (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1957) 195. oldal, Devecseri Gábor fordítása.
8 A Niebelungok (Kisfaludy-Társaság, Pest, 1869) 39. oldal, Szász Károly fordítása.
9 Balassi Bálint: Összes versei és Szép magyar komédiája (Magyar Helikon Könyvkiadó, Budapest, 1961) 121. oldal.
10 Zrínyi Miklós; Obsidionis Szigetianae, Szigeti Veszedelem (Magyar Helikon Könyvkiadó, Budapest, 1966) 226. oldal.
11 Münchhausen valós történelmi alak volt. Teljes nevén Karl-Friedrich Hieronymus Freiherr von Münchhausen 1720 és 1799 között élt.
Elbeszéléseit a preromantika Sturm und Drang német irodalmi korszakának tagja, Bürger írta meg, és ötvözte népi elemekkel.
12 Hemingway, Ernest; A folyón át a fák közé, in.; uő.; Művei 5. kötet (Magyar Helikon, Budapest, 1971) 235. oldal.
13 Radnóti Miklós: id. m.; 205. oldal.
14 Radnóti Miklós: id. m.; 205–206. oldal.
15 Buzzati, Dino: A Tatárpuszta (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1963) 237. oldal.
16 Roda Roda; Alexander Friedrich Rosenfeld osztrák író és esszéista (1872–1945) írói álneve.
17 Egon Erwin Kisch legfontosabb katonai tárgyú írásainak gyűjteményét a Zrínyi Katonai Kiadó adta ki – Tabák András szerkesztésében – 1987-ben, Ciánkáli a vezérkarnak címmel.
18 Bóka László (1910–1964): költő, író, irodalomtörténész. A szocializmus idején a magyar irodalom egyik meghatározó tagja, aki regényeiben a 20. század történelmét dolgozta fel, és aki arcképvázlataival – a tudományosan értékelő és anekdotikusan emlékező portréval – műfajt teremtett.
19 Carpentier, Alejo: Rendszerek és módszerek (Magvető Kiadó, Budapest, 1982) 34. oldal.
20 Szerb Antal: A világirodalom története, 840. oldal.
21 Szerb Antal: Hétköznapok és csodák, in.; uő.: Gondolatok a könyvtárban (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981) 633–634. oldal.
22 Szerb Antal: Hétköznapok és csodák, 597. oldal.
23 Kárpáti Aurél: Gondolatok a könyvtárban, Új Idők, 1945, 9. szám, 226. oldal.
24 Neller Mátyás: Életrajzok kora, Magyar Szemle, 1937, 3. szám, 232–242. oldal.
25 Nagy Miklós Mihály: Szépirodalom és katonaföldrajz, Új Honvédségi Szemle, 2002, 8. szám, 102–113. oldal, uő.; Szépirodalom és földrajzi, politikai földrajzi tudat, in.; Reményi Péter (szerk.); III. Magyar Politikai Földrajzi Konferencia, Az integrálódó Európa politikai földrajza (Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Kar Földrajzi Intézet, Pécs, 2004.) 232–244. oldal.