Örömmel olvastam Himmer Péter „Címszavak – etikához (Szemelvények két évtized megoldatlan hordalékaiból)” címû tanulmányát az Új Honvédségi Szemle 2007/1. számában. Tanár kollégám tanulmányával mélyebben szeretné belehelyezni a gondolkodást ebbe az érzékeny mezõbe, amely már húsz éve átalakulóban van. Figyelemre méltó gondolataiból néhányra (így a gondolkodásra, az emberi természetre, valamint a történelemre és bizonyos katonai vonatkozásokra is) – összefüggésben a filozófiával és az erkölccsel – részletesebben is szeretnék reflektálni.

Himmer Péter tanulmányában azt írta, hogy az „…etika létformája a gondolkodás”. Gondolkodáson itt most nem a köznapi élet fenntartásához szükséges egyszerû információk, adatok mozgását és az azokkal való mûveleteket értjük, hanem elsõsorban a fogalmak, a szimbólumok szintjét. A szakirodalom hangsúlyozza azonban, hogy a fogalmak nem „…tükrözik a természetet”. Azok nem csupán a külsõ valóság reprezentációi, és legtöbbször nem a szükséges és elégséges feltételeket definiálják. A fogalmak nem tisztán mentálisak, nem a tiszta formák megnyilvánulásai, nem test nélküliek. A fogalmak nem végesek, nem lehet azokat mesterséges szimbólumokkal adekvátan ábrázolni. Nincsenek olyan fogalmak, amelyeknek ne lenne belsõ struktúrájuk, az elvont fogalmak többsége metaforikusan strukturált. A fogalmak nem mind univerzálisak, s nem mindegyik kultúra vagy nyelv specifikus. A biológiai természetes fajták fogalmai nem a világ közös tulajdonságokkal rendelkezõ biológiai lényeinek halmazaira referálnak.1
Valóban az ember egyedi, megkülönböztetõ jegye az intelligencia, a racionális gondolkodásra való képesség. Minden embernek szellemi léte van. Minél inkább a napi, fiziológiai szükségletek kielégítésére csupaszodik az egyedi ember élete, annál kevésbé van lehetõsége arra, hogy a gyakorlati élet elvontabb vetületeivel foglalkozzon, mérlegelje tettei indítékait vagy következményeit. A létminimum általában énminimumot is jelent, a létproblémák valódisága gyakran fölébük nõ a kulturális tartalmaknak, ezért a magasabb rendû, a nívósabb nem mindig választás kérdése.
A bázisszükségletekben fellépõ hiányok elõhívják a megmaradás, a túlélés kódját: a rivalizálást, a harcot, amelynek során saját szükségletünk felerõsödik, megnõ – miközben elhalványulnak, esetenként megsemmisülnek számunkra mások, szükségleteikkel együtt.
A félelem faktorai is az elmúlt két évtizedben bõvültek (gondoljunk például az átszervezések, a leszervezések, a megszüntetések – tehát a bürokratikus racionalitás, a rivalizálás túlfeszítésére, valamint az új technikai és technológiai rendszerekhez szükséges személyi követelmények szelekciós hatásaira). Az ember nem tudta megõrizni erkölcsi egzisztenciáját, miközben óriásira nõtt a bürokrácia hajlama és technikája az emberek kormányzására (ld. elektronikus bürokrácia). Ilyen körülmények között a tiszta erkölcs luxussá válik, az nem lehet mindenkié. A másik kérdés, amelyre utalni kell, hogy a gondolkodás, a gondolat átalakítja- e a gondolkodót? Egyszerû a válasz: általában nem, mert – Nietzsche megfogalmazásában – a lényt relációi hozzák létre, amelyekbõl a gondolkodás csupán az egyik vonatkozás.
Azt is tapasztaljuk, hogy a kimondott szavaknak (például élet, haza, hazafiság, hagyomány, szabadság, politika stb.) jelenleg van még egy határozott tompaságuk, ürességük. Ezek addig értékek, amíg megtartanak, éltetnek, új horizontokat nyitnak, energiát adnak – emelnek bennünket.
Mintha a nagy morális tömbökrõl áthelyezõdött volna a hangsúly egymás kijátszására, az egymásnak való betartásra, a manipulációra. Ez – Lukács György kifejezésével – a homo duplex mentalitás (a megkettõzödött tudat); a gonosz, az erkölcsileg rossz jelenléte az ember köznapi gondolkodásában.
Az erkölcsi spekulációk – a helyzethez igazított vagy a helyzettõl függetlenül kitalált elvek – gyakran vallanak kudarcot. Ilyen spekulációnak tekinthetjük a nyugaton divatos kifejezést: a politikai korrektséget (Political Correctness) és annak következményeit. Határ Gyõzõ, aki benne élt e jelenségben, úgy gondolta, hogy ez „…nemcsak, hogy megbénítja a gondolkozást, hanem – reflexívrõl reflexívre – a gondolkozás öncsonkításával jár”.2 A politikai korrektség alapigazságai gurujainak önkényes etikai, esztétikai értékítéletei a tetszésjog alapján, amelynek a következménye a nyugati civilizáció intellektuális elsorvadása lesz – állította Határ Gyõzõ.
Umberto Eco ugyancsak a fundamentalizmus irányába ható jelenségként értékeli. Olyanként, amely túlfut célján és nem a toleranciát erõsíti, hanem diszkriminálja azokat is, akik nem követik szabályait.3 Minél mesterségesebb egy társadalom – és ez az ipari társadalmak jellemzõje –, annál inkább kitaláltabbak a szabályai, az értékei, az elvei, a céljai, amelyek részeivé válnak a válságoknak, a válságok elhúzódásának. Ezért problematikus az ilyen rendszerekben a filozófia, mert lényegénél fogva az alapokra kérdez rá, összefüggést teremtve a tudományok között, ezért ezt a „tükröt” mindig összetörik.


AZ EMBER TERMÉSZETE

Himmer Péter (is) úgy gondolja, ha az etikához bázist keresünk „…nem indulhatunk ki a bennünk lévõ természetes hajlandóságokból sem, hiszen ugyan miért nevezhetnénk egy cselekvést erkölcsösnek, ha azt a bennünk lévõ hajlam nyomán már eleve úgyis megcselekednénk”.
Szerintem az erkölcs az élõlényként való létezésen túl kezdõdik: akkor ugyanis, amikor kulturális, szociális késztetéseink is vezetnek bennünket; amikor cselekedeteinket szabadon mérlegelhetjük érzéseink, értékképzeteink, elveink alapján. Ez a feltételezés azonban problematikus, mert akkor a diszpozíciókból adódó negatív, destruktív cselekvést sem lehetne amorálisnak nevezni. Ferenczi Sándor szerint, ha „… majd az ész uralkodik, nem pedig a dogmák (amelyekhez a magam részérõl az »erkölcs« szót is sorolom), akkor ez magával kell hogy hozza az egyéni érdekek és a közjó célszerûbb, kevésbé költséges és minden tekintetben gazdaságosabb összebékítését”.4
Különbözõ idõszakokban az erkölcsi elvek észellenes alakzatot is öltöttek (gondoljunk a hivatásetika dogmatizmusára a két világháború között, vagy a pártetikára az ötvenes-hatvanas évtizedben). Kultúrantropológiai szempontból az erkölcs alapja az ember természeti és társadalmi valósága közötti feszültség az emberek kormányzására – ebbõl adódóan más logikák, elvek, meggyõzõdések vezérlik a gondolkodást és mások a cselekvést. Cselekednünk gyakran akkor is kell, ha nem értünk egyet azzal, amit csinálunk (ha ugyanis ez nem így lenne, akkor nem mûködne a társadalom sem).
Az etika a gyakorlati ész teljességéhez tartozó alakzat, amelyhez belsõ tudatunk olyan faktorai is tapadnak, mint vágyaink, értékorientációink, képzeteink. A gondolatok többségét nem lehet közvetlenül gyakorlattá alakítani. A történések gyorsasága és az azokról szóló információk sebessége elérte, esetenként meghaladta a tudatos feldolgozhatóság határait. Nem beszélve arról, hogy az elgondolhatónak (nyelvi, fogalmi stb.) határai is vannak.
Ha beszélgetünk valakivel, akkor az általa létrehozott világ képzetével, valamint a mögöttes emberi természetével is beszélgetünk. Morális diszpozícióink lassan alakulnak ki (évekrõl, évtizedekrõl van szó) és azok mind a tudat, mind a tudattalan számára vonatkozási pontként szolgálnak. A viselkedési mintákat és választásokat az értékek jelentõs mértékben meghatározzák, a szokássá vált akciók pedig sokkal stabilabbak, mint a gondolatok (Boas, F. 1928).
A racionalitás is csak akkor válhat uralkodóvá, ha a gondolkodás általános emberi szükségletté válik. Ez a szükséglet azonban még nem általános. Mi több, mintha az ember szükségleti rendszere is átfordult vagy jelentõs része megsemmisült volna (gondoljunk a tudás, a megértés, az elfogadás, a szeretet, az együttmûködés, az igazság, a becsület, az egyéni célok vagy a biztonság szükségletére). Sokszor az „ész cselének” az áldozatai vagyunk, mert azt gondoljuk, hogy az embernek is van végsõ megoldása. De Heideggerrel kell egyetértenünk abban, hogy ilyen megoldás nem létezik.


A TÖRTÉNELEM

Munkatáborok, menekülttáborok, fogolytáborok nyomán rekonstruált történelmünk nem más, mint exhumáció. A történelem azt mutatja, hogy az életfolyamatban soha nem volt semmilyen valódi korlát a küzdelmi ösztön elõtt, ezért az mindig kiléphetett az agresszivitás irányába a szocializált mezõbõl. Az erõszakos akarat számára pedig az erkölcs teherré, akadállyá válik, ezért félretolja azt, nem vesz tudomást arról.
Ferenczi Sándor nyomán azt mondhatjuk, hogy szellemiségünk sajnos még mindig ugyanazokra az alapmozgásokra épül, mint cselekvési készletünk: a támadásra, a védelemre, a menekülésre. E faktorokhoz hozzáilleszthetjük a kooperációt mint késztetést, amely a túlélés, a kapcsolatok fejlõdésének egyetlen esélye. A világ a küzdelmi ösztön szempontjából aszimmetrikus, csak erõsek és gyengék vannak benne.
A küzdelem motívumai is sokfélék, szinte végtelennek tekinthetõk. A spektrum igen széles a latens szándékoktól, a nyílt háborús fenyegetésen keresztül, egészen a háborúig. Ezért az egyik leg- fontosabb kérdés: honnan eredeztetjük erkölcsi értékeinket, elveinket? Ha ugyanis a háborúból, akkor morális tudatunkat lehorgonyozzuk a viszály etikátlanságába.
Egy szakmai konferencián (Belgium, Royal Military Academy, 2001) az orosz elõadó az illojalitás, az engedetlenség következõ hat okát jelölte meg a csecsen háborúval kapcsolatosan: igazságtalan háború, igazságtalanság a háborúban, a politikai elit korrupciója, a magasabb rendfokozatú tisztek korrupciója, inkompetenciája valamint objektív hibáik. Etikailag elgondolkodtató ez a felsorolás, mert az erkölcsi érzék a hadseregben a dominancia és az alárendeltség kapcsolatának minõségébõl alakul ki.
A nemzeti kultúrák is a szembenállásra épültek. Nem csodálkozhatunk a logikai neurózison, ha tekintetbe vesszük, hogy a XX. században az évtizedeken keresztül párhuzamosan, majd egymás után fennálló egyik társadalmi rendszer tartalma: antibolsevizmus, antidemokratizmus, antiszemitizmus; a másiké: antikapitalizmus, antiklerikalizmus, internacionalizmus. Mindez jól érzékelhetõ zavarokat idéz elõ az identitásban is. Ellentétes társadalmi formációk és jövõképek váltakozása által megosztott szellemi beállítódások együtt léteznek, mikroelektronikus korunk fiatal generációinak modernizmusával.
Tapasztaljuk, hogy a fiatal tisztek vonzódnak a nyugati katonai identitások felé. Továbbá, hogy van bizonyos zavara a nyilvános, a privát és a szakmai identitás összeegyeztetésének. A fantáziákban mint szimbolikus reprezentációkban felszabadulnak más katonai identitásminták is, amelyek általában kemény karakterûek – mindeközben a régi identitástöredékek és az új elemek kombinációja sem teherbíró.
A történelem is többértelmû. Az õsi mexikói írás nevére utalva azt mondhatjuk, hogy a magyar történelem egy olyan kipu, amelynek csomóit mindenki másként olvassa le. Mindez komoly feszültségek, zavarok forrása. Csak a stabilitásban van tere a racionalitásnak, a mûvészetnek, a vallásnak, az erkölcsnek, a játéknak. A nyugalomnak ezek a körei azonban még nem alakulhattak ki társadalmunkban. Itt mindig minden együtt van jelen és késztet állásfoglalásra.
Az önmagát sokkoló tudat vergõdése a modern ember. Az egyik legnagyobb biztonsági kockázattá – bizonyos társadalmi, kulturális, ideológiai meghatározottságában – maga az ember vált. Heller Ágnes szerint a modernség „… mûködésének modellje tehát egy konfliktusmodell. Sohasem láthatjuk elõre, hogy melyik konfliktus oldódik meg, s hogy melyik nem, hogy amennyiben megoldódik, mikor oldódik meg és hogyan. Sokkal kevesebbet tudunk világunk jövõjérõl, mint a premodern társadalmak hagyományos embere. De legalább többet tudunk tenni érte, vagy ellene.”5 Hozzátehetjük: nemcsak azt nem láthatjuk elõre, hogy melyik konfliktus oldódik meg, de azt sem, hogy mibõl lesz konfliktus.
A XX. században a konfliktus pszichés lényeggé vált, azaz konfliktusokra vagyunk hangolva, nem kompromisszumokra. A tudat centrumában az éles ellentétek: a genocidiumok, a szabadságharcok, a forradalmak, az osztályharcok, az összeesküvések, a lázadások, a felkelések, a háborúk, a polgárháborúk állnak. Akarhatunk-e teljesen új, modern társadalmat, régi diszpozíciókkal, beállítódásokkal, elõítéletekkel?
A társadalmi világ szerkezetei átalakulnak, de az átrendezõdés hatásai nem tartják automatikusan nyitott állapotban az ember személyiségét. Mivel csak a nyitott rendszerek fejlõdnek, felmerülhet a kérdés: vajon fejlõdik-e az, aki nem változik? A változást ebben az esetben a szellemi kapacitás és a viselkedési készlet szélesedése, mélyülése értelmében kell felfognunk. „Eszményekrõl és erényekrõl nincs szó az etikában. Amit e két szó jelöl, az az utóbbi századok viharaiban összetört. A törmelék, az apró cserépdarabok pedig végképp porrá zúzódtak az utóbbi évtizedek mérhetetlen emberi csalásaiban és öncsalásaiban” – vélekedik Himmer Péter.
Igen, az eszmények temetõjében egykor élt, valóságos emberek millióinak fejfáit találjuk. Torz vagy torzított eszményeket tágítottak világkoncepcióvá, amelyeknek tragikus, traumatikus végük lett. Nehezen tudunk távolságot tartani a goethei/fausti kultúra lényegétõl, a lét és a szellem összetartozásától. Ez pedig azt jelenti, hogy a fejlõdést nem tudjuk eszmék nélkül elgondolni, miközben minden területen a pragmatizmus és a technika szorításában vagyunk.
A társadalom szabályjáték, amelynek teljesületlen elvei, értékei, normái tartják fent az etikát. Nem szabadna megfeledkeznünk arról, hogy nem a társadalom miatt vagyunk társas lények, hanem egymás miatt vagyunk azok.


KATONAI VONATKOZÁSOK

Az elmúlt évben kiadott holland gyakorlati katonai etikatankönyv e területen a következõk szerint összegzi a katonák kompetenciáit:6 A gondolkodás szintjén legyen képes felismerni és elemezni a morális kérdéseket, amikor azok jelentkeznek. A hatás szintjén legyen képes olyan empátiát mutatni, amely összhangban van a morális érzelmekkel. Az akarat szintjén legyen hajlandósága bátran, a morális elvekkel összhangban cselekedni.
Az említett könyv szerzõi a katonai képességeket felosztják elvi komponensre (alapelvek, doktrína, eljárások), mentális komponensre, fizikai komponensre (a célok összekapcsolása a személyes, valamint az anyagi feltételekkel). Fontosnak tartják, hogy minden parancsnokot jellemezzen a professzionalizmus, az orientáció (cél, út a célhoz, személyek kiválasztása), az egyértelmûség, a bizonytalanság csökkentése, a nyugodtság, a morális klímateremtõ képesség, a példamutatás, a bizalom, a tekintély, a hitelesség. Miért, milyen tényezõk hatására veszítik el a katonák a morális tartásukat? – teszik fel a kérdést a szerzõk. Úgy vélik, hogy ezek a tényezõk: az önigazolás, az eufemisztikus nyelvezet, a felelõsség áthárítása, a végsõ felelõsség elmosása, az egyedi döntés következményeivel való nem számolás, az ellenség dehumanizálása, az áldozatok hibáztatása, a normákhoz és az értékekhez való lojalitás megszûnése.

A demokrácia logikája a diszkurzív akaratképzés. Különösen az egyetemek – így a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem is – alkalmasak arra, hogy a jövõ értelmisége rendszeres véleménycserét folytasson olyan kérdésekrõl, mint a szakértelmiség hivatása, az új évszázad erkölcsi értékei, hagyomány és modernitás, szociális feszültségek, a tudományos haladás, valamint a modern háborúk erkölcsi kérdései, stb.
A háborúk nem igazságokról szólnak, hanem érdekekrõl. Igen fontos kérdés a hagyományõrzés: vannak fiatalok, akik azt hiszik, hogy ugyanazt és ugyanúgy lehet továbbvinni, azt (is), amit a történe- lem már többször megbélyegzett. Adott tárgyterületeknél a veszélyes gondolatokkal többet kellene talán foglalkozniuk – konzultatív formában, bevonva a hallgatókat – a tanároknak.
Az egyetemnek, mint intézménynek, fontos küldetése van az erkölcsi tudat, az értékekhez való viszony orientálásában. A szükségletmezõ és a biztonságigény szerkezete szerves kapcsolatban van. A kultúra biztonságának és a biztonság kultúrájának alapvetõ etikává kellene válni. Az egyetemek a tudomány mellett elkötelezettek és a tudomány valódi célja – írta Bacon angol filozófus – az emberi élet szüntelen bõvítése új felismerésekkel, ismeretekkel és eredményekkel. A tudomány tehát az élethez hozzáadott új érték, amely biztonságosabbá, ellenõrizhetõbbé, komfortosabbá és nem utolsósorban érthetõbbé teszi a természetet, a társadalmat és magát az embert.
A szellemirõl szóló értekezésnek mindig van aktualitása. A témáról folyó párbeszéd a társadalom remoralizációjához való hozzájárulás kezdete. Úgy gondolom, hogy az ember minél szellemibb, annál emberibb.

HARAI DÉNES

1. Janus IX. 1. Mi a fogalom? 2. Könyvek és egyebek. 3. A tér. G. Lacoff: Néhány empírikus megjegyzés a fogalmak természetérõl. In.: Szijártó Zsolt (A „Mind and Language” címû folyóirat 1989-es évf. 1–2. sz. alapján. Szikra Nyomda, 1992

2. Határ Gyõzõ: A gondolkozás öncsonkítása. Életünk (Irodalmi, mûvészeti és kritikai folyóirat), 2004/3. 216–217. old.

3. Umberto Eco: Öt írás az erkölcsrõl. Európa Könyvkiadó, l998. 102–103. old.

4. Sigmund Freud Ferenczi Sándor levelezés. I/1. kötet 1908–1911. Thalassa Alapítvány–Pólya Kiadó, Budapest, 2000. Szerk.: Eva Brabant, Ernst Falzeder, Patrizia Giampieri-Deutch Haynal André tudományos irányításával, 225. old.

5. Heller Ágnes: A megtestesülés (Filozófiai esszék). Csokonai Kiadó, 2005, 97. old.

6. Military Ethics: The Dutch Approach – A Practical Guide. Leiden/Boston, Martinus Nijhoff Publishers, 2006). Szerk.: Th. A. van Baarda és Desirée E. M. Verweij, 14–56. old.