Honvédelmi Minisztérium

MAGYARORSZÁG VÁRAI 30.

Az esztergomi vár

2006.08.10.

Mondhatnám rá: a kétszer eltemetett vár. Hiszen a töröktől való visszafogla- lás után betemették termeit, kazamatáit, hogy ágyúállásokat építsenek a vár bástyáira. Évszázadokkal később, amikor 1822-ben hozzákezdtek a székesegyház építéséhez, egyszerűen lefejezték, simává tették a Várhegyet. Az alapozásból kikerülő kövekkel, földdel betömték a vár még itt-ott látszó részleteit. Egyetlenegy, a XII. században épített helyiséget hagytak meg, mert ezt már akkor is kápolnának használták. Vagyis kívülről, a városból és a Duna felől látszottak a bástyák, de hogy mit rejt a föld mélye, azt nem lehetett tudni. Egészen addig nem, amíg az 1934-ben elindított ásatások egyre-másra napvilágra nem hozták a vár termeit, kazamatáit, kincseit, freskóit. Az ezt követő restaurálás megajándékozta az országot 1938-ra, vagyis Szent István király halálának 900 évfordulójára az esztergomi vár látványával.

Hogy mit rejt a föld, az akkoriban napról napra derült ki. A régészek is elálmélkodtak a termek sokaságán. Induljunk el mi is, nézzük meg a várat, mielőtt fellapoznánk a múlt történelemkönyvét.
A hajdani várpalota ma kőtárnak használt előteréből betonlépcsőkön jutunk el az ásatás területére. Csakhamar egy négyszakaszos terembe érünk. Boltívei alatt elgondolkozhatunk a múlt gazdagságán. Ez a XII. században épített szoba (a legrégebbi Magyarországon), melyet kápolnának használtak az ásatások megindulása előtt. Innen lépcsőkön juthatunk fel a palota első emeleti előcsarnokába, ahonnan Mátyás király feleségének, Beatrixnak egykori szobájába lépünk. Itt töltötte ugyanis a király halála utáni özvegysége első idejét. Továbbmegyünk. Egy díszes román stílusú kapun át az első emelet ugyancsak kettős termébe érkezünk. Ez volt az Árpád-házi királyok fogadóterme, későbbi időben pedig, mikor a királyság áttette székhelyét Budára, a mindenkori érsek szobája. Vitéz János is dolgozott itt. Utóda, Estei Hyppolit, firenzei mesterrel készíttette el 1494-ben az Erények freskóját. A szép, szimbolikus alakok a Bölcsesség, a Mértékletesség, az Erő és az Igazság megszemélyesítői.
Innen a palota alsó részébe jutunk, ahol a X. és a XI. századból kerültek elő értékes leletek. Itt látható a kváderkövekből rakott ún. Fehér torony, fölötte pedig néhány méterrel egy Szent István korából való körkápolna. Visszamegyünk Vitéz János dolgozószobájába, ahonnan a királyi palota szépen helyreállított termei közelíthetők meg.
Most lépünk be III. Béla kápolnájába. A feltárt és helyreállított királyi kápolna a palota legszebb, legdíszesebb építménye. Bár a belső mérete szerény, de a francia építőmester nagy gonddal alakította ki a belső teret. Érdemes megnézni a kapuk faragását, és a félköríves szentély falán és mennyezetén feltárt és restaurált freskókat.
Aki itt beül az innen nyíló ülőfülkék valamelyikébe, annak valóra válik az itt kimondott kívánsága. (Én elsóhajtottam a magamét, és valóra vált!)
Kilépünk a szabadba.
Fölöttünk tündököl a királyi kápolna gyönyörűen helyreállított, mérműves rózsaablaka.
A magyar múlt ékszerdoboza az esztergomi vár. A kutatások és helyreállítások évtizedek óta folynak, valójában még sokáig nem lehet letenni a régészszerszámokat, hiszen a föld még őrzi a régi korok leleteit.

És mi mit találunk a múltból? Érdemes elgondolkozni azon, hogy a rómaiak korában hídfőállás volt a Duna partján, talán erre is járt Marcus Aurelius, a filozófus császár. Talán éppen itt írta az Elmélkedések 12 könyvének néhány fejezetét. Talán...
Esztergom csakhamar az ország szíve lett, miután a honfoglaló magyarok birtokukba vették a Kárpátoktól övezett hazát. Hiteles adatok szólnak arról, hogy Géza fejedelem 972-ben megkezdte a fejedelmi (királyi) palota építését. Itt született fia, Vajk – sokáig a XII. században épült s kápolnának használt szobát jelölték Szent István születési helyének –, s akit 1001-ben Esztergomban koronáztak királynak. Tíz évvel később már elkezdte építeni a királyi székesegyházat a Várhegyen. De a vár nagyarányú kiépítése III. Béla idején indult meg, 1188-ban.
Ötven év múlva már itt voltak a tatárok.
Hogyan írt erről Rogerius mester Siralmas Énekében?
„A sereg másik része Esztergomnak vette útját, de csak kevesen mentek el odáig, kissé távolabb telepedtek le és vagy harminc ostromgépet készítettek. Az esztergomiak eközben árkokkal, falakkal, tornyokkal erősítették meg városukat, amiben határtalanul sok volt a köznép, és nagyon gazdag polgár, vitéz, nemes és úrasszony, akik úgy gyűltek oda, mint egyedülálló erősségbe, de akkora volt az önérzetük, hogy azt hitték, ellenállhatnak az egész világnak. Ám a tatárok egy napon körülvették a várost, és a velük lévő foglyokkal annyi rőzsenyalábot hordattak oda, hogy a város egyik oldalán a rőzsenyalábokból a védőárok szélére együttesen és egyszerre magas falat szerkesztettek, és a fal mögött azonnal felállították a mondott harminc ostromgépet, úgyhogy a városra és a fatornyokra éjjel-nappal lődözték a köveket. Emiatt akkora zavar támadt a városban, és akkora homály árnyékolta be az emberek elméjét, hogy megfeledkeztek a védekezésről, és mint a vakok és bolondok egymás között marakodtak. Amikor pedig a tatárok a faerődítményeket már lerombolták, földdel telt zsákokat hajítottak gépeikkel az árkok feltöltésére. A magyarok és a többiek közül senki sem merészelt az árok szélén megjelenni a kövek és nyilak miatt. A magyarok, a vallonok, meg a lombárdok, akik mintegy urai voltak a városnak, mikor észrevették, hogy nem tudják tartani magukat. Az alsóvárost meg a faházakat felégették egészen a városi kőpalotákig. A házakban végtelenül sok értéket szövetet és ruhát égettek el, leölték a lovakat, az aranyat és ezüstöt a földbe ásták, elrejtették mindenféle javaikat, és a palotákba húzódtak vissza, hogy ott védjék magukat. De a tatárok megtudták, hogy mindazt, amiből meg akartak gazdagodni, elégették, nagy haragra gyúltak és hirtelen körülzárták a várost fapalánkokkal, hogy aki menekülni próbál, a kard torkába jusson.
Ezután hozzákezdtek a paloták ostromához. Ezeknek gyors elfoglalása után az egész városban talán ha tizenöten maradtak, akiket nem öltek le hitvány módon, vagy bent, vagy kívül. Megrészegítették kardjukat vérrel, és a védők elleni izzó haragjukban elevenen sütötték meg az embereket, mint a malacokat.
A főbb úrasszonyok, amilyen szépen csak fel tudták magukat díszíteni, díszbe öltözve összegyülekeztek egy palotában, és amikor el akarták fogni és meg akarták őket ölni, a nagyfejedelemtől kértek kihallgatást. Mindnyájukat, mintegy háromszázat, a fejedelem elé vezették a városon kívül, és ők azt a kegyet kérték, hogy tartsa életben őket az uralma alatt. Ez afölötti haragjában, hogy semmi haszonra nem tettek szert, megparancsolta, hogy fosszák ki és fejezzék le őket. Ez nagy hirtelen meg is történt.
A várat nem tudták elfoglalni, mert a spanyol Simon ispán sok íjászával bátran megvédelmezte...”
Nos, ennyi szörnyűséget írt le – többek között – ama Rogerius mester, nagyváradi kanonok, aki később 1249–1266 között a dalmáciai Spalató (ma Split) érseke volt. Az a bizonyos Simon pedig nem más, mint a magyar történelem Bajóti Simon vitéze, akinek a király, a tatárok kimenetele után, 1243-ban jelentős birtokot adományozott, várépítés céljára. Ettől kezdve csak kővárak épülhettek hazánkban. A királyi udvar is csakhamar Budára költözött, és Esztergomban a vár az érsek tulajdona lett.
A sok neves érsek közül a legismertebb Vitéz János, akiről feljegyezték, hogy udvarában harminc kódexírót és könyvmásolót foglalkoztatott. Közvetlenül utána Bakócz Tamás jön a sorban, aki annyira gazdag, hogy 1502-ben és 1504-ben is zálogba vehette a szabad királyi várost. Honnan jött gazdagsága? A Jagellók korában az érseki jövedelem messze túlszárnyalta az államkincstárét. A középkorban az esztergomi érseknek külön nádora, kancellárja, hadserege van! Így már érthető, hogy Bakócz Tamás még a pápai trónra is ácsingózott, ám helyette mindössze a kereszthadjárat megindításáról rendelkező bullával tért haza a pápaválasztásról, s ez a kereszteshadjárat volt előzménye a Dózsa György parasztfelkelésnek.
A fényre árny borult.
Találtam erről az időről egy nagyszerű leírást az esztergomi várról. Írója bizonyos Wolff Andreas Steinach, aki a császári követ, Paul Eitzing apródja az 1583-as sztambuli követjáráson. Ezt írta az akkor török Esztergomról:
„Augusztus első napjaiban húsz, hadrendben fejlődött naszád kíséretében, fél mérföldnyi hajóút után, néhány halászkunyhó mellett, ahol valaha Pannónia városa emelkedett, mely Mátyás uralma alatt pusztult el (?!) – kikötöttünk. Az esztergomi bég udvarmestere kilenc sajkával érkezett ide s negyedmagával, köztük egy török pappal – várakozott... Másnapra megérkezett a bég is (ki addig Budán időzött) – őszbecsavarodott öregember már –, és a szabad ég alatt, keresztény foglyok fára aggatott fejei között fogadást adott tiszteletünkre.
Esztergom vára hegyek sziklán emelkedik, alatta terül el a város, melyet a Duna és a Garam öntöz. Az erőd alatt, de még a sziklából, egy meleg vizű forrás fakad. Amikor a várban a mecsetté átalakított templomban egy szépmívű keresztény síremléket szemlélgettem, elmaradtam a követség tagjaitól. Ezt felhasználva, egy török erőszakkal vissza akart tartani. Kiáltozásomra a mieink s a melléjük adott janicsárok kiszabadítottak, az emberrabló török azonban eltűnt a tömegben.
A fogadást követő napon ismét hozzákapcsolták hajóinkat a török naszádokhoz, s folytattuk utunkat a Dunán...”
Sok külhoni utazó járt Esztergomban. A hollandia Deventerben született Matthias Quad von Kinkelbach az 1590-es évek végén járta be hazánkat.
„A Duna itt a folyók királyává válik. Itt volt a magyar királyok régi palotája és székhelye. Erre hatalmas erődítményei és ennek folytán biztonságos volta, valamint a hely rendkívül kellemessége miatt vált alkalmassá; a bőkezű természet a legváltozatosabb ajándékaival árasztotta el ezt a tájat, mely mindenütt zöldell... A sok kellemességhez járulnak a meleg források erei, amelyek egy nagy meleg fürdőt táplálnak. Ezt a magyarok igen szívesen látogatják.
A város felett, a hegy ormán áll a vár, melyet kiválóan biztosít fekvése. E vár építésén mind a keresztények, mind a mohamedánok munkálkodtak. A hely legkiválóbb ékessége a Szent Adalbert vértanúnak szentelt érseki főszékesegyház, melyet István király emelt s látott el ajándékokkal... Mind a palota, mind a templom erezett márványból készült. Igen kecses kápolnája és híres oratóriuma – melyhez mesteri kéz által faragott pompás márványlépcsőn lehet feljutni – ma is áll. Itt egy művészi módon alkotott nagy ciszternát találunk, ebben gyűjtik össze a napi szükségletek kielégítésére szolgáló vizet, mely sokáig élvezhető marad. A vizet a hegy lábánál elterülő városból egy szerkezet segítségével, csövön át vezetik fel.”
Végül mit ír egy másik utazó a törökök szemszögéből, Esztergomról? Evlia Cselebi a maga részletező pontosságával mindenkit lefőz.
„Mellvédjei, kapuja, tornya, szögletei úgy meglátszanak, mint a felhőkben a fehér hattyú. Ezt a várost Felső-Magyarország Kizil-Elmája (Piros almája) néven mondják. A fekete várfal körülete teljes 1106 lépés.
E vár keleti oldalán, a völgyön túl egy sziklamagaslat van, melyet Tepedelennek neveznek. Erről a sziklamagaslatról való támadás elhárítása végett a mérnökmester a várnak 500 lépésnyi falát befelé hajlítva, teknősbéka hátához hasonlóan görbére építette... A várnak a Duna felől való oldalán három minaret magasságú szikla felett álló erős védőfal van. Mellvéd, torony és bástya nincs rajta. Ebben a felső várban 200 alacsonyabb-magasabb, erős ház van, de kertjeik nincsenek. A várnak északra nyíló vaskapuja hármas kanyargó utcára nyílik. Minden kapu köze 100-100 lépés. A legkülső előtt lévő ároknak nagy mélysége fölött vasláncos felvonóhíd van. Az őrök minden éjjel felhúzzák azt és a külső kapu elé rostélyt tesznek. E kapu előtt levő nagy toronyban az előkelők és nagyok összejönnek, és a tavla és sakk ürügye alatt őrzik a várat. E kapun belül hintókocsikon jönnek-mennek, mivel az útjaik szélesek és kövezettek. E kapu között vastag golyószóró ágyúk állnak készen körös-körül. E kapuk között levő szófákon a várkatonák felfegyverkezve őrködnek. A falak mind hadieszközzel vannak tele. A kapun kívül a vár meghódítója Khodsa Mohamed pasa a kapu jobb oldalán egy nagy bástyát csináltatott, melyen három sor ágyú az árok bal és jobb oldalára néz.
A kapun belüli nyugati oldalon áll a Toprák-bástya (Föld-bástya), ez is kétemeletes magas és erős, kőből való új bástyák, aminek minden emeletén báljemez (a legnagyobb kaliberű vártörő) ágyúk vannak. Erről a bástyáról nem mer az ember lenézni. Eme Toprák-bástya közelében a várnak egy kis kapuja található. Lefelé, a külvárosba vezet, ötszáz kőlépcsőből álló magyar munka ez. A sietve városba menő s onnan feljövő bátor vitézek ezen a lépcsős kapun jönnek-mennek. E kapuhoz közel, a vár északi szöglete végén egy kis várban él a parancsnok aga, a kethkuda, vagyis a helyettes aga, a vár imámja, a vári zenészek és az alajbégek. Más idegen be nem mehet...”
Hát nem akármilyen volt Esztergom vára! 1949-ben harckocsizó katona vol- tam a közeli Esztergom-Táborban, 22 évesen. Ha kimenőm volt, begyalo- goltam a városba. Felmentem a Várhegyre. (Mint költő Balassi Bálint volt a példaképem, évtizedekkel később regényt írtam életéről Aranypávák az asszonyok, Zrínyi Kiadó, 1994.)
Balassi Bálint Esztergom ostrománál halt meg 1594-ben. Hadd idézzem könyvemből azt a levelet, amit a hű tanítvány, Rimay János írt, Balassi haláláról Bártfa városába. Íme, a levél:

„Bárhogy is kerülgetem a kását, csak bele kell vágni a történtek elmondásába. Valamit mindig kívánunk a szerencsétől jövő dolgokban, most azonban csak a szomorúság üli meg lelkemet, sírás fojtogatja a torkomat.
Az én jó uram, Balassi Bálint nincs többé! Halála óráján szerettem volna Balassi uram helyében lenni, de azt kérte tőlem, hogy életét és halálát verseimmel ékesítsem fel.
Hol is kezdjem, hogy mindenről beszámoljak? Talán ott, hogy Balassi uram látván hogy hazánk színe-virága a haza megsegítésére és szabadságának kivívására egybegyűl, szolgálatát tehát újra felvevén, közeledett az esztergomi várfalakhoz. Az Égiekhez imádkozva könyörgött, hogy férfias lelkének megmaradt erejét és harci szellemének maradékát úgy legyen szabad alkalmaznia, hogy a dicsőség szárnyán emelkedve és a hírnév szekerére ülve örök dicsőség keréknyomaival hasítsa a keresztény földet, és ily módon a haza üdvéért kiöntött vérével méltán kiérdemelt jutalma gyanánt a halandók és a halhatatlanok végcélját elérje.
Derűs lélek volt az én uram, Balassi Bálint. Hozta magával fennen lobogó zászlaját, jó embereivel, talán kegyelmetek is ismerik e zászlót: kamukából készült, fehér s vörfölyes, rajta Dávid, kinek keze felemelve, játszik a hárfájával.
A Duna mentén érkezett Vég-Esztergom alá! Balassi uram is beállt Mátyás főherceg hadába, a hitetlen ellen, hiszen még az előző esztendőben megindult a hadakozás, amikor a hadi sikerek a császáriak oldalán voltak. Úgy mondták a szemlézők, hogy legalább 35 ezer katona gyűlt Esztergom falai alá, a város és a vár felmentésére. Nagy kevélyen jött németekből állott a nagy többség, de megyei felkelő hadak is voltak és szegény végbeliek. Bizony, rendetlenség uralkodott a Duna menti táborban. Számtalan emberölések estenek, nem múlt nap, hogy egy-két magyart meg ne öltek volna. Ha elmesélném, hogy miféle paráznaságok estek részegséggel, kalmáráruk széthajigálásával. Sokan tobzódtak a jólétben, étkekben, italokban. Olyan udvari pompa volt egyes sátrakban, hogy Bécsben sem látni különbet. Pedig ide az emberek csatába jöttek, nem részegségbe. Nem mondom, egyszer-kétszer láttam az én uramat is mulatni, de kicsoda az a megveszekedett ember, aki a halál közelségében nem nyúl borospohárhoz? Még a verekedők közé is be-beállott. Mindig a magyarokat védte a gaz németek ellen. De hogyan mondjam el az én uram sebesülését?
Vasárnap volt. Isten szent napja, s ki tudja miért, de a Haditanács erre a napra tűzte ki az ostromot. Vagy 800 katona, főként németek, kik a dicsőséget mindig maguknak akarták megszerezni, rohamozott. Csak kevés magyar mehetett velük. Tehát május 19-én reggel a tüzérség alaposan megtörte a falakat, s egy Kurz nevű kapitány indult a résbe embereivel, a vízivárosi falaknál. De velük rohamoztak a magyarok is, Pálffy és Nádasdy kapitányok vezették a magyarokat. Bálint uram is ott volt, mert nélküle ilyen vitézség meg nem eshetett volna. Csakhogy a török vitézül állta az ostromot, tudták, hogy vasárnap lévén, támad a keresztények hada s vagy kétszáz rohamozó ott is maradt a falak előtt.
Ekkor történt a végzetes sebesülés.
Balassi Bálint uramat, az én jó gazdámat, mindkét combján egyszerre lövés érte. Hogy ez ágyúból jött-e, akkor nem lehetett tudni, mindenesetre csontot nem tört. Hiába vigasztalták később az én sebbe esett uramat azzal, hogy a fejérvári bég, Karali efendi is holtan esett össze, homlokán golyó találta.
Én tudom, és megírom kegyelmeteknek, hogy Balassi uram maga kereste a veszedelmet és a bajt. Jó szíve nem tudta volna elviselni, hogy csak a németeké legyen a dicsőség. Önként jelentkezett. Balassi Bálint uramöccse András úr, azonnal feljegyezte volt a Bibliájában, hogy a golyó csontot és ízet nem sértett. Ott volt a csatában egy Dobokay Sándor nevezetű vágsellyei jezsuita ifjú, tüzes térítő, ki hitbeli vigaszt kívánt adni a csatákban és téríteni a lelkeket a katolikusok hitére. Az én jó uramra is nagy hatással volt ez a páter, ki olyan volt, mint egy apostol. Maga Balassi uram is lelki atyjául fogadta. Hiszen talán kegyelmetek is tudják, hogy mikor kegyelmetek vendége volt a szép Bártfa városában, már visszatért a katolikus anyaszentegyház akoljába. Nos, mikor szörnyű sebben feküdt, magához hívatta a pátert. Bizony, meggyónta néki egész élete bűneit, paráznaságait, és tiszta lélekkel készült a borbély keze alá. Bizony, az én uram, Szűz Mária segítségéért könyörgött. Aztán gyónt és imádkozott, majd könyörgő levelet íratott Mátyás főhercegnek, kérve őt, vegye pártfogásába szerencsétlen anyátlan, törvénytelennek nevezett (hiszen a törvény rendelkezett így) fiacskáját.
Már erősen közeledett a vége az én jó uramnak, mikoron ezt mondta nékünk, mellette levőknek: »Jó vitéz barátaim, megszűkült magyarjaim, Isten légyen hozzátok! Lelketek javáért, s jótok áldásáért vétkeim megbocsássátok. Hazátok oltalmát, mint Isten erőt ád, ne hagyjátok... «
Feljegyeztem utolsó szavait. Ezt mondta volt ott nékem, pennámra hagyva szavait:
»Mit mondhatok? Éltem, hol bátran, hol féltem, kedvvel, búval panasszal, hol méltó vádlásban, több rágalmazásban, mert egész föld folyt azzal, vétkemben rettegtem, jóban örvendeztem, s vigadtam az igazzal. «
Ott feküdt a zöld gyepen, s én arra gondoltam, nem ül már szép lovára, nem sétál zöld mezőben, nem futkos a réten versenyt lovával és sírtam a meghatottságtól. Elfordultam tőle, hogy ne lássa könnyeim folyását, mert rút látvány az, ha egy férfiember, egy katona könnyeit sírja.
Egyszer csak azt mondta nagy méreggel, haraggal:
– A fene ötte a sebemet!
– Még napokig élt a sebesülése után, noha úgy tetszik eddigi írásomból, hogy mindez ugyanazon napon történt volna.
Öccseura András, Bibliájába bejegyezte volt halála idejét, e szavakkal:
»Vesztette az barbély Mátyás hercegé, nem akarván szót fogadni az magyar barbélyoknak és holt hirtelen die 30. eiusdem, vagyis május havában.«
Bizony, ki tudja, ha nem bántja sebét az borbély, ahogyan a magyar kúráló doktorok is javallották, talán kigyógyul szörnyű sebéből. De ugyan, mi végre, kérdezem én kegyelmetektől?
Áldja meg a mi Urunk kegyelmeteket sok jóval, békességgel, kívánságunk szerint. A kegyelmetek alázatos tisztelője, írtam én a magam kezével az esztergomi táborból Rimay János”

Balassa Bálint szobra ott áll a vár alatt. Dózsa Farkas András alkotása a kivont
karddal rohamozó költőt állítja elénk. A szobor alatt (jól írtam) a Balassa
Bálint név szerepel. És múltak az évek. S ki mindenki harcolt Esztergom falainál! Bottyán János 1883-ban ott van a várat visszavívók között. A kuruc harcokban ő a legendás Vak Bottyán!
1685-ben a török megkísérli visszavenni a várat! Ekkor Jókai Mór őse, Jókai Sámuel zászlótartó egyetlen jól sikerült ágyúlövéssel telibe találja a támadó török vezír sátrát.
Esztergom vára örök jelkép marad.
Annyi mindenre lehet emlékezni: a honfoglaló magyarokra, az államalapító Szent Istvánra, a tatárjárásra, a gazdag és bőkezű érsekekre, Balassira, a szerencsével ásó régészekre. És Esztergom úgy állja a turisták rohamát, mint régen a várvédő harcosok.
IX. Gergely pápa azt írja IV. Bélának 1241. június 17-én:
„Sírás és jajgatás hangját hallottuk az égben, és nagy szomorúsággal, keserűn fájlaljuk, hogy a mennyből lesújtó ítélet már mindenfelől pusztítja a keresztény népet... Mi, Isten segítségével hathatós tanácsot fogunk nyújtani neked s a fent mondott országnak, hiszen ebben a válságos helyzetben nem lehet, nem szabad magadra hagynunk...”

Ki gondolta volna akkor, hogy a pápa kései utóda majd éppen Esztergomba látogat? Ahogyan ez megtörtént egy híján 750 évvel később!
És hogyan gondolhattam volna 1949-ben, hogy több mint fél évszázad után, a vízbe robbantott Mária Valéria hídon autózom át barátaimmal Párkányra, hogy megírjam ezt a versemet, a túloldalról nézve a vár addig sosem látott panorámáját.

A DUNA PÁRKÁNYÁN

1.

2003. augusztus 13.

Takács Tibor