Ez a vár romjaiban is gyönyörű. Fent trónol a Várhegyen, és uralkodik a tájon. Nincs ehhez fogható vára hazánknak. Ilyen jó helyre épített, varázslatosan tündöklő, csodálatos körkilátást nyújtó. Ám Visegrádot csak a Dunáról szabad első alkalommal látni, hajóról nézve, vagy Vác felől érkezve. Bárhonnan is látjuk, lassan, méltóságteljesen fordul a néző elé, mint amikor egy színpadi kép előtt felmegy a függöny.

Már látszanak a romok, azután fordul a kép, és kitárulkozik a visegrádi látvány.
Elénk áll a vár, majd a Salamon-toronynak nevezett alsóvár, s még távolabb a hegy aljából kiszabadított palota. Én így láttam először 1947-ben, majd attól kezdve sokszor. Jöttem a magam kedvére, kihoztam fiaimat, majd unokáimat, és külföldi vendégeinket. Már csak ritkán hajóval, annál többször autóval, a szerpentin megépítésétől kezdve. Belépünk a várkapu helyreállított tetőzete alatt, és kimegyünk a kilátó erkélyekig. Előttünk a kanyargó folyó, jobbra Nagyvillám kilátótornya, balra Nagymaros, majd körbejárjuk a várfalakat, s ilyenkor mindig megállapítom: minden év hozzátesz valamit a látványhoz. A felállványozott falak erősebbek, magasabbak, szinte észrevétlenül, ám mégis tetszetősen folyik az állagmegóvás és a helyreállítás. Lenézünk a mélybe. Fiatalok kapaszkodnak föl, s eszembe jut, hogy 1947-ben én is megrohamoztam a várat, dehogyis gondoltam akkor arra, hogy lesz idő, mikor autóval suhanok föl a vár bejáratáig. Mert az idő nagy úr az ember életében. És a vár életében?

A XIX. század hatvanas éveiben lelkesedéssel írt Visegrádról Hunfalvy János.
„A Duna partján alig találunk festőiebb helyet s gyönyörűbb látványt, mint Visegrád. A híres várnak romjai az itt hegyek közé szorult folyó jobb partján emelkedő hegytetőn búslakodnak. A Várhegy keleti lejtőjén való melence hajdan római sírkert volt, mint az ott talált római téglák, érmek, hamvvedrek, mécsek, könnyüvegek s hasonló régiségek tanúsítják. Úgy látszik tehát, hogy a rómaiak figyelmét, midőn a Duna mentében várdákat emelének, e fontos hely ki nem kerülte, s hogy azt megerősítik. Alkalmasint »ad Herculem« nevű római tábor állott a helyén. Thuróczink szerint e helyet a pannoniak erősítik meg elsőbb. Visegrád, azaz »magas vár« szláv szó, tehát szláv eredetre mutat. I. Károly és I. Lajos okleveleiben »altúm castrum« vagy »altus lapis«-nak neveztetik.
A németek Blinden-, Blenden-, vagy Plintenburgnak, vagyis vakítóvárnak nevezék, mivel II. Bélát e várban foszták meg szeme világátúl, vagy mivel e vár vakító szépségű vala.
Annyi bizonyos, hogy a várnak egy része az első magyar királyok idejében már állott. I. Endre itt rakatott zárdát a görög Vazul-féle szerzet számára, de azután a latin szerzetesek kapták azt. I. László király ármánykodó rokonát Salamont, ki a korona elvesztét nem tudá elfelejteni, záratta azon toronyba, melyet azután Salamon tornyának neveztek...
Visegrád dísze és dicsősége csak az Árpád nemzetsége kihalta után keletkezett. Róbert Károly t. i. oda tevé székhelyét s a hegy alján királyi várpalotát építtet, a helységet kőfallal környezteté s az egész vidéket kertekkel díszesítteté. Károly tehát többnyire Visegrádon mulatozott, s itt királyi lakodalmát is ülé, elsőben a lengyel Máriával, ennek halála után a luxemburgi Beatrix-szal, János cseh király nővérével, s végre Erzsébettel, Kázmér lengyel király testvérével. Lajos fia is Visegrádon született 1326. március 5-dikén...”
Mindehhez annyit: Salamon nem raboskodhatott a toronyban, hiszen az bizonyosan 1250 után épült, márpedig a fogság ideje 1082. A mai várat a tatárjárás után a régi alapokra építették, hiszen Visegrád királyi vár volt s IV. Béla jó példát akart mutatni főurainak, hogy milyen várak nyújthatnak csak biztonságot a tatárok esetleges későbbi betörése ellen. Felesége, Lascaris Mária, feláldozta kincset érő ékszereit, és nyolc év leforgása alatt felépült a hatalmas, erős, szinte bevehetetlen vár: 1250–58 között. S hogy ez így volt, arra bizonyság IV. Orbán pápa válaszlevele, melyet a királynénak küldött arra a levelére, hogy ugyan járuljon hozzá ő is a vár felépítési költségeihez. Íme, néhány sor a levélből:

„...amikor a pilisi erdőségben lévő s akkor elhagyatott hegyet magától a királytól kérted, hogy rajta özvegyek és árvák védelmére, a tatár betöréssel szemben, mely még mindig fenyegetett, várat építhess, a király bőkezűen neked adta azt a hegyet s te aztán saját ékszereid, aranyláncaid, gyöngysoraid, s egyéb drágaságaid árán, melyeket atyád házából hoztál, igen nagy költséggel felépítetted rajta a Visegrád nevű várat...”

Múltak az esztendők, már 1330-at írtak.
Ekkor Kázmér herceg látogatóban járt testvérénél, Károly király feleségénél, és az udvari hölgyek közül elcsábította Zách Felicián főúr leányát, Klárát. Április 17-én, mikor az uralkodó családja éppen ebédelt a palotában, a főúr berohant karddal a kezében és a királynéra támadt, mivel azt hiszi, ő a felbujtó. Haragjában levágja a királyné négy ujját, majd a gyermekekre tör! A nevelőket, a királyt is megsebzi, de a gyerekek megmenekülnek.
Cselényi János királyi étekfogó gyűri le az eszeveszett Zách Feliciánt, akit a szolgák szinte szétszaggatják, s ez a családja sorsa is. Arany János ezt a történetet írta meg a Zách Klára c. balladájában, amit diákként kívülről megtanultam.

„Harangoznak délre, „Életed a lyányért
Udvari ebédre; Erzsébet királyné!”
Akkor mene Feliczián Jó szerencse, hogy megváltja
A király elébe. Gyönge négy újjáért.

A király elébe, „Gyermekemért gyermek:
De nem az ebédre: Lajos, Endre halj meg!”
Rettenetes bosszúálló Jó szerencse, hogy Gyulafi
Kardja volt kezébe’. Rohan a fegyvernek.

„Hamar a gazembert...
Fiaim, – Cselényi!...”
Ott levágják Felicziánt
A király cselédi.”

Ritka véres lapja ez a magyar történelemnek. A bosszú persze hasonlóan kegyet len: Záchot levágják, fejét Budára küldik, kezeit, lábait különböző városok ban szögezik ki, Zách ártatlan kisfiát ló farkához kötözik, a boldogtalan Klárának elvágják orrát, ajkát és ujjait, Klára testvérnénjét Léván fejezik le, férje tömlöcben hal meg.
De hagyjuk a véres múltat.
Vagy mégse?
El kell mondani, hogy II. Károlyt 1385-ben halálosan megsebesítette merénylője, Forgács Balázs! A király itt halt meg, s a bencések templomában temették el.
A történelem eseményei azonban gyorsan követik egymást, és Visegrád a színhely.
A soron következő fantasztikus eseménysorozat előzménye röviden annyi: Albert király halála után özvegye beleegyezett abba, hogy a lengyel Ulászlót hívják meg a magyar trónra, és ő a felesége lesz. De ezt hamar megbánta Erzsébet. Miközben Pozsonyba tartott, Komáromban Cillei Ulrikkal tanácskozott, s tőle azt a tanácsot kapta, hogy el kell lopatni a magyar szent koronát a visegrádi várból. Ezt a feladatot Ilona udvarhölgy (Kottaner Jánosné) kapta. Látszólag azzal a céllal utazott vissza Visegrádra, hogy az ott maradt hölgyeket és szolgákat Erzsébet után hozza.
És most beszéljen Kottaner Ilona:
„Amikor elérkezett az igaz ideje annak, hogy az Úr csuda tételét véghez vigye, akkor Isten egy férfiút küldött nekünk, aki elvállalta, hogy kihozza a szent koronát: ő magyar volt, ...-nak hívták. Hűségesen, okosan, férfihoz méltóan fogott neki a dolognak, s előkészítettünk mindent, ami a dologhoz kellett. Szereztünk néhány lakatot és két reszelőt. Ő, aki velem együtt akarta kockáztatni életét, fekete bársony hálóköntöst s egy pár nemez cipőt vett fel, és mindegyik cipőjébe egy-egy reszelőt dugott, a lakatokat pedig köntöse alá rejtette. Én magamhoz vettem a nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, de nálam voltak az elülső ajtókhoz való kulcsok, melyekből három volt, mert a sarokvasnál lánc volt, meg egy kapocs, ide is raktunk lakatot, mielőtt annak idején eljöttünk, azért, hogy senki más oda lakatot ne tehessen...
Ő a lakatról levette a rápecsételt kendőcskét, amit a várnagy tett oda.
Kinyitotta az ajtót, szolgájával bement, és keményen dolgozott a többi lakaton, úgyhogy az ütögetés és reszelés zaja kivehetően hallatszott. Az őrök és a várnagy népe ezen az éjszakán különösen éberek voltak a gond miatt, mely rajtuk volt, mégis a mindenható Isten, úgy látszik, mindnyájuk fülét betömte, és egyikük sem hallott semmit...
Imádságom végeztével felálltam, hogy a bolthajtásos helyiségbe menjek, s lássam, hogy mit művelnek. Ő azonban már szembe jött velem azzal, hogy az ajtó lakatjai oly erősek, hogy nem lehetett lereszelni őket, a tokot ki kellett égetni, úgyhogy aggódtam, nem kérdezősködik-e majd valaki a szag miatt, de Isten őrködött felettünk.
Mikor aztán a korona egészen szabaddá vált, mindenütt megint bezártuk az ajtókat, más és más lakatot tettünk azok helyett, melyeket levertünk, újra rányomtuk nagyságos úrnőm pecsétjét. A külső ajtót megint bezártuk, visszatettük a lepecsételt kendőcskét, ahogy megtaláltuk, és ahogy a várnagy odatette, én meg a reszelőket bedobtam az árnyékszékbe, amely az asszonyházban volt, ott majd megtalálják, ha bizonyíték végett feltörik. A szent koronát a kápolnán keresztül vitték ki... Ide én, Kottaner Jánosné egy miseruhával és egy oltárterítővel tartozom, ezt majd nagyságos uram, László király fizesse meg. Itt segítőtársam fogott egy vörös bársonyvánkost, felfejtette, kivette belőle a tollak egy részét, a szent koronát beletette a vánkosba, majd újra bevarrta.
Akkorra már teljesen megvirradt, felkeltek az udvarhölgyek, és mindenki más, hogy elinduljanak... Az, aki velem volt, aggódott, fogta a vánkost, melybe a korona bele volt varrva, szolgájának gondjaira bízta, aki neki elébb segített, hogy vigye ki a vánkost az asszonyházból arra a szánra, ketten ültünk. A derék fickó akkor a vállára vette a vánkost, ócska tehénbőrt borított rá, ennek hosszú farka volt, amely hátul lelógott, úgyhogy mindenki utána nézett, és elkezdett nevetni...”
Mindez történt 1440. február 20-án, a farsang napját követő szombaton, mikor Kottaner Jánosné, született Wolfram Ilona bécsi patrícius asszony véghezvitte feladatát. 1440. május 15-én megkoronázták az ellopott szent koronával a királyi csecsemőt, aki V. László néven lett magyar király.
A koronaékszerek az 1464. évi törvény értelmében kerültek vissza helyükre, a visegrádi várba. Ekkor Mátyás király uralkodott, aki ebben az időben építette ki visegrádi palotáját, a Dunára néző reneszánsz lépcsőházzal, tágas lovagteremmel. Az itt tartózkodó tudósok közül Galeotto megírta, hogy milyen pompás épületeket emeltetett a király, és hogy mindenki másnál jobban gyönyörködött a szép alkotásokban. A hegyoldali palota lépcsőzetes volt, gótikus és reneszánsz szökőkutak díszítették, s függőkertek vették körül.
A fellegvár börtönében raboskodott Mátyás nevelője, Vitéz János esztergomi érsek, akit összeesküvés vádjával tartóztattak le, királyi parancsra.

Egy érdekes történetet olvastam Hunfalvy János tollából, ami Oláh Miklós tör ténetírótól származik. Elmesélem: „Egykor, úgy regélik, török követ jelent meg Visegrádon. Mátyás a kertben akará fogadni. A követ megjelent a kapuban, s midőn innen a függőkertet megpillantá, melynek felső részein a király vala, környezve selyembe s arany- és ezüsttel kivarrott kelmébe ruházott, gyönyörű övekkel és arany láncokkal ékesített kíséretétől: akkor elálmélkodott s bámultában felejté az üzenetet átadni, mellyel ura útra eresztette vala. Végre összeszedé magát s a fényes gyülekezeten keresztül fölméne a lépcsőzeten, de midőn a királynak nagy s szikrázó szemét megpillantotta, ismét annyira elzavarodott, hogy csak azt rebegheté: „A császár üdvözöl.”
Mátyás elvezetteté őt azon meghagyással, hogy ura alkalmasabb követet küldjön a helyébe.
Hogy milyen volt ez a vízparti palota, arról Oláh Miklós esztergomi érsek és történetíró számolt be, amikor a mohácsi csatavesztés után Mária királyné titkáraként Brüsszelben megírta Magyarország pusztulását.
„Visegrád városa Budától nyugat felé öt mérföldnyire terül el a Duna partján, igen sűrű, vadmacskákat és más vadakat tápláló erdő alján. Szemben a várossal kelet felé, nagy költséggel épült a gyönyörű fekvésű királyi udvar. Palotái és más épületei valóban királyhoz méltóak, annyira, hogy négy királynak tudott nyújtani egyszerre kényelmes szállást, meghittjeikkel – ahogyan általában mondani szoktuk –, hivatalnokaikkal együtt. Azt mondják, hogy 350 helyiségnél több van benne.
Ennek kapuja a Dunára nyílik, mely körülbelül 200 lépésnyire folyik, ez a térség egészen a kaputól a városig füvekkel beültetett. Másik oldalon, a királyi udvar keleti részén, bájos gyümölcsös- és szőlőskertet csináltak. A kapun belépő szeme elé rögtön tarka, mezei virágokkal pompázó tágas, füves térség terül. A kaputól befelé haladva, több mint száz lépésnyire lépcső kezdődik, melyet hét-nyolc könyöknyi széles, négyszögletes kövekből raktak ki, s ez körülbelül negyven lépés magas. Itt kezdődik a négyszögű függőkert, mely hasonlóképpen négyszögű kövekkel fedett. Vannak itt öblös, nagyszerű pincék, (boroskamrák) a király használatára, rajta pedig szabályosan ültetve hársak, melyek tavaszi időben illatoktól áradoznak és kellemes látványt nyújtanak.
Középen forrás tör elő a csodálatos művészettel kifaragott vörösmárvány kútból, melyet a múzsák domborműves alakjai díszítenek. Tetejében Cupidó ül s egy márványtömlőből szorítja ki a jó ízű hideg vizet, mely a szomszédos hegyi forrásból folyik ide csatornán keresztül, s kellemes csobogással hull a csövekből a márványtálba, innen pedig a kerek medencébe. Ez a forrás Hollós Mátyás királyunk parancsára (mert az ő alkotásai a leírt épületek) győzelmi ünnepek alkalmával bort folyatott éspedig hol fehéret, hol vöröset, amint azt az öregektől hallottam. A bort feljebb, a hegy aljában töltötték a csövekbe. Tavasszal és nyáron virágnyílás idején maga a király is itt szokott sütkérezni, levegőzni, reggelizni, sőt néha a követeket is itt fogadta és adott nekik választ.

Befelé, a tér széléig, a hegy tövében, kissé magasabb helyen remek kápolna áll, melyet – mint a többi épületek nagyobb részét is – mozaikművek borítanak. Ebben néhány ezüst síppal díszített hangszer van, melyet közönségesen orgonának neveznek. Van benne azonkívül remek szentségtartó és három művészien faragott oltár a legtisztább alabástromból.
Ettől két oldalt helyezkednek el a királyi paloták, csodás művészettel kialakított, aranyozott deszkamennyezetű termei. Itt a tér közepén alabástrom kút emelkedik, márványoszlopos folyosótól övezve, mely védelmet nyújt a nap heve ellen. A palotát az udvar úgy veszi körül, hogy az összes ablakai a szélesen hömpölygő Dunára tekintenek. Különös kellemességet kölcsönöz ezeknek, hogy innét pompás kilátás nyílik a Duna túlsó partján fekvő Maros városára, mely fölött inkább hosszú, semmint magas, szőlővel borított hegy emelkedik. Ez az udvar pompás fekvésén kívül olyan értékes épületekkel ékeskedik, melyek szépségben kétségkívül felülmúlják a legtöbb ország építményeit. Ahány országot eddig csak bejártam, sehol sem találtam hasonló díszítésű épületeket, egyedül Lutétiában, a párizsiak városában, azon helyen, melyet általában parlamentnek mondanak, ahol törvényt ülnek, s az ország ügyeit tárgyalják, találtam egyetlen olyan termet, mely aranyozott gerendáival és mennyezetével ezekhez és a budai palota termeihez hasonlít...”
Most is élvezet olvasni Oláh Miklós láttató leírását Mátyás visegrádi palotájáról.
Ám ezt évszázadokon át az utódok a mesék ködébe utalták.
Mindez abból adódott, hogy a mohácsi vész után Visegrád is török kézre került. A leomló hegyoldal betemette a pompázatos termeket és senki sem hitte el, hogy csakugyan itt volt Mátyás szívszorítóan szép palotája. Még a tudósok, a régészek sem hittek Oláh Miklósnak. A török először csak rövid időre szállta meg Visegrádot, de azután 1543-ban végleg elfoglalta. Még az ostrom megindulása előtt felrobbant a Salamon-toronyban tárolt lőpor, s az jelentősen megrongálódott.
Mikor Mátyás főherceg Esztergom ostromára ment, néhány napos várvívás után visszavette a várat, s Pyrrus aga megadta magát. Ám 1605-ben újra a török félholdas zászló lengett a váron, mert Lala-Muhamed nagyvezír seregének közeledtére a zsoldos katonák feladták Visegrádot. Hogy milyen volt török szemmel nézve a vár?
Evlia Cselebi így ír róla:
„Én szegény, néhány társamat vettem magam mellé és Visegrád várának megtekintésére mentem. Hat óráig mentünk kelet felé a várhoz. Visegrád vára. Építője Garand király volt. Azután egyik királyról a másikra szállott, végre a 951. évben (1544-ben) Szulejmán szultán idejében Mohamed pasa, budai vezír tengernyi katonájával együtt ágyúkat hozatván, e várat ostrom alá fogta. Az alsóvárat elfoglalván, a hitetlenek mind a felsőbe zárkóztak. Mikor pedig Mohamed pasa a felső várat is ágyúztatni kezdte, az ellenség ez állapotot látván, félelmében a tizedik napon, szerződéssel átadta a szerdárnak.
Mikor a várból kivonultak, a királyi koronát a várban feledték, azért visszatértek, de a janicsárok nem engedték be őket, s újra heves harcot vívtak. Mohamed pasa szerdár csak nehezen szabadította ki az ellenséget janicsárjai kezéből. A vár kulcsait a kapitánnyal együtt Szulejmán kánhoz küldötték.
Visegrád vára ily módon elfoglaltatván, jelenleg a budai elájetben, az esztergomi kerületben vajdaság. Van janicsár szerdárja, várparancsnoka és 300 várkatonája.”
A felszabadító harcok során hol ide, hol oda került Visegrád.
1686-ban Lotharingiai Károly harc nélkül foglalta el.
A kor nagy olasz tudósa, a csapatokkal tartó gróf Marsigli örömmel nézte és rajzolta le Visegrád megmaradt épületeit, romjait, a függőkertbe vezető lépcsőt, s látta a hatalmas hársfákat. Tervet készített a romok megmentésére és újjáépítésére.
Helyette a pusztítás angyala szállt Visegrádra.
Lipót császár 1702-ben felrobbantatta a fellegvárat. A visszatelepült lakosság a romokat kőbányának használta. Így aztán még emléke is elveszett a vízparti palotának.
Annyira el, hogy Arany János így sóhajt fel a Toldi szerelme VII. énekében:

Visegrád, Visegrád! hol hajdani fényed?
Magas fellegvárad? parti építményed?
Dunapart hosszában kerti ékességed?
Mérföldekre nyúló, párduclakta nyéked?

Ott, hol négy királynak azon idő tájba’
Megfért volna minden udvari pompája,
Meg sem töltve bizony negyedfélszáz termét,
Most rókafi sunnyog, ássa kicsi vermét.

Nem néz le kevélyen a Dunára kapu;
Belül is a zöld tért gaz veri fel, lapu,
Oda van a lépcsők márvány büszkesége;
Nyolc egész nagy ölnyi pazar szélessége.

Csakugyan, hova lett mindez? Számtalanszor kérdezték azok, akik hittek abban, hogy meg lehet találni Mátyás fényes palotáját. Hiszen nem nyelhette el a föld?
A kor kitűnő szakembere: Varju Elemér, az MTA levelező tagja, ellentmondást nem tűrően jelentette ki a Magyar várak című 1932-ben megjelent munkájában: „...Az Oláh Miklós által kijelölt helyen még falmaradványok sincsenek!”
Máshol ezt írja:
„Teljesen felesleges a váron kívül épített palotáról beszélnünk. Ez a szentírásként, csalhatatlannak hitt elbeszélés csoda dolgokat mesél Mátyás visegrádi palotáiról... Oláh Miklós elbeszélése a török követről, aki a visegrádi pompa láttára elfelejtette a mondókáját, egyszerű vándor anekdota. Eltűnt, szertefoszlott, majdnem mint egy álom...”
Ám volt egy fanatikus ember, aki mégis hitt Mátyás palotájának legendájában!
Ő Schulek János építész.
Nem sajnálta a fáradtságot, hogy végigkutassa az alsóvártól a falu templomáig a hegyoldalt, mert szerette volna megtalálni az egykor-volt palotát.
De semmit sem talált.
És milyen a szerencse.
1934 szilveszterén – a lelkes kutató – felfigyelt egy magas támfalra az erdőhivatal telkével határos gyümölcsösben.
Eljött a csoda!
Egy dongaboltozat vállát, s az Oláh Miklós által leírt lépcső végpontját találta meg. A következő év már teljes sikert hozott: kiásta a palotához tartozó kápolna maradványait, melynek padozata tele volt Mátyás-korabeli zöld és sárga csempékkel.
Nehezen kezdődhettek a feltárások. Csak 1940 őszén indulhatott meg a munka. Addig házakat bontottak le, gyümölcsösöket vágtak ki.
Schulek János úgy halt meg 1948-ban, hogy megtalálta, amit keresett.
A feltárást tovább folytatta Dercsényi Dezső és Héjj Miklós.
És mára előttünk a kiásott és restaurált palota égi-földi csodája.
A Visegrádra érkező turista válogathat a látnivalók között. Melyiket nézze meg előbb? A kiásott, dísz- és falikutakkal ékes királyi palotát a bábos kerengőudvar közepén álló nyolcszögletű vörösmárvány medencével, amelynek három táblája épen maradt. Én ezt ajánlom. S utána az Alsóvár és a Salamon-torony (hogy maradjunk a régi, ámbár nem hiteles megjelölésnél, amelyben a feltárás kincsei sorakoznak) következzék, majd autóval (vagy gyalogosan) fel a fellegvárba. Mind végig kell járni, szép sorjában.
Én a díszudvar gótikus kerengőjét szeretem a legjobban, ahol egykor vörös és fehér bor folyt a királyi ünnepeken a vendégek serlegébe. Leülök egy kőre, és arra gondolok, milyen jó, hogy ez a visegrádi föld, a lezúdult egykori televény, megőrizte az utókornak mindazt, amit mesének hittek a régészek és a professzorok! Ha akarom, behunyom a szemem és Mátyás királyt látom, a régi kort, a követeket, akik nem tudtak betelni ennyi szépséggel.
És Schulek Jánosra gondolok, aki megszállottan hitt a föld alatt alvó kastélyban.
Nem tudtam úgy eljönni legutóbb, 2004 tavaszán, hogy ne írjak verset Visegrádról.

Visegrád, ékszere a magyarságnak,
a hegyre épült vár és lent a kastély,
aminél szebbet királyok se láttak,
de amit födött sokáig havas tél:
négy évszázad után lehullott róla
az őrző föld, a rejtő és megóvó,
s megtalálta az álmok álmodója:
a nevét mindörökké ércbe rovó:
Szerencsés kezű régész Schulek János,
ki eljutott a várt bizonyossághoz!

Takács Tibor