Amikor 1950-ben, a Magyar Rádió munkatársaként feljutottam a budai vár (drótkerítéssel elzárt) ásatási területére, hogy beszámoljak arról, mi mindent találtak a feltáró régészek a nagy palotaudvar tíz méter mélységből feltáruló világában, ahonnan napvilágra hozták a középkor elpusztult és betemetett maradványait, úgy gondoltam, hogy ez a vár sose újul meg, sose hozzák annyira rendbe, hogy a közönség is láthassa.

Akkor az ásatás területére nem mindenkinek adatott meg a belépés, mert szigorúan elzárt munkaterület volt, ahol sok politikai fogoly dolgozott, fegyveres őrök felügyelete alatt. Az ásatást vezető régész elmondta terveit, mint mikor az ember legszebb álmait meséli el egy érdeklődőnek.
– E nagy palotaudvarra egy hatalmas üvegtetőt képzeltünk, ami alatt minden látható és bemutatható. Ez a középkori vár alapja, ami ma még látható, de sajnos, most jött az ukáz, hogy mindent be kell temetnünk! Mi vele temetjük álmainkat, de kérem erről ne írjon és ne beszéljen. Jelenleg az eddigi feltárás dokumentálása folyik, mindent lerajzolunk, lefényképezünk... Nem mertem megkérdezni miért, de mondta, kérés nélkül is.
– Ide költözik fel a kormány, s a volt királyi, kormányzói rezidencia újból az ország első emberének ad majd otthont.
Akkor ez a titulus Rákosi Mátyást illette meg.
Azóta félszáz esztendőnél is több telt el.
Szerencsére a pártfőtitkár bukása után a terveket megmásították, és ha lassan, komótosan is, de a vár restaurálása ment tovább a maga útján. A betemetett nagy udvar díszburkolatot kapott. Akik az Országos Széchenyi Könyvtárba mennek, nem is sejtik, hogy tér kőburkolata alatt a középkori magyar múlt pihen. A vár déli palotaszárnya alatt, mellett feltárták a nagy lovagtermet, a királyi kápolnát, restaurálták a buzogánytornyot, a déli rondellát, a várkaput, a középkori kerteket, s most már a látogatók – ha romjaiban is, ha restaurálva is – el tudják képzelni a magyar középkort.
Közben a polgárváros is új köntöst kapott.
A háborús sérülések következtében leomlott vakolat, az összeomlott házak alól kibukkant a középkori budai polgárváros megannyi, addig rejtett kincse. A mérműves ablakok, az ülőfülkés, gótikus kapualjak fölötti restaurált házak visszakapták az eredeti díszítő elemeiket, a gótika, a reneszánsz és a barokk gyönyörködtető csodáit.
Büszkélkedhetünk azzal, hogy Buda semmiben sem maradt el a középkori városok mögött.
A hetvenes évek elején egyes régészek kijelentették, hogy az ásatások befejeződtek a vár területén, mert már semmi sem található! És ekkor Zolnay László régész és csapata egy középkori út járószintje alatt felfedezte a Zsigmond-kori szobortemetőt.
Szerencsémre ott lehettem az első sajtótájékoztatón, s láttam az izgalmat az arcokon, vajon mi minden kerül még ki a föld alól? Ma ez a gótikus szoborgyűjtemény a budai vármúzeum világraszóló ékessége.
– Ezt nem lehetett keresni, de meg kellett találni! – jelentette be a boldog régész, akinek életútja csak néhány regénybe férne el.
Amikor a hatvanas évek elején, a nagy rondella alatt megálltam a török temető turbános síremlékei előtt, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy meg kellene írni Buda múltját. A vár – és a polgárváros – visszafoglalása lett regényem témája: Buda 1686-os felszabadítása. Erről szól Dervistánc című történelmi regényem. A háttér az 1685., 1686. és az 1687. esztendő. E könyvemmel tisztelegtem a réghalt emberek, a budai vár és a magyar múlt előtt.
Még két regényemben szerepel Buda. Az első történelmi regényem, a Szöktetés Budáról az 1670-es évek első felét, az Ezüstkard pedig a Rákóczi szabadságharcot idézi.
Ma is szeretek sétálni a várban. Immár unokáimmal járjuk a múlt felejthetetlen helyszíneit, meg-megállunk az utolsó budai pasa Abdurrahmán jelképes sírja előtt, az esztergomi rondella közelében, aki ugyan nem itt esett el, hanem a mai Vörös sün ház előtt, a mai Hess András téren.

Buda a tatárjárás előtt lakott hely, királyi város. A támadás idején itt élt IV. Bé la, de a Várhegyen még nem állott vár. Csak a tatárjárás után határozta el a király, hogy itt építi fel rezidenciáját, és átköltözik Esztergomból Budára. 1255-re nagyrészt felépült a vár, ekkortól annak neve Buda, s az addigi város kapta az Óbuda nevet. Noha Zolnay László haláláig tagadta ezt az elméletet, mármint azt, hogy az első vár ott épült volna fel, ahol most is áll, ő azt a helyet a Táncsics Mihály utcába tette, a későbbi Helyhatósági börtön telkére, ahol csakugyan találtak romokat, de igazi ásatás nem folyhatott, lévén a telek s az épület amerikai tulajdon.
Zsigmond király határozta el, hogy a királyi székhely ezentúl Buda, addig ugyanis Esztergom mellett Visegrád is vetélkedett a címért. A király „Friss palotája” ámulatba ejtette a külhoni követeket és főurakat. A polgárváros attól kezdve játszott jelentős szerepet, mikor 1347-ben Nagy Lajos felruházta árumegállító joggal. Ebben az időben főúri paloták sokasága épült a királyi palotaegyüttes közelében.
A polgárváros lakossága először német, de 1439-től már a magyar céhmesterek is egyenjogúak velük.
Ha már Zsigmond idejében csodálni való volt a palota, akkor mit mondhattak a külföldi követek Mátyás váráról? A király ugyanis a komor, gótikus várat egy csodálatosan szép, könnyed, és harmóniát árasztó reneszánsz palotával helyettesítette. Könyvtárának külön termeket építtetett. Igen jól érezte magát humanista tudósai körében.
De jobb, ha erről a hiteles szemtanú: Bonfini, a király történetírója beszél.
„A budai várat, ahol Zsigmond nagyszerű építkezésein kívül semmi megtekintésre méltó nem volt, kezdte kiépíteni, különösen a belső palotát. A Dunára néző részen kápolnát emelt víziorgonával, s márványból és ezüstből készült kettős keresztelő kúttal; mellé tisztes káptalant rendelt. Felette könyvesházat épített, dúsan rakva latin és görög könyvekkel; a könyvek kiállítása is pazar. Előtte, délre néző, félkörbe hajló terem van, ahol az egész égboltozat látható. Olyan palotákat emelt, melyek nem maradnak a rómaiak pompája mögött. Tágas ebédlők, fényes előszobák és hálószobák vannak benne; mennyezetük díszítése más és más, s az aranyos címerek változatosságával tűnnek ki. Az ajtófélfák berakásokkal ékesek, jeles művűek a kandallók, tetejükön négyesfogatok és számos, a római ősöket ábrázoló szobor van. Lent tárházak vannak és a kincstár.
Az épület keleti szárnyában is különféle ebédlők és hálószobák helyezkednek el. Ide magas lépcsőkön és folyosókon lehet jutni. A tanács- és gyűlésterem is itt van. Továbbhaladva, magas, boltozatos helyiségeket találunk: sok téli meg nyári szobát, napozókat, aranyos lakószobákat, mellettük mélyre épített, elrejtett fülkéket. Az ágyak és székek is ezüstből vannak.
A nyugati szárny átépítetlen, régi épület. Közepén udvar; a régi oszlopcsarnok veszi körül, mely felett két tornác fut végig; a fentebbin, mely az új épülethez vezet, s amelyeken át a felső ebédlőkbe lehet jutni, csodálattal szemléljük az ég tizenkét csillagképét.
A padló többnyire négyszögletű tarka kövekből, néhol földviasszal égetett téglából van kirakva. Szerte hideg és meleg fürdőszobák találhatók. Az ebédlőben a kályhák cserepei középen dudorral ékesek, s nemcsak színezésükkel, de a rajtuk levő különböző képzeletbeli állatokkal is tetszetősek.
Az udvarban szemben három fegyveres álló szobor tekint le a belépőkre. Középsőn Mátyás, fején sisak, gondolkodva támaszkodik lándzsájára és pajzsára. Jobbról atyja, balra a szomorú tekintetű László. Az udvar közepén márványmedencében érckút áll, tetején sisakos, fegyveres Pallas-szoborral.
A palota bejáratánál, az elülső nyitott erkélyen kétfelől egy-egy meztelen érc-szobor áll, pajzsosan, bárdot, illetve kardot emelnek. Talapzatuk körül győzelmi jelvények vannak faragva.
E négyszögletű udvaron, mely Zsigmond épülete előtt terül el, megkezdte Mátyás az oldalt fekvő palota újjáépítését, s ha tervét meg tudja valósítani, a büszke ókorból ezzel is sokat támasztott volna fel. Érckandeláberekkel ékesített, vörös márványból faragott kettős lépcsőt építtetett a palotához. Ugyanilyen márványból készült a kétszárnyú kapu kerete is. A kapuszárnyak ércből vannak; kívül-belül egyaránt csodálatos művészi alkotás Hercules tizenkét munkáját ábrázolja. A kapu fölé Bonfini Antal következő epigrammáját vésette:

Épített paloták, öntött szobrok, remek ajtók
Hirdetik, ó, Mátyás nagyszerű szellemedet.
Sok diadalt nyertél, neved el nem enyészik örökké;
Őrzi érc, márvány, virtusod és a betű.

E palotában az emeleteket is pazar költséggel akarta elkészíttetni...”
Bonfini mindenről beszámol, mindent elmond, semmit ki nem hagy. Méltó emléket állít Mátyásnak betűi hadával. De jött a török. Hogy közben mi történt? A feudális anarchia idején nem sokat törődtek a csodálatos palota karbantartásával. Jött a török. Először 1526-ban, majd 1529-ben, de ostrom nélkül. Hanem Ferdinánd már haddal ostromolta 1530-ban, János király hadai ellen. Amikor a török csellel megszállta 1541 augusztusában, akkor sem esett kár a budai várban. De menjünk vissza 1526-ba, hogy egy hiteles szemtanú: Kemálpasazáde török történetíró szemével lássuk az akkori várost.
„A világhódító és hatalmas szultán is megérkezett a győzelmes zászlóval és nagyszerű kíséretével. Tábora rózsaligetté varázsolta ezt a vidéket, amikor megtisztelte megjelenésével. A gonosz királynak gyönyörű palotájából ... összeszedette a nagy értékű zsákmányokat, mint győzelmének termékeit. A kincstárban és a fegyvertárban akármit talált, értékest és értéktelent, azt egytől egyig mind összeszedette, a legnagyobb gonddal hajóra rakatta és Belgrád városába küldte, honnan azok a hatalmas folyó hátán az igazhívők országának székhelyére szállíttattak...
Azon városban, mely a folyó déli részén fekszik, van a rossz tervű királynak páratlan szépségű palotája, mely a művészet remekeinek elragadó mintaképeivel van feldíszítve, melynek mennyezete és fala gyönyörű festményekkel és képekkel díszlik. Minden kapuja a szépség elveit magában foglaló egy-egy könyv, melynek csodálatos szépségét és művésziességét részletesen előadni lehetetlen. Pamlagjainak oldalai, mint az evangélium lapjai, különféle színűek. A kaméleon színeihez hasonló festményekkel díszített kárpitjai ékesek, mint a páva farka, mennyezetének deszkái aranyosak...”
Egy másik török történetíró, Dselálzáde Musztafa így lelkendezik Buda látványán:
„Budun városának egyik részén, mely rendkívül magas, van a király palotája, mely égig ér. Itt volt egy templom, bálványokkal megtömve, falai pedig az alávaló gyaurok képeivel telve. Aranyos festmények, a magyar szultánok képei díszítették csodálatos elrendezéssel. Továbbá különféle paloták, elefántcsontból és ébenfából való művekkel díszítve, úgy, hogy szépségben tökéletesek valának. Fejedelmi termek és tanácstermek nagy számban valának benne...”
A török történetírókat is megbabonázta Buda szépsége, és a királyi palota gazdagsága.
És 1541-ben elkezdődött Buda 145 évig tartó megszállása.
De a török szóvirágok, képek túlzásainak felsorolása előtt nézzünk bele egy hiteles szemtanú: Bocatius János, vagyis Hans Bock sziléziai származású kassai polgár (1569–1621) naplójába, mely az 1605-ös év novemberéből tudósít minket, mikor Bocskai Istvánt kíséri el a Rákos mezejére összehívott országgyűlésre. Időt talál megnézni a sose látott Pestet, Budát és a híres várat. „Azok szavai miatt, akik megjárták Budát, felébredt bennem a vágy, hogy én is elmenjek oda és meglássam Budát. Közöltem tervemet másokkal, akik ugyanezen a dolgon gondolkoztak. Miután fejedelmünktől megkaptuk az engedélyt, elvetem a kockát, és Hoffmann György urammal, a fejedelem tanácsosával és másokkal, új veszedelemnek teszem ki magamat...
Belépek Budára. Köszöntlek Buda, mondtam, Magyarország egykor volt fővárosa voltál, most viszont te vagy a megtestesült fájdalom és betegség, hiszen már a belépés pillanatában látszik rajtad, hogy a sarat és a szennyet szereted. Haladva tovább egy hegyre kapaszkodom, jobbra fordulok. A tér elején itt is, ott is szatócsüzletek, nyilvános kifőzdék, kocsmák és borbélyműhelyek. Felemelem a fejem, nézegetem a házakat, alig van tetejük vagy nincs is. Az ablakok vályoggal, téglával, és szalmával vannak betömve. Bizony én azt reméltem, hogy a trójai Pergamont fogom majd látni, s ehelyett mit látok: ormótlan, bemocskolt, rozsdától, füsttől, tapasztásoktól elcsúfított épületeket. Meg is kérdeztem: ez volna a főtér? Igen, felelik. Odalépek a kereskedőkhöz, kérek ezt, kérek azt. Az egyik is azt feleli, hogy nincs, a másik is azt feleli. Megértem tehát, hogy amit akarok, az nincs. Kacatokat, ócskaságokat kínálnak, de semmit sem találok, ami nekem kellene, amit én használni tudnék. Bármilyen silány is a portéka, sokat kérnek érte. Színes kanalakat, tintatartókat és még néhány egyebet is vásárolunk.
Keresem a várat, meg is találom.
Először egy nagy ágyútelep ötlik a szemembe. Az ágyúkon török feliratok, de itt vannak a római császárok ágyúi is. Ezek közül egy frissen hozottat nézegetek figyelmesen, mert megtalálom rajta az évet és a tulajdonost: 1602. II. Rudolf. Ezekkel az ágyúkkal nem törődik senki, itt állnak a szabad ég alatt, és tengelyig süllyedtek a földbe. Ágyúgolyó rengeteg van, de szétszórtan, gondolatlanul, összevissza hevernek...
Ezután felkeresek egy másik várrészt, és engedélyt kérek, hogy beljebb is mehessek.
Nem engednek.
Az őrök azt mondják, hogy a fejükkel játszanak, ha ezt megengedik. Én azonban sejtettem, hogy miért van ez a nagy szigor. A kapun keresztül pompás palotákat, gyönyörű oszlopcsarnokokat láttam, de észrevettem azt is, hogy a Szent Gellért hegye felől, amelyet a császáriak három éven át megszállva tartottak, az ágyútűz igen nagy rést ütött a vár oldalán. Különféle tornyokat látok: fehérlőket, rézzel borítottakat, romosakat, ágyúgolyóval átlyukasztottakat. Amikor már nem volt mit nézegetnem, a várkaputól leereszkedtem...
Isten veled, Pest, Isten veled, Buda! Egyszer láttalak titeket, de ez is elég volt.”
Ha ilyen elszomorítónak látta 1605-ben Bocatius János, milyennek látta hat évtizeddel később a török világutazó Evlia Cselebi azt a várat, amit a kapun túlról látott a magyar naplóíró.
Bőséges leírásából emeljünk ki egyet-kettőt.
„A középső vár palotája. E középső vár északi részén, a várfal fölött a Duna folyóra, Pest síkságára néző ablakos, erkélyes, szűköcske, kisebbszerű divánkháne van. Kétszáz szűk szobás, szűk udvarú, egy fürdőjű, kert nélküli palota ez. Kara Murad pasa e palotában nem fért el, ezért kibővíttette és kijavíttatta azt. Ennek a tárikhja a következő:

Ej, ország ékessége! az iszlám nép öröme;
Áldott légy! szerencsés légy! s egyszersmind vidám légy!
Khuda-dád készítette e verset s mondott rá tárikhot:
Murád pasa a palotát megújítatta igazsággal.
1065. év.”

Vagyis ez a dicsérő felirat 1665-ben készült.
Arról is ír Evlia mester, hogy milyen volt a vár, mikor a török elfoglalta.
„Buda városrészeiben, mikor Szulejmán szultán elfoglalta, oly szép és díszes házak voltak, hogy valamennyi csársija és bazárja, minden háznak erkélye és ablakai kristályhoz hasonló üveggel voltak díszítve, s minden háznak tetejét kékes ón ékesítette. Sárgaréz lemezzel, vörösréz, deszka- és ónlemezekkel fedett házak voltak s valamennyi festett. Még mostanában is megvan azokból a különös festményekből néhány százezer különféle alak és művészi kép némelyik ház kapuján és falán. E városnak minden szögletfejénél egymással szemközt három-négy vastag karikás pranka volt, vasláncokkal áthúzva, helyeik most is felismerhetők. Minden szögletfőnél a házak egészen boltozottak...
Budának Kizil Elma palotája. E palota terén hasonlíthatatlan fehér márványból egy gyönyörű nagy medence van, melybe a magyar mesterember khoszreváni korsó nagyságú csigaalakokat öntött bronzból oly módon, hogy a csiga éppen szarvait mutatja ki házából. E csigák fölé egy nagy bronzserleget oly mesterséggel helyezett el, hogy olyant nem lehet készíteni, mert e bronzserlegbe harminc-negyven ember belefér. A serleg szélén a folyóvizekre vonatkozó versek és költemények vannak magyarul felírva. Körös-körül ijesztő, gonosz arcú manók fehér fejéből tiszta víz folyik a márvány medencébe. A keresztények, mikor a vízbe dobták a keresztet, ennek a szélén mulattak. A medencéből kifolyó vizek a tér alatt levő ciszternákba gyülemlenek össze. A vár lakói ezt nem igen pazarolják...
Kizil Elma palotájának kapuján bemenvén, nyolcvan lépcsőjű tágas kőlépcsőn a királyi tanácsterembe jutunk. Magas divánkháne ez, melynek nincs párja a világon.
Tiszta szemakuszi márvány fölé különféle kaméleon festéseket készítettek, s valódi kínai házhoz hasonlít. A földjét különféle vésett, gyönyörű márvánnyal rakták le, hogy az hasonlíthatatlan. E régi épületnek némely helyei öt-, hat-, hétemeletes kastélyhoz hasonlók s minden kastélynak kupoláján egy-egy aranygömb áll, innen nevezetik ezt Kizil Elma (piros alma) palotájának. Magyarország királyainak egy hasonlíthatatlanul magas kastély szolgált, melybe negyven lépcsőn kell felmenni s melyről széltében regélnek. A benne lakókat a nap nem éri. Ablakai az egész környező síkságra néznek. Egymás mellett 340 kisebb-nagyobb szobája van. A hozzáértő emberek előtt nem titok, hogy ez a vár néhányszor ostromot látott, s akkor a palotát rombolások érték, de ismét helyreállították. Mi haszna azonban, ha a régi munkája szerint nem készíthették el. Jelenleg a palotában a felügyelőn kívül senki sincs. A palota pincéi puska-, nyíl-, íj-, kard-, pajzs-, alabárd-, nyárs-, dárda-, lőpor-, lándzsa-, balta-, kés-, ásó-, lapát-, nafta-, kátrány és szurokkal tele vannak. Kincstárainak kulcsa a felügyelő kezében. Minden este vacsora után, e palota közelében lévő zenetoronyban kilencszeres oszmán zenekar játszik s minden éjjel kétezer katona őrködik egész reggelig. Óráról órára húsz vár-aga deressel, bottal az őrséget végigjárja. Ha valamelyik őrt kissé elszunnyadva találják, felébresztik s nyolcvan botot ütve rá az álmát kiverik. E vár ugyanis
az egész keresztény nemzet szemében van. Sőt, úgy tesznek, mintha Buda az övék volna...”
Hát ennél szebb leírása Budának sosem volt.
És ebből azonnal kitetszik, hogy amikor 1686-ban az egyesült keresztény hadak megjelentek Buda falai alatt s kezdetét vette az ostrom, még állt Mátyás király vára, még szép volt, még kijavítható lett volna!
Az ostromot megírtam a Dervistánc c. regényemben, hogyan lehetne ezt pár szó val elmondani? Megpróbálom: 1686. július 9-én Strattmann kancellár felol vasta a párkányi táborban a császár leiratát, miszerint egyes-egyedül a maga kívánsága Buda ostromlása, és az esetleges sikertelenségért senkit nem okol. Megindult a sereg.
Július 13-án volt az első támadás. Július 22-én, egy hétfői napon kitörtek a törökök a várból, mert már a nagy rondellát közelről ágyúzták a bajorok. Kitörtek, győztek, visszavetették a támadókat, ám amikor a levágott fejeket számlálják a nagy dzsámi előtt, megmozdult a föld. Hatalmas robbanások követik egymást. Láng csapott föl a vári lőportoronyból, kicsapott a Duna a medréből, szinte szétszakadt a vár.
Július 27-én délután hat órakor a pesti oldal 12 császári ágyúja az általános ostrom kezdetét jelezte. A támadás nem sikerült. Abdurrahmán budai pasa ezt a választ küldte a megadást kérő császári levélre: „Nem a mi kezünkben, Allah kezében van Buda sorsa, de ha csakugyan el akarják kerülni a további vérontást, és békét óhajtanak a támadók, meg lehet kötni a békét a két császár között akképpen is, hogy nem Budát, hanem egy másik várat adnánk át a béke megszerzéséért...”
Természetesen az egyesült csapatok Budát akarták. Közben jött a felmentő sereg.
Augusztus 20-án Abdullah Szokolovics ezerkétszáz válogatott janicsárját küldi az ostromgyűrű áttörésére, de csak hétszáz janicsár jutott be a várba. A többi elesett.
Szeptember 2-án volt az utolsó, nagy, mindent eldöntő támadás a vár ellen. És 145 év után a török Buda megadta magát. Abdurrahmán basa elesett híveivel együtt. A budai zsidók – kik a törökök oldalán fogtak fegyvert – szörnyű sorsra jutottak, csónakokkal akarván elmenekülni az égő városból, a kitörésnél a várost felszabadító keresztények megölték őket. Ötszázan haltak meg a zsinagógától a dunai kikötőig vezető úton.
Most csak a vár sorsát kísérjük figyelemmel. Sokáig minden változatlan ma radt, Buda viselte a felszabadító harcok nyomait. Végül Mária Terézia elhatározta, hogy a régi vár helyére, a kor barokk stílusában egy új palotát építtet. A megmaradt falakat, palotamaradványokat ekkor semmisítették meg, illetve temették be.
A szabadságharc idején
1849. április 21-től megkezdték a császári csapatok Buda kiürítését. Azután felgyújtották a hajóhidat. De a vár osztrák kézen maradt. Welden táborszernagy a magára maradt vár parancsnokául Henrik Hentzi tábornokot nevezte ki. A magyar csapatok május 14-én délelőtt kezdték el a vár körülzárását. Az ostromlóknak 31 ezer katonája és 142 ágyúja volt, a várőrség 4750 fegyveressel és 248 ágyúval rendelkezett. Az ostromot Görgey Artúr fővezér vezette. Két sikertelen rohammal kezdődött az ostrom, a Vízivárosban. Sokan úgy vélték, teljesen hiábavaló a támadás, az ostrom erőltetése. Ugyanis, vélték más tábornokok, ha minden erővel az osztrák főerőt kényszerítik térdre, akkor a vár úgyis megadja magát. Klapka levelet írt Görgeynek. Erre ezt válaszolta Görgey:
Édes Klapka!
Azon nézeteddel, hogy Buda ostromával fel kell hagyni, ez egyszer nem érthetek egyet, mégpedig azon okból, mert előre látható, hogy az ilyen lépést az egész világ olybá tekinthetné, mint gyöngeségünk kétségtelen önbeismerését; s mert akkor az ellenség még mindig úgyszólván fél lábbal az ország szívében állna, ami bennünket mindenesetre későbbi hadműveleteinkben ki nem számítható módon akadályozni fogna.
Ezért el vagyok határozva minden kigondolható eréllyel hozzálátni az ostrommunkálatokhoz.
Buda alatti tábor, május 7. 1849.
Görgey Artúr”
Több ostromkísérlet volt hiábavaló.

Végül Görgey május 21-én hajnali fél háromra tűzte ki a döntő rohamot. Az első rohamban 19 honvédzászlóalj, 4 vadászszázad és a megfelelő számú árkászcsapat vett részt. Farkas György alhadnagy volt az, aki a vörössipkások közül elsőnek ugrott a bástya fokára és kitűzte a zászlót. Sortüzet adtak rá, de a golyók csak ruháját luggatták át.
Kora délután vonult be a várba Görgey.
Nagy vérveszteségbe került az ostrom. Elesett 386, megsebesült 700 honvéd. A várőrség halottainak száma 710, köztük Hentzi várparancsnok. A hadizsákmány 248 ágyú, 5000 lőfegyver, 931 mázsa lőpor, 5383 mázsa salétrom, 894 mázsa kén, 276 ló, 32 ökör, 40 hordó bor.
Hajnik Pál központi rendőrigazgató és Irányi Dániel budapesti t.h. kor.-biztos aláírásával plakát jelent meg a fővárosban.

BUDAVÁRA A MIÉNK!
Ma reggeli 7 órakor vette be ostrommal Görgei tábornok dicső hadseregével. Az osztrák zsoldosok keményen védelmezték a várat, de a magyar vitézségnek végre engedni voltak kénytelenek.
Hentzi osztrák tábornok a várparancsnok halálos sebben fekszik őrizet alatt.
Örvendj magyar nép, de el ne bízd magad, hanem készülj újabb csatákra, hogy új győzelmeket és végdiadalt arass! Éljen a haza!
Budapesten, május 21. 1849.

A vár ekkor is sok találatot kapott, s a palotát abban a formájában, ahogyan a második világháború végéig ismerjük, a múlt század végén építette fel Ybl Miklós és Hauszmann Alajos. Bizony, sok mindent leromboltak az újjáépítés során, amit nem kellett volna. Egyes részeket viszont beépítettek az új palotába.

A budai várpalota az 1944–45-ös ostromban újra majdnem elpusztult és kiégett. Újjáépítése mára befejeződött, nem egészen olyan lett, mint volt. Új – ahogyan sokan mondják – bazilika-kupolát kapott, lebontották a Pestre néző gyönyörű, kettős lépcsősorát, mely szinte keretbe foglalta a Budát 1686-ban viszszavívó Savoyai Jenő lovas szobrát.
A restaurálás sok minden felhozott a múltból. Ma a várpalota könyvtár, múzeumi kiállítások, vagyis a művészetek otthona.
Reméljük, ezentúl az is marad!