Mikor az eseményeket rögzítő történetíró hirtelen költői hevületbe csap át és olyat dicsér, amit nem szokott – tájat, épületet, kastélyt vagy várat –, akkor el kell hinnünk: jó oka van rajongásának.

Íme, így dicsér:
„...Tata vára, ez a mindenben kellemetes és fényes hely, míg Buda állott, a régebbi királyok gyönyörűségére...” Máshol így ír a várról:
„Tata három mérföldnyire van Komáromtól: uralkodókat gyönyörködtető kellemetessége miatt valamikor híres hely...” Forgách Ferenc ismerte a tatai várat, látta romba dőlése előtt, de nem ismerte azt a pompát, fényt, csodát,
gyönyörűséget, amit ez a vár jelentett az ott mulatóknak, a vadászatra érkezőknek, a pihenőknek, a csónakázóknak, a reneszánsz életörömöt habzsolóknak, a mulatságokban részt vevőknek, királyok vendégeinek, tudósoknak, művészeknek, Zsigmondnak és Mátyásnak, a külhoni követeknek, vagyis mindazoknak, akik élvezhették Tata vendégfogadó szépségét, otthonosságát.
De valójában minek is nevezhetjük a várat?
Építői nem védelemre szánták. Senki sem gondolta, hogy egyszer hadak vonulnak falai alá, s ágyúgolyók törik-zúzzák, és csóvát vetnek a tetőzetre, a berendezésre. Ez a tó partján épült és művészek által csinosított és berendezett palota inkább volt vadászkastély, reneszánsz vízi vár, a szerelem puha fészke, a jó evések-mulatságok színtere, vagyis nem zord erőd, hanem olasz életörömöt árasztó kastély és palota.
Akik itt jártak, nem tudtak betelni szépségével.
De így jár a mai látogató is.
Pedig hol van a régi fénye?
Megálltam én is, szemközt a várral, a tó túlsó partján, mert onnan nyílik jó rálátás a várra. Mikor volt ez? Mikor felfedeztem az ötvenes évek végén e kis hazát a magam gyönyörűségére, és ha tehettem, a jelen szorító gondjai elől régi várak bűvkörébe igyekeztem. Ettől kezdve sokszor jöttem el, hogy lássam restaurálását, a múzeum feléledését, a régi bástyák feltárását. Egyszer halászokkal jártam az Öreg-tó vizén, s onnan vettem szemügyre a várat, amely így csonkán, törődötten (hiszen alig maradt mára valami a régi, reneszánsz vízi várból) még mindig szép és gyönyörködtető.
Igaz, amit ma szépnek tartunk benne, a megkapó keleti szárny és az északkeleti torony – ez maradt meg az oktalan pusztítás után – sem az eredeti állapotban mutatja magát, hanem amilyenné átalakították 1897–98-ban, romantikus stílusban. Az emeleti kerengő íveibe velencei gótikát utánzó ablakok kerültek, a földszint gótikus íveit meg lekerekítették. A második emelet is új, neogótikus ablaksort kapott.
Amilyennek ma a tatai várat látjuk – sosem volt.
De ilyennek képzelte el akkor a restaurálást vezető építész, a maga álmait, hangulatait öntötte a kicsinosított várba, ahová a németek császárát Vilmost és Ferenc Józsefet várták.
Idézzük fel, mit írt e várról Bonfini, Mátyás kedvelt történetírója:
„Tatát minden bizonnyal a legelső várak közé kell számítani. Úgy gondolom, kétségkívül ez a legnagyszerűbb vár. Ronthatatlan hatalmas töltés fogja fel a völgy vizeit, megállítja és hétezer lépés kerületű tóvá alakítja. A víz lefolyásánál gabonaőrlő malmok vannak, sorjában kilenc. A várat kettős bástyafal és sáncárok védi. Az épületek köze keskeny, körül dúsan aranyozott ebédlők, pompás hálótermek sora, gerendázatos mennyezetüket aranyozás és faragványok ékesítik.”
Tatát, nyugodtan mondhatjuk, a reneszánszkor adta nekünk, s építette olyanná, amilyenné a táj, a tó, a tervező és a megrendelő kívánta.
Noha e környéket már korábban is használták és szerették az előkelők. Az erdők királyi vadászatok színhelyei voltak. 1388-ban Zsigmond király többször vadászott itt, két év múlva pedig innen bocsát ki oklevelet.
Az első birtokos a Csákok közül került ki, majd Lackfi nádoré lett, akit Zsigmond 1397-ben kivégeztetett a körös-krizsevai gyűlésen. Fejét vétette, testét a palota ablakából hívei közé vettette. S a rokonok már nem kaphatták meg a tatai birtokot, mert a király magának tartotta meg. Ettől kezdve nemcsak híveit, hanem a lengyel királyt is vendégül látta 1411-ben, vadászaton. A palota már ékes lehetett, különben királyi vendégét nem ide hozza. A pompát és kényelmet szerető király, ha csak tehette, itt élvezte az őszi vadászatokat, de például 1424–026 között hónapokat itt töltött, és olyan előkelőségek voltak vendégei, mint Frigyes meisseni őrgróf és Lazarevics szerb fejedelem.
Csak éppen azt nem tudjuk, hogy mikor épült a királyi vár. Erről máig nincs írásos adat. Azt viszont tudjuk, hogy a várat és a királyi birtokot elzálogosította Zsigmond 1426-ban Rozgonyi Istvánnak nyolcezer forintért. Ez az elzálogosítás csak azt jelentette, hogy gazdagította a királyi kincstár gyorsan fogyó aranyait, a maga hasznára, kedve szerint.
Jöttek ám a küldöttségek, Zsigmond még a dán királyt is fogadta. Adat van rá, hogy VIII. Erik vendége volt Zsigmondnak! De itt kért királyi segítséget a török hadak ellen Paleologos Manuel görög császár is. És milyen a véletlen, miközben itt vendégeskedett Manuel, II. Murat is elküldte követét Zsigmondhoz, 1424-ben. Valamennyien Zsigmond szövetségét keresték, csakúgy, mint a már említett Lazarevics szerb fejedelem.
Ez a rendkívül mozgalmas év arról is nevezetes, hogy ekkor látta vendégül a király barátját, az utolsó udvari dalnokot: Oswald von Wolkensteint, amit feljegyzett Zsigmond életrajzírója, Eberhardt Windecke. És a kor legjelentősebb humanistája, Pier Paolo Vergerio is akkor időzött a tatai várkastélyban.
Hogyan éltek az udvar bűvkörében mindazok, akik vendégei lehettek Zsigmond asztalának? Lovagi tornák mulattatták őket, hatalmas vadászatok, rákászatok tették érdekessé az itt töltött időt.
1435-ben ezt jegyezte fel Ambro Traversari:
„Zsigmond halászattal, vadászattal múlatja az időt. A királyi mulatóhelyen 5000 ló található.”
Nem szabad elfelejteni, hogy azért menekült el a király Budáról, mert átépíttette a várat, hogy szebb és gazdagabb legyen! Nyugati minta szerint folyt az építkezés, a kor ízlése szerint. Ugyanakkor Tatán is építkezett.
Azonban őt is túlhaladta Mátyás király.
1472-ben itt töltötte a pünkösdi ünnepeket, majd 1474-ben hasonlóképpen hoszszabb ideig időzött kedvelt várában. Mikor feleségül vette Beatrixet 1476. december 13-án (eszerint nem volt babonás a király), egyre többet vitte magával feleségét az olasz szemmel is gyönyörű tatai kastélyba. A mindentudó Bonfini feljegyezte: „A király egy óráig sem tudott nélküle lenni...!” A következő évben csatába indult Mátyás.
Újra Bonfini a tudósító:
„Mikor úgy látta, hogy számára minden biztonságos, a tavasz előrehaladtával Beatrix kíséretében elindította táborát Budáról. Kettős láng hevítette ekkor: az egyik a törvényes Vénuszé, a másik Marsé... Az első években ugyanis egyetlen éjszakát sem töltött (Beatrix) nélkül, s nem ok nélkül! Higgyétek el, testének szépsége, ékes beszéddel párosult szellemessége még Sokratest is szerelemre lobbantotta volna maga iránt. De hogy a hadiélet fáradalmait Beatrix ne szenvedje, mindig valamely városban vagy várban szokott pihenni a tábor közelében...”
Mátyás ekkor Ausztria ellen indult. Megálltak Tatán, s ott lobogott fel igazán szerelmük. Azért is írtam, hogy a tatai vár a szerelem puha fészke volt. Igen, itt jó volt lenni, annyira jó, hogy ezentúl sokszor jött ide a király és királyné.
1480-ban, 1842-ben itt múlatta az időt szerelmes Beatrixával, 1483-ban és 1485-ben pedig itt pihente ki az ausztriai hódítás nehéz hónapjait.
Újra Bonfini:
„Tél volt s elhatározta, hogy telelni visszavonja Magyarországba csapatait. Ezért gyorsan elindul Sopronból s Tatára megy. Itt tölti a nagyvennapos böjtöt. A király a hadi fáradalmaktól felüdíti testét, lelkét. Húsvét előtt tizenkét nappal visszatér Budára.”
Most nem írta meg Bonfini, hogy együtt böjtölt-e urával a királyné.
Utolsó útja is Tatán át vezet. 1490-ben, Bécsbe menvén megállt két napra kedves várában. Vele a királyné is.
A vár Mátyás alatt élte fénykorát. Nemcsak a mulatságok, vadászatok voltak kedvesek szívének, de vele lévő humanistái: Galeotto, Ranzanus, s a magyarok: Oláh Miklós és Vitéz János.
Itt kell Janus Pannoniust, vagyis Csezmiczei Jánost (1434–1472) idézni, Vitéz János unokaöccsét, korának csodagyerekét, aki már 16-17 évesen híres latin költő, hírneve az olasz földön kívül az akkori latin világot betölti. Hét évig tanul Guarino ferrarai iskolájában, utána Padovában az egyházjogba mélyed, és 26 évesen, Mátyás akaratából pécsi püspök. De többet tartózkodott a királyi udvarban, mint püspöki székhelyén. A királyi kancellária fontos embere, híres könyvgyűjtő, Mátyás diplomatája, de mindenekfölött költő. Ugyan később Vitéz Jánossal együtt annyira összekülönbözött a királlyal, hogy lázadást szítanak ellene, és a jámbor lengyel királyfit, Kázmért akarják a magyar trónon látni, de kísérletük nem sikerült. A beteg testű, de szenvedélyes Janus engesztelhetetlen. Annyira lelkére vette a történteket, hogy miközben kincseivel Itáliába igyekezett 1472 tavaszán, a Zágráb közeli Medvevárban elhalálozott.
Az Oroszlánokról című versében így dicséri pártfogóját abból az alkalomból, hogy Firenze két oroszlánt küldött Mátyás királynak. A verset Geréb László fordította.

Győzhetetlen Mátyás, nincs ok nélkül, hogy a toszkán
nemzet oroszlánt küld tiszteletül teneked.
Mert ez a vad hozzád számos dolgára hasonló
s így méltón adták néked tulajdonul azt.
Ő a vadak fejedelme, miként te az embereké vagy,
néki sörénye dicső, néked a hajzatod az.
Néki a karma merész, míg néked a kardod, a lándzsád,
veszteseket te kímélsz, bántani ő se szokott.
Nemde tanúsítják mindezt a csehek vezetői?
Új országodnak kedves előjele ez.

Nagy királyok közt is legnagyobbik Mátyás
nincs mit Itália még adhatna már mást.
Versengett egymással eddig minden tája,
ki-ki saját kincsét hogy elődbe tárja.
Velence selyméből, Róma aranyából,
fegyvert küld Milánó, paripáját Nápoly,
Firenze volt csupán hátra még a sorján,
megjött íme ez is, adója oroszlán.
Amely őt vezette, helyes volt a szándék:
Mert erősnek illő erős az ajándék.

És még egy négysoros Janustól. Noha ekkor nem tudhatta, hogy később olasz feleséget választ Beatrix személyében, ám a Mátyás királyra című versében ezt ír-
ta: „A táborban is jól teszed, / ha Vénus asszonyt tiszteled: / könnyen lehet, uram, király, / hogy Mars istennek beajánl.”

Mikor meghalt Mátyás, lehanyatlott Tata csillaga is.
Utána természetes fia, Corvin János birtoka négy éven át.
II. Ulászló alatt újra királyi vár, de már csak egyetlenegyszer lát vendégül olyan pompás vendégsereget, mint Mátyás uralkodása idején. 1510-ben, a pusztító pestisjárvány elől Ulászló ide hívta össze az országgyűlést. A velencei követek is hivatalosak e tanácskozásra.
„...a szent Ferenc rend kolostora előtti nyílt téren kör alakban voltak elhelyezve az ülőhelyek. Az elnöki széket a prímás foglalta el, mellette a külföldi hatalmak követeinek voltak a helyek előkészítve” – írta a hazaküldött jelentés. Ki mindenki jött el? Itt volt a pápa, a német császár, a francia és lengyel király követe, továbbá a velenceieké, s még számos fejedelemség és őrgrófság is képviseltette magát.
Az ország határán állt a török az előző század derekától. De még majdnem száz év kellett ahhoz, hogy Tatán megjelenjenek a muzulmán hadak. Előttük (Mohács után) Zápolya és I. Ferdinánd hadai dúlták fel a várat. De az igazi istencsapást a török megjelenése jelentette.
Szinán Csausz történetíró feljegyezte az 1543. évi hadjárat történetét, s Tata pusztulását. Személyes tapasztalatait vetve papírra, hiszen hivatalos történetíró volt I. Szulejmán seregében.
„Kedden (augusztus 14-én) ismét divánt tartván, az elindulás dolgát beszélték meg, a szultáni sátor Tata felé, az ágyúkat szállító hajókon lévő ágyúkat Buda felé, a másik hajóhadat pedig több ágyúval szintén Tata felé küldték a Duna vizén. Pénteken reggel továbbment és a Tata nevű várnál állapodott meg (a padisah Őfelsége.) A nevezett várnak hitetlen bégje látván a világverő padisah megérkezését ilyen nagy pompával, elébe jött, arcát többi szolgáihoz hasonlóan a földhöz dörzsölte s mivel alázatosan könyörgött, megvédelmezésére embereket rendelt, ti. hogy a várban lévő gyaurokat senki se bántsa, a Jaja-basit elküldte embereivel, aki egy ideig ott őrködött, míg a benn lévő gyaurok rendbe szedték és egy helyre összehordták ingó javaikat. Midőn holmijaikat összegyűjtötték, Ulama béget adták melléjük és Komárom várig kísértettek, hogy a feslett erkölcsű gyaurokat útközben senki se bántalmazza és a nekik adott szabad elmeneteli jogukat ne sértse. A nevezett várból összesen 154 gyaur és három asszony jött ki, ezek voltak azok, akiket málháikkal szabadon eresztve az általuk kívánt helyig elkísértettek.
Azután elküldtetett a janicsár-aga az említett várban lévő fegyvereket és hadi anyagokat lefoglalni, aki az ott talált ágyúkat, puskákat, egyéb fegyvereket és lőport mind lefoglalta, azonkívül pedig ami élelmiszer-féle volt, a katonaság zsákmányára bocsátotta.
Rusztem pasa is megérkezett a vár lerombolására. Még azon este kihirdették a parancsot, de csak reggel, az első ima után eresztették rá a katonaságot, hogy pusztítsa el és tegye halommá, hogy a világvédő padisah őfelsége is megtekinthesse, érkezése után. A katonák pedig, miután a világvédő padisah a várhoz érkezett és megtekintette, olyan erővel s hévvel ragadták meg az ásókat, hogy egy perc alatt jó nagy részét a földdel egyenlővé tették.”
Ilyen szöveget idézve az embernek akaratlanul is eszébe jut, hogy mennyivel könnyebb pusztítani, mint építeni! De a pusztítást mégsem vihették teljesen végbe, s nem is maradt kezükön Tata, mert csakhamar visszavették s végvár lett, Komárom elővára. A végvári rendszer egyik ékessége.
Nézzünk még két esztendőt e vérzivataros időből.
Az első legyen 1556. A krónikás Forgách Ferenc:
„A német segélycsapatok Bécs felé indultak, de végül Komárom közelében táboroztak. A sereg vezetését ekkor Eck von Salm gróf győri kapitányra és Helfestainra bízták. Tata három mérföldre volt Komáromtól, uralkodókat gyönyörködtető kellemetessége miatt valamikor híres hely, melynek erősségét népes őrség védelmezte. Mivel közelsége, valamint a komáromiak és győriek állandó rajtaütései miatt útban volt, elhatározták, hogy megostromolják. Két napon át ágyúzták, és falait több helyen megnyitották, a harmadik napon heves rohamra indultak, győzött a katonák elszántsága és sokasága: mindenkit kardélre hánytak, de a mieink is sok vért vesztettek...”
Szulejmán 1566-ban Szigetvár ostromára indult. De mivel Tata és Veszprém elesett, s császári kézbe került, megtorolta a bajt, a veszteséget azzal, hogy megtette bűnbaknak Arszlánt, akit tikára megfojtott, a szultán parancsára. Vagyonát azonnal elkobozták, és útnak indították, mikor portyázó magyarok elfogták, s a pénzt, a ruhaneműt, a lovakat és foglyokat kótyevetyére bocsátották. Így fizettek ráadást a török hadaknak.
A másik év 1558. Ekkor újra jön a török.
A krónikás Forgách Ferenc írja:
„...az év elején Tata vára, ez a mindenben kellemetes és fényes hely, míg Buda állott, a régebbi királyok gyönyörűsége, minden nehézség nélkül az ellenség kezére jutott. Tudniillik Eszéki Nagy János kapitány Komáromba ment a szükséges dolgok végett, az út pedig veszedelmes, cselvetésre alkalmas volt. Ezért minden lovasát magával vitte, csak gyalogosokat hagyott őrségül, akik aztán éjjel-nappal nyakalták a bort, és nem állítottak őrséget, mint kellett volna. Ez Hamza bég, a közeli Esztergom parancsnoka előtt nem maradhatott rejtve: csendben a falakhoz vonult, létrákat vitetett, és végül úgy hatolt be a várba, hogy senki nem vette észre. Akkor fogtak néhányan fegyvert, és próbáltak harcolni, mikor álmukban vagdosni kezdték őket. De az ellenség számban is, erőben is különbnek bizonyult: az őrség tagjait részben levágta, részben elfogta, a nagy fontosságú várat és a környező területet hatalmába kerítette.
Szulejmán szultán (mikor Ferdinánd tiltakozását jelentették, miközben követei útján a fegyverszünet megerősítéséről tárgyal vele, a nemzetközi jog létére ilyen sérelem éri) azt válaszolta, hogy ez nem az ő akaratából történt, mivel katonái olyan várat foglaltak el, amely őrség nélkül maradt, ezt Ferdinánd katonái is megtehetik ugyanilyen jogon, ugyanilyen módon. Nagy Jánost fogságra vetették Komáromban, kihallgatták s noha semmiféle csalárdságban nem találták bűnösnek, hanyagsága miatt mégis elítélték és június 15-én fejét vették...”
Néhány év múlva békekötéssel feloldották a hadakozást, Tatát újra megerősítették. Később váltakozó szerencsével folytak a harcok. A tatai véghely katonái sok kellemetlenséget okoztak a töröknek. Olyan hírük lett a tatai vitézeknek, hogy maga Balassi Bálint is megpályázta a várkapitányi tisztet, de sikertelenül.
Még néhány évszám a későbbiekből:
1594-ben Szinán pasa foglalta el.
1597-ben Pálffy Miklós főkapitány beveszi, majd újra a töröké és megint magyaroké.
Azután eltelik több mint száz év. Rákóczi szabadságharca. Ennek előtte már Tatára is kimondatott az ítélet a tatai vár lebontásáról, de a háborúskodás miatt minden maradt a régiben.
Rákóczi brigadérosa 1704-ben beveszi a tatai várat. Ám két esztendővel később már újra a császáriak vannak falai között. 1717-ben, a béke idején, Krapf József haditanácsos vásárolja meg, majd hamarosan túlad rajta és Esterházy-birtok lesz 1945-ig. Néha ezt-azt csináltak a várral, betömték árkait, új hidat készítettek, 1815-ben átalakítják, s a ma is látható nagy torony magába olvasztotta a kápolna falait.
A tatai vár mai állapotában is gyönyörű. Hogyha hozzágondoljuk valaha volt részeit, a Zsigmond- és a Mátyás-kori állapotot, ha elképzeljük az itt zajló előadásokat, muzsikás esteket, vadászatokat, akkor elénk áll a romok mögött felmagasodó egykori vár, a szépség, a szerelem, a kellemetesség és a gyönyörűség földi paradicsoma. Ennyi maradt mára a fényes múltból. És a krónikák lapjai.
Nem versenyezek a rég halott költővel, de ezt a néhány verssort idejegyzem, amit az idén írtam: