A 2005. esztendő a második világháború befejezésének hatvanadik évfordulóját is jelentette. Szerte a világban számos országban emlékeztek meg a XX. század eme tragikus, milliók életét követelő és a világ sorsának alakulását meghatározó mintegy hétéves időszak történéseiről. Történészek, politikusok, túlélők és emlékezők, szemtanúk és utódok keresték, kutatták az okokat a miértre, a hogyanra és a történések részleteire. Nem volt ez másként Magyarországon sem, ahol számos konferencia, kiállítás, televízió- és rádióműsor emlékeztetett az egykori eseményekre. A hazai tudományos igénnyel megrendezett konferenciák között is előkelő helyet foglalt el a Hadtörténeti Intézet és Múzeum által 2005. május 5-én és 6-án rendezett ülésszak, amely a meghívott külföldi előadók jóvoltából nemzetközi eseménnyé vált. A szervezők igyekeztek a konferencia előadásainak sorát úgy felépíteni, hogy a magyar, illetve a magyarországi események bemutatása egyben nemzetközi összehasonlításra is lehetőséget teremtsen. Politikai, katonapolitikai és kimondottan hadtörténeti témák váltogatták egymást a két napon. A nagyobb összefüggéseket elemző előadásokat kisebb, de a magyar szempontból fontos történéseket bemutatók követték.

S hogy az elhangzott előadások ne merüljenek a feledés homályába, a szervezők a Zrínyi Kiadóval összefogva kötetben is megjelentették azokat. A magyar könyvkiadás mai helyzetét ismerve nyugodtan állíthatjuk, hogy példás gyorsasággal. A szép kivitelű, fotókkal gazdagon és igényesen illusztrált könyv tizenhét szerző előadását és egy bevezető-köszöntő előadást tartalmaz, öt jól tagolt fejezetbe szerkesztve azokat. A szerkesztés Markó György érdeme és munkája. Aki a kezébe veszi a könyvet – amely méreténél fogva nem villamoson, autóbuszon, metrón vagy HÉV-en olvasható –, érdekes, tartalmas, egy-egy megállapításában vitára is ingerlő írásokat találhat abban.
A bevezető-köszöntő írás is mindjárt ilyen. Abban Holló József vezérőrnagy (azóta altábornagy – a szerk.) a nemzetközi konferenciának helyet biztosító intézmény, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója a XX. század két nagy világégését – az első és a második világháborút – egy, megszakítással két részletben megvívott háborúnak tekint. Hasonlóan vélekedik a kötetben található írásában Ravasz István is, aki ezen „elmélet” ötletgazdájának tekinthető – ezt egy korábbi könyvében fogalmazta meg –, és Holló Józseffel együtt „nagy háborúra” és „totális háborúra” osztja a két világháborút, amelyet egynek tekint.
Ezen elmélet érdekes vitát indukálhat, amely meghaladja egy szerény könyvismertetés kereteit, és gyaníthatóan még hosszú időt igényel, hogy a nemzetközi szakirodalom vitaalapnak tekintse, már csak azért is, mert az első és a második világháborút megvívó, egymással szemben álló felek között jelentős változás állt be 1914-hez viszonyítva.
A nagyobb elemző írások között Sipos Péter Magyarország második világháborúban betöltött szerepéről, Dombrády Lóránd a magyar katonapolitika alakulásáról tartott előadást, és ezek olvashatók most a kötetben is.
Sipos Péter elemzésével sok mindenben egyet lehet érteni, de például a magyar hadba lépéssel – a Szovjetunió ellen – kapcsolatban finoman érzékeltetett esetleges „német–magyar összeesküvés” érzékeltetése kissé meghaladottnak tűnik, hasonlóan a „fasiszta tengely” stb. kifejezések használatához.
A Szovjetunió elleni magyar hadba lépés kapcsán hasonló megfogalmazások olvashatók Nyina Vlagyimirovna Vasziljeva írásában is, amely sajátos „terméke” az 1960-as, 1970-es magyar és szovjet kutatási eredmények összegzésének és a frissebb eredményeknek. Ebben az írásban érhetők leginkább nyomon azok a mai magyar történetírásban már legfeljebb elfeledettnek tekinthető megállapítások, mint a magyar második világháborús részvétel „német etnikai” tábornoki okai, a szovjet felszabadítás stb. Az írás ettől eltekintve érdekes színfoltja a kötetnek. Jól érzékelhető benne a változó orosz – egykoron – szovjet (had)történetírás mindenkori állapota.
Ormos Mária, Borhi László, Varga E. László, Molnár Tamás, Bátonyi Gábor és Számvéber Norbert írásai a Magyarországgal kapcsolatos más országokban kialakult korabeli képet, a velünk való kapcsolatot mutatják be, hasznos információkat szolgáltatva német, olasz, brit, amerikai, lengyel, jugoszláv vonatkozásokban. Olyan érdekes kérdések merülnek fel ezen írásokban – elsősorban Borhi László és Bátonyi Gábor anyagára gondolok –, amelyek például a magyar kiugrás lehetőségeit elemzik a háború különböző szakaszaiban.
Illésfalvi Péter a magyar–román viszonyt elemezte előadásában és annak írásos változatában is, a két szomszédos ország XX. századi történelmének legkritikusabb időszakában (1940–1944). Írásának nagy érdeme, hogy hitelesen szól a területi viszszacsatolások, majd a visszatért területek ismételt román fennhatóság alá kerülése során elkövetett atrocitásokról. M. Szabó Miklós, Szabó Péter, Bonhardt Attila a magyar királyi honvédség egy-egy fegyvernemét, csapatnemét, illetve azok második világháború alatti működését mutatta be. Jól kapcsolódott ezen írásokhoz Szabó József összeállítása, amely a második világháború időszakának magyar erődrendszereit, megerősített védelmi vonalait tekintette át.

Érdekes írás Bíró Andoré, aki a szovjet-orosz (had)történeti irodalom nem köny- nyen áttekinthető írásaiból „szemezgetve” mutatja be azt a változást, amely egykori szovjet, immáron orosz és ukrán második világháborús irodalomban érzékelhető. Bíró Andor utal az egymással is vitázó szerzőkre, illetve az eltérő álláspontokra, rávilágítva egyben arra is, hogy milyen változást hozott ezen a téren a volt szovjet birodalom felbomlása, a kutatási lehetőségek bővülése és szabadsága.
Bognár Zalán és Ravasz István írásaiban a második világháborús magyar emberveszteségről ír. Az előbbi szerző kitér az ún. malenkij robot kérdésére is, míg Ravasz István bemutatja azt a folyamatot, amely elvezetett odáig, hogy ma már a második világháború hősi halottainak és áldozatainak emlékművei vannak Magyarországon és a határainkon kívül, elsősorban Oroszországban. A konferencián elhangzott előadások kötetbe gyűjtése szerencsés dolog volt, és azok jól példázzák a második világháborús magyar szerepvállalással foglalkozó kutatások jelenlegi helyzetét.
Amint az ismertetés elején már jeleztem, szép kiállítású, jól tagolt kötet állt öszsze, jó nevű és felkészültségű kutatók írásait közreadva. Hasznos lett volna azonban legalább egy idegen nyelvű tartalomjegyzék, vagy rövid idegen nyelvű rezümé a kötetben. Ez a magyarul nem tudó kutatók számára némi eligazítást adhatott volna egy-egy kérdéskör irodalmának „gyarapításához”. A szerkesztés során fontos lett volna a különböző írásokban nem egységesen használt kifejezések „standartizálása”. A Honvéd Vezérkar főnöke mindenütt az kell, hogy legyen. A magyar, német stb. jelző nem a hadsereg, hadtest stb. után, hanem az előtt áll, így: német 6. hadsereg, magyar IX. hadtest. A nem magyar nyelvű irodalomból fordított kifejezéseket célszerű lett volna kontrollálni. Ismereteim szerint a magyar közigazgatásban nem volt főispánhelyettes – nyilván az alispánról van szó –, tudtommal Graziani nem francia, hanem olasz tábornok volt, egy időben az olasz haderő vezérkarának főnöke, illetve hadügyminiszter is. Magyar Királyi Honvédség helyett nem lehet hadsereget használni – utóbbi a legmagasabb szervezésű seregtest! – „Kiváltására” a haderő felel meg, úgy ahogy.
Számos apró elírást, vitára ingerlő megállapítást lehetne még megemlíteni – pl. az orosz kolléganő írásában a kassai bombatámadás kapcsán emlegetett Putyilov-gyári bombák maradványait – vagy a Szombathelyi Ferenc helyett használt Szerdahelyi Ferencet, a bevezető-köszöntő írásban a „terminus technicus” helyett leírt terminus technikusokat, de ezek mind olyan apróságok, amelyek értő, odafigyelő szerkesztéssel kiküszöbölhetőek lettek volna, s talán lesznek is egy esetleges következő kiadásban, mert a kötet könnyen a keresett könyvek kategóriájába kerülhet.
Háború, hadsereg, összeomlás. Magyar politika, katonapolitika a második világháborúban. Szerkesztette: Markó György. Budapest (2005) Zrínyi Kiadó, 223. old.

Mi célunk az életben? A kérdésre természetesen életkor és élethelyzet függvényében sokfajta választ kaphatunk. Egy középiskolás szótárában a vezető helyen talán a zene, a jó társaság található, a komolyabbakéban esetleg a továbbtanulás és a párválasztás áll az első helyen.
A felnőtt, családos emberek azonban többnyire egyetértenek abban, hogy a legfőbb cél a gyermek(ek) felnevelése, taníttatása, életkezdésük megkönnyítése. A felelős szülők többsége összes többi célját ennek rendeli alá. Ennek szem előtt tartásával vált munkahelyet, hogy több legyen a havi bevétel. Ezért vállal másodállást, ezért tagad meg magától utazást, pihenést, kikapcsolódást.
Hiszen a gyereknek élelemre, ruhára, taníttatásra van szüksége, az egyetem és a családalapítás egy vagyonba kerül, nem is beszélve arról, ha esetleg a lakáshoz jutásban is segíteni akarunk neki.
Pedig a gyermek felneveléséhez nem elég a pénz. Ahhoz a szülő is kell. Hogy a szülő meg is érje, hogy a gyermeke felnő, néha kikapcsolódásra, utazásra is szüksége lehet.
Így hát nem árt felsorolni céljaink között a regenerálódást, a pihenést, a rekreációt! Sokan vannak, akiknek sikerült megteremteni a gyermek számára az anyagi feltételeket. Aztán egyszer csak eljönnek a nyugdíjas évek, és kiderül, ha a nyugdíjból akarunk megélni, valamiről le kell mondanunk, amihez eddig egészen jól hozzászoktunk. Aki már igen közel áll a nyugállományba vonuláshoz, bizonyára kiszámította, mekkora lesz a jövedelemkiesése. Arról nem is beszélve, hogy a későbbi idők nyugdíjasainak még kilátástalanabb a helyzete. Hiszen egyre csökken a népesség, egyre kevesebben lesznek, akiknek befizetéseiből az állam finanszírozni tudja a hosszabb ideig élők nyugdíját.
Tehát soroljuk nyugodtan az ember aktív életének célkitűzései közé saját magunkról való gondoskodást is.
Fel vagyunk készülve minderre? Valljuk be, a legtöbb magyar ember nincs. Hogyan is lehet felkészülni olyan kiadásokra, amelyekhez nem áll rendelkezésünkre anyagi fedezet?
Az ám, de vajon miért nem áll rendelkezésre fedezet? Hiszen a gyermek születésétől számítva évtizedek telnek el addig, amíg szükség lehet a valóban nagyobb kiadásokra, s pályánk során hasonló hosszú időnk van arra, hogy nyugdíjas éveinkről gondoskodjunk.
A legnagyobb baj az, hogy a legtöbb honfitársunk nem készít hosszú távú terveket. Életünk fontosabb céljait is többnyire csak ösztönösen követjük. Mi hát a teendő?
A célok megfogalmazása után tervet kell készítenünk. Méghozzá pénzügyi tervet.
A célokhoz hozzá kell rendelnünk a várható anyagi kiadásokat. Ma még kevesek előtt ismert módszerekkel havi harminc-negyven ezer forint megtakarításából 10-20 év alatt több tízmillió forintos vagyonra tehetünk szert.