Természetesen mindkét háború olyan hatalmas volt, amelynek akár egyetlen témára vonatkozó kis részletet is lehetetlen kiemelni, bővebben tárgyalni. Hiszen csak a német megszállást követően, a szovjet ipar és a mezőgazdaság erőinek és eszközeinek Uralon túlra történő áttelepítése, amelyre jelen írásban csak utalunk, példa nélküli és olyan hatalmas méretű volt, amelynek bemutatásához több kötetre lenne szükség. Az USA százmilliárd dollár értékű segélyezési programja a szövetségesek részére a Lend Laese Act is olyan éveken át tartó létkérdést jelentő folyamat volt, amelyet itt és most, kötetek helyett, az anyagban csak megemlíthetük.
Jelen írásban a legfontosabb gazdasági, hadigazdálkodási folyamatok országonkénti bemutatásával, a főbb összefüggések kiemelésével igyekszem a két világháború egyik igen fontos, talán mindent eldöntő eleméről, a hadigazdálkodásról, a múlt tükrében, viszonylag hű, reális képet adni. A forrásokat tekintve a szerző nem tett mást, mint a rendelkezésére álló, főként külföldi szakirodalomból kiszűrte a vizsgált témára vonatkozó főbb gondolatokat. Azokat, majd a főbb jellemzőket kiemelve kisebb csokrokba kötve átnyújtotta az olvasónak.
Úgy gondolom, az eddigi háborúk, különösen a két világháború főbb tapasztalatai, tanúságai időtállóak, a jelenre és a jövőre hasznos ismereteket adhatnak. Nem haszontalan tehát a jelenben sem a figyelem felhívása e fontos tapasztalati tényekre. Hiszen aki a múltat nem vizsgálja, nem merít belőle, az nem tud, nem tudhat helyesen dönteni a jelenben és a jövőben sem. Ezek után nézzük, mi jellemezte főbb vonalakban a nagy háborúkban részt vett, legjelentősebb hadviselő felek háborús gazdálkodását.

A HÁBORÚS GAZDÁLKODÁS FŐBB
JELLEMZŐI AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN

Az első világháború volt az első olyan fegyveres küzdelem, amelyben a „teljes gazdaság teljesítőképessége” döntő jelentőségű volt a hadvezetés sikere szempontjából.
Azonban nemcsak a haditechnikai eszközök, fegyverek, lőszerek termelése, biztosítása volt döntő, hanem a háborús jelentőségű, vagy még annál is fontosabb hátország, a haza ellátása is.
Az alábbi összehasonlító elemzés az első világháború főbb résztvevőinek, Franciaország, Nagy-Britannia, a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia háborús gazdálkodását, azok főbb jellemzőit vizsgálja.

Franciaország

A francia gazdaság a német bevonulás miatt rendkívül nehéz helyzetbe került, mivel tíz, gazdaságilag legfontosabb tartománya napok alatt romba dőlt. Ehhez jött még az ipari szakmunkások zömének behívása, ezért a kormány a még megmaradt hadiipar gyors helyreállítását, kiépítését rendelte el. Ezt elősegítette a bankok, a vezető ipari és vasúttársaságok szoros együttműködése. A legszükségesebb munkaerő toborzásához meghatározó volt a megfelelő összehangolódás a hadügyminisztériumban 1916-ban újonnan felállított fegyverkezési titkárság és a megfelelő minisztériumok, valamint a szakszervezetek között a hadiiparban foglalkoztatottak, a nők, a fiatalkorúak és a gyarmatokról behozott munkások létszámának emeléséhez. Valamennyi munkavédelmi előírást hatályon kívül helyeztek, egyidejűleg büntetés terhe mellett felfüggesztették a sztrájkjogot. Jóval nagyobb fokú volt ugyan a munkaerő kihasználtsága, ezt azonban a minimálbéren felül, a döntéshozó testületek bevonásával ellentételezték.
A francia hadiipar 1914-ben még túlnyomó részben állami kézben összpontosult, a magánszektor azonban a háború során folyamatosan növelte részesedését és a háború végén már a hadiiparban dolgozók 82%-át foglalkoztatta.
A hadiiparhoz hasonlóan állami ellenőrzés alá helyezték a fogyasztási javak és az élelmiszerek termelését is. A lakosság szenvedései az élelmiszerellátás területén – a vetésterület jelentős csökkenése, a behívások és rekvirálások következtében – a Mezőgazdasági Minisztérium fáradozásai ellenére sem csökkentek. A kormánynak azonban – a gyarmatokról és az USA-ból származó élelmiszerimporttal, állami ellenőrzéssel és az 1917-től bevezetett racionalizálással – sikerült a rendelkezésre álló élelmiszert úgy elosztania, hogy sem az éhség, sem a nyomor nem tudott eluralkodni az országban.
Összességében a francia gazdaságnak a kezdeti igen nehéz helyzetét követően sikerült viszonylag jó ellátást biztosítani, megfelelő egyensúlyt teremtve a hadiipari termelés és a lakosság ellátása között.

Nagy-Britannia

Már a háború megkezdésekor bebizonyosodott, hogy Nagy-Britannia gazdasága a háborús gazdálkodás problémáinak a megoldására nem volt megfelelően felkészülve. Ott volt mindjárt a tavasszal fellépő lőszerválság, melynek negatív hatásai a hatékonyabb háborús vezetés és gazdálkodás már korábban felemelt követelményei ellenére mind határozottabban jelentkeztek.
A kormány Lloyd George vezetésével ez okból két fő cél elérését határozta meg. Először: a liberális társadalompolitikai alapelvektől való elfordulást és egy az élelmiszerellátást, a munkát, a polgári szolgálatot, a hajózást, a légi közlekedést és a gazdaságot átfogó minisztérium felállítását, amely megfelel a korszerű háború viszonyai között az időben történő mozgósítás követelményeinek. Másodszor: a polgári kontroll érvényesítését a katonai műveletek tervezése, előkészítése és végrehajtása során.
A fenti célok eléréséhez a háborús gazdálkodásra való áttéréshez szükséges átszervezés alapelemét egy centralizált kormányzati felelősségű, állandó, a napi háborús politikát irányító testület, a „War Cabinet” (háborús kabinet) létrehozása képezte. Az ország csak ezekkel az intézkedésekkel kerülhetett abba a helyzetbe, hogy a folyamatosan növekvő kihívásokra képes legyen megfelelően reagálni.
Az első komoly problémát a hadiiparban dolgozók hiánya jelentette, amelyet a dolgozók hadseregbe történt behívása, valamint az érvényben lévő munkajogi szabályok idéztek elő. A helyzet csak 1915-ben enyhült, amikor a bértárgyaló fél és a kincstári kormányhivatal kialkudott megállapodásainak eredményeként lehetővé vált, hogy a vállalatok szakképzetlen női és férfi munkaerőt alkalmazzanak. Ellenszolgáltatásként megengedték a szakszervezeteknek a vállalaton belül a háborús nyerészkedők szavatolt ellenőrzését. Ezt a szerződést a Munition of War Act. emelte törvényerőre. Az eddigi intézkedések kiegészítéseként a munkásokat kényszerrel kötelezték a hadiipari üzembe történő maradásra. Csak akkor hagyhatták el az üzemet, ha záróvizsgát tettek és képesítő oklevelet kaptak, máskülönben hatheti munkától való eltiltással kellett számolniuk. Ezekkel az intézkedésekkel sikerült a munkaerő-potenciált hatékonyan kihasználni.
Szervezési vonatkozásban a minisztérium három úton haladt. Először: új termelési helyeket létesítettek, másodszor: a meglévő fegyvergyárakat – „Vickers” és „Armstrong” – korszerűsítették, és harmadszor: sikerült a polgári termékek gyártására specializált vállalatokat, megfelelő átszervezéssel, részben hadianyag-termelésre is átállítani.
Jóllehet a Munition of War Act.-tal sikerült a hadiipart állami ellenőrzés alatt tartani, az állami hatóság tevékenysége azonban inkább csak a koordinálásra és a túlzott profitszerzés ellenőrzésére szolgált. Csak 1917-ben sikerült a megcélzott hadiipari profitot komolyan megadóztatni, mivel az eddigi „háborús nyereség vezérlése” többnyire csak az „árakra” ügyelt.
A lakosság élelmiszerrel és fogyasztási javakkal történő ellátását nem tudták ugyan a háború előtti szinten tartani, lényegében azonban biztosították, még akkor is, ha a magánfogyasztás mintegy 20%-kal visszaesett, amelyből egyedül az államilag korlátozott alkoholfogyasztásra 7% jutott. A brit élelmiszerimport a háború folyamán mintegy 1/3-dal visszaesett. Ezt a belső agrártermelés fokozásával sikerült kiegyenlíteni úgy, hogy csak 1917-ben lépett fel élelmiszerhiány, amire racionalizálással és árellenőrzéssel reagáltak. Ezenkívül a Mezőgazdasági Minisztérium a háború végéig a teljes élelmiszerellátás 85%-át monopolizálta, amelynél a minisztérium, a katonai ellenállás ellenére, érvényesítette a katonai ellátás ellenőrzését is.
Összességében a brit hadigazdálkodásnak is sikerült jó egyensúlyt biztosítania a fegyveres erők és a lakosság ellátása terén.

Német Birodalom

A Német Birodalom is a többi országhoz hasonlóan háborús gazdálkodás nélkül lépett be a háborúba. A birodalom a 19. század végére gazdaságilag felemelkedőben volt. Gazdasága azonban nyersanyagfüggő volt, különösképpen függött a tengeri szállítási útvonalaktól. A brit haditengerészet ezek támadásával próbálta már a háború elején akadályozni a német tengeri szállításokat. Csak amikor a britek már tengeri blokádot alkalmaztak, határozták el egy hadianyagellátó osztály felállítását, amelynek feladata az elfoglalt, megszállt területeken lévő nyersanyagok hasznosítása és a hiánygazdálkodás szabályozása volt. Csak 1916-ban, amikor a gyors győzelem elérése már illúzióvá vált, indították be az ún. Hindenburg Programot a hadsereg számára történő hadianyagok termelésére. Ez a program a hadianyag-termelésben meg tudott felelni a politika elsőbbségének, az állam szabályozó szerepét azonban nem tudta megoldani, így a termelés bővítése, kiterjesztése továbbra is koordinálatlan maradt. Ennek ellenére a háború végéig képes volt a csapatok ellátását messzemenően biztosítani.
A Hindenburg Program kiegészítéseként szabályozták a munkaerő alkalmazását is. Ezenkívül a 17–60 év közötti munkaképes férfiak számára bevezették a kötelező hátországi segédszolgálat ellátására vonatkozó törvényt. A nők munkakötelezettségének törvények által történő előírásáról folyt ugyan vita a parlamentben, az erre vonatkozó elgondolás azonban nem kapta meg a szükséges többséget. A női munkaerő azonban ennek ellenére mennyiségileg, továbbra is, kisebb-nagyobb mértékben ugyan, de jelentős szerepet játszott a hadiiparban. Hasonlóképpen sikerült a parlamentben a szakszervezeti frakciónak is jelentős eredményeket elérni a különböző kényszerintézkedések mérséklése érdekében. Ezek vonatkoztak mindenekelőtt a munkahelyek változtatásának lehetőségére és a szakszervezetek képviseletére az üzemekben. A mintegy 2 millió hadifogoly alkalmazása az iparban és a mezőgazdaságban jelentős szerepet játszott a munkaerőpiac területén. Az élelmiszer-gazdálkodás nagy problémával küszködött, miután a katonai rekvirálások, a parasztok katonának történő behívása, valamint takarmányból és műtrágyából való importfüggőség miatt a termelés 30-40%-kal csökkent. Az egyre emelkedő élelmiszerárak miatt az árellenőrzésben keresték a megoldást. Összességében azonban az élelmiszerek árellenőrzésére vonatkozó intézkedések kevésbé voltak hatékonyak, ezért 1916-ban felállították a Háborús Élelmiszer-gazdálkodási Hivatalt, amely centralizálta az élelmiszer-gazdálkodást. Miután azonban a Hindenburg Program szigorú elsőbbséget biztosított a hadiipari termelésnek, az élelmiszerprogram háttérbe szorult. A feketekereskedelem és a csempészés napirenden volt, sőt napi jelentőségűvé vált. A feketepiac működése a háború során végig megengedett volt, mivel figyelembe véve a terméshozamok nem elégséges, állandóan csökkenő mennyiségét, a lakosság ellátása enélkül még rosszabb lett volna. Az élelmiszer-gazdálkodás alacsony hatásfoka 1916–1917-ben az ún. „káposzta-répa télhez” vezetett, emiatt igen sok német család éhezett és szenvedett az éhínségtől.
A háború folyamán az élelmiszerek és fogyasztási javak növekvő hiánya, ennek következtében a reálbér elértéktelenedése miatt megkezdődött a középszintű társadalmi réteg, a polgárság elszegényedése. A pénz elértéktelenedése miatt már a feketepiacon sem tudták a többszörös árak miatt megvenni a szükséges árukat. A hivatalosan megállapított élelmiszer-fejadag a világháború második felében már csak töredéke volt a békeszükségletnek és ezt a csökkenő tendenciát többé már nem lehetett megfordítani, sőt még megállítani sem.
A háborús gazdálkodás terén az állami vezetés által elkövetett hibák elsősorban a lakosság nélkülözéséhez vezettek. A rossz háborús gazdálkodás azonban a középréteg, polgárság lesüllyedéséhez, a háborús társadalom kétpólusú – egy háborús párti gazdag és egy háborúellenes szegény – társadalom kialakulásához vezetett.
A háborús gazdálkodás szervezési hibái voltak jórészben okozói ennek a gyúlékony helyzetnek a létrejöttéért és vezettek végül forradalmi helyzet kialakulásához, a háború elvesztéséhez, Németország összeomlásához.

Osztrák–Magyar Monarchia (Ausztria–Magyarország)

Arra a kérdésre, hogyan nézett ki Ausztria–Magyarország gazdasága a század-fordulón, a legtöbb kutató sötét képet fest. Ez azonban csak akkor reális, ha Ausztria–Magyarországot a Német Birodalommal, Nagy-Britanniával és Franciaországgal hasonlítjuk össze. A várható közvetlen ellenfelekkel, Olaszországgal és Oroszországgal való összehasonlítás már kedvezőbb képet fest Ausztria–Magyarországról, legalábbis ami az iparosítás fokát, valamint az egy főre jutó jövedelmet illeti. Jóllehet a nyersanyaghiány jellemző volt, ez azonban nem jelentett leküzdhetetlen akadályt az iparosítás előrelendítésében.

A Monarchia egyik figyelemre méltó hiányossága a háború előtti időben a nem megfelelő szállítókapacitás volt. Így pl. a vasúthálózat hossza, illetve sűrűsége csak egyharmada volt a német vasúthálózatnak. Mint ahogy Európa valamennyi államában, így Ausztria–Magyarországon is a háború előtt az állam beavatkozott a magánipari vállalkozásokba. Ennek ellenére mégis jelentős akadályai voltak egy központosított háborús erőfeszítésnek az egyedülálló dualisztikus rendszerű Monarchiában. Így például Magyarország, amely a Monarchiában minden centralizációs törekvéssel szemben bizalmatlan volt, elérte, hogy saját független háborús szervezete legyen.
Mivel Ausztria–Magyarország nem számított hosszú háborúra, nem hozott létre magas szintű háborús szervezeteket sem. A háború kitörésekor a Monarchiának még nem volt hadigazdálkodási terve. Egyrészt mert rövid ideig tartó, gyors lefolyású háborúra készült, másrészt gazdasági berendezkedése nem tette lehetővé a polgári termelés csökkentése nélkül a haditermelésre való áttérést. Csak az 1914-ben elszenvedett súlyos katonai vereségek után kezdtek hozzá a haderő ellátását biztosító fontosabb gyárak, üzemek katonai felügyelet alá helyezéséhez. 1914 után német mintára megkezdték a nyersanyag-gazdálkodás háborús viszonyoknak megfelelő felhasználását. Ez tulajdonképpen egy „egységesen irányított” gazdálkodást jelentett a nyersanyagtól a késztermékig, amellyel biztosítani lehetett a katonai és polgári szükséglet ellátását.
A háború első éve megváltoztatta az ország gazdasági életét. A polgári fogyasztás számottevően csökkent, mert közel kétmillió bevonult katona kiesett a polgári fogyasztásból, de a hátországban kenyérkereső nélkül maradt családok fogyasztása is a létminimumra esett vissza.
A katonai veszteségek sürgették a gazdaság militarizálását. 1915-ben elkezdték a készletek összeírását és zárolását. A hadigazdaság megszervezése azonban nem ment simán. A vállalkozók, gyártulajdonosok, hadiszállítók a gyors meggazdagodás lehetősége érdekében igyekeztek kijátszani a hatóságokat. A gyárosoknak, nagybankoknak és a nagybirtokosoknak viszont kitűnő üzletet jelentett a háború. A nagybankok emelték alaptőkéjüket, a gyárosok bővítették üzemeiket. Például az első három évben a csepeli Weiss Manfréd gyár másfél milliárd korona értékű árut szállított az államnak és ennek következtében 15 millió koronáról 35 millió koronára emelte alaptőkéjét és jelentősen bővítette a gyárat is. A földbirtokosok megszabadultak minden adósságuktól, emelkedett a föld ára és az állam olcsó munkaerőt biztosított számukra.
A fogyasztási javak, ezen belül is az élelmiszeripari termékek, a textilipar és a papíripar területén drasztikus volt a termékkiesés, a nehézipar termelése szinten tudott maradni, a vas- és acélipari termékek gyártását fokozni is tudták. Kritikus volt a helyzet a színes fémek területén. Ezek között az alumínium volt a legfontosabb, amelyet azonban Ausztria–Magyarország saját bauxitlelőhelyeivel a saját és német igényeket is messzemenően ki tudta elégíteni. A háború folyamán jelentős a kőszén hiánya is, amelynek 1/3-át importból kellett biztosítani. A Monarchia vas- és acéltermelése az utolsó békeév termeléséhez viszonyítva 1917-ben 88%-ra esett vissza. Ebből következően a hadianyag-utánpótlás és a felszerelés is hiányos volt. A hadsereg már 1915-ben lőszerhiánnyal küszködött. Nem volt jobb a helyzet a gépkocsik, ruházati cikkek és egyéb felszerelések utánpótlásában sem.
A tüzelőanyag-hiányt azonban főként a szervezetlen elosztási rendszer, a mozdonyok hiánya és a vagonok nagy állásideje idézte elő. A vasúthálózati rendszer hibája ennélfogva jelentősen hozzájárult a katonai és gazdasági összeomláshoz.
A tulajdonképpeni hadi-, különösen a fegyvergyártásban az ipar jelentősen kibővítette kapacitását, új üzemeket létesített és ez vonatkozott a beszállítókra is. Jelentősen növekedett a repülőgép- és gépkocsigyártás a háború folyamán, pl. míg 1914-ben 1400 dolgozó 70 db repülőgépet, 1918-ban 14 000 dolgozó már 2378 repülőgépet gyártott.
A mezőgazdaság egyik első problémáját a mezőgazdasági dolgozók hadseregbe történő behívása jelentette. Ezt a munkaerőhiányt csak a hadifoglyok munkájával lehetett enyhíteni. A háború utolsó esztendejében militarizálták a mezőgazdaságot is. A hadvezetőség a különböző hadtápalakulatokban és pótkeretekben szolgálatot teljesítő mezőgazdasági munkásokat ingyen bocsátotta a földbirtokosok rendelkezésére.
A lakosság élelmiszerrel való ellátását azonban a nemzetiségi ellentétek is befolyásolták. A hagyományos mezőgazdasági területek Morvaországban és Csehországban nem voltak túlságosan nagyok és Magyarország is kevesebbet szállított Ausztriába a korábbiakhoz képest. A bevonulások miatt nagy munkaerőhiánnyal küzdő, erősen lecsökkent mezőgazdaságnak kellett élelmiszerrel ellátni a haderőt, de a belső, erősen korlátozott fogyasztást is, ezenkívül Ausztria ipari vidékeit, és hússal zsírral Németországot. Ez csak a legkegyetlenebb begyűjtések árán volt lehetséges. A háború utolsó évében már a cséplőgépnél lefoglaltatta a kormány a termést.
A termelők az állatállomány csökkentésében látták a megoldást a gabonatermelés csökkenésével szemben. Az élelmiszerhiányra az állam racionalizálással válaszolt, így 1915-ben bevezették a kenyérjegyet és a gabonával kapcsolatosan elrendelték a kényszergazdálkodás bevezetését. A hadigazdálkodás kényszerítő eszközei: a racionalizálás és az árszabályozás álltak ellen az árdrágításnak, zugkereskedelemnek, a pánikszerű felvásárlásnak, határfosztogatásnak és a csempészésnek. A spekuláció és az üzérkedés rövidesen hatalmas méreteket öltött. A kormány szinte tehetetlen volt a spekulációval szemben, sőt felemás intézkedéseivel még maga is gerjesztette, mivel az élelmiszerjegyeket bevezette ugyan, de az élelmiszer feketepiacra való kerülését nem akadályozta meg. 1916 telén már súlyos helyzetet teremtett a nyersanyag- és élelmiszerhiány. A gabona-, hús- és tejtermelés évről évre csökkent. 1915–16-ban a gabonatermelés a korábbi évek termelésének csak a kétharmadát érte el. 1917-ben a Monarchiában az élelmiszer-ellátás már katasztrofális volt. Bécsben és az ipari körzetekben valóságos éhínség uralkodott. A katonaság élelmezése is fokozatosan romlott. A katonák számára készült kenyeret is főként kukoricalisztből sütötték. Románia megszállását követően az onnan behozott gabona valamit enyhített ugyan a helyzeten, de az 1918-as rossz termés teljes élelmezési kimerüléshez vezetett volna, ha közben nem ér véget a háború. Hasonló volt a helyzet az alapvető ipari nyersanyagok termelése terén is. 1917-ben vissza kellett nyúlni a pótélelmiszerekhez. Nemcsak az élelmiszerekkel kellett azonban takarékoskodni, sok más területen is be kellett érni pótanyagokkal ( bőr, szappan stb). A legsúlyosabb eseményt az utolsó háborús év hozta a kenyéradagok drasztikus, a normál fejadag 1260 grammról 630-ra, a nehéz fizikai munkásoknak 2240 grammról 1120 grammra való csökkentésével. Végezetül néhány gondolatot a munkaerőpiac helyzetéről és a háború alatti szociális viszonyokról: A háború megerősítette a nők pozícióját. Valamennyi ipari ágazatban a hiányt, amely a férfiak behívása miatt jelentkezett, nőkkel pótolták. Így pl. a lőszergyárakban dolgozók közel 50%-a nő volt, és 1917-ben Alsó-Ausztriában és Bécsben már a munkás-balesetbiztosítás 73%-át női dolgozókra kötötték.
Az infláció és ezzel összefüggésben az állandóan emelkedő megélhetési költségek miatt sűrűsödtek a sztrájkok és növekedett a dolgozó tömegek nyugtalansága. A sztrájkolókat vagy a sztrájkra felhívókat a legsúlyosabban büntették. A legenyhébb büntetésnek a frontra küldés számított. Újra bevezették a 60 órás munkaidőt, nem fizették a túlórákat, széles körben alkalmazták a gyermekmunkát. Mindezekhez hozzájárult a hatalmas tömegek migrációja a Monarchián belül, ami a lakáshelyzetet, lakhatási körülményeket nagyon megterhelte (pl. Bécs lakossága 2,2 millióra növekedett).
Összességében megállapítható, hogy Ausztria–Magyarország a Német Birodalomhoz hasonlóan nem volt képes háborús gazdálkodását úgy szervezni, hogy a hátország nélkülözéseit, szenvedéseit enyhíteni tudta volna. A háborús nyomor, a politikai és közigazgatási önkény a tömegeket fokozatosan a háború ellen fordította. Amíg a hadsereg valamennyi fronton állta a sarat, a Monarchia – elsősorban a gazdaságtalan, nem hatékony, rosszul szervezett háborús gazdálkodás miatt – összeomlott.

Következtetések

Egy hosszú háborúra történő viszonylag késői és csekély hatékonyságú felkészülés ellenére mind a négy ország, a kezdeti nehézségek után, a csapatok fronton való ellátására viszonylag gyorsan olyan helyzetbe került, hogy fegyveres erőit a szükséges fegyverekkel és lőszerrel el tudta látni. (Lásd ehhez a táblázatot, amely a vizsgált hadviselő országok hadiipari teljesítményét jelzi a háború folyamán bizonyos meghatározott fegyverek vonatkozásában.)
Más volt a helyzet a polgári szükségletet termelő ipar esetében, mivel azt szükségszerűen a hadiipar termelési kapacitására és munkaerejére kellett építeni. Lényegesebb jelentősége egy működő hadigazdálkodásnak volt, amely a nyersanyag célszerű elosztásával, a munkaerő helyes alkalmazásával és jó szállítási rendszerével uralkodni tud a szociális feszültségek fölött, mindenekelőtt a hátországban és az élelmiszergazdaságban. Végeredményben a német és az osztrák–magyar hadigazdálkodás a brit és francia hadigazdálkodáshoz képest nem volt abban a helyzetben, hogy a lakosság ellátását elviselhető színvonalon tartsa. Miközben az atlanthatalmaknál egy polgári katonai döntőközpont a hadigazdálkodás viszonyai között irányított és az államon belüli együttműködés is zökkenőmentesen működött, addig Ausztria–Magyarország dualizmusában, a Német Birodalomban számos egymással konkuráló hatalmi központ és a két hatalom közti hiányos együttműködés is akadályát képezte a háborús gazdálkodás hatékonyságának és gazdaságosságának. Végül is ez a fajta „fejlődés” valamennyi rendelkezésre álló nyersanyag extrém kiaknázásához, végeredményben katonai vereséghez, politikai-szociális forradalomhoz, teljes összeomláshoz vezetett.

Háborús gazdálkodások a második világháborúban

Az első világháború utáni békeszerződések egyebek között tervbe vették a legyőzött államok szinte teljes lefegyverzését, leszerelését és az új határok megszilárdítását. Mivel a győztes államok Németország újra történő megerősödését, illetve annak lehetőségét is mindenáron meg akarták akadályozni, mindenekelőtt a legyőzött államok gazdasági erejének leépítésében voltak érdekelve. Ez egyrészt az ipari területek elfoglalása, másrészt a nyersanyagbázis elvonása révén sikerült.
Németország a háború után nemcsak gyarmatait vesztette el, hanem szénvagyonának harmadát, cinkvagyonának kétharmadát, vasérc-lelőhelyeinek háromnegyedét, elvesztette továbbá néhány fontos stratégiai nyersanyagnak – mint kőolaj, mangán, wolfram, krómérc, nikkel, molibdén, vanádium, bauxit, kaucsuk – a világtermelés több mint 1%-át. A békeszerződések az első világháború után lerakták az alapkövét a második világháború kialakulásának.
Mindezek után vizsgáljuk meg a második világháborúban részt vett legjelentősebb államok hadigazdálkodásának kialakulását.

Nagy-Britannia

Nagy-Britannia sem katonai, sem gazdasági téren nem volt felkészülve a második világháborúra. Az első világháború nagy sebet ütött a birodalmon, amely a két világháború közötti időszakban csak fegyveres erői fejlesztésének, felszerelésének elhanyagolásával volt gyógyítható. Csak 1936-ban – az Admiralitás vészjósló előrejelzései alapján – gondoltak az „egykori katonai erőre”. Ezek elsősorban a haditengerészet és a légierő fejlesztésére, felszerelésére, valamint új hadiipar üzemek létesítésére vonatkozó tervek voltak és 1938-ban a védelmi kiadásokat 80%-kal megemelték.
Nagy-Britannia előtt világos volt, hogy az elkövetkezendő háborút csak a Brit Birodalom teljes nyersanyagforrásainak bevetésével, valamint az USA segítségével nyerheti meg. Ehhez a hadi és kereskedelmi flotta alkalmazási képességének hatalmas jelentősége volt, mivel Nagy-Britannia alapvetően nyersanyagszegény ország volt és élelmiszer-szükségletét is nagyrészt importból biztosította.
A brit hadiipar számára a legnehezebb az 1942-es év volt, amikor Japán hatalmas sikereket ért el Délkelet-Ázsiában, valamint a német tengeralattjáró-flotta kereskedelmi hajókat pusztító sikerei következtében kritikus nyersanyaghiány lépett fel, és maga az USA is egyre több nyersanyagot igényelt saját maga számára. A lap a német sikerek lecsengése után kezdett valamelyest fordulni, és az USA és Nagy-Britannia között megkötött Raw Material Board (kombinált nyersanyagszállítási szerződés) is kezdte jótékony hatását kifejteni. Ennek következtében újra sikerült a szükséges nyersanyaghoz való hozzájutás, elsősorban a hajóépítés és azután a bombázó repülőgépek gyártásához.
A brit gazdaság a háború során abban a helyzetben volt, hogy megközelítően képes volt a munkaerő létszámát és színvonalát a szükséges mértékben megtartani, ugyanakkor lényegesen növelni tudta a katonák számát is. Ez mindenekelőtt a női munkaerő növelése és a napi munkaidő meghosszabbítása révén volt lehetséges.
A lakosság mezőgazdasági termékekkel való ellátásában az ország erősen importfüggő volt.1 Ezért 1939-ben javasolták a hazai termelés növelését a szántóterületeknek, a gabonafélék vetésterületének növelése, a termelékenység fokozása, az állatállomány (nagy takarmányigény miatti) bizonyos mérvű csökkentése révén. Mindezen intézkedések, racionalizálással összekötve, az élelmiszerellátás viszonylag magas színvonalát biztosították, így a polgári lakosság számára 1000-2000 kalória közötti, a katonák számára ennél jóval nagyobb kalóriaszükséglet biztosítását tudták tervezni. A kalóriatermelés hazai előállításának közel megduplázása, végső soron az élelmiszerimport „hajóval történő tonna szállítókapacitás” megtakarítását is eredményezte. Ezáltal több szállító hajótér állt rendelkezésre a hadianyag, fegyverzeti import céljaira. Ezen túlmenően az ország számára az USA Lend Laese2 szállításai is igen nagy segítséget jelentettek. Összességében megállapítható, hogy a brit gazdaságnak a kezdeti nehézségek – az Anglia feletti légi harcok és a tengeralattjáró-háború csökkenése – után sikerült a hazai fronton a hadigazdálkodás helyzetét stabilizálni, a termelési terveket mind a fegyverzet-felszerelés, mind az alapvető élelmiszerek vonatkozásában a hadsereg és a polgári lakosság számára is teljesíteni.

Szovjetunió

A Szovjetuniót csak 1941-ben vonták be a második világháborúba. Az első világháború kitörése előtt a cári Oroszország agrárállam volt gyengén fejlett iparral. Ebben rejlenek az okok, hogy Oroszország az első világháború folyamán nem volt abban a helyzetben, hogy fegyveres erőit a háború követelményeinek megfelelő fegyverzettel, lőszerrel és felszerelésekkel lássa el, szerelje fel.
Az első világháború után, a húszas években nagy erővel fáradozott a nehézipar előremozdításán és termelékenységének növelésén. Két komoly előnye mindenképpen volt azonban a Szovjetuniónak, egyrészről, hogy a Szovjetunió kiterjedt gazdag nyersanyagforrásokkal rendelkezett, másrészt igen nagy munkaerő-tartalékai voltak. Ezen előnyök számlájára írható, hogy a polgárháború sebeinek leküzdése és az első időszak „sztálini tisztogatásai ellenére” a termelés volumene elismerésre méltó módon emelkedett. Mindezek ellenére azonban a termelt áruk nem feleltek meg a nyugati színvonalnak, szabványnak, minőségnek. Ennek okai elsősorban a képzett ipari szakmunkások, a szervezésben járatos hivatalnokok, tanult mezőgazdasági szakemberek hiányában keresendő.
A német csapatok bevonulása után a Szovjetunió elveszítette a legjobban iparosított és mezőgazdaságilag legtermékenyebb, legjobban hasznosítható területeit. Ezzel az ország egyébként is gyenge színvonalú termelési kapacitása több mint 30%-kal csökkent. Ennek következtében jelentősen visszaesett a fogyasztási javak, a textilipar és az élelmiszeripar termelése. A mezőgazdaság elvesztette a lóállomány 50%-át, a sertésállomány 2/3-át és az élelmiszertermelés összességében 50–70%-kal csökkent.
1941 augusztusában született meg az első terv a háborús gazdálkodásra való átállásra. Beigazolódott, hogy a „tervgazdálkodás ilyen esetben a maga rendszerezett, tervezett folyamatával előnyös átmenetet biztosít a háborús gazdálkodásra történő átállásra”. Ezt követte egy szükség evakuálási program végrehajtása, melynek során Moszkvából 498, Leningrádból 92, Fehér-Oroszországból 109, Ukrajnából 419 gyárat telepítettek át (evakuáltak) az Uralon túlra (30 000 mozdony, 500 000 vagon vasúti kocsi). A mezőgazdasági javak közül 200 000 sertést, 800 000 lovat és szövetkezetek százait evakuálták. Ezt követően Közép-Ázsia vált a legfontosabb beszállítóvá. Az Ural-vidék, amely a háború előtt az össztermelésnek csupán 16%-át adta, a háború során elérte a 26%-ot. Az új ipari területeken a megcélzott gazdasági növekedési ráta 50% volt az Ural-vidéken és 500% Omszk, Kazahsztán Üzbegisztán, Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán területén. A Vörös Hadsereg előrenyomulásával a termelés ezeken a területeken ugyan visszaesett, de mégis igen jelentős maradt.
A lakosság fogyasztási javakkal és élelmiszerekkel történő ellátásának kezdeti nyomasztó problémáira racionalizálással reagáltak. A háború folyamán a racionalizálásnak négy formáját alkalmazták, melyeken belül a jobban ellátott csoportokba a munkásokat, irodai dolgozókat és a gyerekeket sorolták. Végeredményben a szovjet gazdaságnak a német haderő kezdeti sikerei után sikerült a megmaradt gazdasági berendezések elszállításával egy új ipari zónát felépíteni az Uralon túl. A Szovjetunió ezzel szükségletének nagy részét saját gépi berendezéseivel – a gépkocsik kivételével – meg tudta termelni. Összességében a Szovjetunió – mindenekelőtt a háború második felében – a csapatok és saját lakosságának az ellátását saját eszközökkel és az USA segélyprogramjával biztosítani tudta.

Amerikai Egyesült Államok

A második világháború előestéjén az USA gazdasága tisztán békegazdaság volt, a hazai termelésnek csak 1,5%-a szolgálta a fegyverkezést. A szükséges háborús gazdálkodásra való átmenet alapját az 1920-ban jóváhagyott National Defence Act.3 biztosította a két háború közötti időszakban kidolgozott és 1930, 1933, 1936, 1939-ben folyamatosa módosított mozgósítási tervekkel. Gyakorlatilag azonban igen kevés dolog történt, csak amikor a német Wehrmacht sikeres villámháborúja eredményeként lerohanta Franciaországot, kezdtek komolyan másként gondolkodni az USA-ban.
Első alkalommal 1940 júniusában – a brit szigetek esetleges elfoglalásának „várakozási időszakában” – lendült fel a háborús gazdálkodás. Az export 33%-kal növekedett és már 1941-ben az USA-nak Nagy-Britanniával kötött hadianyag-szállítása 60 milliárd USA dollárt tett ki. Az Amerikai Egyesült Államok gazdaságának előnyei kézenfekvőek voltak, a korlátlan lehetőségek országa szilárd nyersanyagbázissal rendelkezett. Nehézségei mindössze a nyersgumi behozatalával voltak az ázsiai szállítások el-, illetve kimaradásai miatt. A nyersguminak szintetikus anyagokkal való helyettesítése azonban gyorsan megoldotta a helyzetet és ennek a hiánya is megszűnt.
A munkaerő terén sem volt semmiféle hiány, mivel az USA-ban a háború előtt gazdasági visszaesés (recesszió) volt és igen nagy volt a munkanélküliség, csökkent az export színvonala is.
Amikor 1939-ben Európában megkezdődött a második világháború, az USA magatartását az 1937-es „semlegességi törvény” határozta meg. Ez a törvény tiltotta fegyverek kivitelét az országból. A semlegességi törvényt azonban hamarosan egy „Cash-and-carry”4 záradékkal továbbfejlesztették, melynek keretében hagyományos módon készpénzfizetés ellenében elősegítették a hadianyagok exportálását. Végül 1941 márciusában megalkották a „to promote the defence of the Unites States”5, vagy ahogy ismertté vált, a „Lend-Laese Act.6 kölcsönbérleti törvényt, amely meghatározta, hogy mely és milyen hadianyagokat adnak bérbe, illetve kölcsön vagy más egyéb formában. Összességében a Lend-Laese Act. Nagy-Britannia és a Szovjetunió tekintetében meghaladta az 51 milliárd dollárt. Az alábbiakban néhány adat számokban a Lend-Laese Act.-ról:
Nagy-Britannia a háború során a Lend Laese Act. keretében kb 30 milliárd USA dollár értékű támogatást kapott, ebből: repülőgép 21%, gépjárművek 13,8%, lőszer 15,5%, petróleum 12,2%, acélárú, gépek és élelmiszer 37,5%
. A Szovjetunió segélytámogatása 11 milliárd USA dollár volt, ebből: élelmiszer 20%, ipari eszközök 30%, hadianyag 50% (mindenekelőtt 400 000 tehergépkocsi, Jeep, vontató jármű).
A szolgáltatások teljesítésének visszafizetése természetben történt, közvetlen vagy közvetett előnynyújtási formában, vagy a tulajdonjog átruházásával. Ezzel megteremtették az alapját valamennyi háborúban részt vevő szövetséges optimális haditámogatásának. A mezőgazdaság és az ipar magas szintű termelési értéke ellenére sor került racionalizálási és árellenőrzési intézkedésekre is. A racionalizálás azonban csupán felső szinten valósult meg, amely elsősorban a kicsapongó kereslet megfékezését célozta. Így a racionalizálás eredményeként a katonákat 4500 kalória, a polgári lakosságot 3000 kalória illette meg. Történelmi távlatokat tekintve talán 1942. április 28-a volt a legfontosabb nap az USA háborús gazdasági politikájában. Ezen a napon a General Maximum Price Regulation7 segítségével az államokban valamennyi termék árát a háború teljes időtartamára vonatkozóan a törvények határozták meg és véglegesen rögzítették.
Egy ilyen magas fogyasztási színvonalból kiindulva az USA-nak összességében sikerült a gazdaság átalakításával és belső állami intézkedésekkel nemcsak a saját hadseregének és a hátország szükségleteit – a többi háborút viselő országgal összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon – biztosítani, hanem a Lend-Laese Act. művelettel a szövetségeseknek is óriási méretű segítséget tudott nyújtani.

Japán Császárság

Japán, ellenfeleivel ellentétben, kiépített hadigazdálkodással lépett be a csendes-óceáni háborúba, miután már 1937 óta hadiállapotban volt Kínával. A japán gazdaság már a kínai–japán háború kezdete előtt is jórészt a haderő szükségleteit szolgálta ki. A nehézkesen folytatott háború feltételei között, valamint az egyre növekvő hadianyag-szükséglet miatt, 1938-ban elhatározták egy nemzeti mozgósítási törvény megalkotását, amellyel egyben bevezették a kormány kibővített jogkörét a hadiipar számára történő anyagbiztosításra, valamint az ár és bér államilag történő szabályozására. Ezen túlmenően tervbe vettek egy, a nemzeti bejelentési kötelezettségre, kényszertakarékossági intézkedésre és néhány állam által átvételre kerülő iparágazat biztonságára vonatkozó tervjavaslatot is. Mindezek – a nagyvállalatokkal, az állammal történt megállapodás értelmében – elsősorban azért történtek, hogy megszerezzék a nyersanyag és a munkaerő feletti ellenőrzést. A Kínával folytatott háború negatív hatásai mélyreható nyomokat hagytak az anyaország életében. Japán átélte a teljes katonai mozgósítást és egy központosított gazdaságtervezés gyakorlatát. Az ország vezetését a kormánytól egyre inkább a katonai vezetés vette át.
Az ipar helyzetéről: A nyersanyagok elsősorban a „Yen-Blokk”-ból (Japán érdekeltségi, megszállt területei) származtak (Formosa szigete, Korea, Mandzsúria és Észak-Kína). Az itt található nyersanyagok azonban Japán nagy terveihez (keleti hódítások) kevésnek bizonyultak. Japán törekvése a teljes nyersanyagimport függetlenítése volt. Egy villámháború megnyeréséhez szükséges nyersanyagok beszerzését ezért egyéb nyersanyagban gazdag területekről: így Indonéziából (olaj, bauxit), a Fülöp- szigetekről (réz), Malaysiából (gumi, cink) tervezték. Ennek a körnek a bővítését is tervbe vették Burma, sőt India és Ausztrália bevonásával. Egy hosszan tartó háború esetén azonban mindenekelőtt a szállítási útvonalak biztosítására és erős kereskedelmi flottára volt szükség. A nyersanyag-szállítás biztosítottnak tűnt, mivel a háborúba történt belépéskor a világ harmadik legnagyobb kereskedelmi flottájával rendelkezett. A háború folyamatának negatív kimenetele következtében azonban kereskedelmi flottája komoly szállítási veszteségeket szenvedett és többé már nem volt abban a helyzetben, hogy a szükséges importmennyiséget szállítani tudja. Ezért a háborús gazdálkodásba további nagyméretű korlátozásokat, megszorításokat vezettek be. A háború teljes folyamatát jellemezte – többek között emiatt is – a szükségesnél jóval kevesebb vas- és acéltermelés, amely a hadiipar szükségleteivel nem tudott lépést tartani. A munkaerő alkalmazása kevesebb figyelmet érdemel, mivel Japán túlnépesedése miatt a munkaerő olcsó volt. 1942-ben a „munkaerő-ellenőrzési törvényt” hatályon kívül helyezték és bevezették a munkaidő meghosszabbítását, a gyermekmunkát és a nők éjszakai foglalkoztatását.
Japán élelmiszertermelése erősen importfüggő volt, mivel a belső termelés a nagymérvű népességnövekedés miatt a szükséglettel soha nem tudott lépést tartani. A legfontosabb élelmiszert, mindenekelőtt a rizst, egyre növekvő mértékben Japán külbirtokairól és az elfoglalt területekről kellett importálni. Mivel ez az import- mennyiség a háború alatt egyre inkább fogyott, a növekvő élelmiszerszükséglet megtermeléséhez műbenzint kellett alkalmazni, ami a napi élelmiszerellátás további csökkenéséhez vezetett. A polgári lakosság számára 900-1000 kalória, a haderő számára 2000 kalória volt meghatározva ( az USA-ban ennek a háromszorosa). Összességében a Japán vezetésnek nem sikerült olyan háborús gazdálkodást megvalósítania, amely biztosította volna a polgári lakosság és a haditermelésre dolgozó ipar szükségleteit. A hátország szenvedett az egyre növekvő nyersanyag- és élelmiszerhiánytól és a szinte mindenre kiterjedő általános hiánytól, amely végül gyorsította a háború befejezését.

Németország

Az óriási méretű munkanélküliség és hatalmas tömegek hosszan tartó súlyos nyomorba kerülésének viszonyai között sikerült a nemzetiszocialistáknak 1933-ban a hatalom megragadása. A válság megoldására a válasz egy nagytérségi gazdaság megvalósításának gondolata volt, a termelőerők, eszközök és a termelés szerkezetének állami ellenőrzése alatt. A gazdaság számos területén kötelezővé vált a trösztté, kartelekké való átalakulás. Sok kis és független vállalkozó tönkrement, miután az ország anyagi eszközeit koncentrálták, hogy a kormány meghatározott céljait, a hadiipar kiépítését, a fegyverkezést, a gazdasági önellátást (vegyipar kiépítése, szintetikus anyagokat gyártó ipar létrehozása) elérje. A Német Birodalom a háborúban a legkorszerűbb szárazföldi és légierővel rendelkezett, egy hosszan tartó háborúra azonban az ország egyáltalán nem volt felkészülve és a háború kezdetekor nem volt kiépített működőképes hadigazdálkodása sem. Katonai vonatkozásban legnagyobb állami feladat a német fegyveres erők legmodernebb eszközökkel történő újrafelfegyverzése volt. A háborús gazdálkodásra való áttérésre kedvező alapot biztosított a békegazdaság rendszere. Ezenkívül a fennálló krónikus nyersanyaghiányt Ausztria annektálása után néhány ásványi nyersanyag vonatkozásában részben sikerült enyhíteni.
Az 1939-ben megindított villámháború hatalmas, nyersanyagban gazdag, fejlett mezőgazdasággal rendelkező területek meghódításával kezdődött és ezen hódításokból nyert javak révén a Német Birodalom a gazdaságát változatlanul tudta működtetni a hátországban. Először csak 1942 elején vezettek be drasztikus változtatásokat a hadiiparban. Jóllehet, ezt követően továbbra is centralizált volt, csak most már az iparnak önálló felelősségű részeként. Ellenőrzése az Albert Speer által vezetett „szuperminisztériumon” keresztül történt. Így 1942-től sikerült a hadiipari termelést látványosan és meredeken felfuttatni. Mégsem történtek (történhettek) azonban csodák, mert a háború teljes folyamatában a gazdaság fő problémája – a nyersanyagfüggőség – mindvégig megmaradt. Ez a probléma a háború későbbi szakaszaiban, a visszavonulás következtében fontos nyersanyagforrások elvesztése miatt – még kritikusabbá vált. A nyersanyagprobléma mellett a munkaerő biztosítása – elsősorban az ipari, de a mezőgazdasági is – lényeges szerepet játszott a német hadigazdálkodásban. Miután Németország minden más államnál korábban kezdett hozzá az újrafelfegyverkezéshez, igen gyorsan sikerült a hadsereget munkanélküliekkel feltölteni. A háború megkezdésekor és később, a katonák iránti igen nagy igény miatt a „munkaszektorban” néhány területen a munkaerő vonatkozásában, komoly hiányok mutatkoztak. A nők és a gyermekek egyre növekvő mértékű alkalmazása mellett kényszermunkásokat is alkalmaztak az elfoglalt területekről (források szerint 1944-ben 7,5-8 millió embert) és dolgoztatták a hadifoglyokat is (kb. 2 millió). A termelési mutatók még 1944 őszén is igen impozánsak voltak, azonban ekkor már a hadiiparban alkalmazottak legfontosabb feladata a bombatámadások következményeinek elhárítása volt.
Néhány szót a mezőgazdaságról, a lakosság, a hátország, a „haza” ellátásáról: Németország tanult az első világháborúban kialakult nehéz helyzetből. A mezőgazdasági termelés a háború ideje alatt megközelítően azonos szinten állt. Kényszerűségből importált mezőgazdasági termékeket az elfoglalt területekről, ugyanakkor a háború első felében gondoskodott ezen területek megfelelő megműveléséről is. A háború kezdetekor végrehajtották a racionalizálást nemcsak az általános fogyasztási javak, hanem a mezőgazdasági javak vonatkozásában is. Az élelmiszerfogyasztást a normál polgár számára 2000 kalóriában rögzítették, 1945-ben azonban az utánpótlási lehetőségek, szállítók, illetve szállítások elvesztése miatt az átlagpolgár számára már csak 800 kalória, vagy kevesebb jutott. Összességében a német vezetésnek nem sikerült olyan háborús gazdálkodást megvalósítania, amely a polgári és hadiipari termelés valamennyi alapvető fontos igényét kielégítette volna.
Az egyre sűrűbbé váló vereségek következtében az ország egyre jobban szenvedett a folyamatosan csökkenő és elmaradó nyersanyag- és élelmiszer-behozatal miatt, általános volt mindenből a hiány, amelyek végül is hozzájárultak a háború gyorsabb befejezéséhez.

Következtetések

Míg Németország és Japán jól felszerelt és felfegyverzett katonai hatalomként léptek be a háborúba, addig Nagy-Britannia egy hosszú háborúra történő csekély felkészülés ellenére a kezdeti nehézségek után gyorsan alkalmazkodott a háborús körülményekhez. A fronton levő csapatait megfelelően el tudta látni a szükséges anyagokkal. A háború kezdeti időszakában a legnehezebb helyzetbe a Szovjetunió került. Ennek ellenére hatalmas méretű szükség evakuálással sikerült egy új termelési szerkezetet felépítenie az Uralon túl és a Lend-Laese Act.-tel kiegészítve biztosítani tudta a csapatok és az ország ellátását. Egyedül az USA volt abban a helyzetben, hogy saját haderejének ellátásán túl a Lend-Laese Act. program keretében nem jelentéktelen terjedelemben és mennyiségben a szövetségeseket is támogatni tudta.
A legfontosabb harci-technikai eszközök gyártásában is jelentős különbségek vannak a vizsgált országok között. Ezt mutatja az alábbi táblázat:

Egy működő (jól működő) hadigazdálkodás egyik legfontosabb mutatója a polgári lakosság szociális feszültsége feletti uralom. Miközben a szövetségesek saját erejükből és az USA gazdasági és hadiipari importszállításai segítségével tudták
ezt tartani, Japán és Németország hátországát a folyamatos vereségek és visszavonulás időszakában a válságos ellátási nehézségek, a nyersanyagok és élelmiszerek alapvető hiánya jellemezte. Mindezek lényegesen befolyásolták a háború kimenetelét.

1 A brit kormány feltehetően a kemény háborús évek tapasztalatai és más követelmények alapján a háború után oly mértékben korszerűsítette mezőgazdasági termelését, hogy a 70-es évekre az alapvető élelmiszerekből önellátóvá vált. – A szerző.
2 Lend Laese Act. : Kölcsönbérleti törvény (a szövetségesek hadianyagokkal való ellátása, 1941)
3 National Defence Act.: Nemzetvédelmi Törvény
4 Cash – and – carry : készpénz és szállítás
5 to promote the defence of the Unites States : Az USA védelmének elősegítése
6 Lend-Laese Act. USA kölcsönbérleti törvény (a szövetségesek hadianyaggal való ellátása, 1941)
7 General Maximum Price Regulation : Általánosan a legnagyobb ár elrendelése