A Mindentudás Egyeteme felkérésére 2006. október 2-án dr. Szabó Miklós nyá. altábornagy, akadémikus, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem rektora elõadást tartott a Jövõ Házában „Légi uralom elmélet – légi fegyverkezés – Magyar Királyi Honvéd Légierõ az 1930-as években” címmel. A Mindentudás Egyeteme hozzájárulásával most az elõadás szöveges formáját adjuk közre. (Maga az elõadás a www.mindentudasegyeteme.hu internetes honlapon tekinthetõ meg.)

Ahadtörténelemmel, különösen a légierõvel kapcsolatos elõadások, tanulmányok nemtõl és kortól függetlenül vélhetõen sokakban mindenkor jelentõs érdeklõdést váltanak ki. Ebben bizonyára nem kis szerepet játszott egy extrém olasz katonatiszt, késõbb tábornok: Giulio Douhet (1869–1930), aki az I. világháború elõtt repülõosztály-parancsnokként szolgált, sõt megalkotta az olasz légierõ elsõ szabályzatát is. Mivel azonban 1915-ben bírálta az olasz honvédelmi minisztériumnak a légierõ-fejlesztéssel kapcsolatos tevékenységét, eltávolították a légierõ kötelékébõl.
Õ volt az a típus, aki a saját kárából sem tanult, mert a következõ évben már egyéves börtönt „harcolt ki” magának a hadsereg-fõparancsnok és az olasz hadvezetési módszerek bírálatával. Az is igaz viszont, hogy ennek ellenére (vagy éppen ezért) 1918-ban a légierõ parancsnokává nevezték ki.
Nyugállományban azonban – több ideje lévén, s immár a független gondolkodás sem volt büntethetõ – teoretikussá vált, és 1921-ben kiadta az „IL DOMINIO DELL’ ARIA” címû könyvét, megteremtve ezzel a légi uralom, vagy másképpen szólva az önálló légi háború elméletét. Bár a késõbbi évek során több könyvben népszerûsítette elképzelését, az igazi kiegészítése elméletének az 1927-ben kiadott Légi háború, illetve az 1928-ban megjelent: „Az 19… évi háború” címû munkája volt. Ez utóbbi a bármely pillanatban kitörhetõ háborúnak az – elképzelése szerinti – forgatókönyve volt.
Douhet elméletének kialakulásában számos tényezõ hatott közre. Olyanok például, mint Olaszország a „kisemmizett gyõztes” érzésének felháborító volta; az olasz haderõ I. világháborús hatalmas veszteségei; az a tény, hogy Olaszország fejlett iparral, ugyanakkor a 25 alapvetõ hadászati nyersanyagból mindössze néggyel rendelkezett; hogy hazájának szinte védhetetlenül hosszú (több mint 3000 km hosszúságú) a tengeri határa, ugyanakkor a várható támadási irányaikat lezárja az Alpok hegységrendszere, valamint az azon túl szétbontakozó hatalmas ellenséges szárazföldi erõk. Douhet elmélete szerint egy, a többi haderõ- és fegyvernem rovására kifejlesztett, önálló légierõ képes az ellenség hátországában kijelölt 100 hadászati jelentõségû célpont elleni egyidejû, megsemmisítõ légi csapásaival néhány nap alatt megtörni az ellenséges állam polgárainak háborús elszántságát – ezáltal õk fogják gyors békekötésre kényszeríteni saját kormányukat.
Mielõtt megvizsgálnánk Douhet elméletének magyarországi fogadtatását, röviden foglalkoznunk kell a hadmûvészet fejlõdésének egy rendkívül fontos összefüggésével. A katonai elméletek fejlõdésében közreható tényezõk közül a legmozgékonyabb, leggyorsabban változó elem a gazdaság, ha szûkíthetem: a hadigazdaság. Ennek állapotától függ ugyanis a haditechnika, fegyverzet fejlõdése. Ezek változása kényszeríti ki a katonai szervezetek tökéletesedését. A továbbiakban az új fegyverzet és az annak jobban megfelelõ új struktúra együttese kényszeríti ki a célirányosabb harceljárást.
Megjegyzendõ, hogy a most felvillantott katonai elméleti összefüggés a továbbiakban többször „visszaköszön” a jelen tanulmányban. Az elõbbi logikához képest azonban azzal a rendkívül fontos eltéréssel, hogy a „trianoni tiltások” következtében az 1930-as évek Magyarországán ez a sorrend megfordult: egyedül a katonai elméleti tevékenység mûködhetett szabadon, s hatott a másik két tényezõ titokban történõ fejlõdésére.
Douhet tábornok elmélete sok éven át tartó, többnyire alkotó polémiát indukált világszerte. Természetesen a magyar katonai szakemberek is felfigyeltek mind az I. világháborús repülõtapasztalatokra, mind a Douhet által vázolt lehetõségekre. Ez utóbbi azért esett különös súllyal a latba, hiszen a trianoni gúzsban vergõdõ, az engedélyezett minimális létszámú szárazföldi erõ gyengesége arra a következtetésre juttatta a katonák egy részét – különösen a repülõszakembereket –, hogy esetleges háborús (revíziós) céljai elérése érdekében még Magyarország is képes lehet a Douhet által megálmodott repülõflotta megteremtésére. A békediktátum fennállása, valamint a hazánkba is egyre jobban begyûrûzõ világgazdasági válság azonban egyelõre csak elméleti síkon tette lehetõvé a magyar haderõ (ezen belül a légierõ) fejlesztésének vizsgálatát.

Werth Henrik tábornok – ekkor a Honvéd Hadiakadémia parancsnoka – az 1930-ban kiadott egyik szakkönyvben rámutatott, hogy a korszerû haditechnika alkalmazása következtében az egész ország területe harctérré változik; a háborúk a „lenni vagy nem lenni” kérdésérõl döntenek. A repülõgépeket a „modern háború leghatalmasabb” eszközeként említette, bár õ – igazi vezérkari képzettségû tisztként – a gyõzelem zálogát a szárazföldi és légierõ együttmûködésében látta. Ezzel összhangban az 1930. évi vezérkari vezetési gyakorlat bevezetõjében is hangsúlyozták, hogy „Repülõk nélkül az európai kontinensen a jövõben hadmûveletek el sem képzelhetõk. Azonban mi magunk repülõerõkkel nem rendelkezvén, csak elméleti úton állapíthatjuk meg a repülõk alkalmazásának lehetõségét és kihatását a hadmûveletekre. A repülõparancsnokságok szerepeltetése ezt a célt szolgálta.”
Ebben a tapasztalatszerzésben igyekezett hosszú éveken keresztül segítséget nyújtani a douhetizmus magyarországi apostola: Szentnémedy Ferenc, aki vezérkari szolgálatot teljesítõ (vkszt.) századostól vezérkari (vk.) ezredesig, a Magyar Katonai Szemle (MKSZ) légügyi rovatvezetõi feladatkörétõl a légierõ vezérkari fõnöki beosztásáig a 30-as években végig a korszerû magyar légi fegyver-, majd haderõnem megteremtésén fáradozott. Szentnémedy százados volt az, aki a 30-as évek legelején a magyar katonai szaksajtóban nagy alapossággal bemutatta Douhet tábornok elméletét, teljes mértékben azonosulva azzal. Így például az 1931-ben közzétett egyik cikkében hittel vallotta, hogy az ennek alapján vezetett tevékenység „mind vér-, mind anyagés pénzáldozat tekintetében az eddigi háborúkhoz képest tekintélyes megtakarításokat eredményezne és leghamarabb vezetne célhoz: a gyors döntéshez”.
Az MKSZ éveken keresztül adott lehetõséget a pró és kontra nézetek közreadására. Így, Szentnémedy fenti állítását cáfolandó, néhány hónappal késõbb Ibrányi Mihály vkszt. százados (késõbb altábornagy) – mint igazi „szárazföldi” – úgy vélte, hogy a légierõ zömét a döntést eredményezõ földi harc érdekében kell alkalmazni!
Egy hónappal késõbb Szentnémedy a korszerû légierõ megteremtésének pénzügyi feltételeit vizsgálva – mintegy reflektálva Ibrányi nézetére – Douhet tábornokot megszégyenítõ vehemenciával állította, hogy: „az erõteljes fejlesztés gondolata mellett ez csak úgy lehetséges, ha a vezetõ gondolat: súlypont a levegõben, minden tekintetben érvényre jutna és minden más, ésszerûen elhanyagolható felszerelési kiadás rovására, az anyagi lehetõség határáig, minden a légierõ fejlesztésére fordíttatna. Ez teremtene olyan légi erõket, melyek a jövõ háborújában helyesen alkalmazva, biztosan és fõként gyorsan elõidézhetnék a háborús döntést.” Már e kezdeti eszmefuttatások is közrejátszhattak abban, hogy a Legfelsõbb Honvédelmi Tanács 1932-ben elfogadta a hadsereg távlati fejlesztési tervét, melyen belül – 3 ütemben – 48 repülõszázad felállításáról döntöttek. Mintegy megerõsíttetve ezáltal, Szentnémedy egy újabb cikkében arra a következtetésre jutott, hogy bár továbbra is érvényes „az ellenséges haderõ megsemmisítése, mint mindenekfelett álló cél” clausewitzi tana, a légi háborúk korában, a haderõ fogalmát tágabb értelemben kell vizsgálni. A légierõ a harcoló tömeget ereje forrásában, a hátország erkölcsi erejében képes megtörni. Tehát a korszerû légierõre támaszkodva aránylag kis kötelékekkel is elérhetõ döntõ siker.
Réczey Ferenc vkszt. százados – késõbb a Magyar Néphadsereg vezérõrnagya – szembeszállt a fenti állítással. Helyesen mutatott rá, hogy a légierõ önálló hadmûveleteivel nem érhetõ el a háborús cél, mert a repülõkötelékek még teljes siker esetén is nélkülözik az állandóságot (területfoglalás és -megtartás), ami a végsõ gyõzelem elengedhetetlen feltétele. Ezért a repülõk önmagukban nem hozhatják meg a döntést, de igenis nagymértékben befolyásolhatják a sikert. Ugyanakkor „csaknem fenntartás nélkül” egyetértett vitapartnerével abban, hogy az elkövetkezõ ütközetekben a repülõerõk tömeges alkalmazása és a szárazföldi erõkkel való együttmûködése következtében a tevékenység ki fog terjedni az ellenség védelmének teljes mélységére, esetleg hátországára is.
Vörös Géza vkszt. százados (késõbb a légierõ vezérkari fõnöke, majd altábornagy) is szükségét érezte annak, hogy cáfolja Szentnémedyt. Ennek során helyesen mutatott rá, hogy légi háborúról csak akkor lehet beszélni, ha azt kezdetétõl a végéig önállóan vívja meg a légierõ. Kizárt viszont, hogy hasonló gazdasági fejlettségû országok háborújában a többi haderõ- és fegyvernem passzív szemlélõje legyen az eseményeknek. Ugyanakkor az önálló légi harc lehetséges, melynek során a légierõben rejlõ támadási készséget maximálisan ki kell használni. Összefoglalóan – helyesen – leszögezte: „A hadászati döntést befolyásoló sok tényezõ között a légierõk az elsõk között lesznek, de egyedül döntõ – azt hiszem, soha!”
Szálasi Ferenc vkszt. százados – a késõbbi „nemzetvezetõ” – is bekapcsolódott a vitába, hangsúlyozván, hogy fejlõdés, mûködés és hatás vonatkozásában a légierõ elválaszthatatlan a többi haderõnemtõl. Annak a másik oldali végletet tükrözõ nézetének is hangot adott, miszerint „A légierõket szervezeti felépítésükben sem választhatjuk el a földi erõktõl”, sõt a döntõ szó továbbra is „a lenézett gyalogságé” marad.
A sok kritikai észrevétel és egyéb tapasztalatok fokozatosan árnyalták Szentnémedy korábbi kritikátlan douhetizmusát. Így, 1932 októberében már úgy fogalmazott, miszerint „Nem állítjuk azt, hogy a légierõk önállóan és minden körülmények között alkalmasak a háború eldöntéséhez! Talán inkább úgy fogalmazhatnánk a tételt: ma még csak kivételesen és kedvezõ viszonyok között.” Ebben az idõszakban – a magyar lehetõségeket figyelembe véve – a kelleténél nagyobb vita bontakozott ki arról, hogy az éjszakai (azaz nehéz-), avagy inkább a nappali (közepes) bombázókat célszerû-e fejleszteni.
Ezzel lezárult a légierõ és lehetõségei megítélésének egy fontos szakasza. Befejezõdött a douheti tanok kritikátlan átvétele, s kezdetét vette a reálisabb megközelítés periódusa.

Szentnémedy Ferenc 1933-ban könyv alakban is közreadta a repüléssel, a légierõvel, de mindenekelõtt Magyarország légi veszélyeztetettségével kapcsolatos nézeteit. Könyvében bemutatta a környezõ országok légierõit, s ezzel állította szembe egyes fontosabb országok – valamint hazánk – légi veszélyeztetettségének grafikonját. Mindennek alapján az alábbi következtetésre jutott: „bizonyos, hogy … Magyarország öngyilkosságot követne el, ha nem irányozná figyelmét ennek az érzékenységnek a megszüntetésére. … Kétségtelenül két dolgot kell követelnünk: … légi szuverenitásunk védelmére legalább szerény létszámú légi rendõrséget és a légvédelmi eszközök – ideértve a vadászrepülõket is – korlátlan szaporításának engedélyezését is.” Megítélésem szerint ez tekinthetõ a légierõ alkalmazásával összefüggõ hazai elméletek fejlõdésében a második szakasz nyitányának. Egyebek mellett ezek az elméleti felvetések is befolyásolhatták mind a katonai, mind a politikai döntéseket.
1933 áprilisában a kormány – a vezérkar fõnökének állásfoglalásával összhangban – arra utasította a genfi leszerelési konferencián tárgyaló magyar delegációt, hogy a legkisebb kisantant állammal való paritás figyelembevételével engedélyeztesse egy kb. 150 repülõgépbõl álló magyar légierõ felállítását. Ezzel szinkronban, a Mussolinivel tárgyaló Gömbös Gyula miniszterelnök számára is a következõ emlékeztetõt állították össze: „a./ Azonnali gyakorlati egyenjogúság vadász- és felderítõ repülõk egyidejû engedélyezésével. b./ Bombázó repülõgépekrõl legfeljebb az elsõ két év tartamára mondhatunk le átmenetileg”. A fentiekkel összefüggésben dr. Borbély Miklós és Szabó János – közös cikkében – annak a nézetének adott hangot, hogy a vadászrepülõ elsõdleges feladata a „légi védelmi harc”, amit a támadásaival erõszakol ki. Emellett azonban felmerül a földi harcba való beavatkozás lehetõsége is (a rohamozó gyalogság légi oltalmazása, az ellenség mélységében le nem fogható tüzérségi eszközök pusztítása, stb.).
Az elméleti tevékenység folytatásaként Szentnémedy Ferenc vkszt. õrnagy 1935 derekán az önmaga által megfogalmazott azon kérdésre, miszerint van-e védelem a korlátlan légi háború ellen, úgy válaszolt, hogy „ma még határozott igennel vagy nemmel nem lehet felelni! Az egyetlen megoldás vagy az általános és egyenlõ légi leszerelés, vagy az egyenjogúsítás és józan korlátozás volna. Az elõbbi utópia, az utóbbi valószínûleg a célravezetõ.” (Micsoda eltávolodás néhány évvel korábbi Douhethívõségéhez képest!)
Hellebronth Gusztáv nyugállományú altábornagy – az ekkor már alig fellelhetõ lovagiasság szellemében – annak a nézetének adott hangot, hogy a légierõ fõ feladata nem a békés polgároknak, hanem az ellenség légi és földi haderejének, valamint erõforrásainak a minél gyorsabb megsemmisítése. Ebbõl kiindulva – magyar vonatkozásban – sürgette a létfontosságú szervek és intézmények decentralizálását.
Kistelegdy Ernõ fõhadnagy cikke a douhetizmustól való további eltávolodást tükrözte, ugyanis a repülõk mûködésének három területét különböztette meg: az országhatár közelében, a földi erõkkel együttmûködésben; az ellenséges ország területén az ellenség élõerejének, erõforrásainak pusztítása; saját területen fontos objektumok védelme. 1935 tavaszán már a Légügyi Hivatal (a rejtett Légierõ-parancsnokság) is reálisan fogalmazott a vezérkar fõnökéhez felterjesztett emlékiratában, amikor rögzítette, a „… légierõ pság. végcélul tûzte ki maga elé, hogy a minket környezõ kisententeállamok legalább egyikével szemben komoly ellenségként léphessünk fel”. Ezért a felderítõket csak a legszükségesebb mértékben, a „túlnyomórészt passzív szerepre hivatott” vadászokat pedig „mértékteljesen” szándékozták fejleszteni. A tényleges erõfeszítéseket a bombázókötelékek korszerûsítésére és gyarapítására javasolták koncentrálni, amelyekkel „a hadmûveletek általános megkezdése elõtt önállóan, majd a földi seregtestekkel szoros együttmûködésben óhajtunk a döntés kiküzdéséhez hozzájárulni”. Mint látható, a bombázóerõk feladatát már egészen jól látták, míg a felderítõkét és a vadászokét viszont kevésbé!
Két évvel késõbb Tóth Elemér õrnagy olyan következtetésre jutott a spanyol polgárháború tapasztalatai alapján, hogy a „… légierõknek a földi csapatokkal együtt kell mûködniük, és azok csak akkor bíznak a repülõkben, ha azok minél nagyobb számban vesznek részt a csatában”. A folyóirat következõ számában von le Padányi Jenõ vkszt. százados olyan következtetést az évtized háborúiból, miszerint: „Azt hisszük, legközelebb járnak az igazsághoz azok, akik a légierõket sem nem értékelik le, sem nem becsülik túl, hanem a repülõgépekben, a többi harceszközök vagy fegyvernemek mellett a hadvezér részére egy rendkívül hatásos eszközt látnak.”
A Magyar Katonai Szemle 1937. évi pályázatán nyertes Tóth Elemér õrnagy szerint: „Ott lesz a légi erõk harcának is a súlya, ahol a földi harcok súlya van.” Ezzel összecsengõ a II. helyezett Adonyi Ferenc fõhadnagy álláspontja, miszerint a „hadászati döntést a jövõ háborújában is a földi erõk hozzák meg, a légierõk nagyon is hatásos támogatása mellett. A kitûzött hadászati cél eléréséhez a földi és légi haderõknek … legszorosabb együttmûködése szükséges.” Ugyanezt a problémakört vizsgálva 1938 nyarán Szentnémedy Ferenc vkszt. alezredes is arra a következtetésre jutott, hogy „A két haderõrész a szárazföldön együttesen képezi … a korszerû hadviselési eszközt. Sohasem képez azonban egyik a másik nélkül olyan hadviselési eszközt, amellyel a háborút meg lehet nyerni.”
Az év végén megjelent cikkében Hrussóczy Gyõzõ nyugállományú alezredes azt hangsúlyozta, hogy: „Különösen fontos … a légierõk szerepe a háború elsõ szakaszában és olyan országokkal szemben, melyek határait már békében bevehetetlennek látszó erõdítmények sora lezárja, ami a földi erõk részére a meglepést, a megelõzést, a lerohanást, az átkarolást lehetetlenné teszi.” Nem lehetett nem észrevenni a sorok között meghúzódó nyílt utalást a környezõ kisantant országokban kiépített határközeli erõdrendszerekre! Ezzel tökéletes szinkront mutatott a Légügyi Hivatal azon 1938. õszi irata, ami a szárazföldi csapatokkal együttmûködni képes, az erõdrendszerek lerombolására alkalmas légierõ létrehozását tûzte ki célul, az 1935. évi döntésével összhangban!
Erre a közel egy évtizednyi, pezsgõ elméleti tevékenységre a Vezérkarfõnökség Hadmûveleti osztálya által a gyakorlati repülõszabályzatok átdolgozásához kiadott irányelvei tették fel a koronát, amikor általános és legfontosabb követelményként rögzítették, hogy a légierõk a földi erõk harcát „elsõsorban közvetlenül támogassák. Ezen általános követelmény szellemének kell az egész kiképzést áthatnia.” A bombázóerõk legyenek képesek a gyalogsággal való együttmûködésre a támadás elõkészítése, kísérése, továbbá az üldözésben való részvétel során, kötelékben és egyenként; géppuskával vagy bombával végrehajtott alacsonytámadások során. A vadászerõk mind a hadmûveleti területen, mind a hátországban a földi és légierõk biztosítását célozzák, ennélfogva elsõsorban aktív légvédelmi feladatok végrehajtására jönnek tekintetbe, de legyenek alkalmazhatók földi célok ellen is (alacsonytámadás géppuskával). A közelfelderítõ osztályok úgy legyenek kiképezve, hogy felderítésen kívül a földi erõk harcát közvetlenül támogathassák. Ékes bizonyítéka ez annak, hogy a magyar katonai szakemberek alig egy évtized alatt eljutottak a Douhet elméletének elvtelen szajkózásától a magyar lehetõségeknek megfelelõ légierõ-alkalmazási nézetekhez.

Útkeresés folyt természetesen – az említett vitákkal párhuzamosan – más síkon (így a repülõtechnika, repülõgép-szükséglet terén) is. Az évtized elején – a douheti tanítás szellemében – egyértelmû volt a bombázó repülõgépek melletti elkötelezettség. Mint az elméleti résznél is láthattuk, legfeljebb azon folyt a vita, mi felel meg jobban a magyar igényeknek, illetve lehetõségeknek: a nehéz- (éjszakai), avagy a közepes (nappali) bombázó, netán a hatalmas méretû, nagy tûzerejû és bombaterhelésû, nagy hatótávolságú, de pontos mutatóiban soha meg nem határozott „légi cirkáló”.
Szentnémedy Ferenc is csak 1933-ban kezdett behatóbban foglalkozni a vadászrepülés és a légvédelem problémájával. Ennek során megállapította, hogy bár jelenleg az aktív légvédelem elsõrendû eszköze az együléses vadászgép, az egyre növekvõ követelmények azonban a nagy hatótávolságú és sebességû, erõsen felfegyverzett, többüléses vadászgépek szükségességét vetítik elõre.
A következõ évben – a már korábban is említett – dr. Borbély Miklós–Szabó János szerzõpáros szintén mint alapvetõ kérdést vizsgálta az egy- vagy kétüléses vadászrepülõgép problematikáját. Ezzel kapcsolatban arra a következtetésre jutottak, miszerint „nem lehet kétséges, hogy a kétüléses gép harci értékét a mozgatható géppuskák nagyban növelik”. Tehát ebben a mondatban (rejtve) arról is szó van, hogy a korszerû vadászoknak olyan teherbírásúaknak kell lenniük, amelyeknek nemcsak 2 fõt és több géppuskát kell szállítaniuk, hanem ez utóbbiak egyike ne fix beépítésû, hanem a fedélzeti lövész által mozgatható is legyen.
Tóth Elemér õrnagy francia tapasztalatok alapján vizsgálta a vadászgépek tûzereje növelésének a kérdését. Ennek során a rohamos technikai fejlõdés láttán – már 1934 õszén – elképzelhetõnek tartotta, hogy a vadászgépeket különbözõ ûrméretû ágyúkkal szereljék fel a belátható jövõben, aminek következtében jelentõsen megnõ a tûzerõ és a hatékonyság, hiszen már egyetlen találat is végzetes lehet. A nézetek labilitására, kiforratlanságára ugyanakkor jellemzõ, hogy a fenti lehetõség ellenére a jövõt nem ebben, hanem abban látta, miszerint a „… különféle típusú gépek helyett egységes típusú, légi cirkálószerû gépek fognak megjelenni”.
Minden bizonnyal ezek a polémiák is közrejátszottak abban, hogy az 1934 nyarán a németekkel tárgyaló Gömbös Gyula miniszterelnök a „… bombázó repgép fajtát illetõen olyan többmotoros, nagy lóerejû és erõs felfegyverzésû teljes fémkivitelû rep-gép typus” megválasztását sürgette, amelynek „a légi harcban a vadászgépektõl nincs sokat tartania”. Ennek szellemében, a Légügyi Hivatal vezetõi is a többfeladatos géptípus hadrendbe állítását szorgalmazták. Ennek megfelelõen a Honvéd Vezérkar fõnöke is úgy foglalt állást, miszerint az „… új bombázó repülõgéptypust, teljesítménytulajdonságai és felfegyverzése következtében katonai alkalmazás tekintetében, – egy több feladat ellátására képesített egységes repülõgéptypusként képzelem, mely egységesen a közel- és távolfelderítésre és a nappali bombázásra (talán késõbb az éjjeli bombázásra is) alkalmas”.
A további – a korábbiakban vázolt – elméleti munka, a külföldi tapasztalatok feldolgozása, valamint az aktuális hadászati elképzelés a fenti nézetet lényegesen módosította. Ennek megfelelõen 1938 nyarán Rátz Jenõ honvédelmi miniszter „elsõsorban alacsonytámadásra alkalmazható” könnyûbombázó repülõgépek beszerzését tartotta szükségesnek.
Mint látható, ahogy az elméletben az évtized végére a szárazföldi erõkkel szorosan együttmûködni és a környezõ államok erõdrendszereinek lefogására, pusztítására alkalmas légierõ képe kristályosodott ki, ennek megfelelõ elképzelés született az e feladatok megoldására leginkább képes repülõgéptípus tekintetében is.

A katonai elméletnek mint dialektikus összefüggésrendszernek – a haditechnika és a harceljárások mellett – a lényegi eleme a szervezet. A Magyar Királyi Légierõ – a trianoni tilalmak következtében 1938. augusztus 22-ig, a Magyarország fegyverkezési egyenjogúsítását kinyilvánító ún. Bledi egyezményig – formailag nem létezett. Így a titokban létrehozott kis erõt inkább bénították a rejtési, álcázási rendszabályok. Nem véletlen, hogy a sajátosan „megfordított” hármas összefüggésben a szervezeti kérdésekre fordították a legkevesebb vitát, hiszen erre már alig jutott idõ.
Természetesen a douheti elképzelések bemutatásakor szóba került a légi hadsereg fogalma, de még a legfanatikusabbak sem merték ezt Magyarországra vonatkoztatni. Gömbös Gyula 1934. évi állásfoglalása szerint „többmotoros, nagy lóerejû és erõs felfegyverzésû teljes fémkivitelû rep-gép typus”-ra van szüksége Magyarországnak”. Ez a miniszterelnök által 1936 õszén jóváhagyott légierõ-fejlesztési tervben öltött – kérészéletûen – testet, amikor is 3-3 közelfelderítõ, távolfelderítõ és vadász-, valamint 4 nappali bombázó- és 1 „nagy akciórádiuszú és nagy teherbírású légicirkáló” repülõszázadból álló légierõt álmodtak meg. Ezzel szemben 1937-ben a titkos légierõ „harci része” egy repülõdandárban összefogott egy vadász- és két bombázóezredbõl (ezeken belül két vadász-, egy éjszakai és három könnyûbombázó-osztályból, összesen hat vadász-, két éjszakai és nyolc könnyûbombázó-, továbbá a vegyesdandár- parancsnokságoknak alárendelt hét önálló közelfelderítõ századból) állt.
Feketehalmy-Czeydner Ferenc vk. ezredes, a légierõ vezérkari fõnöke (késõbb Újvidék körzetében, majd a német megszállást követõen szerzett kétes hírnevet) már 1937 õszén felvetette, hogy a majdan bekövetkezõ fegyverkezési egyenjogúsítás elõtt tisztázni kellene, nem volna-e célszerû létrehozni az önálló légierõt. Úgyszintén javasolta az elõbb említett hét önálló közelfelderítõ századot összefogni ezredkötelékbe, s ezt is alárendelni a légierõ parancsnokának. Ez természetesen kiváltotta a honvédség fõparancsnokának, Sónyi Hugó gyalogsági tábornoknak a heves tiltakozását.

Kevés figyelem fordult a repülõalegységek szervezési kérdéseire 1938-ban, hiszen a lényegi csaták a legfelsõbb katonai méltóságok között folytak a légierõ felügyelete kérdésében. Ezt a vitát Horthy Miklós kormányzó 1938. október 30-án zárta le, elrendelvén az olasz Gallo alezredes által kidolgozott elképzelés azonnali bevezetését. Ezzel megszületett az önálló légierõ, amelyet minden szempontból teljes önállóság és elkülönülés illetett meg. A légierõ összes ügyét teljes felelõsséggel egy központi szerv, a Légierõ-parancsnokság intézte. A Honvéd Vezérkar fõnökének csak a hadmûveleti kérdések tekintetében volt befolyása (de például a légierõ felfegyverzésére már nem). A döntés a honvédség fõparancsnokának a katonai parancsnoklási, a fegyelmi, a kiképzési és személyi hatáskörét is alaposan leszûkítette.
Létrejöhetett végre a douheti nézetek durva túlzásait elvetõ, ugyanakkor pozitívumait hasznosító; a sajátos magyar helyzetnek megfelelõ, bár korántsem ideális önálló magyar haderõnem, ami a gyorsan kibontakozó háborús viszonyok között azonban képtelen volt tudományos alapossággal kiérlelt nézetrendszerre támaszkodva továbbfejlõdni az 1940-es években.
A felidézett viták és tények tükrében sok mindenen érdemes elgondolkodni. Egyebek mellett azon talán, hogy bár napjainkban nem bénítja a hadseregfejlesztést Trianon, vannak viszont átmeneti, de annál keményebb anyagi-gazdasági béklyók. Vajon – felidézve a régi latin mondást, miszerint „Historia est magistra vitae!” – nem kellene-e végre egyszer „tanítómesterünké” nemesíteni a 30-as évek „történelmét”? Ha egyszer a XXI. évszázad elsõ évtizedében a magyar gazdaság – s ezáltal a Magyar Honvédség – olyan helyzetben van, amilyenben, akkor nem volna-e célszerû jelenleg szintén az elméleti tevékenységre, a „kimûvelt (katonai) emberfõk” sokaságának megteremtésére áldozni a fõ energiát, hogy a feltételek jobbrafordulásával nekünk is lehessen kikre (azaz kiválóan felkészített, az újszerû kihívásoknak megfelelni képes tisztikarra) és mikre (azaz kidolgozott nézetrendszerekre) támaszkodni? Hogy egyszer végre az élet tanítómesterétõl: a TÖRTÉNELEMTÕL (-bõl) is tanuljunk, sok fölösleges költséget, erõfeszítést megspórolva!

SZABÓ MIKLÓS