Ami 2006. június 25. és augusztus 12. között Gázában és Libanonban történt, stratégiai szempontból nem volt más, mint az Izrael–Egyesült Államok tandem, illetve a Hamász–Hezbollah–Szíria–Irán kvartett közötti hatalmi iszapbirkózás egy újabb epizódja. Ha tetszik: a megbomlott vagy megbomlottnak vélt közel- és közép-keleti hatalmi erõviszonyok és érdekszférák módosítására tett kísérlet, illetve a másik oldalról annak megakadályozása. A nemzetközi reakciókat, a nemzetközi közösség (ENSZ, EU, G8) tehetetlenségét és közömbösségét figyelve akár azt is mondhatnánk: idõrõl idõre felbukkanó, szokványos történet. Elemzésünkben – melynek szerzõi a Teleki László Alapítvány Külpolitikai Tanulmányok Intézetének, illetve a ZMNE Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának munkatársai – a több mint egy hónapos közel-keleti katonai konfliktus okait kíséreljük meg számba venni, illetve értelmezni.1

Aközel- és közép-keleti régió hatalmi érdekszféráinak legutóbbi újraelosztása éppen másfél évtizede kezdõdött. Az elsõ öbölháborúval, majd a 2001-es Afganisztán és a 2003-as Irak elleni háborúval az Egyesült Államok olyan új stratégiai pozíciókra tett szert a térségben,2 amelyek megszerzése – mint azt a nemzetközi Irak-vita vagy napjaink Irán körüli nemzetközi nézeteltérései is mutatják – nem csupán a térség Amerikával és Izraellel szemben álló országait (Szíriát és Iránt) hozták felettébb nehéz biztonsági helyzetbe, s nem csupán a térséggel szomszédos Oroszországot, illetve a feltörekvõ Kínát idegesítik, de olykor még a Washingtonnal hivatalosan szövetséges európai hatalmakat is nyugtalanítják. E folyamat eredményeként ugyanis napjainkra – Izrael mellett – az Egyesült Államok is a közel- és középkeleti térség egyik meghatározó katonai hatalmává vált.


GÁZA

A Gázai-övezet, ahol mintegy 1,3 millió palesztin él, a világ egyik legsûrûbben lakott területe és az egyik legnagyobb menekülttábora. Az 1967-es háborút követõen izraeli megszállás alá került terület a leendõ palesztin állam területét képezné majd. 2005 augusztusában az izraeli telepeseket és az õket védõ katonákat kivonták ugyan az övezetbõl, azonban Ariel Saron miniszterelnök betegsége, majd a palesztin és izraeli politikai események következtében a Saron és a Kadima Párt által felvázolt további (részleges) kivonulásra más palesztin területekrõl egyelõre nem kerülhetett sor. Az elmúlt hetek eseményei következtében szinte bizonyos, hogy belátható idõn belül nem kerül sor más területek kiürítésére, sõt sokak szerint már az is kétségesnek látszik, hogy valaha napirendre kerülhet-e egyáltalán Ciszjordánia egyes területeinek átadása a palesztinoknak.
Gázában a fordulópontot a 2006 januárjában a palesztin területeken megtartott általános választások jelentették, amelyet – még a maga számára is váratlan módon – a Hamász nyert meg, háttérbe szorítva azt a Fatahot, mely az évtizedek alatt a Jasszer Arafat vezette egykori terrorszervezetbõl politikai partnerré lépett elõ. Az Egyesült Államok, Izrael és az Európai Unió által terrorszervezetként számon tartott Hamász gyõzelme azonban – jóllehet a választásokat megelõzõ egy-másfél évben szinte semmiféle izraeli–palesztin tárgyalásra nem került sor, mondván, a palesztin oldalon nincs partner – még a tárgyalások elvi lehetõségét is lehetetlenné tette.3 Miközben a palesztinok „demokratizálása” jegyében az Egyesült Államoknak igen jelentõs szerepe volt a palesztin politikai rendszer változásaiban (így a miniszterelnöki poszt létrehozásában, a pénzügyek átláthatóságának megteremtésében és magának a választásnak a kikényszerítésében is), a nemzetközi megfigyelõk által minden tekintetben demokratikusnak és szabadnak ítélt választások eredményével nem tudtak mit kezdeni Washingtonban. Miközben ugyanis hivatalosan elismerték a palesztin nép döntését, George Bush bejelentette azt is, hogy a Hamászt nem ismerik el kormányzóerõként.4 Annak ellenére sem, hogy sokan úgy ítélték meg, a Hamász is – miként egykor a Fatah5 – megindult a politikai párttá válás útján (így például a választásokat megelõzõen sikeresen vett részt az önkormányzati választásokon, az önkormányzatok irányításában, és 2005 márciusától fegyverszünetet hirdetett, továbbá választási listájának programjában immár nem szerepelt Izrael megsemmisítése). A választásokat követõen Izrael, az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség egy része azt követelte, hogy a Hamász mindörökre törölje chartájából az Izrael állam megsemmisítésére vonatkozó passzust. Az adott helyzetben azonban a Hamász ezt – azonnal és feltétel nélkül – saját politikatörténete és logikája alapján annak ellenére sem tette és tehette meg, hogy a palesztin közvélemény döntõ többsége az Izraellel való kiegyezést támogatta. A Hamász választási gyõzelmét, majd kormányalakítását követõen a palesztin politikai körökben is komoly politikai harcokra került sor, és bár Izrael, az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke pozíciójának megerõsödését szerette volna látni és elérni, az õ helyzete 2006 márciusa óta csak nehezült, miközben az említettektõl ténylegesen semmiféle támogatást nem kapott.6 Ennek ellenére júniusra tetõ alá látszott kerülni egy olyan, május 11-én az Izraelben bebörtönzött palesztin foglyok által kezdeményezett közös nyilatkozat, amelyben a Fatah, a Hamász és más palesztin szervezetek lényegében elismerték volna Izrael létét.7 Abbász e dokumentum megszületésére, valamint a saját és a Fatah hatalmának megerõsítésére (illetve a Hamász-kormány meggyengítésére) számítva írta ki 2006. július 26-ra azt a referendumot, amelyen a palesztinoknak az Izraellel való megegyezésrõl kellett volna szavazniuk.8 Lényegében ezt a folyamatot zárta le, hogy a június 25-én foglyul ejtett izraeli katona kiszabadítására az izraeli hadsereg aránytalanul nagy erõt vetett be a Gázai övezetben. Szétrombolt palesztin minisztériumokat, foglyul ejtette a demokratikusan megválasztott Hamász-kormány több miniszte rét, elzárta a Gázai övezetbe menõ villany- és gázvezetékeket, lezárta a határokat, s megfenyegette Iszmaíl Hanijja kormányfõt, hogy immár õ is kijelölt, likvidálandó célpont – világossá téve, hogy a 2005. augusztusi kivonulás után is fenntartja magának a jogot, hogy adott esetben bevonuljon, s hogy Gáza kérdését alapvetõen „belügynek” tekinti.
Bár a közel-keleti válság most lezajlott epizódjának kezdetét sokan Gilad Salit tizedes június 25-i fogságba ejtéséhez, mások egy palesztin család hét tagjának izraeli katonák általi június 9-i megöléséhez kötik, mi úgy véljük, hogy a jelenlegi konfliktus már benne rejlett a Hamász választási gyõzelmében, pontosabban abban, hogy a Hamász gyõzelmébe sem Izrael, sem pedig az Egyesült Államok nem tudott beletörõdni. Saját hatalmi logikájuk szerint – lehet – nem is igen tehették meg, hiszen ezzel Szíria és Irán terrorszervezetnek tekintett szövetségeseinek politikai hatalmát ismerték volna el egy olyan területen, amelyet a nagyhatalmak stratégiai szempontból egyértelmûen izraeli–amerikai érdekszférának ismernek el.9 Ilyen értelemben cseppet sem meglepõ, hogy március óta valójában még a lehetõségét sem adták meg, hogy a Hamász – mint egykor a Jasszer Arafat vezette Palesztin Felszabadítási Szervezet – legalább kísérletet tegyen önmaga átformálására.


LIBANON

A mai Libanon határait az elsõ világháborút követõen, 1920-ban jelölték ki a gyõztes brit és francia nagyhatalmak, méghozzá oly módon, hogy az új állam (amelynek területe az Oszmán-Török Birodalom része volt, s az elsõ világháború után Szíriáról választottak le, önálló államként sohasem létezett) lakosságának összetétele a francia mandátummal megbízott hatalom elképzeléseinek megfeleljen. Ennek érdekében korábbi évszázados közigazgatási határokat rajzoltak át, és ez az oka annak is, hogy Szíria – nem hivatalosan – a mai napig Szíria részének tekinti a libanoni területeket. Bár a Libanoni Köztársaság 1943-ban függetlenné vált, majd 1946-ban az országot elhagyták az utolsó francia csapatok is, állami berendezkedése a mai napig a mandátum idejének valóságát tükrözi. Libanon úgynevezett „felekezeti” állam, amennyiben a lakosság 18 különbözõ vallási felekezethez tartozik, melyek közül a három legnagyobb – a maronita keresztény, a szunnita, illetve a síita muszlim – adja a három legfõbb közjogi méltóságot. Az elnök maronita keresztény (Emil Lahúd), a miniszterelnök szunnita muszlim (Fuád Szinióra), míg a parlament elnöke síita muszlim (Nabíh Berri). A parlamenti képviselõi helyek is felekezeti alapon oszlanak meg Libanonban:
a 128 mandátum felét muszlimok, felét keresztények töltik be.10 A legtöbb elemzõ szerint ez a megosztás nem igazán tükrözi a valóságot, tekintettel arra, hogy a demográfiai arányok eltérõ módon változnak a keresztények és a muszlimok között, de akár a két felekezeten belül is. A kritikusok szerint a keresztények és muszlimok politikai képviseleten belüli aránytalanságán a libanoni polgárháborút lezáró 1989. októberi ún. taifi egyezmény sem változtatott lényegesen, amikor a korábbi 6:5 keresztény– muszlim arányt 1:1-re módosította.11
1975 és 1990 között – Szíria és Izrael külsõ beavatkozása mellett – véres polgárháború dúlt Libanonban, amelynek lényegében három szintje volt. Az elsõt a muszlim fegyveres csoportokból álló Haladó Nemzeti Mozgalom12 és a keresztény milíciák közötti összecsapások, a másodikat a két táboron belüli erõk egymással vívott harcai, míg a harmadikat Izrael és Szíria pozícióharcai jelentették. Mivel fennállt a veszélye annak, hogy a Haladó Nemzeti Mozgalom az egész országot elfoglalja, 1976-ban Szíria 40 ezer katonát küldött Libanonba – a késõbb elterjedt politikai zsargon szerint – békefenntartói feladattal.13 A libanoni területrõl Izraelt támadó palesztin csoportok felszámolására az izraeli fegyveres erõk elõször 1978-ban hatoltak be Dél-Libanonba (Litani-folyó hadmûvelet), majd 1982-ben egészen Bejrútig törtek elõre.14 Érdemes megjegyezni, hogy a jelenlegi konfliktus több hasonlóságot is mutatott az 1982-es ötödik arab–izraeli háborúval: itt és most csupán arra utalunk, hogy az akciót Izrael akkor is a Dél-Libanont uraló, biztonsági kihívást jelentõ palesztin fegyveres szervezetek ellen indította el, és kísérelte meg a Palesztin Felszabadítási Szervezet libanoni pozícióit teljesen felszámolni.
Az izraeli invázióknak két fontos következményük lett: egyrészt Izrael egy ún. biztonsági zónát hozott létre Dél-Libanonban, amelyben izraeli csapatok állomásoztak az ENSZ BT 425. és 426. sz. határozata (1978) ellenére egészen 2000-ig, amikor Ehud Barak izraeli miniszterelnök egyoldalú döntéssel kivonta az izraeli csapatokat Dél-Libanonból; másrészt az izraeli megszállás elleni harc céljából jött létre 1983–84- ben a Hezbollah (Isten pártja), a dél-libanoni síiták fegyveres szervezete.15 A Libanonban állomásozó szíriai csapatokat végül 2005-ben a Rafík Haríri, volt libanoni miniszterelnök ellen elkövetett merényletet követõ ún. cédrusos forradalom, illetve az óriási nemzetközi nyomás hatására vonták ki végleg Libanonból.16 Sok elemzõ attól tartott, hogy a csapatkivonást követõen kiújulhat a libanoni polgárháború, a libanoni társadalom ugyanis lényegében kettészakadt Szíria-barát és Szíria-ellenes csoportokra. Bár végül ez nem következett be, az újonnan megválasztott parlament és az Amerika-barát Szinióra-kormány politikailag igen nehéz és törékeny helyzetben kezdte meg tevékenységét.


A HEZBOLLAH

A Hezbollah a becslések szerint a jelenlegi konfliktus kezdetén mintegy 10-13 ezer fegyveressel rendelkezett.17 A szervezet létrejöttében az izraeli megszállás mellett jelentõs szerepet játszott az 1979-es iráni iszlám forradalom vezetõjének, Khomeini ajatollahnak az iszlám forradalom elterjesztését szorgalmazó politikája is. A Hezbollah iráni kapcsolata azóta is jelentõs: míg Izrael és az Egyesült Államok szerint a mai napig nem szûnt meg a pénzügyi és a fegyveres kiképzésben nyújtott iráni támogatás és fegyverszállítás, a hivatalos Teherán (és Hezbollah) szerint Irán mindössze politikai és erkölcsi támogatásban részesíti a szervezetet.18 Tény azonban, hogy a konfliktus egy hónapja alatt a Hezbollah iráni eredetû rakétákat is lõtt ki, például a konfliktus elején megsemmisített izraeli hadihajóra, sõt a hírek szerint a szervezet Fadzsr–3 (45 km), Fadzsr–5 (75 km), Zelzál–1, Zelzál–2 típusú közép-hatótávolságú, illetve Zelzál–3 típusú ballisztikus iráni rakétákkal is rendelkezik. Ezek találati pontossága és hatótávolsága (115–220 km) messze meghaladja az eddig használt rövid hatótávolságú Katyusáét, amelybõl a konfliktus kezdetén mintegy 13 ezer használha tóval rendelkezhetett a szervezet.19 Még ha Teherán és Damaszkusz közvetlen szerepe nem is mutatható ki a jelenlegi konfliktus kirobbanásában, stratégiai értelemben aligha kétséges, hogy a Hezbollah a libanoni belpolitikában játszott szerepe mellett Irán és Szíria egyik katonai csapásmérõ ereje.20
A Hezbollah 1982–2000 között hiteles és sikeres politikai és katonai erõvé vált. Libanonban, az arab világban, de a távolabbi muszlim politikai és közvéleményben is az egyetlen olyan erõként tartják számon, amely Izraellel szemben katonai sikereket volt képes elérni: a 2000 májusában Ehud Barak izraeli miniszterelnök által elrendelt izraeli csapatkivonást Dél-Libanonból sokan egyértelmûen a Hezbollah sikerének tartják. A kivonulást követõen lényegében egyetlen vitatott terület maradt, a hivatalosan Szíriához tartozó Seba-farmok területe (egy 14 km hosszú, átlagosan 2,5 km széles, kb. 30 km2 földsáv), amely az izraeli–szíriai–libanoni hármas határ körzetében található, melynek tulajdonjoga vitatott, s amelyet Izrael a kivonulás után is megszállva tartott.21 Ettõl eltekintve a kivonulást követõen a Hezbollah, úgy tûnt, tartja magát ahhoz, hogy elérte célját, az izraeli katonák távozását, sõt 2004-ben fogolycserére is sor került Izraellel. A kisebb határincidensektõl eltekintve nagyobb katonai összecsapásra a jelenlegi konfliktusig nem került sor a felek között, sõt a Hezbollah megindult a politikai integrálódás útján. A szervezet elõször 1992-ben vett részt az általános parlamenti választásokon, ahol akkor a 128 mandátumból önállóan nyolcat, szövetségeseivel pedig négyet szerzett meg. A választásokon azóta is rendszeresen részt vesz:
2005-ben országosan 14 mandátumot szerzett, s formálisan két taggal képviselteti magát a bejrúti kormányban is. A Hezbollah politikai tevékenységét kiegészíti a Manár („Világítótorony”) tv-csatorna, amelynek mûholdon Franciaországba sugárzott adását a francia hatóságok gyûlöletkeltés vádjával betiltottak, és a Núr („Fény”) rádió, amelyek igen népszerûek az arab világban.
Az izraeli követelések már régóta elsõsorban a Hezbollah felszámolására irányulnak: követelik a libanoni kormánytól, hogy fegyverezze le a Hezbollahot, és terjessze ki ellenõrzését a dél-libanoni területekre is, amint azt az 1559. sz. ENSZ BT-határozat (2004) elõírja. A libanoni kormány azonban láthatóan nem képes erre. A libanoni haderõ ugyanis mindössze 61 500 fõbõl áll, akik Libanon nagyobb vallási közösségeibõl (szunniták, síiták, maroniták és drúzok) közül kerülnek ki, vegyesen, egyértelmûen azzal a céllal, hogy a 15 éves polgárháború után valamiféle nemzeti egységet jelenítsenek meg. A hadsereg felszereltsége gyenge és korlátozott, nincs sem légiereje (repülõgéppel egyáltalán nem rendelkezik, mindössze 14 használható helikoptere van), s nincs haditengerészete sem. A libanoni szárazföldi haderõ harcerejét 180 darab T–54-es és 60 darab M48-as gyenge vagy közepes minõségû harckocsi, 1235 páncélozott szállító harcjármû és 335 tüzérségi eszköz képezi.22 Nem csoda hát, ha ebben a helyzetben a Hezbollah még inkább felértékelõdött és felértékelõdik, mint olyan védelmi erõ, amely lényegében a gyenge libanoni hadsereg feladatait látja el Dél-Libanonban.
A jelenlegi konfliktusba taktikai szempontból a Hezbollah eredetileg alighanem csupán azért kapcsolódott be, hogy izraeli katonák fogságba ejtésével a 2004-eshez hasonló fogolycserére kényszerítse a gázai akcióval elfoglalt Izraelt.23 Naszrallah aligha számított Jeruzsálem ilyen erõteljes és határozott reakciójára.24 Stratégiai szempontból viszont egyrészt további szíriai és iráni pénzügyi és katonai segítségre számít(ott), mint olyan erõ, amely képes az Izraellel szembeni fellépésre egy olyan idõszakban, amikor Irán és Szíria is komoly nemzetközi nyomásnak van kitéve; másrészt nyilvánvalóan el kívánja kerülni a BT 1559. sz. határozatának végrehajtását, amellyel kapcsolatban a korábbi Szíria-barát bejrúti kormányoknál a jelenlegi Amerika- barát Szinióra-kormány – legalábbis elvben – elkötelezettebb. Paradox módon azonban, miközben Izrael és a nemzetközi közösség érdeke (és célja) a demokratikus libanoni kormány megerõsítése lenne, a mostani katonai konfliktus – túl azon, hogy az iszlám mozgalomban erõsítette és bõvítette azok táborát, akik a Hezbollahhoz hasonlóan öngyilkosságnak tekintik a BT 1559. sz. határozatának végrehajtását – magát a Szinióra-kormányt is egyre lehetetlenebb helyzetbe hozta.25 Végül harmadrészt: jelenlegi harcával stratégiai értelemben a Hezbollah újabb szövetségeseket kíván szerezni a régióban az „izraeli–amerikai imperializmus” elleni harcához és ellenállásához.26 S ahhoz, hogy mindezeket elérje, a Hezbollahnak – a szó hagyományos és materiális értelmében – még csak gyõznie sem kellett. A Hezbollah ugyanis Libanonban a nem reguláris hadviselés szinte minden lehetséges elõnyével rendelkezik. Sok egyéb mellett azzal is, hogy a civil létesítmények kényszerû támadása miatt a világ közvéleménye elõtt kínos és hátrányos helyzetbe hozza az izraeli vezetést.


IZRAEL

2005-ben Ariel Saron miniszterelnök – az izraeli lakosság nagyarányú támogatása mellett – az egyoldalú kivonulás politikáját kormányprogrammá tette. Ez év június végéig úgy tûnt, hogy utódja, Ehud Olmert is folytatni kívánja ezt a politikát. Talán ezért is érte meglepetésként a világ közvéleményét Jeruzsálem erõteljes (sokak szerint túlméretezett) reakciója Gilad Salit tizedes fogságba ejtése kapcsán. Az izraeli politikai stílusváltás motivációi között a legfontosabb alighanem az Ehud Olmert és Amir Perez vezette politikusgeneráció percepciója a térségben 2000 óta történtekkel kapcsolatban. Ez az új generáció ugyanis az elmúlt fél évtized történéseit (az egyoldalú lépésektõl, illetve azok libanoni és gázai hatásaitól kezdve, a palesztin mozgalomban és annak nemzetközi megítélésében bekövetkezett változásokon keresztül, egészen az iráni atomprogramig) az izraeli elrettentés hatékonyságának gyengüléseként és hitelvesztéseként érzékelte. Ráadásul ez a hitelvesztés olyan idõszakban következett be, amikor Izrael legfõbb szövetségese, az Egyesült Államok a közel- és közép- keleti térség más területein jelentõs pozíciókra tett szert, két országot pedig katonailag is megszállt (Afganisztánt és Irakot). Paradox módon azonban legfõbb szövetségesének térségbeli elõretörése, illetve annak hatása is ellenmondásosan érintette Izrael biztonságát. Nemcsak abban az értelemben, hogy a növekvõ amerikai befolyás, illetve katonai jelenlét radikalizálta az itteni társadalmakat, s nem csupán oly módon, hogy Szaddám Huszein korábban egyfajta hatalmi egyensúlyt biztosító rendszerének megdöntése hozzájárult az Izraellel szemben álló Irán felemelkedéséhez, de az is kedvezõtlenül érintheti Izrael biztonságát, hogy az Egyesült Államoknak a térség demokratizálására vonatkozó törekvései eleddig meglehetõsen kontraproduktívnak bizonyultak. 27 Alighanem elsõdlegesen az említettekbõl fakadó biztonságpercepció vezetett a gázai eseményekre való izraeli reakcióhoz, amikor pedig Hezbollah is akcióba lépett, Jeruzsálemnek – saját logikája szerint – a még határozottabb visszavágáson kívül nemigen volt más választása.
Izrael libanoni céljai már a kezdetektõl viszonylag jól körülírhatók voltak: Jeruzsálem katonai értelemben egyrészt meg akarta gyengíteni a Hezbollahot, amennyire csak lehetséges, s a szervezet fegyvereseit vissza akarta szorítani a Litani folyón túlra; másrészt Irán felé is jelezni kívánta, hogy katonai erejével képes megsemmisíteni bármilyen iráni közép-hatótávolságú rakétát;28
nemzetközi értelemben nyomást kíván gyakorolni a nemzetközi közösségre annak érdekében, hogy az hajtassa végre az ENSZ BT 1559. sz. – a Hezbollah lefegyverzésére vonatkozó – határozatát, s hatékony nemzetközi erõkkel biztosítsa a libanoni –izraeli határ libanoni oldalának demilitarizálását;29
s végül a libanoni belpolitika szempontjából nyomást kíván gyakorolni a libanoni kormányra és libanoni társadalomra a Hezbollah lefegyverzésének végrehajtása érdekében, továbbá azért, hogy a bejrúti kormány és a libanoni társadalom számolja fel a Hezbollah „állam az államban” státusát.30
Némileg nehezebben értelmezhetõk és írhatók körül Jeruzsálem gázai céljai: katonai értelemben a fõ cél itt is nyilvánvalóan a Hamász katonai szárnyának, illetve az Izrael-ellenes palesztin fegyveres csoportok meggyengítése; továbbá annak határozott demonstrálása, hogy Jeruzsálem nem tûr el semmiféle, Izrael vagy izraeliek elleni palesztin katonai akciót;
nemzetközi értelemben alighanem a Hamász-kormány diszkreditálása egy olyan idõszakban, amikor a nemzetközi közösség egy résznek (EU, Oroszország) Hamász-ellenessége már nem olyan erõteljes és egyöntetû, mint Washingtoné és Jeruzsálemé; belpolitikai értelemben pedig olyan nyomásgyakorlás lehet a célja Jeruzsálemnek, amely oly mértékben diszkreditálja a Hamászt a palesztin társadalom szemében, hogy ez utóbbi egyrészt nagyobb elkötelezettséggel viseltessen Mahmúd Abbász (és a mögötte álló meggyengült Fatah) iránt, másrészt rákényszerítse a Hamászkormányt Izrael feltétel nélküli elismerésére.
A kérdés persze az, hogy hosszú távon végül milyen eredményhez vezet, teljesíti- e a fenti célokat Izrael több mint egy hónapos kétfrontos katonai akciója. Annyi már bizonyos, hogy a Hezbollah támadásához hasonló intenzitású, illetve méretû támadással Izraelnek már évtizedek óta nem kellett számolnia. Több elemzõ szerint Izrael egyszerûen alábecsülte a Hezbollahot: bár Jeruzsálem valószínûleg tisztában volt azzal, hogy a mozgalom évek óta készül egy Izraellel való összecsapásra, miként azzal is, hogy ehhez komoly infrastruktúrát épített ki Dél-Libanonban, azt azonban valószínûleg rosszul mérte fel, hogy a helyi viszonyokat igen jól kihasználva, rakétáival a fegyveres konfliktus egész ideje alatt képes lesz fenyegetni Izrael területét.31 Továbbá valószínûleg arra sem számított, hogy a Hezbollah ilyen intenzíven ellenáll a szárazföldön is megindított izraeli támadásoknak.32 Igaz, ezzel kapcsolatban sokan azt is felróják az izraeli vezetésnek, hogy szokatlanul nagy volt a politikai, és így a katonai bizonytalanság is a szárazföldi harcokkal kapcsolatban, Izrael ugyanis igazán nem akarta és nem akarja megszállni sem Dél-Libanont, sem pedig Gázát.
Bizonyosan állítható az is, hogy a Hezbollah az izraeli akciók következtében katonai értelemben meggyengült, de ennek valódi mértéke ma még nehezen mérhetõ fel.
Jelenleg azt sem tudjuk pontosan, hogy milyen társadalmi-politikai hatásai lesznek Libanonban Izrael 34 napos katonai akciójának, s ezek miként érintik a Hezbollah társadalmi megítélését. Márpedig ez kulcsfontosságú abból a szempontból, hogy a libanoni kormánynak és hadseregnek sikerül-e, s ha igen, miként demilitarizálnia a szervezetet. Ha ugyanis nem sikerül, úgy Jeruzsálemnek az izraeli elrettentõ képesség bizonyítására és demonstrálására vonatkozó céljai sem teljesülnek.
Kérdés az is, hogy Izrael kétfrontos katonai fellépése milyen belpolitikai, illetve politikai-társadalmi következményekkel jár a jelenlegi jeruzsálemi politikai vezetésre nézve. Bár az izraeli kormány a gázai és a libanoni akciók idõszakában a lakosság nagy többségének egyértelmû támogatását bírta, azonban már kezdetektõl felemás helyzetbe került. Miközben elsõdleges feladata az izraeli lakosság védelme, sem Ehud Olmert miniszterelnök, sem Amir Perez védelmi miniszter nem rendelkezik jelentõs katonai múlttal és képzettséggel. Ez sokak szemében azt jelentette és jelenti, hogy jobban rá voltak és vannak utalva a hadsereg vezetésére, mint olyan elõdeik, akik maguk is komoly katonai múlttal és tapasztalattal rendelkeztek. Paradox módon azonban ez volt egyben az elõnyük is: egyes izraeli vélemények szerint Ariel Saron gondolkodásában mindig jelen volt és nevével összekapcsolódott az 1982-es libanoni invázió, míg Olmert „tiszta lappal”, hitelesebben léphetett fel mind a gázai, mind a libanoni kérdésben. Azt azonban a jelenlegi vezetéssel szemben a libanoni fegyveres konfliktust követõ elsõ napokban megfogalmazódó kritikák ellenére sem tudhatjuk pontosan, hogy az izraeli közvélemény hosszabb távon végül sikerként avagy kudarcként értékeli- e az olmerti megoldást. Csak annyi bizonyos, hogy a gázai és a libanoni helyzet hatására az izraeli közvélemény és a politikai elit véleménye is jelentõsen megváltozott, és az akciók kapcsán elrendelt vizsgálatok eredményeinek értékelése nyomán is változni fog. Azonban az, hogy ez elvezet-e az izraeli politikai elit biztonságfelfogásának és Izrael állam biztonságának újragondolásához, vagyis egy olyan szemléletváltozáshoz, amely hosszabb távon jelentõsen módosítja az izraeli társadalom biztonságpercepcióját is, ma még nyitott kérdés.33


AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK

Az Egyesült Államok,34 de minden elõdjénél jobban George W. Bush kormánya fenntartások nélkül támogatja Izraelt, különösen amióta az amerikai külpolitika mindent a terrorizmus veszélye szempontjából értelmez. A kétoldalú kapcsolatokban volt egy rövid fennakadás 2001. szeptember 11-ét követõen, de azóta az amerikai adminisztráció minden kérdésben Izrael mellé állt, és még olyankor sem marasztalta el, amikor például éppen a George W. Bush által felvázolt útiterv Izraelre vonatkozó pontjaival ellentétes lépéseket tett (pl. a telepek kérdése).
A terrorizmus felszámolására indította el a Bush-adminisztráció a „Tágabb Közel- Kelet” kezdeményezést, amelynek hivatalos célja, hogy Marokkótól Indonéziáig demokratizálja a térséget. Mára a kezdeményezés komoly programmá fejlõdött, amely a demokrácia terjesztése, a civil társadalom fejlõdésének elõsegítése és a gazdasági átalakulás mellett az oktatásban és a nõk helyzetének javításában fogalmazza meg céljait, és ezek érdekében támogat programokat. A programot azonban, különösen a demokrácia terjesztésének kérdésében, még az Egyesült Államokkal szövetséges rezsimek is fenyegetésként élik meg, amennyiben saját hatalmukat kell(ene) felszámolniuk. A közel-keleti közvélemény túlnyomó része pedig úgy véli, hogy az Egyesült Államok elsõsorban a térség természeti kincseinek megszerzésére törekszik, egyébként pedig a térség autoriter rendszereit támogatja. Bár Washington és a tágabb Közel-Kelet demokratizálásának hívei e kritikákat azzal utasítják vissza, hogy a demokratizálás hosszú és idõigényes folyamat, a tény, hogy az amerikai jelenlét ma nem jelent többet, mint az Egyesült Államok ellenõrzését a térség egy része felett, ettõl még tény marad.
A gázai és a libanoni események megítélésében az amerikai politikai elit (republikánusok és demokraták), de az amerikai társadalom is egységesen és egyértelmûen Izraelt támogatta,35 mondván: Izraelnek joga van megvédenie magát. A politikai elitnek ezt az álláspontját eleddig az amerikai–izraeli stratégiai partnerség számos elemét vitató írások sem ingatták meg,36 miként nincs jelentõségük és hatásuk azoknak az évek óta megfogalmazódó amerikai kritikáknak sem, melyek szerint az Egyesült Államok közvéleményének erõsen egyoldalú képe van a palesztin–izraeli konfliktusról.37 Mindez elsõsorban azért fontos, mert az amerikai Közel-Kelet-politika, ha különbözõ okoknál fogva is, mind az arab politikai elitben, mind a közvéleményben ellenséges indulatokat és ellenszenvet vált ki. Ezt az ellenszenvet csak erõsítette, hogy az Egyesült Államok szinte már nyilvánosan is beleegyezését adta az izraeli akciókhoz. Elég talán utalnunk Condoleezza Rice amerikai külügyminiszternek a konfliktus alatt tett olyan kijelentéseire, mely szerint a bombázások tulajdonképpen „szülési fájdalmak”, illetve, hogy tûzszünetre csak akkor kerülhet sor, „ha és amikor arra megértek a feltételek”.38 Nem tette népszerûbbé Washingtont az sem, hogy sem a palesztin kérdésben, sem a libanoni civil áldozatok kérdésében nem helyezkedett szembe Izraellel, s hogy Nagy-Britanniával közösen a legtovább állt ellen az ENSZ BT-ben a fegyveres konfliktus lezárását biztosító 1701. sz. határozat elfogadásának.
Még problematikusabb az Egyesült Államok közel-keleti politikájának térségbeli megítélése akkor, ha igaza van Seymour Hershnek, aki a The New Yorker 2006. augusztus 21-i számában megjelent Watching Lebanon. Washington’s interests in Israel’s war c. írásában azt állítja, hogy Washington nem csupán beleegyezett, de közvetlenül is részt vett a Hezbollah elleni akció megtervezésében. Ez esetben ugyanis arról van szó, hogy a Bush-adminisztráció – melynek egyik fõ célja a Hezbollah–Szíria –Irán–Hamász tengely felszámolása – egyfajta helyettesekkel vívott, proxy háborúként tekintett a mostani konfliktusra. Márpedig ez sokakban joggal ébreszti, illetve erõsíti meg azt a benyomást, hogy Washingtonnak nem annyira a térség demokratizálása, mint inkább a térség feletti ellenõrzés megszerzése a legfontosabb, most nem is beszélve arról, hogy erre az Izraelnek mint eszköznek való felhasználására – miként tekint maga az izraeli társadalom.
Ami az Egyesült Államokat illeti, jelenleg az egyik legfontosabb kérdés az, hogy Izrael gázai és libanoni akciója, illetve annak eredményei és következményei hatnak- e és miként Washington közel-keleti politikájára, illetve az amerikai–izraeli kapcsolatokra. 39


SZÍRIA ÉS IRÁN

Az Egyesült Államok és Izrael egyértelmûen Szíriát és Iránt vádolják azzal, hogy õk állnak a Hezbollah háborújának a hátterében. George W. Bush és Tony Blair „kihallgatott” beszélgetése is ezt tanúsítja. Bár ez a kijelentés a helyzet meglehetõs leegyszerûsítésének látszik (a Hezbollah ugyanis nem tekinthetõ az említett országok egyszerû bábjának: a szervezet Szíria és Irán nélkül is létezik, és önálló vezetése van), tény, hogy mind Szíriát, mind Iránt hagyományosan jó kapcsolatok fûzik a Hezbollahhoz, illetve, hogy Teheránnak „jól jött” a libanoni háború, amennyiben elterelte a figyelmet az iráni nukleáris program körüli vitáról. Mindkét állam tagadja azonban, hogy ebben a háborúban – a politikai és erkölcsi támogatáson túlmenõen – közvetlen szerepet játszottak volna.
Bár a mostani libanoni konfliktus során egyetlen érintettnek (Izrael, Szíria, Irán) sem volt célja és érdeke a háború eszkalációja, tény, hogy stratégiai szempontból mind Damaszkusz, mind Teherán olyan Libanonban érdekelt, amely kellõ távolságot tart a velük szemben álló Egyesült Államoktól és Izraeltõl (illetve általánosabb értelemben a washingtoni közel- és közép-keleti politikát támogató nagyhatalmaktól). Könnyen belátható az is, hogy libanoni befolyásukat jobban érvényesíthetik akkor, ha az országban szövetségeseiknek, köztük a Hezbollahnak meghatározó szerepe van.40 A két ország politikáját alapvetõen ez a szempont határozta meg a konfliktus idõszaka alatt, s valószínûleg ez fogja meghatározni a konfliktust követõen is. Fontos azonban látnunk – mint az már korábban jeleztük –, hogy a két ország a közel- és közép-keleti régión belül is különbözõ súlycsoportba tartozik.


AZ ARAB VILÁG

Az Arab Liga államainak nem sikerült közös álláspontot kialakítaniuk a konfliktus során. Az Egyesült Államok fõ szövetségesei, Szaúd-Arábia, Jordánia és Egyiptom kezdetben elítélték ugyan a Hezbollah támadását, de a késõbbiekben – ha másért nem, közvéleményük nyomására – egyre hangosabban és határozottabban követelték az izraeli bombázások leállítását is. Az arab országok egy másik csoportja, élükön Szíriával, a kezdetektõl az Izraellel szembeni nemzetközi fellépést sürgették, míg egy harmadik csoportot alkottak az ún. közömbösök. E széttagoltság szimptomatikus jele annak, hogy az arab országok sokkal inkább tárgyai, semmint alanyai azon térség hatalmi versengésének, amelyet a nemzetközi közvélemény a legtöbbször arab világként aposztrofál.
Az arab államok többségének ellenmondásos volt a viszonya a konfliktushoz. A szunnita államok kezdetben elégedettséggel szemlélték Izrael Hezbollah elleni akcióit, késõbb viszont egyrészt felháborították õket a libanoni infrastruktúrát és lakosságot érõ brutális támadások, másrészt a Hezbollah akciói azt bizonyították számukra, hogy Izrael sem sebezhetetlen. A Hezbollahot, mint az állami szuverenitástól független biztonságpolitikai tényezõt, ugyanakkor fenyegetésként értékelik, amennyiben bátorítást jelenthet saját, általában az iszlám színeiben szervezõdõ ellenzéküknek;41 s tartottak és tartanak attól, hogy a háború, illetve a jövõben esetleg bekövetkezõ ha sonló jellegû fegyveres konfliktus kiszélesedik és az egész térségre kiterjed. Aggodalommal tekintettek és tekintenek Irán egyre felértékelõdõ szerepére is egyrészt Teherán nukleáris programja, másrészt a libanoni helyzetben betöltött túlsúlyos szerepe miatt.
Látnunk kell azt is, hogy az arab kormányok többfrontos küzdelmet folytatnak: miközben meg kell felelniük az Egyesült Államok által kezdeményezett demokratizálás legalább minimális követelményeinek, a szervezõdõ civil társadalom nem annyira a szekuláris politikai pártok, mint inkább az iszlám jegyében szervezõdõ politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális szervezetek alakjában jelent számunkra egyre nagyobb kihívást. Az amerikai tervek szerint egyfelõl ez utóbbiak kialakulását (is) meg kellene akadályozniuk, másfelõl olyan politikát kellene folytatniuk, amely legalábbis nyíltan nem ellenséges Izraellel szemben. A szóban forgó kormányok törekvéseit jelentõsen megnehezíti az, hogy a Washington által támasztott követelmények együttes teljesítése és az amerikai Közel-Kelet-politika mind az arab politikai elit, mind a közvélemény megítélése szerint többszörösen is kimeríti a „kettõs mérce” fogalmát.42


AZ UNIFIL–II ÉS AZ EURÓPAI UNIÓ

Az Európai Unió a humanitárius segélyezésen és a diplomáciai tevékenységen kívül – jóllehet viszonylag régóta erõsen ambicionálja – eleddig nemigen tudott hozzászólni a közel-keleti konfliktushoz. Ennek egyik alapvetõ oka az, hogy a palesztin–izraeli probléma fõszereplõinek hatalmi pozicionálásában igen gyakran az erõalkalmazás játssza a döntõ szerepet. A másik ok paradox módon az, hogy az unió nagyhatalmai történelmük ilyen vagy olyan fordulatai révén erõsen érintettek ugyan a konfliktusban, de más és más, sokszor egymást keresztezõ érdekek mentén. Így az egységes uniós álláspont kialakítása a közel-keleti problémáról – túl azon, hogy bírálták az Egyesült Államok politikáját – nemigen járhatott sikerrel.
Úgy tûnik, hogy a jelenlegi válság katonai szakaszának lezárulását, az ENSZ BT 1701. sz. határozatának megszületését követõ idõszakban – amikor is az Egyesült Államok nem tud és nem is akar tevõlegesen fellépni a rendezésben, az ENSZ-re viszont a korábbiaknál jelentõsebb szerep hárul – az uniónak is lehetõsége nyílik arra, hogy nagyobb felelõsséget vállalhasson ebben az európai kontinens számára biztonságpolitikai szempontból kulcsfontosságú térségben.43 Valószínûleg éppen ennek köszönhetõ, hogy az UNIFIL–II missziónak az ENSZ BT 1701. sz. határozatában elrendelt létrehozására vonatkozó felajánlásokra a vártnál gyorsabban került sor. Látnunk kell azonban azt is, hogy az egyes uniós tagállamoknak meglehetõsen nehéz döntéseket kellett meghozniuk a BT 1701. sz. határozatában foglalt feladatok végrehajtása érdekében, s azt is, hogy különleges érdekeik és egyéni korlátaik továbbra is érvényesülnek. 44
Az UNIFIL–II misszióhoz eleddig az alábbi országok ajánlották fel részvételüket: Olaszország (2000-3000 fõ), amely amellett, hogy a mediterrán térség meghatározó hatalma, e lépéssel kívánja javítani Irakból való kivonulása miatt megromlott kapcsolatait az Egyesült Államokkal;
Franciaország (2000 fõ), amely hagyományosan nagy figyelmet szentel az arab világnak, a közel-keleti térségnek és ezen belül – egykori mandátumterületének – Libanonnak, s amely a politikai és biztonságpolitikai szempontból önállóan is cselekedni képes Európa legerõteljesebb szószólója, s amely szintén érdekelt az USA és Európa közötti ellentétek tompításában;45
Spanyolország (1200 fõ), amely Olaszországhoz és Franciaországhoz hasonlóan a mediterrán térség meghatározó hatalma kíván lenni, tradicionális jó kapcsolatokat ápol az arab világgal, s amely Olaszországhoz hasonlóan e lépéssel kívánja javítani kapcsolatait az Egyesült Államokkal, amely Irakból történõ kivonulása óta meglehetõsen hûvös;
Lengyelország (500 fõ), amely az Európai Unión belüli nagyhatalomként való elismertetése érdekében már-már tradicionálisan aktív a biztonságpolitika terén, emellett az Egyesült Államok stratégiai partnere a kelet-közép-európai térségben, s 250 fõvel részt vett az UNIFIL–I misszióban is;
Belgium (400 fõ), amely Franciaországhoz hasonlóan szószólója a politikai és biztonságpolitikai szempontból önállóan is cselekedni képes Európának;
Finnország (250 fõ), amely az EU soros elnöke, és semleges országként hagyományosan aktív a békefenntartás terén;
Németország (1200 fõs nem szárazföldi erõt), amely az ENSZ BT állandó tagságára pályázik, s ennek érdekében 1999-tõl igen aktív a békefenntartás terén.46 Tekintettel arra, hogy a BT 1701. sz. határozatának mandátumában a harcérintkezés az önvédelem és polgári lakosság védelme esetén a fegyveres harcot is engedélyezi, amit viszont a német alkotmány továbbra is tilt, Berlin nem kíván szárazföldi csapatokat a misszió rendelkezésére bocsátani;
Nagy-Britannia (különleges egységekkel), amely az Egyesült Államok közelkeleti politikája melletti elkötelezettsége miatt nem vállalta szárazföldi egységek küldését, s csupán misszió által felvállalt tengeri és légi ellenõrzésben vesz részt;
Görögország (különleges egységekkel), amely mediterrán országként és a térséggel határos államként nem kíván kimaradni a misszióból, s a misszió által felvállalt tengeri ellenõrzésben vesz részt;
Dánia (különleges egységekkel), amely nem részese az EU védelmi együttmûködésének, de minden, annak keretén kívüli, az európai országok részvételével zajló misszióban igyekszik részt venni.
Mint látható, az Európai Unió említett tagállamai egységesen arra törekedtek, hogy az UNIFIL–II döntõ többségét (vagyis a tervezett 15 ezres nemzetközi kontingensbõl 7350 fõnyi szárazföldi erõt + kb. 2000 fõnyi tengerészeti és légierõt) az EU adja.
Az UNIFIL–II vezetése kapcsán sajátos kompromisszum alakult ki a korábban erre aspiráló és már most bevethetõ erõkkel rendelkezõ Franciaország és az azonnal bevethetõ erõkkel jelenleg még nem rendelkezõ Olaszország között. Ennek értelmében 2007 februárjáig a missziót az a Franciaország fogja vezetni, amelynek 420 fõs speciális egysége már megérkezett Libanonba, Olaszország pedig hivatalosan februártól veszi át a misszió vezetését. Ugyanakkor a misszió katonai vezetését végzõ, New York-ba telepített stratégiai sejtet már a kezdetektõl egy olasz tábornok irányítja majd.


A MAGYAR SZEREPVÁLLALÁS KÉRDÉSEI
Ami az UNIFIL–II-ben való magyar részvételt illeti, ezzel kapcsolatban megfontolandó pró és kontra érvek egyaránt megfogalmazhatók.
A részvétel melletti lehetséges érvek:
Az UNIFIL–II misszióban való esetleges részvétel egyszerre több fontos irányból is politikai hasznot hozhat Magyarország számára, mert a missziót egyöntetûen támogatja az Európai Unió, az Egyesült Államok, támogatják a palesztinok és az arab országok, s támogatja Izrael is.
A misszióban való részvételhez könnyebben megszerezhetõ a magyar társadalom támogatása, mert a közel-keleti stabilitás fontossága Magyarország biztonsága szempontjából könnyebben megmagyarázható, s a misszióban való részvétel szükségessége a társadalom részérõl is könnyebben belátható,47 mint például az afganisztáni misszióban való részvételünk. (Ne feledjük: elkötelezettségünk jeleként a Sínai-félszigeten már régóta teljesítenek szolgálatot magyar kéksisakosok.)
A misszióban való részvétellel Magyarország hivatalosan is azok közé kerülhet, akik tevékenységük révén joggal hallathatják hangjukat és fejthetik ki véleményüket a közel-keleti kérdés megoldása kapcsán.
Magyarországnak, mint a NATO és EU tagjának, és mint általában fejlett, így a világ szerencsésebb feléhez tartozó államnak, erkölcsi kötelessége, hogy politikai és katonai szempontból egyre fontosabb missziókban vegyen részt. A katonai szempontból bonyolultabb, nagyobb felkészültséget igénylõ és a nemzetközi kapcsolatokban értékesebbként számon tartott missziókban való részvétellel Magyarország elõkelõbb helyre kerülhet a nemzetközi kapcsolatok ranglétráján.48
Ha nem is most, elõbb vagy utóbb a magyar politikai és katonai vezetésnek el kell gondolkodnia azon, hogy lecseréli azokat a misszióit, amelyek politikai és katonai szempontból ma már nem hoznak olyan hasznot, mint hoztak az említett missziók kezdetén (ld. például Ausztriát, amely más fontosabb missziók felvállalása érdekében adta fel a ciprusi misszióban való évtizedes részvételét).
Mivel az UNIFIL–II misszióban harcolni is képes kontingenssel kellene részt vennie a Magyar Honvédségnek, ez az MH szakmai fejlõdése szempontjából az elmúlt másfél évtized egyik legjelentõsebb lépése lehetne.
A távolmaradás melletti lehetséges érvek:
Mivel az UNIFIL–II misszió várhatóan a bonyolultabb és intenzívebb válságkezelõ mûveletek közé tartozik majd, a jelenlegi honvédelmi költségvetés mellett drága missziónak számítana.
Az UNIFIL–II misszióban való részvétel azt igényelné a magyar politikai és honvédelmi vezetéstõl, hogy vagy növelje a külföldi missziókban részt vevõ 1000 fõben maximált nemzeti plafont,49 vagy más, ma már kevésbé értékes magyar missziókat számoljon fel (az afganisztáni és a balkáni missziók megítélésünk szerint ebbõl a szempontból nem jöhetnek számításba).
Az UNIFIL–II misszió (amelynek mandátuma nem tartalmazza a Hezbollah leszerelését) veszélyes és hosszan elnyúló misszióvá válhat, mert cseppet sem biztos, hogy a libanoni kormány és haderõ belátható idõn belül képes és hajlandó lesz leszerelni és integrálni a Hezbollahot. Jelenleg az is problémát jelent, hogy a misszió konkrét felada- 15
tai homályban maradtak. A legrosszabb esetben akár a fegyveres konfliktus kiújulásával is számolni lehet, s ebben az esetben a nemzetközi haderõ ütközõ módjára a két harcoló fél közé szorulhat (miközben a libanoni síita szervezet az UNIFIL–II által ellenõrzött övezet felett rakétákkal támadja Izraelt). Egy ilyen helyzet bekövetkezése a misszió kudarcát jelentené, amely – tekintve az EU elkötelezettségét – az unió tekintélyére és minden tagállamára visszaütne (vagy azért, mert részt vettek benne, vagy azért, mert nem).
Az UNIFIL–II misszióban harcolni is képes kontingenssel kellene részt vennie a Magyar Honvédségnek, amely – ismereteink szerint – jelenleg csak formálisan rendelkezik ilyen egységekkel.
Egy kis létszámú (50–80 fõs) magyar kontingens részvétele egy 15 ezres miszszióban mindenféleképp csupán szimbolikus lehet. A szimbolikus jelenlét csupán abban az esetben váltható „tényleges jelenlétté”, amennyiben az MH speciális egységeket lenne képes a misszió rendelkezésére bocsátani.
Miként az a fenti ismertetõnkbõl is kitûnik, az UNIFIL–II misszióban alapvetõen az EU nagy- és középhatalmai, illetve a mediterrán országok vesznek részt, s az unió kis országai – három kivételével (a térséggel közvetlenül szomszédos Görögország, az EU-elnökséget betöltõ Finnország és az ESDP-bõl kimaradó Dánia) – egyelõre távolmaradtak a missziótól.
Az EU által kitûzött szárazföldi kontingens létszámát (7000 fõt) a fentebb felsorolt országok az EU augusztus 25-i rendkívüli tanácsán tett felajánlásai már kitöltötték, sõt meg is haladták (7350), a légi és tengeri támogató erõk nélkül is. Megvizsgálandó kérdés, hogy magyar felajánlás jelentene-e akkora politikai hozadékot, amely ellensúlyozza az anyagi áldozatot és a jelentõs kockázatot, és amely például hasonlítható lenne a baghlani PRT-ben való szerepvállalásunk hozta presztízshez.
Az UNIFIL–II misszió valószínûleg az ún. hosszú missziók körébe fog tartozni, így a misszióhoz való csatlakozásra a késõbbiekben is lehetõség nyílik.
Magyarország most kezdi el afganisztáni PRT-misszióját Baghlan tartományban. Felmérendõ, hogy a magyar politikai és katonai vezetés képes-e egyszerre két ilyen fontos, összetett, jelentõs (emberi és anyagi) forrásokat igénylõ és veszélyes misszió egyidejû menedzselésére.
Mindezek figyelembevételével a missziót vezetõ országgal vagy egy nagyobb résztvevõvel való konzultáció után 2-3 fõ kiküldése látszik optimális megoldásnak tapasztalatszerzés céljából, és egy esetleg késõbbi csatlakozást elõsegítendõ.

N. RÓZSA ERZSÉBET–TÁLAS PÉTER

1 A szerzõk ezúton is köszönik Gazdik Gyulának, Tüske Lászlónak és Valki Lászlónak az elemzésük kéziratához tett megjegyzéseiket és kiegészítéseiket.
2 Az Egyesült Államok 1991-tõl Szaúd-Arábiában és az Öböl menti kisállamokban, 2001-tõl Afganisztánban, illetve a kaukázusi és a középázsiai
posztszovjet térségben, 2003 óta pedig már Irakban is jelen van katonailag. 3 A békefolyamatról csak összpalesztin szervezõdés tárgyalhat, például az a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ), amelynek a Fatah is
tagja. A Hamász viszont nem tagja a PFSZ-nek, így a békefolyamatról közvetlenül nem is tárgyalhat. 4 A Közel- és Közép-Kelet demokratizálását meghirdetõ neokonzervatív amerikai vezetésrõl nem a Hamász hatalomra kerülése kapcsán derült ki elõször, hogy a demokrácia elvei melletti kiállását gyakran felülírják hatalmi érdekei. Hasonló magatartást tanúsított Iránnal kapcsolatban
(Mahmúd Ahmedinezsád elnökké választását követõen), illetve Irakban (a síita vallási pártok választási gyõzelme kapcsán). 5 A terroristaként számon tartott szervezetek és vezetõik legitim politikai erõvé, illetve politikussá válása korántsem ritka jelenség. Elég, ha Jasszer Arafat mellett az alábbi személyekre és korábban általuk vezetett szervezetekre gondolnunk: Nelson Mandela, Gerry Adams, Menahem Begin, Hasim Taci.
6 A Hamász hatalomra kerülését követõen vált ismertté az Egyesült Államokban Dennis Ross azon terve, amely a Mahmúd Abbász körüli hatalmi
központ erõsítésében látja és kívánja megteremteni a Hamász alternatíváját. 7 A négypontos The Palestinian National Conciliation Document (Palesztin Nemzeti Megbékélési Dokumentum) szövegét lásd: Israel/ Palestine/Libanon: Climbing out of the Abyss. Middle East Report, No. 57. International Crisis Group, 2006. július 25. 3. o.
8 A felmérések szerint június folyamán a palesztinok között jelentõsen csökkent mind az Izrael elismerésére vonatkozó hajlam (85-rõl 61%- ra), mint pedig a referendum (81-rõl 58%-ra) a népszerûsége. Lásd: uo. 4. o.
9 Lásd errõl Informed Comment, 2006. július 18. www.juancole.com/2006_07_01_juanricole_archive.html
10 Jelenleg 27 síita, 27 szunnita, 2 alavita és 8 drúz képviselõ van a muszlim oldalon, a keresztény oldalt pedig 34 maronita, 14 görög ortodox, 8 görög katolikus, 1 örmény katolikus, 1 protestáns katolikus alkotja, illetve további 1 fõ az egyéb keresztény kisebbségek képviseletében.
11 Az utolsó népszámlálás, amelynek adataira hivatkozni szoktak, 1932-ben volt Libanonban. A taifi egyezmény nemcsak a parlamenten belüli erõviszonyokat rendezte, de szûkítette a köztársasági elnök és növelte a miniszterelnök jogkörét. A milíciák lefegyverzését is elõírta, de az Izrael ellen harcoló Hezbollah a teheráni, damaszkuszi és bejrúti kormány döntése alapján más szabályozás alá esett.
12 E mozgalom fõ fegyveres ereje volt az Arafat vezette Palesztin Felszabadítási Front. A palesztin menekültek több hullámban érkeztek Libanonba: elõször 1948–49-ben, Izrael állam megalakulását követõen, majd az 1967-es háború után, végül 1970-ben, amikor Jordániából a jordán hadsereg kiszorította õket. 1975-re számuk elérte a 300 ezer fõt.
13 Damaszkusz – amely eredetileg nem békefenntartás, hanem saját érdekei megóvása érdekében küldte be erõit – ekkor Washington és Jeruzsálem titkos jóváhagyásával cselekedett. A lépés oka az volt, hogy a Haladó Nemzeti Mozgalom sikerei miatt (az ország csaknem 80%-át elfoglalta) Damaszkusznak izraeli katonai beavatkozással kellett számolnia Libanonban. Ha ez bekövetkezik, akkor a Golán mellett Szíria Libanonban is fontos stratégia pozíciókat veszíthetett volna. Ezért Damaszkusz katonailag lépett fel a Haladó Nemzeti Mozgalom, különösen az ennek fõ fegyveres erejét adó, Jasszer Arafat vezette PFSZ-szel szemben. A titkos megállapodás alapján a szír erõk a Litani folyóig nyomulhattak elõre, repülõgépet, helikoptert Izrael ellenkezése miatt nem használhattak. A késõbbi izraeli miniszterelnök, Jichák Rabin elégedetten nyugtázta a memoárjában, hogy a szíriai erõk több palesztint öltek meg, mint amennyi 1948 óta az Izraellel való összetûzésben meghalt. A szíriai stabilizáló szerep csak a késõbbiekben jelent meg a politikai zsargonban, ám „békefenntartó jellegérõl” mindennél többet mond, hogy a polgárháború 1990-ig tombolt.
14 Ekkor került sor a szabrai és satilai menekülttáborokban több mint ezer palesztin, köztük nõk és gyermekek lemészárlására. Egy izraeli bíróság kimondta az akkori izraeli védelmi miniszter, Ariel Saron közvetett felelõsségét a mészárlásban, minek következtében Saronnak le kellett mondania posztjáról.
15 Megjegyzendõ, hogy a libanoni síitáknak nem a Hezbollah az egyetlen és egyedüli fegyveres és politikai szervezete. A libanoni polgárháborúban az Amal, mely mára teljesen integrálódott a politikai rendszerbe, szintén a síiták érdekeit védõ jelentõs katonai erõt képviselõ milícia volt. Ma a libanoni parlament elnöke az Amal egyik vezetõje, Nabíh Berri. Számos forrás szerint a Hezbollah, amelyet 1982-ben kezdtek megszervezni, az Amalból kivált Iszlám Amalból jött létre.
16 Bár a közvélemény a Haríri elleni merénylethez köti a szíriai erõk távozását, s csapatok egy részének kivonása már a Haríriügy elõtt megkezdõdött.
17 Izraeli források szerint a konfliktus kezdetén a Hezbollah 2-3 ezer jól kiképzett katonával s mintegy 8-10 ezer mozgósítható tartalékossal rendelkezhetett. Ugyanezen források szerint az egy hónapig tartó katonai akció során a Hezbollah kb. 500-600 katonát vesztett (sebesültek, elesettek, fogságba esettek együtt), vagyis „reguláris” erõinek legfeljebb 15-20%-át. A szervezet emellett valószínûleg rendelkezik, illetve rendelkezhet aknákkal, tankelhárító eszközökkel (AT–3, Mk II, Kornet, Metis M és RPG–29), repülõgépek és helikopterek ellen bevethetõ rövid hatótávolságú föld-levegõ rakétákkal (SA–7, SA–14, SA–16, esetleg SA–18 és SA–8 típusúakkal is), hadihajók ellen bevehetõ C–802 rakétákkal, illetve 24-30 db 450 km hatótávolságú és 40-50 kg terhet szállítani képes légi szállítójármûvel is. Anthony H. Cordesman: Preliminary „Lessons” of the Israeli-Hezbollah War. CSIS Working Draft for Outside Comment. 2006. augusztus 17. 5. o.
18 Ennek egyik megnyilvánulása volt Mohamed Khátami, iráni elnök libanoni látogatása 2003 májusában.
19 Cordesman: i. m. 4. o.
20 Bár hivatalos kormányok az esetek túlnyomó többségében tagadják az ilyen jellegû kapcsolatokat, a nem állami biztonságpolitikai szereplõk katonai erõként való alkalmazása korántsem ritka. A NATO-országok 1999-es Jugoszlávia elleni háborúja során a tervezett szárazföldi hadmûveletekben a Koszovó Felszabadítási Hadsereg játszott volna, a tálib-rendszer 2001-es megdöntésében pedig az Északi Szövetség játszott hasonló szerepet. A Hezbollah különlegessége csupán annyi, hogy egy külföldi ország (Izrael) ellen is felhasználható. Bár a szervezet vallási és politikai kérdésekben nem feltétlenül kéri ki Damaszkusz vagy Teherán tanácsát, jelentõsebb katonai akciókat szíriai vagy iráni jóváhagyás nélkül nem kezdeményezhet.
21 A Seba-farmok területe elsõsorban azért jelentõs, mert a Hezbollah katonai szárnya ennek megszállására hivatkozva tagadta meg fegyveres erejének leszerelését, illetve újította fel Izrael elleni támadásait. Bár sokak szerint a farmok területe jó cserealap lehet a mostani izraeli–libanoni konfliktus lezárásakor, Szíria eleddig nem mondott le hivatalosan a területrõl.
22 Middle East Military Balance. www.tau.ac.il/jcss/balance/index.html
23 Naszrallahnak és a Hezbollah más vezetõinek erre vonatkozóan 2005 õszétõl rendszeresen voltak kijelentései. Lásd errõl: Israel/ Palestine/Lebanon: Climbing out of the Abyss. ICG Middle East Report No. 57. 2006. július 25. 15. o.; Amal Saad-Ghorayeb: Hizbollah’s Outlook in the Current Conflict. Part One: Motives, Strategy, and Odjectives. Carnegie Endowment for International Peace, Policy Outlook, 2006. augusztus. 1–2. o. www.CarnegieEndowment.org
24 Ha jó stratégaként sejtette is, hogy Izraelnek megvannak a tervei egy Hezbollah elleni katonai akcióra, úgy tûnik, azzal nem számolt, hogy Washington – valószínûleg Iránnal való vitája kiélezõdése miatt – most ad zöld jelzést Jeruzsálemnek ezek megvalósításához.
25 Lásd: Poll Finds Overwhelming Majorities in Lebanon Support Hezbollah, Distrust U.S. www.worldpublicopinion.org 2006. augusztus 2.
26 Ha figyelembe vesszük, hogy az arab világ részeként számon tartott közel-keleti térségben ma ténylegesen mindössze négy ún. regionális nagyhatalmat tarthatunk számon (Iránt, Izraelt, Törökországot és az Egyesült Államokat), s ezek közül egy sem arab, a Hezbollah említett politikai számításait korántsem nevezhetjük irreálisnak. A Hezbollah arab világbeli támogatottságáról lásd Niel MacFarquhar: Arab opinion turns to support Hezbollah. The New York Times, 2006. július 27.
27 Elég talán az iraki helyzetre utalnunk, vagy arra, hogy Washingtonnak még legfõbb arab szövetségesét, a szaúd-arábiai vezetést sem sikerült rávennie jelentõsebb társadalmi reformokra.
28 Cordesman: i. m. 3–5. o. Izraeli hírszerzési források szerint a 34 napos fegyveres konfliktus során az izraeli haderõ sikeresen semmisítette meg a Hezbollah iráni eredetû közép-hatótávolságú rakétáinak kilövõállásait. Lásd: Hezbollah, Already a Capable Military Force, Makes Full Use of Civilian Shields and Media Manipulation. JINSA Online, 2006. augusztus 12.
29 Bizonyos értelemben a jelenlegi izraeli vezetés szemléletváltozását láthatjuk abban, hogy Jeruzsálem – feladva eddigi álláspontját – végül beleegyezett a nemzetközi UNIFIL-erõk létszámának jelentõs növelésébe, így a nemzetközi közösség eddiginél nagyobb térségbeli jelenlétébe.
30 Ilyen értelemben a civil célpontok izraeli támadása egyfajta büntetésnek is tekinthetõ. Miközben az izraeli vezetõk többször hangsúlyozták, hogy a háború a civil létesítményeket harcálláspontoknak felhasználó Hezbollah ellen folyik, az izraeli haderõ Libanon olyan részeit is támadta, ahol hagyományosan nem síiták élnek (pl. Bejrút keresztény negyedét), és szétrombolta Libanon teljes civil infrastruktúráját. Több elemzõ már a katonai akció közben is felhívta a figyelmet arra, hogy az izraeli akciók Libanon ellen olyan képet mutatnak, mint amikor egy másik ország ellen viselt háborúban a stratégiai célpontokat semmisítik meg. A támadások büntetõ jellegét az izraeli vezérkari fõnök olyan kijelentései, is alátámasztani látszanak, mint hogy „visszabombázzuk Libanont húsz évvel”, illetve „minden izraeli házért tíz libanoni házat fogunk lerombolni”.
31 Ezt jelzi az izraeli hadihajó kilövése vagy a titkos izraeli katonai légi ellenõrzõ központ (Miron) felett végzett légi felderítõ akció.
32 Ezt nem csupán a dél-libanoni akció során elesett 85 izraeli katona jelzi, de harcokban részt vevõ izraeli katonák is arról számoltak be, hogy a Hezbollah fegyveresei a vártnál sokkal szervezettebben, képzettebben és fegyelmezettebben harcoltak, a szárazföldi elõrenyomulás pedig igen lassan haladt.
33 Megítélésünk szerint az említett szemléletváltozás elõbb vagy utóbb elkerülhetetlen. A kérdés csupán az, hogy ez végül minek a hatására következik majd be: a mostani válságból leszûrt tanulságok, vagy valamilyen, a közel-keleti erõviszonyokat a jelenleginél erõteljesebben érintõ események (pl. egy nukleáris fegyverrel rendelkezõ Irán és egy a közel-keleti térségben kibontakozó nukleáris versengés) hatására. Ez utóbbiak lehetõségérõl lásd: N. Rózsa Erzsébet–Tálas Péter: Az iráni atomprogram körüli vitáról. SVKK Elemzések 2006/1. www.biztonsagpolitika.hu
34 Az amerikai közvéleménynek a Közel-Kelettel kapcsolatos attitûdjeirõl lásd: Allen, Jodie T.–Tyson, Alec: The U.S. Public’s Pro-Israel History. In Mid-East Conflicts, Americans Consistently Side with Israel. Pew Research Center, 2006. július 19. http://pewresearch.org/obdeck/?ObDeckID=39;
35 Az amerikai közvéleménynek a jelenlegi konfliktussal kapcsolatos attitûdjeirõl lásd: Americans’ Support for Israel Unchanged by Recent Hostilities. Pew Research Center, 2006. július 26. http://pewresearch.org/reports/?ReportID=37
36 Közülük az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó Mearsheimer, John J. – Walt, Stephen M.: The Israel Lobby and U.S. Foreign Policy. KSG Working Paper No. RWP06-011. 2006. március. http://www.lrb.co.uk/v28/n06/mear01_.html
37 Lásd: Peace, Propaganda and the Promised Land. U.S. Media and the Israeli-Palestinian Conflict. Media Education Foundation, 2004. http://www.informationclearinghouse.info/article14055.htm
38 Lásd: Special Briefing on Travel to the Middle East and Europe. 2006. július 21. www.state.gov/secretary/rm/2006/69331.htm Izraeli források szerint egyébként az Egyesült Államok július 30-át jelölte meg Izrael számára határidõként, ameddig a hadmûveleteket be kellett volna fejeznie.
39 Reálisan szemlélve a dolgokat sokkal valószínûbbnek tûnik, hogy az amerikai közel- és közép-keleti politika változására közvetlenül elsõsorban az iraki és iráni események hatnak majd. Ennek azonban a palesztin–izraeli konfliktus amerikai megítélésére, illetve az Egyesült Államok és Izrael kapcsolatára is óhatatlanul hatása lesz.
40 Mindez korántsem jelenti azt, hogy Damaszkusz vagy Teherán – mint azt a washingtoni vezetés sugallja – egy politikailag széttagolt és instabil Libanonban vagy abban lenne érdekelt, hogy a Hezbollah ne integrálódjon a jelenleginél nagyobb mértékben a libanoni politikai rendszerbe. Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy a két ország nemcsak a Hezbollahra támaszkodik Libanonon belül, Damaszkusznak például a maroniták közt is befolyásos támogatói vannak, nem is szólva az Amalról.
41 Több elemzõ is rámutatott arra, hogy konfliktus során és eredményeként nemcsak a síita, de a szunnita muszlim közvélemény szemében is hõssé és példaképpé vált a síita Haszan Naszrallah és a Hezbollah.
42 A Közel-Keleten a közvélemény, de hallgatólagosan a politikai elit is meg van gyõzõdve arról, hogy az Egyesült Államok folyamatosan „kettõs mércével” méri a térség országainak teljesítményét. Miközben a demokráciát akarja kiterjeszteni, támogatja a térség autoriter kormányzatait. Miközben a palesztinokon számon kéri az „útiterv” elemeinek teljesítését, Izraelnek elnézi (sõt, még csak szóvá sem teszi), ha az abban számára elõírt lépésekkel ellentétesen cselekszik (ld. a települések kérdését). Miközben akár háborúval is fellép egyes országok nukleáris programjával szemben, Izrael nukleáris arzenálját még csak említeni sem engedi (ld. 1995-ös atomsorompó-szerzõdés kibõvítési konferenciát, ahol az USA még azt is megakadályozta Izraelnek, mint a térség egyik olyan államának megnevezését, mely nem csatlakozott az atomsorompóhoz). Miközben demokratikus választásokat kényszerít ki, nem fogadja el annak eredményét. George Bush Ariel Saront a „béke emberének” nevezi, miközben izraeli bíróság mondta ki közvetett felelõsségét a szabrai és satilai mészárlásokban. Miközben a Modzsáhedin-e Khalkot terrorszervezetként tartja nyilván, eltûri azt Irakban, abban a reményben, hogy majd felhasználhatja azt az iráni rendszer ellen. Miközben a Kadhafi- rendszer semmit nem változott, a tömegpusztítófegyver-programok (jelképes) feladása óta szemet huny. Míg az Afganisztánban a Szovjetunió ellen harcoló mudzsáhedek szabadságharcosokként emlegette, amíg a szovjet csapatok ki nem vonultak az országból, azt követõen viszont terroristáknak bélyegezte. És még sorolhatnánk…
43 Mivel az UNIFIL katonai megerõsítésével az európai országok is vásárra viszik saját bõrüket, az Egyesült Államok kénytelen lesz elismerni és emancipálni az uniót. Ebbõl a szempontból kulcsfontosságú az, hogy bár az unió tagállamainak ezúttal nem egy EU-s mûveletrõl, hanem az UNIFIL bõvítésének kérdésérõl kellett közös nevezõre jutniuk, a politikai koordináció és az ENSZ-szel való tárgyalások EU-s intézményi keretekben (lásd: a finn elnökség fellépését és az augusztus 25-i rendkívüli EU Tanácsot) zajlottak, s ez a válság megoldásának egyik fõszereplõjévé tette az uniót.
44 Jól szemlélteti ezt annak a nagy helyi tapasztalatokkal rendelkezõ Párizsnak a magatartása, amely a konfliktus kezdetétõl igen határozott álláspontot foglalt el, komoly szerepe volt a tûzszünet és a BT-határozat tetõ alá hozásában (s ezzel jelentõs szolgálatot tett az uniónak is), majd meglepõ módon kezdetben rendkívül szerény felajánlást tett az UNIFIL–II megalakításához (200 fõ), különös tekintettel a misszió vezetésére vonatkozó ambícióira; s csupán Olaszország felajánlásait követõen (kb. 3000 fõ) emelte meg felajánlását (2000).
45 Franciaország a jelenlegi konfliktus ideje alatt gyakran emlékeztetett arra, hogy abban a Hezbollah számlájára írt 1983-as merényletben, amelynek 241 amerikai katona esett áldozatul, 58 francia katona is meghalt.
46 Annak, hogy Németország e misszióval Izrael állam biztonságát védi, külön szimbolikus jelentõsége van.
47 Gondoljunk a konfliktus kezdetén a Libanonból menekülõ magyarokra, illetve a Libanonban élõ több száz magyar állampolgárságú vagy magyar származású személyre, akik számára létfontosságú a konfliktus mihamarabbi, nemzetközi segítséggel történõ lezárása.
48 Különösen fontos ez olyan helyzetekben és olyan szövetségesekkel szemben, amikor és akik szemében a szövetséges államok politikai rangsorát a katonai szerepvállalás mértéke határozza meg (ld. Lengyelország iraki szerepvállalását).
49 A külföldi missziókban szolgálatot teljesítõ magyar katonák jelenlegi létszáma 980 fõ.