A koszovói békés függetlenségi harc vezéralakja, Ibrahim Rugova idén, január 21-én meghalt tüdőrákban. Ezért a szerbiai kormányzat és a koszovói albán vezetés képviselői január 25-én nem kezdhették meg Bécsben az érdemi státustárgyalásokat a volt finn államfő elnökletével, akit Kofi Annan ENSZ-főtitkár bízott meg a felek közötti közvetítéssel és a tárgyalások vezetésével. A pristinai tárgyalódelegációt Ibrahim Rugova vezette volna. Az elnök halála miatt elhalasztották a tartomány jövőbeni jogállásáról szóló státustárgyalások kezdetét. Az elnök halála után a pristinai sajtó találgatta, hogy Rugova halála esetén ki jöhet szóba a politikus lehetséges utódjaként. Számos név merült fel, de a politikai elemzők egyben egyetértettek: Rugova utódját, politikai tevékenységének méltó folytatóját igen nehéz lesz megtalálni, mivel nincs a tartományban olyan tekintélyű és olyan támogatottsággal rendelkező személy, mint a mérsékelt politikát, a tartomány függetlenségéért folytatott békés harcot megtestesítő Ibrahim Rugova. Fatmir Sejdiu neve az Express című pristinai napilap hasábjain bukkant fel először. A napilap „nemzetközi forrásokra” hivatkozva azt állította, hogy az LDK (Koszovói Demokratikus Szövetség) Fatmir Sejdiut fogja jelölni, a párt vezetését pedig Adem Salihaj kormányalelnök veszi át. A parlament várhatóan februárban, a kéthetes gyász lejárta után választja meg az ENSZ irányítása alatt álló dél-szerbiai tartomány elnökét. Sejdiu megválasztása valószínűnek tűnik, mivel az LDK koalíciós partnere, a Szövetség Koszovó Jövőjéért máris támogatásáról biztosította őt. Az elhunyt tartományi elnök, Ibrahim Rugova pártja, a Koszovói Demokratikus Szövetség (LDK) elnöksége is Fatim Sejdiu pártfőtitkárt nevezte meg jelöltjének a koszovói tartományi elnöki poszra. Fatmir Sejdiu az LDK főtitkára, emellett parlamenti elnökségi tag is. Jelölése mellett szólhatott az is, hogy Rugovához hasonlóan a koszovói csúcsértelmiség köreiből való, jogot tanít a pristinai egyetemen. Nem fűződik a nevéhez semmilyen vélt vagy valós korrupciós ügy, ami nagy előnye legfőbb riválisával, az LDK-s Nexhat Daci parlamenti elnökkel szemben.

A nemzetközi közösség már korábban is erősen szorgalmazta a belgrádi és a pristinai politikai vezetők tárgyalásait Koszovóról. A két miniszterelnöknek eddig még nem sikerült megállapodnia sem a találkozó időpontjáról, sem a helyszínről. Az elnöki szintű találkozót az akadályozta, hogy Ibrahim Rugova koszovói elnök kizárólag nemzetközi konferencia keretében lett volna hajlandó találkozni Boris Tadic szerb elnökkel. Belgrád és Pristina közeledését vélhetően még jobban fogja nehezíteni, hogy a tartományi parlament nemzetközi ügyekkel foglalkozó bizottsága úgy döntött, hogy mindenfajta legmagasabb szintű politikai kapcsolatfelvételt tartományi parlamenti vitának kell megelőznie. Parlamenti jóváhagyás nélkül a koszovói kormányfő nem tárgyalhat semmilyen körülmények között közvetlenül Belgráddal Koszovó jövőbeni státusáról. Így az sem csoda, hogy eredménytelenül ért véget a svájci Luzernben, 2005. július 3-án tartott Koszovó-konferencia is. „Koszovó és a térség változásokra készül” elnevezéssel kétnapos értekezeletet rendeztek, a régió, Svájc és az Egyesült Államok tisztségviselői. A rendezvény célja azoknak az előkészületeknek a megvitatása volt, amelyek nagy valószínűséggel érinteni fogják a tartomány végleges státusára vonatkozó döntéseket. A luzerni kerekasztal-értekezlet azért volt egyedülálló, mert meghívták rá Koszovó közvetlen szomszédait, lehetőséget adva arra, hogy elmondják véleményüket a kialakult folyamatokkal kapcsolatban. A bevett gyakorlat szerint ezek a vélemények gyakran nem hangozhatnak el nyilvánosan, mivel a Koszovó státusára vonatkozó döntéseket és az ezzel kapcsolatos vitákat az ENSZ Biztonsági Tanácsa és a Kontakt Csoport szokta lefolytatni.
A tanácskozást a Project on Ethnic Relations Alapítvány (PER) szervezte; a rendezvényen Szerbia-Montenegró, Koszovó, Albánia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Svájc képviselői vettek részt. A svájci külügyminisztérium szóvivőjének nyilatkozata alapján tudható, hogy a tárgyalóasztal mellett nem közeledtek az álláspontok, az érintett felek semmiféle rugalmasságot nem tanúsítottak. Belgrád és Pristina részéről még a legcsekélyebb közeledés sem volt tapasztalható.
Mindezen folyamatok jól mutatják, mennyire meghatározóak az előző századokból örökölt nemzetiségi ellentétek. Még ma is közvetlenül hatnak ezek a problémák, s leginkább a közép- és kelet-európai térség stabilitását fenyegetik. A két évszázados nagy probléma – a nemzetiségi kérdés – a soknemzetiségű birodalmak felbomlása után sem szűnt meg, csupán átalakult a nemzetállamiság korában. Különösen igaz ez Közép- és Kelet-Európa déli felére, ahol ma is komoly nemzeti-területi ellentétektől terhelt válságövezetek vannak. Orvosolni, kezelni kell a már kialakult konfliktusokat, és mindent el kell követni a megelőzés érdekében, mert ellenkező esetben további válsággócok alakulhatnak ki.
Ha figyelembe vesszük azt, hogy azok az etnikai ellentétek, amelyek ma megmérgezik az egyes térségek életét, nem voltak mindig döntően meghatározóak; akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy mi okozhatta ezeket a változásokat? Tény, hogy a 19. század elején Kelet-Közép- és Délkelet-Európa 24 nagy és több kisebb népcsoportjának tagjai három nagy politikai egység, az Oszmán, a Habsburg és az Orosz Birodalom alattvalói voltak; ami eleve meghatározó ebben a kérdésben, hiszen ezeknek a birodalmaknak a legfőbb összetartó ereje a dinasztikus hűség és a vallás volt.
A nagyobb, illetve a kisebb népcsoportok hovatartozását ez a két szempont határozta meg alapvetően. A nemzetiségi hovatartozásnak csak a későbbiekben lett jelentősebb súlya, amikor Európában a 19. század utolsó harmadára a dinasztikus politizálást már felváltotta a nemzetállamiság korszaka. Természetesen azoknak a függetlenségi törekvéseknek, amelyek a 19. század közepétől végigsöpörtek Európa országain, a legfőbb mozgatója, irányadója a nemzeti hovatartozás lett.
Az így kialakult új hatalmi viszonyok következtében létrejött az egységes olasz állam (1859), Németország egyesítésével (1871) új nagyhatalom született, megkötötték az oszták–magyar kiegyezést (1867), megszilárdult Franciaországban a III. köztársaság rendszere. A nagyhatalmi vetélkedés 1871 és 1914 közötti szakasza három fő területre koncentrálódott: a német–francia ellentétre, a balkáni „keleti” kérdésre és a gyarmatokért folyó versengésre. A német–francia ellentét a sedani vereségtől egészen a második világháború végéig meghatározta az újkori történelmet. A balkáni államok a három európai nagyhatalom (Oroszország, a Monarchia és Anglia) vetélkedésének színtere lett: Oroszország a tengerszorosok megszerzésétől remélte korábbi nagyhatalmi potenciáljának visszaszerzését, Anglia viszont tengeri hatalmának megtartására törekedett; a Monarchia pedig egy nagy délszláv állam létrejöttét akarta megakadályozni. Ezek az érdekellentétek vezettek aztán az első, illetve a második balkáni háború kirobbanásához, az azt megelőző szövetségi rendszerek kialakulásához, majd az első világháború kitöréséhez. A 20. század elején a három birodalom közül már csak a Habsburgok katolikus (nyugati keresztény) és a Romanovok ortodox (keleti keresztény) birodalma létezett. A muzulmán Oszmán Birodalom balkáni vilájetjeinek helyén ekkor már hat új állam volt található.
A nemzetállamok kialakulásának második szakasza az első világháború végére tehető, amikor a Habsburg Birodalom felbomlott, s az Orosz Birodalom Szovjetunióvá alakult, elveszítve nyugati peremterületeit. Ennek következtében a térség északi és középső övezetében hét új állam jött létre, illetve született újjá. A második világháború után a Szovjetunió expanziója révén a független államok száma 12-ről 9-re csökkent, majd a Szovjetunió 1990/91-es felbomlásának és a térségből való visszavonulásának köszönhetően az 1990-es évek közepére kilencről húszra, az államot alkotó nemzetek száma tizenkettőről tizennyolcra emelkedett.

A nemzetállamiság korának kezdete

A modern európai történelemben a nemzetté válásnak, a nemzetnek két alaptípusát különbözteti meg a szakirodalom: az egyikre a közös terület, jogi-politikai, gazdasági keretekhez az államhoz való tartozás, a másikra a nyelv, a kultúra azonossága, a közös származás mítosza a jellemző. A nemzetállamok kialakulását nagyban elősegítette a nacionalista eszmerendszer elterjedése. A 19. század második felétől szinte nincs Európában olyan térség, nincs olyan népesség, ahol ne akarnák kivívni nemzeti függetlenségüket. Elindult egy megállíthatatlan lavina Európa-szerte, s a dinasztikus politizálás megszokott keretei fokozatosan eltűntek. A nemzeti öntudat felélesztése elképzelhetetlen volt a nyelv, a kultúra nélkül. A különböző szláv országokban a szerb Matica mintájára létrehozott társulatoknak (tudományos akadémiáknak) éppen a nyelv, a beszédkultúra ápolása lett az elsőrendű célja.
Tevékenységük meghozta a gyümölcsét, ugyanis enélkül az össznemzeti kommunikációs eszköz nélkül a nemzetek létrejötte lehetetlen lett volna. Természetesen a nép eredetével, hagyományával foglalkozó történettudomány is fontos szerepet játszott mindebben. A nemzeti megújulási mozgalom, mint annyi más népnél, az albánoknál is a 19. század második felére és a 20. század elejére esett. Igazából nem volt ismert irodalmi nyelvük, így a nemzeti nyelv megteremtése úgy történt, hogy az adott nyelv egyik nyelvjárását minősítették át az irodalmi nyelv alapjává.
Társadalmi struktúrák szempontjából Kelet-Európa népeit ekkor két csoportra lehetett felosztani: l a „nemesi” nemzetekre (lengyelek, csehek, magyarok, horvátok), ahol már rendelkeztek politikai intézményrendszerrel, önkormányzattal. Még a görögök és az albánok is hozzáférhettek informálisan a hatalomhoz, hiszen az Ottomán Birodalom központi kormányzásában, katonai vezetésében részt vettek,
l és a „nem nemesi” nemzetekre, ahol nem volt feudális uralkodó osztály. Ezekben a nemzetekben közös sorsot jelentett egy nagyobb, idegen hatalomnak való alárendeltség. Általános volt a nemzeti elnyomás valamilyen formája. Kialakult egyfajta védekező állás a szomszédos népekkel szemben. Ez az érzés olyan döntő tényezővé vált, hogy még századokig formálta a nemzeti identitástudatot.
Maga a nemzeti identitástudat a népesség szélesebb rétegeiben csak a 19. században terjedt el, főleg az oktatáson keresztül. Az előzőekben már említésre került az a két legfontosabb pillér, ami nélkül nem lehetséges a nemzet kialakulása, de ugyanez érvényes az identitástudatra is: 1. saját irodalmi nyelv megújítása vagy egy nyelvjárás kiválasztása, 2. ősi eredetük (az albánok illírektől eredeztetik magukat) levezetése a történetírás által. Ebben az időszakban ezek a nemzetek nem rendelkeztek saját, független állammal. A legtöbb nemzet esetében a középkori állam „dicső múltja” került a középpontba. (A szerbek például Stefán Dusán 14. század közepén fennálló uralmáig nyúltak vissza.)
Szinte egyetlen esetben sem esett egybe a nemzeti nagyság ősi területe a korabeli állam etnikai területével.
A nagy középkori állam víziója a 20. században is fontos alkotórésze maradt a nemzeti öntudatnak; de emellett fontos tényező volt az európai történelemben betöltött szerep is. A nemzeti történetírásban még kiemelt hangsúlyt kapott az Európa „védelmi rendszerében” való részvétel is. Ez az elem a 19. század második felétől kezdve került a történetírás horizontjába. A modern polgári társadalom kialakulását követően minden kelet-európai nemzet társadalmi rendszere változásokon ment át. A „nemesi”, illetve a „nem nemesi” nemzetek közti különbségek már nem játszottak fontos szerepet. A független államok felállítása a Balkánon, az osztrák–magyar kiegyezésnek köszönhető változások a 19. század utolsó évtizedeiben ahhoz vezettek, hogy enyhültek a nemzeti követelések.
A nemzeti öntudat már átitatta az egész társadalmat, a század végére már alig akadt ember, aki ne tudta volna, hogy melyik nemzethez tartozik. Az elemi oktatás fejlődése, az írástudatlanság csökkenése is szerepet játszott a fejlődésben. A nyelv és a történelem megtartották elsődleges helyüket a nemzeti öntudat megszilárdulásában. A feudális múltból örökölt vagy újonnan kreált nemzeti szimbólumok, eszközök, nemzeti zászlók, himnuszok mind hozzájárultak a nemzeti identitástudat kialakításához, formálásához. Természetesen a non verbális üzeneteken kívül voltak a nemzeti öntudat terjedésének objektív okai is: Ausztia–Magyarország és Oroszország soknemzetiségű állam maradt egy, illetve két domináns nemzettel. Még az Ottomán Birodalom európai része is – ami megmaradt az 1878-as egyezményt követően – soknemzetiségű volt. Több nemzet esetében is volt arra példa, hogy felosztották két vagy több állam között.
A Magyarországon és Oroszországban indított ismétlődő, erőszakos asszimilációra irányuló törekvések újabb nemzeti sérelmekhez vezettek. A természetes asszimiláció hosszú folyamata és a növekvő társadalmi mobilitás még tovább erősítette ezeket az érzelmeket. A nemzeti érzület, a nacionalizmus a kor domináns ideológiájának számított. Még a szociáldemokrata pártok nagy része sem tudta kikerülni ezt a befolyást.
A két balkáni háború és a két világháború a nemzetek és az államok életében jelentős változásokat hozott. A nagyobb, soknemzetiségű birodalmak széthullottak, területükön új államok egész sora jelent meg. A háborúkat követően voltak győztesek és vesztesek, mint korábban a „nemesi” és a „nem nemesi” nemzetek esetében, csak most a szereposztás változott meg. A korábbi helyzetből örökölt nemzeti gyűlölet megmaradt, bár új célkitűzésekkel és sérelmekkel. Kelet-Európa látszólag nemzetállamok régiója lett. Az új államok többsége több etnikumot is magába foglalt. Csehszlovákia és Jugoszlávia tükrözte leginkább a gyűlölt Oszták–Magyar Monarchia soknemzetiségű összetételét.
Békeegyezmények, nemzetközi megállapodások határozták meg a nemzeti kisebbségek jogait, különösen az oktatás, a kultúra terén. Ezek tovább növelték a viták, a konfliktusok lehetőségét. A nyelv már nem jelentett problémát, még az albánok is megegyezésre jutottak helyesírásuk tekintetében. A nyelv és a nemzetiség már bonyolultabb problémakört jelentett a soknemzetiségű államokban. Jugoszláviában, a szerbeknél és a horvátoknál a nemzeti különbségek nem elsősorban nyelvi, hanem inkább vallási és kulturális különbségekben mutatkoztak meg. Ezek a különbségek részben a kulturális szintben való eltéréseket jelölték; a nemzeti hagyományokat más szempontból foglalták magukba. Pl.: az 1921-es népszámlálás során nem került sor a népesség nemzetiség szerinti összeírására, csak az anyanyelvre kérdeztek rá, hiszen így a szerb-horvát nyelvi kategóriába be lehetett sorolni szinte minden nemzetet.

Az etnikai-vallási térszerkezet

A történelmi múlt, a kulturális hagyományok ismerete nélkül nehezen érthető meg az a szerb–koszovói albán ellentét, ami mindkét nép esetében meghatározza még ma is a jelenkori politika döntéseit. A szerbek görcsös ragaszkodása az albánok lakta Koszovó területéhez, a koszovói albánok függetlenségi vágyának megértése, elengedhetetlen a történeti előzmények ismerete nélkül. A történelem, az eltérő kulturális gyökerek, hagyományok befolyásolnak ma is. Befolyásolják a gondolkodást, az etnikai hovatartozásból adódó konfliktusok kezelését, a meghozott politikai döntéseket. Nyilván nem kizárólagosan, de elég jelentős mértékben ahhoz, hogy egy rövid történeti visszatekintést tegyünk a második világháborúig bezáróan.
Nemcsak a térség kronológiai történetét érdemes figyelemmel kísérni, hanem az etnikai-vallási térszerkezet alakulását, változásait és az ezzel összefüggő népmozgásokat, hatalmi átrendeződéseket is. Hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy a balkáni térség jelentős hányadát kitevő szerbhorvát anyanyelvű népesség elsősorban vallási alapon különül el: szerb (ortodox), horvát (római katolikus), illetve muszlimán (muzulmán) etnikumra. Ezt a fajta átgondolást az is elengedhetetlenné teszi, hogy amikor találkozunk a szerb–koszovói albán ellentét problémájával, akkor mindig azzal szembesülünk, hogy a szerbek követeléseik alátámasztása érdekében mindig államuk múltbéli kiterjedésére hivatkoznak, s ez szolgál jogalapul jelenlegi politikai döntéseikhez.
Először talán érdemes arról a földrajzi területről említést tennünk, amit manapság csak negatív előjelű kifejezésként emlegetnek: a Balkánról. Ez az elnevezés mindig is több volt csupasz földrajzi fogalomnál; az idő során vált az elmaradottság, az erőszak és a vadság szimbólumává. Történelme során gyakran vált a nagyhatalmak ütközőpontjává, melynek számos oka volt: a félsziget fontos geopolitikai helyzete, a tengerszorosok közelsége, területének vegyes etnikai összetétele, kereskedelmi útjai, amelyek összekötötték az európai országokat a Közel-Kelettel.
A Boszporusz és a Dardanellák birtoklása a 18. századtól összeforrott az orosz nagyhatalmi törekvésekkel. Amennyiben Oroszország meg tudta oldani fekete-tengeri hadiflottájának szabad áthajózását a szorosokon, a Földközi-tengeren, akkor a távolabbi tengereken és óceánokon is közvetlenül biztosítani tudta hatalmi törekvéseit. A többi nagyhatalom nem véletlenül próbálta távol tartani az Orosz Birodalmat a tengerszorosoktól. A már többször emlegetett nemzetállamiság kialakulása után Oroszország a pánszláv hagyományokra, az ortodox testvériségre hivatkozva minden eszközzel támogatta a szerb, illetve a bolgár törekvéseket. A folyamat ezen a ponton öszszekapcsolódott az Oszmán Birodalom válságával és összeomlásával, nagyhatalmi helyzetének elvesztésével. A korabeli világ egyetlen jelentősebb hatalma számára sem volt érdektelen, ki szerzi meg a széteső keleti nagyhatalom uralma alól felszabaduló területek feletti befolyását, hogyan rajzolják át a határokat, miként alakul át a status quo. Ez az ún. „keleti kérdés”, amelyen belül a legösszetettebb probléma a balkáni térséget érintette, ami elsősorban a félsziget vegyes etnikai összetételéből adódott.
A félsziget története szervesen kapcsolódik Bizánc történetéhez. A Római Birodalom kettéválása és a Nyugatrómai Birodalom bukása után a Keletrómai Birodalom még mintegy egy évezreden át fennmaradt. Az első évszázadok után területi szempontból ugyan megkisebbedve, hiszen már csak a Balkán-félsziget és Kis-Ázsia maradt Bizánc uralma alatt.
Nem véletlenül fontos ez a momentum, hiszen az ortodox rítusú kereszténység meghonosodása enélkül elképzelhetetlen lett volna, ami aztán a későbbiekben a szerbek identitását nagymértékben meghatározta. A Balkán-félsziget legősibb népei közé tartoznak az albánok; elődeik az illírek (a mai északi albánság, a gegek ősei) és a különféle hellén törzsek voltak. Nyelvük az ősi illír és pelaszg nyelv egyik modern változata. Az albán elnevezéssel először a második században Alexandriai Ptolemaiosz földrajztudós munkájában találkozhattunk. (A ma használatos „sasok földje”. elnevezés a 16–17. században jelent meg először.)
A délszláv törzsek fokozatos beköltözése a Balkánra csupán az i. sz. 6–7. században vált lehetővé, nagyméretűvé pedig a Keletrómai Birodalomban kitört belső háborúk, a Duna menti határvédelem összeomlása után (i. sz. 602) vált. Az antik világ bukása a félsziget etnikai összetételét jelentősen megváltoztatta. A délszláv törzsek megjelenésével az illír népesség a hegyek közé, a romanizált (újlatin) lakosság pedig a szűk tengerparti sáv városaiba szorult vissza.
A szláv kultúra legfontosabb megalapozói és terjesztői az egyházi központok lettek. Az ortodox kereszténység felvételét nemcsak nyelvi-kulturális okok indokolták, hanem a Bizánc közelségéből fakadó kényszerítő szempontok is. A bolgárok ugyan megpróbálták kihasználni Bizánc és Róma versengését, ezért a latin kerszténység felvételét is megkísérelték, de hosszú távon mégis eredménytelen maradt a próbálkozásuk. Az ortodoxia az elkövetkező évszázadok során az ortodox hitű délszláv népek öntudatának részévé vált.
A 9. században aztán megtörtént a horvát, szerb törzsek részleges összefogása, megkeresztelése. A frank és a bizánci érdekszféra között élő délszláv népek közül a horvátoknak sikerült először i. sz. 870-ben független fejedelemséget létrehozniuk, amely I. Tomislav idején vált királysággá (i. sz. 925). A bizánci, bolgár, magyar, horvát szorításban, a meglehetősen széttagolt domborzatú környezetben élő szerb törzsek összefogása csak részlegesen sikerült egészen a 12. század végéig, az is csak a mai Crna Gora területén lévő Duklai Fejedelemségnek 1042-ben, 1077-től királyságnak. A szerb területek irányításának a súlypontja 1180–1196 között áttolódott a mai Raska, Szandzsák és Koszovó környékére.
Ebben az időszakban vált függetlenné (1180–1204) Bosznia is, amely a 10–11. században Bulgáriában létrejött népi szektának (bogumiloknak) a legfőbb támaszává vált. A mai Bosznia területe az 1054-es egyházszakadás óta a katolikus és ortodox egyház állandó vetélkedésének színterévé vált. A vallási villongásokba, az erőszakos hittérítésekbe belefáradt lakosság körében rendkívül népszerűvé vált a bogumilok tanítása, és így létrejött a boszniai (bogumil, patarénus) egyház, melyet a magyar királyok, a mindenkori kalocsai érsek erőszakos, pápai utasítására történő hittérítése következtében csak 1459-ben sikerült elnémítani.
Így Bosznia népességének vallási megosztottsága nemcsak a török korig, hanem a 12–13. századig nyúlik vissza.
Horvátország az utolsó horvát király halálát követően 1091-ben magyar megszállás alá került, majd 1102-től perszonálunióba lépett Magyarországgal. A dalmát tengerpart felett pedig állandósult Bizánc, Velence és Magyarország versengése. (1432-től vált tartósan velencei birtokká.) A szerb királyság 1217-ben alakult meg, 1219-ben függetlenné vált a szerb ortodox egyház. A szerb állam fénykorát a középkorban a legendás Dusán cár idején, 1331–1355 között élte. Az állam politikai-kulturális központját a mai Koszovó képezte. Erre az időszakra hivatkoztak több ízben a szerb politikusok, amikor érveltek Koszovó tartományának jogos megtartása mellett. Az persze elgondolkodtató, hogy ez az alig negyed évszázadnyi tündöklés mire jogosít fel a 20. század végén, 21. század elején?
Bár tudjuk, hogy a dicső történelmi múlt felelevenítése meghatározó hivatkozásul szolgált a nemzetek újjászületésekor, a nemzeti identitástudat kialakulásánál. Ebből kiindulva talán érthető ez a fajta megközelítés, hiszen a Jugoszlávia szétesését követő zavaros időkben ismételten felerősödött a nacionalizmus.
Az elkövetkező időszakban léptek az oszmán törökök Európa területére, ami nemcsak a szerbek, hanem egész Európa sorsát befolyásolta, meghatározta. Elfoglalták Thrákiát és Macedóniát (1371), később az első rigómezei (Kosovo Polje, 1389) csatát követően Szerbia török vazallussá, 1459 után pedig több mint 400 évre török birtokká vált. Ez a vereség meghatározó lett a későbbiekben, hiszen vazallus államként vagy az önálló államiságot már teljesen elveszítve több száz évre török birtokként létezni egy államalakulatnak sem volt mindegy. Gondoljunk csak a török több mint 150 éves magyarországi tartózkodására! Az első rigómezei csata veresége, s következménye olyan komoly érvágást jelentett a szerbek számára, mint nekünk magyaroknak az 1526-os mohácsi csatavesztés, vagy a cseheknek az 1620-as fehérhegyi csata.
A 15. század közepén a volt Jugoszlávia területén az egyes etnikumok az átmeneti zónáktól eltekintve még viszonylag jól elkülönültek egymástól. A katolikus, illetve a bogumilból rekatolizált horvát lakosság településterülete a mai Horvátországon kívül kitrejedt a mai Bosznia-Hercegovina nagy részére is. A Velencei és Raguzai Köztársasághoz tartozó tengerparti sávot és a szigeteket vegyesen lakták horvátok, olaszok és a velük rokon nyelvű – a 19. században kihalt – dalmaták.
Az északi, a Magyar Királyság szerves részét képező, fejlett mezőgazdaságú alföldi területeken (Bácska, Bánát, Baranya, Szerémség északi fele) szinte kizárólag magyarok éltek. Az ortodox vallású, a török által már erősen megtizedelt, menekülésre késztetett szerb nép többsége még a Duna–Száva vonaltól délre, a Drinától keletre tömörült. A történelmi szerb állam déli területein, például: Koszovóban a korábbi egységes szerb etnikai struktúra a szerbek fokozódó kivándorlása és az albán pásztorok 13. század óta tartó bevándorlása miatt labilissá vált.

ISZLÁM TÉRHÓDÍTÁS

A romanizált, pásztorkodó életmódot folytató balkáni vlahok többsége ekkorra már macedóniai, albániai őshazájából felhúzódott a Szerb-érchegység (Krajina) és az Al-Duna vidékére. A fent említett etnikumok a középkor folyamán még viszonylag elkülönülve éltek, de a 15–16. században feltartóztathatatlannak tűnő török hódítást megelőző hatalmas népmozgás a lakosságot tömeges menekülésre kényszerítette, s így az etnikai térképet átalakította. A 14–16. század folyamán egymás után vált a Török Birodalom részévé: Macedónia (1371), Koszovó (1455), Szerbia (1459), Bosznia (1463), Hercegovina (1482), Crna Gora (1499), Dalmácia (1513–1537), Kelet-Horvátország (1526–1592), Vajdaság (1526–1551). A török hódoltság alá került balkáni területeken a népesség többszöri kicserélődése, a több százezer lakost érintő kényszermigráció következtében jelentősen átalakult az etnikai-vallási térszerkezet. A hódítók szinte maguk előtt görgették a meghódított területek lakosait.
A katolikus horvát lakosság tömegesen vándorolt el etnikai területének hadszíntérré vált keleti és középső részéről a horvát perifériákra. (Zágráb környékére, Isztriára, Dalmáciára és Ny-Magyarországra.) A magyar nyelvterület összezsugorodása – a lakosság északra menekülése miatt – a magyarok csaknem teljes eltűnését jelentette. Az elmenekült magyarok és horvátok helyét – részben önként, részben török telepítésre – többnyire vlah, szerb pásztorok foglalták el. A vlahok esetében ezúttal nem románokra kell gondolni, hiszen ekkor a vlah megnevezés nem az etnikumra, hanem a pásztorkodó (főként szarvasmarha-tenyésztő, juh- és kecsketenyésztő) életmódot folytató, a katonai szolgálatok miatt kiváltságos helyzetű – főleg ortodox vallású szerb – népességre vonatkozott. Az intenzív vlah, szerb kolonizáció különösen az elnéptelenedett határvidékek (pl.: a mai horvátországi és boszniai Krajina, Szlavónia, Dél-Magyarország: Bácska, Bánát, Szerémség) korábbi etnikai arculatát formálta át és tette ortodox vallásúvá és szerb etnikumúvá.
Az említett két Krajinát, tehát a történelmi Horvát Királyság és a horvát etnikum által elnéptelenedett középső részét, magterületét a szendrői és a kruseváci szandzsákokból betelepített vlahok (szerbek) népesítették be. A 15. század végén, a 16. század elején Bosznia népességének többségét már vlahok képezték. Annak ellenére, hogy a törökök nem törekedtek a legyőzött lakosság erőszakos asszimilációjára, eliszlámosítására, a helybeli szláv, albán népesség, főként a helyben maradt nemesség egyre nagyobb arányban tért át az iszlám vallásra, annak érdekében, hogy vagyonát, helyi hatalmát megtarthassa, és a Török Birodalom teljes jogú polgárává válhasson.
Az iszlám térhódítása a későbbi Novi Pazari Szandzsákot is magában foglaló Boszniai vilájet területén volt a legjelentősebb, amely a Habsburg Birodalom és a Velencei Köztársaság elleni háborúk legfőbb támaszpontjává vált. A mohamedán vallásúak aránya Bosznia-Hercegovina területén rohamosan emelkedett: 1468: 0,9%, 1520: 38,7%, 1710: 66%. A fővárosban, mely a középkorban Vrhlosra, a török hódoltság idején Bosna-Seraj, Serajevo, Sarajevo nevet viselte, az eliszlámosítási folyamat anynyira gyors volt, hogy 1600-ban a város lakosságának már 96,5%-a az iszlám vallást követte. Az iszlám térhódítása hasonlóan sikeres volt az albánok körében is, akik 1690-től egyre nagyobb arányban költöztek Koszovóba, Metohijába, és a mai Macedónia nyugati részébe. Koszovóban az eliszlámosodás, elalbánosodás a városokban volt inkább jellemző, a falvak a 17. század végéig még meg tudták őrizni szerb jellegüket. A tömeges iszlamizáció következtében a lakosság 2/3-a, a hegyvidéki területek kivételével, felvette a hódítók vallását.
A közel 600 éves török uralom az albánokra akkor sújtott, amikor az önálló államiságuk még ki sem alakult. Ennek nagy hatása volt az albán identitástudatra. A hosszú török rabság egy balkáni népben sem alakított ki olyan mértékű individualizmust, mint az albánokban. Ez különösen a túlélőképességben, az idegen honban való feltétlen érvényesülésben mutatkozott meg. Aztán a 18. században az Oszmán Birodalom hanyatlásával együtt jelentkezett az albán szeparatizmus is, amely 1912-ig az autonómián, a gazdasági-politikai függetlenségen nem lépett túl. A meghódított területekre, főként Macedóniába, Szerbiába, Boszniába nagy számban települtek be törökök. A török hódítás lendülete a 15 éves háború (1593–1606) idején tört meg; majd az oszmánok európai uralmának hanyatlása – Magyarország és Horvátország nagy részének felszabadításával járó osztrák–török háború (1683–1699) – idején kezdődött meg.
A sikerek következtében egyre gyakoribbá vált a boszniai katolikusok zaklatása, aminek következtében a 17. század végéig a maradék katolikus horvátok fele elmenekült Szlavóniába, Baranyába, Bácskába. A visszavonuló török csapatokkal kb. 130 000 muzulmán menekült át Magyarországról Boszniába, aminek következtében az össznépességen belül többségbe kerültek (1710:66%). A katolikusok nagy számban menekültek a velenceiek által felszabadított Dalmáciába, ahol a boszniai törökök 1669/70 után már csak két keskeny, egymással ellenségeskedő Velencei és Dubrovniki Köztársaságot elválasztó korridoron keresztül juthattak le az Adriai-tengerhez.

ÚJABB MENEKÜLÉS

A Habsburg irányítású szövetséges csapatok, miután Magyarország területét a Bánát kivételével visszafoglalták (1688), benyomultak egészen Szarajevóig és Szkopjéig. Az osztrák csapatok vereségét és visszavonulását követően a török ellen felkelt és a muzulmán lakosságot tizedelő szerbek a török bosszújától félve tömegesen (30 000 család) hagyták el Szerbiát. Ennek a menekülésnek következtében Dél-Szerbia és főként Koszovó szerb népessége rendkívül megritkult. A szerbek nagyobb méretű menekülésére a későbbi osztrák–török háborúk után is sor került (1718, 1739, 1791 után). A törökök a stratégiailag fontos Isztambul– Szkopje–Pristina–Novi Pazar–Szarajevó főút térségéből, főleg Koszovóból és a Szandzsákból elmenekült szerbek helyére szervezetten telepítették be a muzulmán, főleg az albán lakosságot, a térség politikai stabilitása érdekében. Ezzel etnikai szempontból éket vertek a szerbek, a Crna Gora-iak, a macedónok közé, megakadályozva egy esetleges törökellenes összefogást.
A velencei–török és az osztrák–magyar–török határ stabilizálódását (1718, 1739) követően megkezdődött a határok mindkét oldalán a betelepítési politika: a politikailag-katonailag megbízható határőr lakosság betelepítése az újonnan megszervezett határőrvidékre. A Török Birodalom különös hangsúlyt fektetett a legfontosabb, az iszlám kultúra által leginkább átitatott tartomány, Bosznia határvédelmének megszervezésére. Ekkor népesült be újra a háborúban elpusztult boszniai Krajina szerb és muzulmán népességgel. A leginkább megbízható muzulmán lakosságot a Horvátország területébe mélyen beékelődő Bihácsi szandzsákba, városokba telepítették. A határ másik oldalán a 17. század végi, 18. század eleji háborúk során elnéptelenedett határvidékre a velenceiek, a habsburgok, illetve a horvát bán tervszerűen telepítették be az elmenekült, illetve átcsábított szerbeket, akik kiváltságolt határőrként befogadóik legfőbb támaszává váltak mind a külső, mind a belső ellenséggel szemben. Természetesen voltak olyan határőrezred-körzetek, amelyeket főleg horvátokkal népesítettek be. Az ekkor kialakult határőrvidékek benépesítése hatást gyakorolt a mai Horvátország és Bosznia közös határvidékének etnikai térszerkezetére, főleg a szerb etnikai terület jelenlegi kiterjedésére.
A Rákóczi-szabadságharc leverését és a Bánát felszabadítását (1718) követően a középkori Dél-Magyarország népességének túlnyomó többségét képező magyarságnak már a nyomát is alig lehetett felfedezni. A bácskai, bánáti, szerémségi, kelet-szlavóniai tájakat szinte kizárólag szerb menekültek lakták, akik mellé az osztrák kormány, a tervszerű kolonizáció keretén belül, főleg dél-németországi katolikus németeket telepített. A minden szempontból megbízható németeket főként a Duna közelébe, a legtermékenyebb területekre telepítették.
Az északi területekkel ellentétben a „ Fekete-hegyek” országában, Crna Gorában a török időkben sem változott az elszigetelt hegyvidéki környezetben, állandó törzsi villongások közepette élő nép ortodox vallási és szerb etnikai jellege. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a velenceiek kotosi támaszpontjának szomszédságában lévő területen a török uralom csak névleges volt. Ennek ellenére főként az ortodox egyház által összefogott törzsek a függetlenség felé vezető úton a legelső sikereket a 18. század elején érték el. 1859-ben aztán nemzetközileg elismert függetlenséget kaptak.
Ekkor Crna Gora volt Európa – Oroszországon kívüli – egyetlen független szláv állama. Szerbiától, a szerb etnikumtól való közel 500 éves elkülönülés, a térbeli elszigeteltség, a függetlenség elnyerése nagyon megnövelte az itt élő szerb lakosság regionális öntudatát, ami később a második világháború után hivatalosan is elismert, önálló nemzet kialakulásához vezetett.
A Velencei Köztársaság 500 éves dalmáciai, isztriai uralma Velence francia elfoglalásával (1797) ért véget. Ettől kezdve a horvát többségű, de jelentős olasz kisebbségnek otthont adó terület – az 1809–1814-es francia megszállástól eltekintve – osztrák uralom alá került 1918-ig. 1830-ban a belgrádi pasalikban élő szerbek két felkelésétől kezdve a szultán elismerte a 100 km-es körzetre kiterjedő fejedelemség autonómiáját. Ebben a félig-meddig önálló államban született meg 1844-ben I. Garasanin jóvoltából a szerbek első nemzeti programja. Célja: az összes szerb lakta terület felszabadítása, és egy államban történő egyesítése. Ehhez a nyelvi ideológiát Vuk Karadzic szolgáltatta, aki szerint minden délszláv szerb, csupán a vallásuk különbözik. A szerb nemzeti egység megteremtésére törekedve Szerbia és Crna Gora (Montenegró) 1876-ban megtámadta a két államot elválasztó Török Birodalmat. Az orosz segítséggel megnyert háborút lezáró 1878-as berlini kongresszus elismerte Szerbia és Montenegró függetlenségét. De eredeti céljukat: Bosznia-Hercegovina és a Novi Pazari Szandzsák annektálását nem engedélyezték. Szerbia és Montenegró fennhatósága alá került a szerbeknek 55%-a, 45%-ának etnikai területe főként a Duna–Száva vonaltól északra, a Drinától nyugatra feküdt (Dél-Mo., Horvátország, Szlavónia, Bosznia-Hercegovina) ott, ahová 1918-at megelőzően a szerb állam területe soha nem terjedt ki. Az 1878-as megszállást követően egyre nagyobb mértéket öltött a katolikus horvátok, németek beköltözése. Ez az etnikai átrendeződési folyamat a muzulmánok rovására az első világháború végéig tartott. A nagyszerb törekvésekhez Jován Cvijic földrajztudós szolgáltatta a geopolitikai, néprajzi, földrajzi indokokat. Szerinte a szerbek rendelkeznek a Balkánon a legerősebb öntudattal, és egyedül ők tudják összefogni, államba tömöríteni a délszláv népeket. Ennek érdekében tagadta a macedón nemzet létét, a horvátokat leegyszerűsítve katolikus, a muszlimánokat iszlamizált szerbeknek tekintette. A nagyszerb etnikai-földrajzi elméletet 1912-ben gyakorlati lépések követték. Szerbia és Montenegró Görögországgal és Bulgáriával összefogva rátámadt a Török Birodalom még megmaradt európai birtokaira. Az I. balkáni háború (1912) során elfoglalták Koszovót, Macedóniát, a Novi Pazari Szandzsákot és Észak-Albániát, mivel Szerbiának szüksége volt egy Montenegrótól független adriai-tengeri kijáratra. Észak-Albánia megszállását a terület 1170–1355 közötti szerb fennhatósággal is indokolták (csak a nagyhatalmak nyomására adták vissza a területet). A középkori szerb állam többsége ekkorra már muzulmán, albán lakosságúvá vált. A visszafoglalt központi területein (Koszovó, Szandzsák) Szerbia – történelmi okokra hivatkozva – megkezdte az azóta is különböző intenzitással folyó „etnikai tisztogatást”.
A balkáni háborúk eredményeként a közös szerb–montenegrói határ által összefüggő szerb etnikumú államterület jött létre az Adria és az Al-Duna között, a 12–14. századhoz hasonlóan. Az 1870-es évektől elmélyülő keleti kérdés és balkáni válság állandó harcok színterévé változtatta az albánok lakta területeket. Az itt kirobbant harcok központja Koszovó lett. Az orosz propaganda felszabadító ideológiájának hatására 1878 májusában az észak-albán területek vezetői gyűlést tartottak Prizrenben, és 1878 június 10-én megalakították az Albán Ligát. Megfogadták, hogy nem fizetnek több adót a töröknek, nem adnak több újoncot a hadseregnek. Mozgósították a 17–20 év közötti férfiakat. Ősszel a déli területek is csatlakoztak a ligához, melynek célja az autonómia kivívása volt, melyet a Porta nem adott meg. 1881-ben vérbe fojtották az albánok mozgalmát.
Az 1909-es ifjútörök forradalom sem hozott változást az albánok számára. 1909-ben az „ Egység és Haladás” elnevezésű mozgalom által megfogalmazott albán kulturális, gazdasági és politikai követeléseket a Porta visszautasította, ezért 1910 tavaszán ismét felkelés robbant ki Koszovóban. Követeléseiket a montenegrói Podgoricában, 1911. június 23-án kiadott Vörös Könyvben foglalták össze. 1912-ben a felkelés vezetői a nagyhatalmakhoz fordultak, hogy biztosítsák számukra az autonómiát Törökország keretein belül. A kirobbant Balkán-háborúban hetek alatt megszállták az albán területeket, s 1912. 11. 28-án Vlorában az albán vezetők kikiáltották a független albán államot.
1912. 12. 20-án a londoni konferencián döntés született egy Törökországon belüli nagyhatalmi felügyelet alatt álló albán autonóm állam létrehozásáról.
A határokról viszont nem tudtak megállapodni. Ausztria–Magyarország az albánok lakta területek túlnyomó részét nagyvonalúan Albániának jutatta volna. A balkáni szövetségesek viszont egy sokkal kisebb területű Albániát tudtak elképzelni. 1913. július 29-én elismerték a nagyhatalmaktól függő Albániát. Határait a 1913. 12. 17-ei firenzei jegyzőkönyv kívánta „véglegesíteni”, gyakorlatilag viszont napjainkig tartó küzdelmet indított el a határrevíziókért és az albán területekért.

HÁBORÚK SOROZATA

Szerbia az első, illetve a második balkáni háborúban (1912, 1913) elérte délen expanziós céljait, így figyelme a délszlávok által lakott északnyugati területek felé irányult. Az első világháborúban aztán az osztrák–magyar–bolgár csapatok 1916-ban elfoglalták Szerbia és Montenegró teljes területét.
A háború végén a francia–szerb csapatok a szaloniki frontot áttörve 1918. november 1-jéig visszafoglalták Szerbiát, és megkezdték Bosznia-Hercegovina, Dél-Magyarország megszállását. A horvátok és a szlovének csatlakozásával létrejött 1918. dec. 1-jén a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság. Az antant segítségével létrehozott Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal Szerbiának sikerült a szerbek 98,5%-át egy államon belül egyesíteni.
A három fázisban történő egyesítés során a szerb állam területe 1912–1920 között 63 ezer négyzetkilométer etnikai magterületből 249 ezer négyzetkilométerre nőtt. Ennek nagy ára volt, hiszen a szerb irányítású államban a szerbek aránya 4,5%-ról 62,2%-ra emelkedett. Szerbia a szerbek egyesítése érdekében magára vállalta az új tarka etnikai-vallási összetételű, eltérő kulturájú, történelmi multú területek bekebelézésével járó feszültségeket.
Az így létrejött királyság olyan centralizált, militarista nagyszerb állam volt, amely nem vett tudomást más nemzetekről, elszerbesítésükre pedig kiemelt hangsúlyt fektetett. Az idegen etnikai területek fellazítása érdekében több tízezer szerb telepes kapott földet az új államhatároktól körülbelül 40 km-es övezetben. Ebben az időszakban költöztették a legnagyobb számban a szerbeket, a politikailag legveszélyesebbnek tekintett Koszovóba, Macedóniába, Baranyába, Bácskába, Bánátba. Ezek a migrációk még így sem tudták átformálni a 18. századi etnikai térszerkezetet. A kulcsfontosságú városokban továbbra is intenzíven folyt a szerbek betelepítése.
1929-ben a már Jugoszláviára átkeresztelt királyság területét felosztották 9 bánságra, de a határokat úgy húzták meg, hogy csupán 3 bánságban kerüljenek kisebbségbe a szerbek. A második világháború során, egészen pontosan a bécsi konferencián (1941. április 20–22.) felosztották az elfoglalt Jugoszlávia területét. Olaszország saját igazgatása alá helyezte a Szandzsák területével is megnövelt Montenegrót, és az általa megszállt Albániához csatolta az albán többségű nyugat-macedóniai, koszovói területeket.
Ennek a hatalomváltásnak a következménye az lett, hogy főleg a két világháború között széttelepített szerbek menekültek vissza ismét a kb. 60 ezer négyzetkilométernyire zsugorított Szerbiába. Az olasz megszállás alá került területekről viszont több tízezer szerbet deportáltak Olaszországba. A Független Horvát Állam területén a horvát usztasák közel kétmilliónyi szerben véres revansot vettek a horvátok korábbi, két világháború közötti elnyomásáért. Az új állam közigazgatását – ahogy a szerbek is tették 1922–1931 között – etnikai szempontból manipulatív módon szervezték át. A megyék határait úgy jelölték ki, hogy a szerblakta területeket horvát és muszlimán (eliszlámosított horvátoknak tekintett) népességű területekkel vonták össze. Ennek következtében az usztasa horvát állam közel 6 millió lakosának több mint a fele római katolikus, harmada ortodox, 13%-a muzulmán vallású volt. Ebből következik, hogy a nemzeti kisebbségek (nem horvátok) aránya nagyon magas, 50%-nál is több volt.
Kezdetben, főleg üldöztetésük miatt a szerbek kényszerültek fegyveres ellenállásra, partizánharcra. Az 1943-ig antifasiszta harcokban felszabadult területek főleg a nehezen hozzáférhető, hegyvidéki és a leginkább szerbek lakta régiókra terjedt ki.
Ez a partizánháború a későbbiekben természetesen kiterjedt a horvát nyelvterületre is, az usztasákban csalódott, horvát és muszlimán tömegek háborúhoz való csatlakozása következtében. Ezek a harcok 1945 májusára befejeződtek; több mint egymilliós emberáldozatot követeltek, beleértve a kapcsolódó véres etnikai leszámolásokat is.