A Magyar Hadtudományi Társaság Légierõ Szakosztálya, a ZMNE Bolyai János Katonai Mûszaki és Kossuth Lajos Hadtudományi Kara (több támogató segítségével, közremûködésével) ebben az évben is tudományos konferenciát rendezett a Repülõ Mûszaki Intézet szervezésében.

Mondhatni, ma már hagyománynak számít, hogy a hadtudomány egyes szakterületeinek képviselõi Szolnokon egymásnak randevút adnak, és közzéteszik, megvitatják kutatási eredményeiket. A szervezõk a konferencia anyagát megjelentették a Repüléstudományi Közlemények különszámában, ezért a rendezvény jó lehetõséget teremtett az elõadók publikációinak gyarapítására. Tapasztalatok szerint a konferencia jól szolgálta, erõsítette a polgári és katonai repüléssel foglakozó intézmények, vállalatok közötti együttmûködést, valamint a nemzetvédelmi egyetemen tanulmányaikat folytató hallgatók és doktoranduszok bekapcsolását az intézmény tudományos életébe, ráhangolását a tudományos életben való „jelenlétre”. Ebben az évben elsõsorban a szûkebb értelemben vett repülõszakmai témákat dolgozták fel az elõadók. A repülõgépek hajtómûvei, fedélzeti rendszerei, üzemeltetésük, a navigáció, a modellezés és szimuláció, az automatizálás, a számítástechnika, a számítógéppel támogatott tervezés, a repülõtéri logisztika, repülésmechanika, a pilóta nélküli repülõeszközök, és egy-két téma erejéig néhány interdiszciplináris tudományterületet érintõ probléma került a témagazdák érdeklõdésének középpontjába.
A konferencia hallgatóságát dr. Haig Zsolt levezetõ elnök üdvözölte. A tanácskozást a házigazda, prof. dr. Óvári Gyula ezredes, a Repülõ Mûszaki Intézet vezetõje nyitotta meg. Elõadásban bemutatta intézményét, annak történetét, az ott folyó képzést, annak helyzetét, a mûködés tárgyi, szervezeti feltételeit, kilátásait. A professzor mondanivalójának lényege: az intézmény jelenét és jövõjét alapvetõen az egymásba nyúló reformokon nyugvó folyamatos változás, karcsúsodás határozza meg.
A megnyitó után Restás Ágoston (aki évekkel korábban a Magyar Honvédségnél szolgált helikoptervezetõként) az általa vezetett Szendrõi Tûzoltóparancsnokságnál rendszerbe állított pilóta nélküli repülõgépekkel végzett tûzfelderítési és monitorozási tapasztalatokról és azok nemzetközi visszhangjáról számolt be. Mondanivalójában kissé benne volt annak a közmondásnak az igazsága, hogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában”, vagyis ahhoz, hogy mûved valós értékét megismerd, külhonba kell zarándokolnod.
Az évek óta megrendezett konferenciák rendszeres elõadója Orosz Zoltán dandártábornok (az „Ittebei Kiss József” He- likopter Bázis parancsnoka), aki természetesen ezt az esztendõt sem szándékozta kihagyni. Elõadásában a helikopterek harci alkalmazásával, konkrétan a Balkánon szerzett ez irányú tapasztalatokról számolt be. Szólt az „ALTHEA-mûveletrõl”, ami jellemzõen válságreagáló tevékenység és amelyben valamennyi részt vevõ tagállam fegyveres erejének (függetlenül annak nagyságától) megvan a maga sajátos, képességeihez igazított feladata, és amelyben fontos szerep jut a légi biztosításnak. Tekintettel a Balkánon folyó tevékenység jellegére és annak földrajzi környezetére, az alkalmazott erõk hatékony, operatív mûködését, mobilitását elsõsorban a helikopteres alegységek biztosítják a leghatékonyabban, azaz a költséghatékony szerepvállalásunknak a Magyar Honvédség helikopterei fontos tényezõi.
Nagy érdeklõdés kísérte Balogh István1 okleveles mérnök szereplését, aki „A kutatás-fejlesztés szerepe a honvédelmi rendszerek beszerzése és a hasznosélettartam- meghosszabbítás folyamán” címmel tartott elõadást. A téma önmagában újszerû, aminek jelentõségét, értékét tovább fokozta az a körülmény, hogy az elõadó mondanivalóját nemzetközi (fõleg Amerikában szerzett) tapasztalataival alátámasztva, színesítve jelenítette meg, dolgozta fel. A kutatás-fejlesztés, a teszt és értékelés, a gyártás, a totálbiztosítási (mindenre kiterjedõ, beleértve a logisztikát is) rendszer kifejlesztésének, majd az azt követõ élettartam-növelésnek mérnöki menedzselésérõl kapott értékes információkat a konferencia hallgatósága. Manapság már nem egyedi jelenség, hogy a fejlett tudományos-technikaitechnológiai adottságokkal rendelkezõ országok esetében egy-egy nagy projekt kivitelezésére mérnökségi menedzsmentet hoznak létre. A rendszermérnökség munkáját egy elméletileg jól megalapozott és módszertanilag körültekintõen kidolgozott cselekvési, vagy másképp fogalmazva mûködési folyamatterv alapján végzi, amelynek egyes elemeit, kapcsolódási pontjait, rendszerét a következõ oldalon látható ábra kísérli meg szemléltetni.
Balogh István felhívta a figyelmet arra, hogy mindenfajta rendszerbe állításra, élettartam-meghosszabbítására irányuló mérnökségi menedzsmentet tevékenysége során kiindulási feltételeként kell elfogadni: az illetékesek (megbízók) elkötelezettségét a k+f (kutatás-fejlesztés) program mellett; a célok, a követelmények számszerûsítését; a k+f programra felkért (kijelölt) csapat, továbbá annak programjának, anyagi (technikai, financiális) hátterének meglétét. Ügyelni kell arra is, hogy a felkért (kijelölt) csapat tagjai célirányos felkészítésen, tréningprogramon vegyenek részt. A felkészítés és a végrehajtás folyamatában is ügyelni kell arra, hogy a korábbi tapasztalatokat, tanulságokat hasznosítsuk (vagyis okuljunk a múlt eredményeibõl és hibáiból). Törekedni kell arra, hogy a csapat személyi összetétele olyan legyen, hogy a magas felkészültségû, multifunkcionális mérnöki gárda mellett gyakorlati (azaz, a megbízható mûködést, karbantartást, üzemeltetést biztosítani képes) szakemberek is helyet kapjanak abban. A mérnöki menedzsment tevékenysége során állandóan számolni kell a környezeti körülményekkel, hatásokkal, és biztosítani kell a folyamatos ellenõrzést, visszacsatolást. Ennek érdekében viszont megbíz- ható, elemzett adatokkal kell rendelkezni a mûködésrõl. Legtöbbször az a helyzet áll elõ, hogy nem engedhetik meg maguknak a kor legmagasabb szintjén álló technika, technológia, eljárás beszerzését, rendszerbe állítását. Sokkal elérhetõbb lépés, praktikusabb megoldás a már „meglévõ” optimális idõtartamig, sõt még azon túli mûködtetése, biztonságos üzemeltetése. Ez a megoldás egyrészt jelenti a forgalmazó által garantált üzemidõ maximális hasznosítását, másrészt a meghatározott szabályok szerinti mûködéshosszabbítást. A szakirodalom élettartam- hosszabbításon általánosságban olyan folyamatot ért, amelyben célirányos, céltudatos ellenõrzéseket, majd azok alapján meghatározott korrekciókat hajtanak végre azzal a céllal, hogy az élettartam-, üzemidõ-növekedést eredményezzen. A használhatóságot, az üzemidõt befolyásoló tényezõk:

Fel nem ismert, elõre nem kalkulált tervezõi, illetve kivitelezõi (gyártás során nem kalkulált), a mûködés élettartamát lényegesen befolyásoló hiányosságok, hibák, melyek csak élettartam-csökkentéssel, vagy súlyosabb esetekben -kivonással lehet orvosolni. Ezeket gyártói vagy konstrukciós fogyatékosságoknak szokták nevezni, ami a felhasználót nem terheli, a mûködést viszont ténylegesen befolyásolja.
A második tényezõ a mûködési, mûködtetési körülmények során fellépett olyan igénybevételek, amelyekkel a tervezés és a kivitelezés során nem lehetett számolni.

A harmadik pedig a használat során fellépõ, a természetes igénybevétel következtében bekövetkezõ elhasználódás, pontosabban ennek számolt (kalkulált) idõtartama.
Végezetül a korszerûség errodálása, vagy erkölcsi kopás, azaz: az elévülés várható idõtartama.

Az élettartam-hosszabbítás aktualitását, napirenden tartását általánosságban a mûködés összköltsége és az üzemelés biztonsága határozza meg. Vagyis, amikor egy új rendszerre való áttérés helyett érdemesebb és fõleg gazdaságosabb az élettartam- vagy üzemidõ-hosszabbítás gondolatával foglalkozni (vagy egyszerûen az újra nincs „keret”).
Az élettartam költségének (LCC, Life Cycle Cost) meghatározása:

Magyarázat: R+D= kutatás-fejlesztés költsége (Research+Development costa); P+C=gyártás+építmény költsége (Produkcion+Construction costa); O+S=logisztikai támogatás költsége (Operabon+Support costa); D= selejtezés/ mûködésbõl kivonás költsége (Disposal costa)

Az élet azt igazolja, hogy mindenütt, ahol az anyagiakkal szûkében vannak, ott a legolcsóbb megoldás (ami mindig „kéznél” van) a józan ész, hiszen dolgaink alapos átgondolása, a legolcsóbb, költségkímélõ megoldások kiválasztása és megvalósítása majdhogynem létkérdés. Ha az elõbbiekben ténylegesen csak nagy vonalakban ismertetett rendszer, a mérnökségmenedzsment mûködtetését, munkájának tudományos igényû megszervezését egy olyan gazdag, tudományosan fejlett országban, mint az Amerikai Egyesült Államokban megéri mûködtetni, tevékenységét lendületben tartani, akkor magától adódik a kérdés: nálunk miért nem? Tényekkel bizonyítható, hogy a hadügy terén a hadfelszerelés, a költségvetési támogatás, a NATO-elvárások és a magyar haderõ jelenlegi és jövõbeni szerepe mint nagy rendszerek, de az elõbbiektõl kisebb volumenû anyagi, technikai, technológiai, folyamatszervezési eljárások esetében is eredményesen és költségkímélõ módon mûködtethetõ a mérnökségmenedzsment munkája. E rövid ismertetés csak töredéke volt az elõadásban elhangzottaknak, ennek ellenére talán érzékelteti a téma újszerûségét, hazai hasznosíthatóságát. Ez utóbbi megállapítás értéke egyébként mérhetõ volt a Balogh István elõadása iránti érdeklõdésben, az elõadást követõ kérdések sokaságában.
Miképp a korábbi években, úgy ebben is az együttes ülés után szekcióban folyt tovább a munka. Az elsõ szekcióban a helikopterek és repülõgépek tervezésének, a különbözõ mûszaki rendszereik értékelésének, üzemben tartásának és még néhány ehhez kapcsolódó aktuális fejlesztési projekt témakörében hangzottak el elõadások. A kettes szekcióban a pilóta nélküli és a kisrepülõgépekhez kapcsolódó különbözõ témaköröket elemezték. A hármas szekciót multidiszciplináris tudományok uralták. A négyes pedig a légierõ-mûveletek, az ötös a szimulátorok, a folyamattervezés témakörével foglalkozott. A hatos a jövõ tudósaié, az egyetemi hallgatóké volt. Ez utóbbiban négy elõadó tette közzé gondolatait a rádiólokáció alapjairól, a XXI. század elfogó vadászrepülõgépérõl, az F–22 Raptorról, a páncéltörõ- romboló lõszerrõl és az aktív optikai gyújtók mûködésérõl. Itt talán érdemes megemlíteni a témagazdák – Paulik Lotti, Papp István, Nagy Norbert és Czövek Andrej – nevét.
Az eddigieken kívül volt még egy ún. poszterszekció is, ahol 10 tárgykört 16 témagazda dolgozott fel. Összességében a nap folyamán 47 kutató 44 témával foglalkozott. A konferencia teljes anyagát a Repüléstudományi Közlemények 2007. április 20-i különszáma közölte. Sajnálatos, hogy ezt a nagyon rangos, a magyar hadtudomány oly sokféle területét, értékét felvonultató, bemutató rendezvényt egyre szerényebb érdeklõdés kíséri. Érdekes, hogy a honvédelmi tárca részérõl is meglehetõen visszafogott érdeklõdés tapasztalható évek óta. Pedig ismert az a filozófiai tanmese, mely szerint ahhoz, hogy „a sötét szobában megtaláljuk a fekete egeret”, legalább egy pislákoló mécsesre van szükség, ehhez pedig sajátos módján a tudomány is képes némi „spirituszt” szolgáltatni, különösen akkor, ha érzi a biztatást, a késztetést, hogy valaki igényt tart rá. A „keserû szájízt” elfeledve, ebben az évben is bebizonyosodott: a konferencia komoly értékek hordozója, az ott közreadott elmélet szoros kapcsolatot tart a gyakorlattal. A jövõre vonatkozóan aktuális kérdés: hogyan lehetne ezt a komoly értéket még több érdeklõdõ, érintett felé közvetíteni?

GY. FEKETE ISTVÁN