A XXI. század eleje számos komoly kihívást intézett a fejlett demokráciához. Gondoljunk csak a 2001. szeptember 11-i eseményre, amelyek megdöbbentették és sokkolták az európai közvéleményt is. De gondoljunk csak a 2005. évi késő őszi párizsi történésekre, vagy a 2006. februári „karikatúraháborúra”. Európában nem is történhetett volna rosszabbkor, ugyanis az Európai Unió még nem heverte ki a bővítés utáni (2004) nehézségeit. Ráadásul az unió alkotmányozási folyamata is „megfeneklett”. Ugyanakkor az utóbbi pár évben megszaporodtak a rendkívüli árvizek, a szokatlan időjárási jelenségek, amelyek nem sok jóval kecsegtetnek. Ahogy most élünk, termelünk és fogyasztunk, hosszabb távon már nem folytatható. Nem tartható fenn az erőforrások pazarlása és elhasználásának jelenlegi üteme, a környezet állapotának veszélyes és drámai romlása és a gazdasági egyenlőtlenségek növekedése. Írásomban a következő – megítélésem szerint az emberiség jövője számára meghatározó – kérdésekkel kívánok foglalkozni: az iszlám jelenléte Európában; tömeges bevándorlás (Afrika); Európa lakosságának öregedése; globális felmelegedés, emelkedő tengerszint; a mezőgazdasági termelés instabilitása és csökkenése, valamint az édesvízkészletek rohamos csökkenése.

Ahatvanas-hetvenes években az egyre növekedő európai gazdaságnak jól jött az olcsó, tömeges munkaerő. A betelepülést segítők azzal számoltak, hogy az újonnan jöttek hamarosan beilleszkednek választott hazájuk társadalmába, de hamar kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű folyamat.
Az elmúlt három évtizedben az európai muzulmánok száma néhány százezerről több mint húszmillióra nőtt. A fiatal európai muzulmánok a betelepültek második, harmadik generációjához tartoznak. Ezek az emberek az internet, az audió- és videokazetták, a könyvek és DVD-k segítségével szoros kapcsolatot tartanak az eredeti hazájukban maradt hozzátartozóikkal, vallási vezetőikkel, és így formálható az iszlám öntudatuk. Az olcsó és tömeges „fapados” járatok megjelenésével pedig 2-3 óra leforgása alatt meg is látogathatják őket. 2005 januárjában a New York Times külpolitikai rovatvezetője interjút készített néhány 18 éves, Franciaországban felnőtt muzulmán fiatallal. A riport és az abból leszűrhető tanulságok igen figyelemreméltóak. Az interjúalanyok ugyanis a híreket és információkat kizárólag az al-Dzsazíra televízióból gyűjtötték, mivel a francia csatornáknak egyszerűen nem hisznek. Szerintük Oszama bin Laden csak az iszlámot védelmezi. Az öngyilkos mártíromság igazolható, mert nincs nagyobb dicsőség annál, mint amikor valaki az iszlámért adja az életét. Végül sokkal inkább tartják magukat muzulmánnak, mint franciának.
A 2005. késő őszi párizsi események és a 2006. februári események világosan megmutatták, hogy Franciaországban is kudarcot vallott a kisebbségek beilleszkedé- sét elősegítő politika. A franciák nemegyszer kijelentették, hogy a „mindegy honnan jött” bevándorlókat „franciásították”. Ez a politika még úgy-ahogy működött, amíg csak kevés bevándorló volt. Manapság ez az állítás már nem igaz, mivel egyes városokban a muzulmán bevándorlók aránya 30 és 60 százalék közötti, és e területek legtöbb iskolájában a francia anyanyelvű diákok aránya 20 százalék alatt van. Például Clichy lakóinak több mint 80 százaléka muzulmán bevándorló vagy azok gyereke! A másik súlyos probléma, hogy ezeken a területeken a munkanélküliséget 30 százalékosra becsülik, de ezen belül a munkaképes fiatalokét 60 százalékra.
Nyilvánvalóvá vált, hogy Franciaország muzulmánjainak nagy része nemcsak hogy elutasítja a „fölényben lévő francia kultúrát” (sőt egyáltalán az európai kultúrát is), hanem arról is meg van győződve, hogy az összes lehetséges életforma közül az iszlám a legjobb. 2006 februárjában pedig elemi erővel törtek fel az indulatok az iszlám világban, miután karikatúrák jelentek meg Mohamed prófétáról. Miután több európai újság is átvette a rajzokat, a világ muzulmán lakosságának körében általánossá vált az Európa-ellenes gyűlöletet.
Az egyre inkább egységesülő és határok nélküli Európában megeshet, hogy a nyugati kultúrkör társadalmai szembe találják magukat az iszlám, az ortodox keresztény, a kínai és egyéb más kultúrával, amelyek eltérő értékeket vallanak magukénak, mint a kereszténység. A balkáni tűzfészek a példa rá, hogy Európa békéjét jobban fenyegeti a kultúrák ütközése, mint a nemzetállamok hajthatatlansága, és az említett balkáni példa igazolja, hogy ez a félelem megalapozott.
Miután Constantinus császár megosztotta a Római Birodalmat, két kultúra gyökerezett meg a Balkánon: a római katolikus és a görög ortodox. Amikor a törökök a XV. században megjelentek a Balkánon, egy harmadik kultúra, az iszlám is csatlakozott a meglévő kettőhöz. Azóta néha összeütközésbe került egymással ez a három kultúra. Jugoszlávia felbomlása után az 1990-es évek elején vérfürdőhöz vezetett a három kultúra egymás iránti türelmetlensége és az intolerancia.
Mi a teendő ebben a helyzetben? Mielőtt harciasan és dühödten szembeszállnánk az iszlámmal, hogy megvédjük tőle az európai kultúrát, nézzük meg, miről és kiről is beszélünk? Az is biztos, hogy nem célszerű közös kategóriában gondolkodnunk. Azt is leszögezhetjük, hogy ezek az esetek súlyosak, de még nem a civilizációk összeütközése, és nem is vallásháború. Allah és a mi keresztény Istenünk is békét akar. Jézus, amikor imádkozni tanít minket, a miatyánkot egy szóra írta, a „miképpenre”: „Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
Megbocsátani csak közösen lehet. Mert az is biztos, hogy a muzulmán világban is sokan vannak olyan vallási vezetők, politikusok, értelmiségiek, akikkel tárgyalni lehet és szükséges a békés megoldások lehetőségéről. Így megálljt lehet parancsolni az esztelen és felesleges erőszaknak. Az árkokat temetni kell és nem mélyíteni. Ez az üdvözítő Európa számára is, ha már annyira büszkék vagyunk a felvilágosodás eszméjére és a ráció hagyományaira. A másik fontos dolog, hogy az EU-nak is az alkotmányba kell iktatnia a keresztény értékek védelmét. Nem az a baj, hogy a muzulmánok és a zsidók annyira védik a vallásukat, hanem mi, európaiak, nem. A Koránban Jézust, Szűz Máriát és Mózest is szentként tisztelik. Európában a Megváltónk anyját le lehet szajházni. Az alkotmányban ezen értékek védelme nem a szabadság, hanem a szabadosság korlátozását jelentené.
Van-e példa a megbékélésre? Igen, van, és ezt a példát mi, magyarok szolgáltattuk Európának. Szigetvár határában a Szulejmán emlékparkkal. Pedig ez a szultán hét hadjáratot vezetett Magyarország ellen, és most a szigetvári hőssel egy helyen áll az emlékműve.


TÖMEGES BEVÁNDORLÁS

A migráció és a kisebbség fogalmának meghatározása körül élénk vita bontakozott ki. Az 1970-es évek óta Európában megkétszereződött a legális migránsok száma (kb. 6 millió fő), az illegális bevándorlás mértékét pedig még megbecsülni is nehéz. Az Európai Bizottság 2001-ben elkészített egy dokumentumot, amely a gazdasági bevándorlás „Zöld Könyve” címet viseli. Ez a könyv nem ad automatikusan utat a gazdasági bevándorlóknak, hanem a tagállamoknak irányelveket fogalmaz meg. A bevándorlók befogadásáról maguknak a tagállamoknak kell dönteniük.
Napjainkra ez a kérdés igen fontossá vált az öreg kontinensen. Az EU munkaképes lakossága „drámai módon” csökken, emiatt 2010-re szakemberhiány alakulhat ki térségünkben. 2010 utánra várható a munkaképes lakosság számának igen nagy mérvű visszaesése. Az Európai Bizottság a bevándorlásról, az integrációról szóló jelentésében azt jelzi előre, hogy 2010 és 2030 között az EU-ban akár 20 millióval is csökkenhet a munkaképes korúak száma. A kérdés fontosságát a következő ténnyel szeretném megvilágítani: 2003-ban az EU lakossága 1,9 millió fővel gyarapodott, ezt főleg az 1,7 millió bevándorlónak köszönheti az unió. Már maga ez az egy tény is rá kell hogy irányítsa a figyelmet e problémára. Súlyosságát növeli, hogy az EU-ban nincs egységes szabályozás a bevándorlási kérdésekben. Az unió gyakorlatilag tétlenül nézte az illegális bevándorlók tömeges befogadását Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában. Ezt a „humanitárius gesztust” a harmadik világ számos országában úgy értelmezték, mint meghívást egy európai útra. Csak át kell jutni valamilyen módon az unió külső határán, aztán esetleg néhány évig bujkálni valamelyik uniós tagország területén, azután az illető előbb-utóbb birtokába jut a tartózkodási és munkavállalási engedélynek.
Egyre nagyobb mértékben nő az „ökológiai” migránsok száma is. Ők azok, akik az éhezés, környezetszennyezés, vagy esetleg a klimatikus változások miatt kényszerülnek szülőhelyük vagy korábbi lakóhelyük elhagyására. Sajnos a világ egyes részein továbbra is súlyosbodó szegénységgel kell számolni. A szegénység a harmadik világban nyomasztó mértéket ölt. Azon afrikai lakosok száma, akik napi 1 dollárból, vagy annál is kevesebből tengetik az életüket, 1987 és 1988 között 217 millióról 302 millióra növekedett. Ha nem sikerül ezt a tendenciát megállítani, akkor 2015-re ez a szám 302 millióról 361–426 millió körüli értékre fog nőni.
A mortalitás átlaga Fekete-Afrikában 1990-ben 980 volt – 100 ezer élve születésre számítva. Ez a harmadik világban 470. Az USA-ban 12. Megdöbbentő adatok. Az általam felsorolt példák azt mutatják, hogy a migránsok száma növekedni fog az elkövetkezendő évtizedekben. Évente körülbelül 100 ezer ember lép az EU területére a Földközi-tengeren keresztül illegálisan. Az EU 25 tagállama elfogadta Franco Frattini, az unió igazságügyi biztosa javaslatát, aki a földközi-tengeri biztonsági erők létrehozására tett javaslatot. 2007-től az EU-tagországoknak évente 100 millió euró áll rendelkezésükre ilyen célokra, valamint a bevándorlók hazatelepítésére. Az EU arra is különített el pénzt, hogy támogassa az észak-afrikai országokat a menekültek ellátásban és az ideiglenes menekülttáborok színvonalának javításában.
Mi a teendő a jelenlegi helyzetben? Lehet, hogy túl szigorú, amit mondok, de a menekültekkel szemben az EU kapui előtt a Tanzániában, Moldáviában vagy Ukrajnában felállított gyűjtőtáborok nyújtanának védelmet. Ezeket a táborokat az EU-nak szigorúan ellenőriznie és anyagilag hathatósan támogatnia kellene.


EURÓPA LAKOSSÁGÁNAK ÖREGEDÉSE

A világon jelenleg 6,2 milliárd ember él, becslések szerint 2025-re ez a szám kb. 8 milliárdra fog növekedni. A népesség növekedésének több mint 95%-át a fejletlen országok adják. A fejlett országok a következő 2-3 évtizedben várhatóan megtartják jelenlegi kb. 1,2 milliárd főt kitevő lélekszámukat. Az EU-ban 1999-ben volt a legalacsonyabb a születések száma. Az EU 1950-ben a világ lakosságának 12 százalékát adta, manapság ez alig 6,2 százalék.
Az unió lélekszáma 2005-ben érte el a lélekszámot tekintve a csúcspontot 376 millióval. Aggasztónak tűnik az az előrejelzés, hogy 2050-ig ez a lélekszám több mint 45 millióval fog csökkenni. Fájó, de meg kell állapítani, hogy Európában a halandóság magas, a népesség kor szerinti összetétele idős.
Az EU-ban a születések számát tekintve az 1999-es év volt a legrosszabb a második világháború óta eltelt időszakban. A csökkenő természetes szaporulat és az emelkedő életkor miatt a 65 éven felüliek lélekszáma 2050-re eléri a teljes népesség 40-50 százalékát. Európában a leggyorsabban öregedő lakosságú ország Olaszország, ahol a 65 éven felüliek aránya 10 éven belül meghaladja a 30 százalékot. Sajnos Németország is hasonló tendenciákat produkál, ott ez a szám várhatóan 27 százalék körül alakul. Az aktív korú népesség arányának csökkenésén kívül hosszabb idő óta probléma az EU munkaerőpiacán, és a versenyképesség szempontjából sem mellékes, a tartósan inaktív népesség viszonylag magas aránya. Ez is elgondolkodtató adat, mert az EU-s arány több mint 10 százalékkal haladja meg az Egyesült Államokét. Sajnos hazánk is hasonló problémákkal küzd. Az élve születettek száma négy évtizede folyamatosan fogy. Az idén januárban a CIA által közzétett World-Factbookban a következő adatokat találjuk: Az egy nőre jutó gyermekek száma az afrikai Maliban (7,48) és Nigerben (7,55) a legmagasabb. Afganisztán és Jemen is az első tízben szerepel közel hétgyerekes átlaggal. Viszont nagyon nagy Európa hátránya, ahol az átlag 1,47. Az Európai Unióban a legjobb átlagot Franciaország produkálja 1,85, de ne felejtsük el, hogy ebben az országban nagyszámú muzulmán kisebbség él!
Az EU-rangsor, illetve a „világranglista” végén Csehország áll (1,2). Magyarország egyébként a felsorolt 226 ország között az egy nőre jutó 1,32 gyermekkel a 209. helyen áll. Döbbenetes adatok. A születések csökkenő aránya és a várható élettartam növekedése révén drámai változás megy végbe az EU-népesség létszámában és korösszetételében. Egyes előrejelzések szerint 2050-re a 65 év felettiek létszáma 60%- kal nő. Ez azt jelenti, hogy a nyugdíjaskorúak a jelenlegi aktív népességhez viszonyí- tott átlagos aránya megduplázódik, a mai 24%-ról majd 50%-ra. 2050-ben az eltartottak aránya a dániai 36% és az olaszországi 61% között változik majd. Már most megfigyelhetők azok a tendenciák, amelyek azt vetítik előre, hogy 2015-ben az eltartottak aránya már 30% körül alakul az EU-ban.
Rontja a helyzetet, hogy alacsony az idősebb munkavállalók foglalkoztatási aránya. Ennek a folyamatnak igen káros hatásai lehetnek az európai gazdaságra, illetve arra, hogy ez a gazdaság mennyire képes finanszírozni az európai jóléti rendszereket. A népesség „elöregedése” miatt megnő a nyugdíj és az egészségügyi ellátás – mint nagy elosztó rendszerek – iránti igény, ugyanakkor nagymértékben csökken a szükséges javakat megtermelő aktív népesség lélekszáma. Az Európai Bizottság idevonatkozó előrejelzései sem valami biztatóak, ugyanis ezek azt prognosztizálják, hogy a népesség öregedésének valódi hatása az lesz, hogy a jelenlegi 2-2,5%-ról 2040-re 1,25%-ra csökken az EU növekedési rátája. Egy ilyen mértékű csökkenés stimulált hatására az egy főre jutó GDP kb. 20%-kal lesz a vártnál kevesebb. Ha a munkaerő potenciálja változatlan marad, akkor a gazdasági növekedési potenciálja már 2015- től lecsökkenhet 1,5%-ra. Mi lehet a teendő ebben a helyzetben?

– az Európai Tanács vonja magához a kezdeményezést a lisszaboni stratégia megvalósításában;
– az EU-tagállamok készítsenek nemzeti programokat, amelyben elkötelezik magukat a lisszaboni stratégia teljesítésére;
– a foglalkoztatási szisztéma teljes átalakítása. Például 45 éves korig teljes munkaidőben foglalkoztatás, utána részmunkaidőben. Mondjuk, hogy az azt követő 10 évben napi 6 óra, az azt követő dekádban napi 4 óra, utána napi 3 óra munkaidővel számolva. Átképzések, amit az EU finanszírozna, távmunka;
– valamint az egyik legfontosabb feladat a születések számának ösztönzése (adókedvezmények).


GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS, KLÍMAVÁLTOZÁS, EMELKEDŐ
TENGERSZINT

A hó eltűnt Skóciából, kevesebb a méh Olaszországban, csökkent a termés mennyisége Spanyolországban, kevesebb az erdő Németországban és növekszik a tenger szintje Anglia partjainál. Ezek Európa-szerte komoly jelei az éghajlatváltozásnak. Az azonban már most látszik, hogy a változások rövid időn belül komoly megélhetési gondokat okoznak majd azoknak a munkásoknak, akik a természettől függnek (farmerek, erdészek, gazdálkodók).
Egyre gyakoribbá váló heves esőzésekkel, gyakori árvizekkel, forró és aszályos nyarakkal riogat az EU környezetvédelmi ügynöksége (European Environmental Agency, EEA) jelentése. A dokumentumból kitűnik, hogy a klímaváltozás Európát különösen súlyosan érinti. Míg világviszonylatban az átlaghőmérséklet az elmúlt száz évben 0,7 fokkal, addig az öreg kontinensen 0,95 Celsius-fokkal emelkedett. Az EEA azt jósolja, hogy 2100-ig a globális átlaghőmérséklet további 1,4–5,8, az európai pedig 2–6,3 fokkal növekszik.
A különböző kutatások és a klímamodellek adatai azt mutatják, hogy az üveg- házhatást okozó gázok (szén-dioxid, metán) súlyosbítják a problémát. E gázok időbeli koncentrációváltozásának megállapításához megbízható és nehezen megkérdőjelezhető módszert alkalmaztak a kutatók. Az Antarktisz jegébe 3270 méter mélyre fúrtak le, ami azt jelenti, hogy az egymásra rakódott jégrétegek alapján mintha 900 ezer évet mentünk volna vissza az időben. Az így nyert minták elemzéséből kitűnik, hogy a szén-dioxid koncentrációja 30%-kal, a metáné 130%-kal haladja meg a korábbi legmagasabb értéket! Ez igen komoly figyelmeztető tény, és minden gondolkodó embert arra int, hogy valamit tenni kell! A változásnak már most számos jele van. Gondoljunk csak a 2003-as év rendkívül forró nyarára Franciaországban, Spanyolországban, Németországban (!) és a Balkánon. 2003-ban kb. tizenötezer ember halt meg Nyugat- Európában a meleg miatt. Ráadásul az előrejelzések szerint a vizsgált területeken a jelenlegi hőhullámok időtartama 8–12 nap, addig a jövőben 11–17 napos intervallumokra növekszik majd a gyötrő hőség, és ezen időszak alatt több mint három Celsiusfokkal emelkedik majd az éjszakai minimumhőmérséklet.
Máris elég üvegházhatású gázt eregettünk a levegőbe ahhoz, hogy Földünk klímája még évtizedekig melegedjen. Mi hoztuk létre azt a környezetet, amelyben gyerekeink és unokáink élni fognak. Tartozunk nekik annyival, hogy fölkészülünk a melegebb és megváltozott és gyakran szélsőséges időjárásra, és igyekszünk nem tetézni a kárt. Ugyanakkor már többször kaptunk ízelítőt hatalmas árvizekből, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Németország komoly erőfeszítéseket tesz, sajnos most már majd minden tavasszal, az értékei megvédésére. Tehát a helyzet ezen a területen sem „rózsás”.
A gleccserek kiterjedése és tömege ötezer éves mélyponton áll Európa kilenc gleccservidéke közül nyolcban. Az Alpok gleccserei 1850 és 1980 között jégtömegük harmadát veszítették el, azóta további 20–30 százalékot. Az EEA jóslata szerint a svájci Alpok gleccsereinek 3/4-e tűnhet el 2050-re! Az alacsonyabb hegyi területeken egyre megbízhatatlanabbá váló havazás a svájci síparadicsomok felét, Németországban és Ausztriában kb. 75%-át veszélyezteti. Gondoljuk meg, ezeken a területeken hány embernek ez a megélhetési forrása!
De veszélyben vannak a tengerparti területek is, hiszen a sarki jégtakaró olvadás miatt megindult tengerszint-emelkedés az elmúlt évszázad során megfigyeltnél kétszer- négyszer gyorsabb ütemben folytatódik majd. 1978 és 2003 között már a sarki jégtakaró legalább 7,4 százaléka elolvadt. Az utóbbi száz év alatt 10-20 centiméterrel emelkedett a világtengerek szintje.
Mi a teendő ezen a téren? A kiotói egyezményben foglaltak betartása (sőt további szigorítás sem lenne haszontalan!). Az EU-nak köteleznie kell a területén lévő valamennyi nemzetközi, nemzetek felett álló nagyvállalatokat, hogy tartsák be az említett egyezményben foglaltakat, ösztönző- és büntetőrendszer kidolgozása az egyezményt betartókkal és megszegőkkel szemben.


A MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉS INSTABILITÁSA ÉS CSÖKKENÉSE

Az előzőekben ismertetett meteorológiai és éghajlati változások éreztetik hatásukat a mezőgazdasági termelésben is. Például hatvan éve nem volt olyan aszály Spanyolor- szágban, mint 2005-ben, és az idei 2006-os nyár is rendkívül meleg egész Európában. A spanyol szárazföld belsejét, Aragóniát vagy Kasztília–La Mancha térségét a gabonatermelés teljes kiesésének veszélye fenyegeti. A földek annyira kiszáradtak, hogy alig nő ki a gabona a talajból. Dél-Spanyolországban ezrével haltak ki az olajfák. Fagykárt szenvedtek a rendkívüli hideg télben, és az aszály csak a kegyelemdöfést adta meg. Hasonló jelenségek figyelhetők meg a mediterrán térségben, Franciaországban. Olaszországban több egyházmegyében kérték, hogy a hívek imádkozzanak esőért, mert 2006 igen tikkasztó nyárral köszöntött be egész Európában.
Ne legyenek illúzióink: Magyarország éves középhőmérsékletében – tíz mérőállomás adatai alapján – az elmúlt 100 évben a melegedési trend jól kimutatható. Hazánkban, ahol az említett 100 évben 28 száraz, aszályos időszak volt, ahol gyakori az aszályos évek egymást követő időszaka, egyes években, például 2000-ben aszály, belvíz, árvíz és fagykár együttesen fordult elő. A felmelegedés és azok káros környezeti hatása rendkívül élesen veti fel az élelmiszer-ellátás hazai biztonságát.
A környezet állapotának kedvezőtlen változása kétségkívül napjaink egyik legnagyobb civilizációs kihívása. Ilyenek a vízhiány, a termőföld zsugorodása, a felmelegedés. Az ENSZ élelmezésügyi világszervezete, a FAO a félsivatagi övezetbe sorolta az Alföldet egy hosszú távú előrejelzési térképen! Ma az Alföld agroökológiai körülményeit elsősorban az jellemzi, hogy egy időszakban egyszerre jelenik meg a szikesedés, a defláció, az aszály és a belvíz. Az Alföldön olyan nagy a légköri aszály, hogy az már „hungarikumnak” számít. Aggasztó jelek utalnak arra, hogy az Alföld valóban közelebb került a kiszáradáshoz. Az aszálynak három típusa van, amelynek határai eltérőek. Légköri aszály esetén a talajban van a növény számára elegendő hasznosítható nedvesség, azonban a gyökéren keresztül a vízfelvétel nem tud lépést tartani a forró levegő miatt intenzíven párologtató levélfelület vízleadásával. A következő aszálytípus, amikor a gyökérzóna és az ún. transzspirációs (párologtató) zóna közötti nagy hőmérsékleti különbség miatt a gyökér vízfelvételi zavara lép fel. Az aszály legkárosabb formája a talajaszály, amikor a talajnedvesség tartalma a holt víz szintjéig süllyed, vagyis nincs elegendő víz a növény ellátására. Ha ez az állapot nem szűnik meg rövid időn belül, például csapadékkal vagy öntözéssel, a növény elpusztul.
A Vituki Rt. adatai szerint a Homokhátságon ma átlagosan 3 méterrel mélyebben található a talajvíz, mint a hatvanas években. Az alföldi gyümölcsösökben az utóbbi húsz évben jelentősen csökkent a barack-, a meggy- és a cseresznyetermés a szárazság miatt. Ugyanakkor a korábban csak Pécs környékén termő füge ma már megél az ország egész területén. Ez kétségkívül a kevesebb csapadék, illetve a melegedés következménye. Ha a mediterrán övezet az éghajlat felmelegedése folytán északabbra tolódik, még nagyobb lehet a csapadékszegénység. Hasonló jelenségek figyelhetők meg Spanyolországban, Franciaországban, a teljes mediterrán térségben, a Balkánon. Ha a helyzet tovább romlik, akkor az említett térségek népességmegtartó képessége kérdésessé válik.
Mi lehet a megoldás? Át kell állnunk a szárazság- és melegtűrő, kisebb vízigényű haszonnövények termesztésére. Megfelelő raktározási, tárolási, tartósítási eljárásokat kell kialakítanunk. Gondoljunk csak a Bibliából a hét szűk és a hét bőséges esztendőre.
Az édesvíz-készletek rohamos csökkenése
A Föld felszínének 70%-át óceánok borítják. Az összes vízkészletünk csak 3%-a édesvíz. Az összesen 37 millió köbkilométer édesvízkészlet 79%-át jéghegyek és hó, egyötödét talajvíz és alig 1%-át felszíni vizek alkotják. Ez utóbbi jelenti a Föld öszszes folyóját, tavát és a légkör páratartalmát, ezek vízellátásunk fő forrásai.
Vajon mi a legkelendőbb dolog a világon? Arany, gyémánt, drágakő? Nem, az ivóvíz! Az elmúlt évszázadban a Föld lakóinak száma megháromszorozódott, a vízfelhasználás a hatszorosára nőtt. Az iparosítás, a pazarló gazdálkodás, a vízszennyezés következtében az emberiség egy vízválság terhével lép be a XXI. századba. A Föld minden lakója érintettje, használója vagy szenvedője a víz létének vagy nem létének. Több mint 80 országban már ma is vízhiány van. 2,5 milliárd ember kénytelen szennyvízelvezetés nélkül élni. A szennyezett ivóvíz világszerte első a betegségek okai között, évente 4 millióan halnak meg emiatt.
Egy embernek 50 liter az ajánlott napi vízmennyiség. Gambiában azonban csak 4,5 liter, Szomáliában 8,9 liter jut egy főre naponta. Ugyanakkor egy nyugat-európai lakos kb. 500 litert használ fel naponta. A felelőtlen gazdálkodás miatt Ázsiában vízhiány, ennek következtében éhínség, és ezért jelentős háborúk is kialakulhatnak. Kína, Pakisztán, India, valamint Délkelet-Ázsia egyes részei teljesen elsivatagosodhatnak. Ez a drámai változás akár tíz éven belül is bekövetkezhet.
Mi az oka ennek a drámai változásnak? A rablógazdálkodás. Például Indiában még egy emberöltővel ezelőtt ökrök segítségével bőrből készült vödrökben húzták fel a közvetlenül a felszín alatti vizet. Mára már csak Indiában több mint 21 millió (!) fúrt kút szívja a vizet a föld alól. Ezek a kutak állami támogatással, de állami kontroll nélkül létesültek. Ennek következtében ma már kb. 300 m-es mélységből húzzák fel elektromos szivattyúk a földművesek által kialakított kis csatornarendszerekbe a vizet. Egyes becslések szerint évente kb. 6 méterrel süllyed a talajban található vízréteg legfelső szintje, ez drámai csökkenés. India ezzel a módszerrel ugyan megszabadult az állandó éhínség rémétől, a kérdés: meddig?
Kínában sem jobb a helyzet. Kína északi részein évente 30 köbkilométerrel több vizet szivattyúznak ki, mint ami természetes úton visszakerül a talajba. Figyelemre méltó tény, hogy a kínai gabonatermelés 40 százalékát (!) csakis öntözéssel tudják biztosítani. Ha a vízkészlet ilyen drámai módon csökken, akkor az ázsiai nagyhatalom gabonaimportra fog szorulni, mivel a csökkenő vízkészlet miatt nem lesz képes annyi gabonát termelni, amennyi a lakosság igényeit kielégítené.
Az elsivatagosodás, a kiszáradt kutak már valóságosak. India Tamil Nadu államában ma már csak feleannyi területet tudnak öntözni, mint tíz évvel ezelőtt! Magyarországon is (az előzőekben utaltam rá) kb. 3 m-rel mélyebben találjuk a vízréteget, mint évekkel ezelőtt. A nem túl távoli jövőt illetően megállapíthatjuk, hogy a növekvő szárazság és különösen az éghajlatváltozással összefüggő globális felmelegedés miatt Európa, sőt a világ gabonahozama erősen csökkenhet. Ezek a problémák (vízhiány, éhezés) még inkább kiélezhetik az amúgy is kritikus helyzeteket. E kedvezőtlen hatásoknak, különösen a világ szegény régióiból, egyre több ember lenne a szenvedő alanya. Nehezen megválaszolható kérdés, hogy a szomjúság és az éhség milyen messzire űzheti ezeket az embereket a hazájuktól.
Voltak már konfliktusok víz miatt, de háború – szerencsére – még nem. Leg- alábbis eddig egyetlen egy eset sem bizonyítja, hogy egyedül a vízért háborút folytattak volna. A konfliktusoknak tulajdonképpen politikai és történelmi okai voltak és vannak. A vízprobléma erőszakkal történő megoldásának veszélye akkor nagy, ha:

_ a folyó alsó szakaszán lévő állam teljesen vagy majdnem teljesen fentről, a határon átfolyó víztől függ;
_ antagonisztikus ellentét van az érintett országok között a folyó (vagy tó) hovatartozását illetően, illetve a víz elosztása között;
_ ha a felső szakaszon levő állam technikailag olyan helyzetben van, hogy a szomszédos államhoz történő vízátfolyást korlátozhatja;
_ az érintett országok egyike katonai fölénnyel rendelkezik, és azt hajlandó is célja megvalósítása érdekében alkalmazni. Ez utóbbi akkor fenyegető, ha egy vízfüggő, a torkolat felé eső állam rendelkezik katonai fölénnyel.
Ha több állam szeretne hasznosítani egy vízforrást, sok érvet találhatunk az éssszerű megoldások mellett. Gátak, víztárazók elsősorban a folyók alsó szakaszán, amelyek előnyt is jelenthetnek, mert magas vízszint esetén a fölösleg tárolható, és így több víz marad a száraz időszakokra. Így működhetnek együtt a vízkérdésben egymással egyébként ellenségeskedő államok. Jó példa erre az India és Pakisztán közötti szerződés az Indus hasznosításáról, amelyet 1960 óta betartanak.
A FAO adatai szerint világviszonylatban összesen több mint 3600 szerződés és megállapodás létezik vízügyi kérdésekben, amelyek egy része Krisztus előtt a 9. századik nyúlik vissza. Szinte valamennyi korábbi szerződés csupán a határokkal és a hajózási kérdésekkel foglalkozik. Csak az 1814 óta megalkotott kb. 300 szerződés foglalkozik nemcsak hajózási kérdésekkel, hanem a vizek mennyiségével és minőségével, vízierőművek terveivel, vízszennyezéssel és a folyórendszerek kezelésével kapcsolatos kérdésekkel. A fenyegető édesvízválság hívta életre 1996-ban a Global Water Partnership (GWP) világhálózatot, amely az egész világot átfogóan kívánja szolgálni az édesvíz ügyét. A hálózat különös figyelmet fordít a fejlődő országokra. A szervezetnek tagja Magyarország is. 1998-ban megalakult a közép- és kelet-európai (KKE) régió, amely tíz országot tömörít. Tagjai: Bulgária, Cseh Köztársaság, Észtország, Magyarország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Románia, Szlovákia és Szlovénia. A KKE kidolgozta a térség 2025-ig előremutató vízgazdálkodási jövőképét és az ahhoz vezető akciótervet is. Ezt a térség miniszterei 1999-ben Budapesten regionális értekezlet és az ott megfogalmazott nyilatkozat keretében erősítették meg.

Mi a teendő ebben a helyzetben?
_ integrált vízgazdálkodás;
_ vízi környezetvédelem;
_ az emberek víztudatosságának fejlesztése, az oktatáson és minden más lehetőségeken át;
_ duzzasztás, tisztított szennyvíz, a tengervíz tisztítása (ivóvízzé vagy „ipari vízzé” alakítása).
(A Magyar Honvédség víztisztító alegysége ezt a tevékenységet végezte a Zöldfoki- szigeteken.)
Az éghajlatváltozás, a globális felmelegedés, az édesvízkészletek fogyása még a terrorizmusnál is komolyabb fenyegetést jelent Európa, sőt az egész civilizációnk számára. A globális felmelegedés a közeljövőben egész Európában (és világszerte) ijesz- tő méretű károkat okozhat. Azt csak remélni lehet, hogy az európai integráció elmélyítésének nem egy élezedő külső kihívás vagy katasztrófák sorozata ad majd lökést.
Megállapíthatjuk, hogy mégsem a kultúrák harca és a civilizációk küzdelme az egyetlen lehetőség. A környezetvédelem, a fenntartható fejlődés és nagyon sok más kérdésben a globális világ sokféle kultúrájához tartozó népeinek közösek az érdekei. Minden nép javát szolgálja, ha nem hagyják, hogy a kulturális sokféleség értékei és céljai homályba borítsák azokat a területeket, ahol közösek az érdekeik. A kultúrák közötti szorosabb kapcsolat kiépítése enyhítené az ellenségeskedést, csökkentené a konfliktusok kialakulását, erősítené a kölcsönös megértést. Így a különböző kultúrákban élő emberek felismerhetnék közös érdekeiket, és megnyílhatna az út a célok és törekvések összehangolása előtt. A különböző kultúrájú embereknek tisztázniuk kell magukban, hogy kapcsolataik a részvételi elv alapján állnak. Az uralkodó elv többé nem a „vagy én, vagy te”, a „vagy mi, vagy ők” hanem a „te és én”, az „ők és mi”. Az én nyerek, te veszítesz játszmával nem lehet eredményt elérni, ezért ezt az elvet fel kell váltania az „én is nyerek, te is nyersz” elvnek.
Az Európai Unió ezek után aligha teheti meg, hogy ne egységesen reagáljon a történtekre. Valamint azt sem, hogy a felelős vezetők ne hozzák meg azokat a döntéseket, amelyek elkerülhetetlenek, és e projekteknek túl kell mutatniuk több cikluson keresztül is. Az elemzők felelőssége az, hogy felhívják a döntéshozók figyelmét az egyre súlyosbodó problémákra!
Az egységes Európa csodálatos eszme. Számomra a legelfogadhatóbb módon a következő gondolatok adják meg a lényegét, amit több mint 450 évvel ezelőtt vetettek papírra: „Ki ne figyelne fel, ha a harang bármilyen alkalommal is megszólal! És különösen akkor ne figyelnénk fel, ha a harang azért szól, aki az élők világából eltávozott? Senki sem különálló sziget, minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” ( John Donne XVII. Meditáció)
Remélem, hogy a lélekharang soha nem fog szólni sem Európáért, sem a világ egyetlen országáért sem! Úgy legyen.

LÖRINCZ MIKLÓS

Palánkai Tibor: Az európai integráció gazdaságtana
Wolt Aaron: Water wars and water reality
Meskó Attila: A környezetvédelem feladatai az EU-csatlakozás előtt
Az öregedő népesség hatása az állami költségvetésre (EPC/ECFIN/407/04 2003)